Nightmare Before Christmas

Mostanában ismét azon ügyködöm, hogyan tereljem el a figyelmem, mivel kapcsoljam ki az agyam. Már észreveszem magamon, tökre nem egészséges. Érlelődik bennem az újabb tinidráma – vagy egy felnőtt. Bonyolultabb, lélekőrlőbb, mint megbeszélni két fiúval, kit szabad megcsókolni és kit nem.
David kimenekült a házból a lakógyűlés elött, én meg lemenekülök a többiek közé a gondolataim és a magány elől.
Az időzítésem szokás szerint ramaty. Elsőnek érkezem. Persze Nielt nem fogja zavarni, tartja magát az ígéretéhez, nem kerül. Szerintem rosszabbul viseli a reggeli huzavona emlékét, mint azt, hogy csak barátok vagyunk, bánja, visszacsinálná, és megértem. A gond megint velem van, mert Jan bácsi óta sűrűn felmerül bennem megkérni, gitározza el nekem a Here Comes the Sunt. Pedig korai volna. Sok szempontból.
Átveszem a bögrét, zavartan beleszagolok.
– Mangó? Mangót raktál a forrócsokiba? – ráncolom a homlokom. Aztán feltűnik a kézmozdulat meg a vízipipa. Bekrepált a fejemben a gravitáció, lassan esnek le a dolgok. – Jaaa! Aha. Igazából mindegy, milyen gyümölcs-füsttől fulladok meg.
Letelepedem a konyhaszigethez egy bárszékre, kicsettintek pár doboz kekszet, néhány tálca sütit a forrócsokik mellé. Nekilátok felcímkézni, melyik laktózmentes, hol kell magvaktól tartani. Csúnya lenne allergiás rohammal zárni a találkát. Főleg, miután lelécelt itthonról az orvosunk.
Elfoglalom magam, amíg beszállingóznak a többiek. Kapóra jön az egykeségből szerzett gyakorlat.
A banda jelenléte oldja bennem a feszültséget, Niel bejelentésétől viszont elszorul a torkom. Nekem is szereznem kellene egy Bishopot, aki megedz, hátha akkor kevésbé kaparnák a torkomat a könnyek attól, hogy megint nem otthon töltöm a szentestét. Hogy most már sosem fogom…
Inkább átengedem másnak a szót. Tompán, félig a bögre mögé bújva fűzöm be a válaszom valahova, minél észrevétlenebb helyre.
– Én valószínűleg itt karácsonyozom.
Leöblítem a keserűségem egy korty édessel. Lesem a többieket, igyekszem kizökkenni magamból, rájuk figyelni ahelyett, ami belül borong.
Feltűnik Niel sápadtsága, az arcára fagyott kifejezés. Úgy fest, mint ahogy én festhettem, amikor Jan bácsi megszólított a semmiből a fülesen keresztül.
Közelebb húzódom hozzá, óvatosan megérintem a könyökét.
– Niel? Baj van? – szuszakolom át a kérdést az aggodalmon.

Nightmare Before Christmas

Későn kapcsolok. Azt hiszem, légzőgyakorlatot akar tartani velem, és már bámulom a száját meg az orrát, hogy hozzá passzintsam a ritmust, mert miért is ne, talán segít. Igazából elég furán veszem a levegőt, mióta Jan bácsi azt mondta… Mióta azt mondta…
Végül ez a tantusz is koppan. Kiszorít belőlem egy zavart, nevetésszerű szusszantást. Megkergültem. Lehet valaki ennyire hülye? Pirulva oldalgok arrébb, biccentek a frissen érkező Gwennek, igyekszem mindennel foglalkozni, csak azzal nem, mennyire szeretném félrevonni Nielt és sírni egy jót a karjában.
Belekóstolok a forrócsokiba, ha már ilyen dicséretet kap. Megerősítésként felmutatom a hüvelykujjam a séfnek. Addig kortyolok, míg átmelegedik a mellkasom, így kevésbé fázom a karácsony gondolatától.
– Jó ötlet – bólogatok az ajándékozásra, a speckó menüre. Máskor sorolnám, mennyi mindent elő rittyenthetek nekik, kérnék külön kalapot, az összes névvel, hisz jut mindenkinek meglepi a zsebemből. Zavar, hogy most nem megy. Zavar, hogy elakad a gyomrom és a torkom között a lelkesedés.
Laze kitölti helyettem a csendet, Grinch HÖKösökkel meg nem-zsidó Hanukával. A vallási kérdéseket félreteszem, álmélkodva csücsörítek, meghatottan pillogok, amiért átjótékonykodja az ünnepeket. Remélem, ehhez nem bömböltet majd fura lejátszási listát a kocsiból. Különben lehet, nekem sem ártana kevesebbet foglalkozni a nyomorommal, tenni inkább valami önzetlent… Olyat, amihez nem kell jogsi.
Összerezzenek az érintéstől a fejem búbján. Elsőre. Aztán pofátlanul belekényelmesedem, nekidőlök kicsit Nielnek támaszért. Gazdátlan kiskutyáknak kijár a buksisimi, nem?
– Aha – hazudom, csatolok mellé egy őszinte mosolyt. A széle megremeg.
Niel tesója alólam is kirántja a szőnyeget. Rémülten csüngök a telefonba hadart szavakon, keresem a jelentésüket. Rossz előérzet ránt görcsbe. Mukkanni sem merek, túldagadna bennem a feszültséggel telefújt lufi és kipukkanna. Fél füllel elcsípem Laze okfejtését, a zsigereim viszont rácáfolnak, szerintük a lazasága beszél belőle, ennél nagyobb a gond. Különben Dominic nem kért volna segítséget Nieltől, és Niel sem felejti nyitva a portált, amin Laza olyan lazán átlejt.
Felpattanok. Biztos, ami tuti, kiküldöm a vészjelző kódot, ahogy Romy tanította, véletlenül se maradjon le senki az SOS-ről, majd bemasírozok a fiúk után. Két lépés között bakancsra cserélem a mamuszomat, a bögrémet meg zseblámpára.
Oldalba bököm Laze-t a könyökömmel. Fogadjunk, megint szívott valamit. Totál máshol jár fejben.
Beljebb botorkálok, átpásztázom a helyiséget. Rimánkodom, hogy ez is csak az egyik nyomasztó álmom legyen.
Letolom gyorsan egyedül azt a légzőgyakorlatot. Kihúzom a hátam.
– Mi történik? Segítünk! – ajánlom fel az egész banda, főleg Lazac nevében. Megfeszített állkapoccsal, összehúzott szemmel jelzem Nielnek: lerázást nem fogadunk el válaszként.

A "lakógyűlés" karácsony előtt újabb party-t sejtet, és bár mindig azt várom, hogy végre meglesz az út hazafelé, már kezdem elfogadni, hogy ésszerűbb, ha próbálok normális életet élni, mint hogy folyton ugrásra készen és legfőképpen tétlenül arra várok, hogy meglesz a retúrjegy másik fele.

Ezért is indulok lefelé és a nappali felé tartva már érzem a csokiillatot. A mályvacukor és a tejszínhab két olyan dolog, amivel mostanában barátságosabb hangulatot vagyok képes kicsalni magamból. Hallom a beszélgetést, aztán egyszerre megváltozik a hangulat és még oda sem érek, amikor a vészjelzés befut. Felbolydul minden, valami fura jelmezbe bújt alak igyekszik előttem, de mire megkérdezném, miért küldték a jelzést, már el is tűnik. Én még mindig úton, úgy hallom, mint ha többen is lennének, mégis, mire odaérek, már csak a sistergő átjáró marad, amiben éppen akkor tűnik el valaki. 

Tanácstalanul állok néhány pillanatig, bár ezúttal már nem a portál az ijesztő, inkább a helyzet. De aztán azt hiszem, megint valami tréfa, és lehet, hogy még a jelmezről is elfeledkeztem, meg a buli is máshol lesz és csak azért lett a nappali megjelölve helyszínként, hogy a ne maradjon le senki. De aztán elindulok én is, bár sajnálom, hogy lemaradtam a csokiról. 

Az átjáró túloldalán ott állnak már néhányan, a helyszínt persze nem ismerem és nem is igazán látok a többiektől. Kaine éppen akkor közli, hogy nyitva maradt a portál, én meg ráeszmélek, hogy dehogy változott meg a bulihelyszín és hogy a vészjelzés cseppet sem elterelés.

- Mi történt? Kinek esett baja?

Próbálok suttogni, miközben igyekszem közelebb húzódni a többiekhez, remélve, hogy csak túl sok puncsot vagy tojáslikőrt ivott valaki. De a hangulat ennél sokkal sötétebb.

Nightmare Before Christmas

Megy ez nekünk. Totál haveri a hajborzolás, a cinkos pillantás meg a lemondó szemforgatás – Lazac kicsit tényleg kattant, az esetek felében dunsztom sincs, miről hadovál. Nem füveztem hozzá eleget.
Szóval megoldottuk Niellel. Túlléptünk a múltkorin, sima gikszer volt, múló gyengeség, a fáradtság űzött velünk tréfát, engem elragadtak az ábrándjaim, őt meg magammal rántottam. Előfordul. Lili mellet eszébe sem fog jutni. Rendben leszünk. És talán barátian is lehet Here Comes the Sunt énekelni…
Szívesen reklámoznám a karácsonyt Krisznek, de mostanában a boldog emlékek marnak a legjobban, és nem akarok fancsali pofával áradozni az ünnepek varázsáról, elég nyomi lenne. Helyette vágyakozóan szemezek Lockyval. Vajon megsimogathatom? Kell hozzá külön engedély?
Ficergek, kutyázós késztetésekkel küzdök, somolygok az orrom alatt. Romy is félreérti a mangót. Hálából idézek elé egy nagy flakon tejszínhabot. Tanulmányozom az arcán átsuhanó érzelmeket, szokatlanul sokáig tart, mire betölti a választ Niel kérdésére. Biztos hiányoznak neki a szülei… Nem szoktam imádkozni, de lehet ez a baj, úgyhogy este intézek majd pár szót Istenhez az érdekében, hátha segít megtalálni az apukáját. Legalább az övét…
Lecsorog pár csepp forrócsoki az államon. Döbbenten meredek Lilire. Teremtek magamnak szalvétát letörölni a képem, közben kutatom a tekintetemmel, hol lehet a Freddy, aki hivatalos hozzájuk, mert tuti nem rám értette. Mit csinálnék én náluk? Sosem találkoztam a családjával, a teljes nevét sem tudom. Ráadásul… Rajtakapottan sandítok Nielre. Szeretnék elsüllyedni. Feltűnő lenne kikapni egy darabot a padlóból, és lehuppanni a pincébe, ugye? Lándzsa bátya valószínűleg nem örülne nekem lent. Jobb híján belemeredek a bögrémbe, hipnotizálom magam a pillecukrokkal, és nem reagálok.
Gratulálok, Freddy! Napról napra gázabb leszel. Legközelebb fuss el, mihelyt macskát látsz! Az a legbiztosabb.
Megint az ajkamat csócsálom. Igyekszem elhessegetni a kínos gondolatokat Nielről, Liliről, arról, mit keresek egyáltalán kettejük között. Belemenekülök a névhúzás ötletébe, Romy szónoklatába arról, miért kellene hanyagolni, aztán kirángat a bunkimból a valóság. Kényelmetlenül fészkelődöm. A Dilidoki becézés max az én képzeletemben lehet kedveskedő, vicceskedő, Romy asszem nem rajong Davidért. Sebész, sebésznek tanul – pontosítanék. Inkább lenyelem. Rosszul esik, hogy ennyire kedvelem őket, ők mégsem kedvelik egymást, és valahol miattam alakult így. Elszúrtam. A moziesten, a gyakorlóban… Folyton elszúrom… Lehet, ki kellene költöznöm. Vinni magammal Davidet, hiszen nem szereti a tömeget, itt pedig rengetegen vagyunk. Tobzódik a tinidráma meg ilyesmik. Bele fog sajdulni a feje.
Lanyhán bólogatok a tervekre: Kén fát hoz, Lili főz, dekorálunk, ronda ünnepi pulcsiba bújunk, filmbe illő lesz. Kívülről biztosan. Belülről hasonló feszültség zabál majd, mint most, amikor belém hasít a kétségbeesett él Niel hangjában.
Úgy fest, a többiek közelebbről ismerik Dominicot, és arra tippelek, nem lopta be magát a szívükbe. Örülnék, ha nekik lenne igazuk, ha egyszerű testvéri perpatvarra számíthatnánk. Laza lazán elhülyéskedhetné, Lili macskaként fújna párat a srácra, felnyársalná a jeges-kék szemével, Romy meg testvériességet dumálna bele. Király volna.

Kén és Gwen jelmeze eloszlatja a tévképzeteimet: nem én reagáltam túl. Készül valami. Valami súlyos. Feketén gomolygó, sötétségből gyúrt alakokkal, amiket a zseblámpám fénye sem oszlat el vagy rajzol ki. Egy magas piperkőccel, aki kicsavart módon hasonlít Nielre, egy földön heverő, sebesült fiúval, aki másképp emlékeztet rá. Dominic – azonosítom be. Ő maga idegen számomra, az irigység a hangjában viszont ismerős. Picit megsajnálom. Elesetten fekszik, hiába romlott meg a viszonyuk, az öccse az utolsó reménye, és most itt a felmentősereg, ám valójában Niel miatt jöttünk, nem érte. Tudja. Látom rajta.
Niel rám parancsol: menjek vissza. Hátrébb húzódom, átfut rajtam, mennyire felesleges vagyok ide, pókok, növényidomárok, igazi, régi barátok közé, Lili ölelgetni való macskaformája mellé. Kilógok.
Hátrasandítok a portálra. A túloldalán felbukkan Lavina bácsi morcos ábrázata. Elképedve figyelem, amint bemasírozik Romyért és a vállára kapja, tesz felém is egy lépést, ijedten térek ki előle. Dörmög valamit, majd a fejét csóválva halad el mellettem. Az átjáró udvariasan megvárja a távozását, közvetlenül mögötte foszlik szerte.
Maradok. Ideje tartalmat, jelentést adni a hangzatos ígéreteimnek, barátságról, támaszról, arról, milyen remekül megvédem magamat meg azokat, akik számítanak.
Rávicsorgok a ripacskodó Niel-koppintásra. Addig oldalazom, leválva a többiekről, míg senki nem torlaszolja el előlem. Minél tisztább a terep köztünk, annál könnyebb a trükk.
Halált jósol nekünk, drámaian szónokol. Kedvem támad közölni vele, hogy rossz bandával packázik, és amúgy tök feleslegesen sminkelte ki magát, fele olyan helyes sincs, mint az eredeti Niel.
Mély levegő. Menni fog.
Az X-eknél alaposan megtanultam a manővert. Tárgyakkal sűrűn gyakorlom, gonosz variánsokkal ritkábban. Ront a koncentrációmon a hidegrázás a sűrűn, borúsan ólálkodó emberforma akármik miatt. A szemem sarkából észlelem, amint kiválik közülük egy világosabb folt.
Előkapom a fémszálas kötelet, az egyik vége a kezemben, a másik nem-Niel lába körül. Magam felé rántom, hogy biztosan hozzá érjen és elsuvaszthassam. Valaki megragadja a vállam. Felháborodottan nézek rá. Kicsúszik a markomból a csapda.
David? – szólítom meg gondolatban. De… Mikor? Hogyan?
Oldalra billenti a fejét, kócos haja a homlokába hullik. Nem viseli magán a mai napot, a végig kigombolt fehér ing alig takarja a mellkasát. Ferde mosolyra húzza a száját. Észre sem veszem, amikor felém nyúl. Először a nyomást érzem a pont alatt, ahol találkoznak a bordáim, a lágy részen.
Kitágul a pillanat, beszűkül a tér.
A nyomás szúrássá, lángoló kínná élesedik.
Lemeredek. David csuklóján karkötőként vöröslik a vér. Az ujjai, a kézfeje… nem látszanak ki…
Megáll a pulzusom, nem jut levegő a tüdőmbe, fémes, fuldokló nyögés karistolja végig a torkomat.
Visszarebben az arcára a pillantásom. Még mindig mosolyog. Mosolyog tovább, mialatt közelebb hajol, és csókot lehel az ajkamra. Hideg, nyirkos, keserű. A halálnak lehet ilyen íze.
Megmozdul, feszülnek a csontok, szakadnak a szövetek. Csak a fájdalom létezik. Belekapaszkodom az alkarjába. Elrakom őt. Zsebre teszem, mielőtt kitépné a szívemet.
A mellkasomra szorítom a tenyerem. Tátongó lyuk. Langyos, nedves. Szivárog. Egyre lassabb, egyre kínzóbb lüktetésekkel. Homályos foltok, kontúr nélküli pacák táncolnak előttem. Zuhanok a padlóra, vagy a padló zuhan felém. Kemény koppanás.
Magam elé tartom a kezem. Ráfókuszálok.
Vér borítja. Az én vérem.
Fáj. Kegyetlenül.
Nem… Nem értem…



Szerzői lábjegyzetek:
1. A poszt mesélői jóváhagyással készült.
2. NEM a valódi David szerepel benne.
3. Az egyik sötét figura öltött alakot és támadta meg Freddyt.
4. El lett tüntetve, ergo 6 maradt a hétből.
5. Freddy a végén eszméletét veszti.
6. Az erotikus töltet jelentéstartalommal bír, de spoiler-veszély miatt nem magyarázom.
7. Köszönöm mindenkinek a játékot és sok szerencsét a küldetéshez! <3