Pislogással igyekszem napirendre térni a srác hülye humora felett, mintha a szempillamozgás elűzné a baromságait.
-Ha most erre őszintén válaszolnék, elrontanám a gyerekkorod.
Majdnem hátba veregetem, együttérzően, mint egy pap, aztán inkább még a levegőben összezárom ujjaim, leengedem a karom és igyekszem emberien szánazkozni felette, csak ilyen beszólásra jutotta neki. Nem hibáztatom, emberi lény ritkán borít ki, az én számat démonok mosták ki kénnel, minden más megjegyzés inkább tűnik…nevetségesnek, az ő idézgetésük mi vár rám a pokolban már mondhatni felzaklat, bár ez is kezd egy ideje unalmassá válni. Izzó sarokvas a seggembe, kurva eredeti…
Viccen kívül, valahol sajnálom, ha még az együttérzés tényleg munkálkodik bennem, összeráncolt szemöldökkel hallgatom ezt az indokolatlan őszinteség arról, mit műveltek vele.
-Sajnálom. Nem fer, ami veled történt, főleg ilyen formában. Ha foglalkoznék emberekkel, talán nem hagynám életben az elkövetőket, végülis nyithatok nekik átjárót a pokolba, hogy hamarabb égjenek el.
Vetem fel, de igazából idő kérdése és oda jutnak. Az idő pedig lényegtelen tényező, ha a nagy egészet nézzük. Elreppen fülem mellett a kérdés, miért gyűlölöm a mutánsokat, nincs idő kifejteni, ez nem a tea mellett beszélgetős, filozófiai pillanat, bár kávéházban ülni, szivarozva,. miközben világmegváltó gondolatokat közlök jobban ese, mint ez a… Nevezzük káosznak.
Amiben a hülyegyerek kurvára nem segít, ha még pár ilyen viccet eltol, öngyilkos leszek. Vetek felé egy mindjárt kinyírlak pillantást, de nem hiszem, hogy szar vicceknél többet is elő tud húzni belőle, a párnacsata már nekem is sok. Már majdnem megfenyegetem lenyomom a toljúkat a torkán, de szerencséjére nincs idő élve kitömni.
Jézus kiüti a kutyát és a srác végre mond egy tízes skálán hatos poént is.
-Tudod mit? Ez egész jó volt.
A madarak legalább leszarják, úgy érzem ennyi jár Martínnak amíg legalábbis, megidézek egy arkot, bár van egy olyan érzésem és pont mert egy elég kényes példányról van szó, Sariel nem örül a kényszermeghívónak. Bár a lakás sötét atmoszférját jótékony fénybe bugyolálja szférikus jelenléte, az a néhány szent sajgással bolygó, fényes toll, ami méltóztatik fejet hajtani a gravitációnak és megérinteni ritkán felmosott padlómat.
Sariel komoly,üzletemberfejű férfiként ereszkedik alá, áll meg asztalom felett, ver néhányszor szárnyával, de tulajdonképpen lebeg az általa megfagyasztott valóságban. Martínra futó pillantást pazarol, emberajkán fintort vet felém.
-Talán megtette volna egy hétköznapibb katona is nem igaz, Constantine? Legalábbis a kis barátaid nem tűnnek királynak, vezérnek, akiket személyesen kellene a mennybe kísérnem és megvédenem a gonosztól.
Matínra szegezi átható pillantását, felteszem éppen belenéz a lelkébe és felhúzza a pakliból a bolond lapját.
-Hát persze, mert személyes jelenléted csak a királyoknak jár, selejtes emberkísérleteknek már kevésbé. Pedig boldogok az áldozatok, nem?
A csontváz kifejezetten szánalmasnak tűnik, felé mutatok.
-Mi a francról beszélsz?
Vetem oda Martínnak, amikor az én és Gábirel valami felfoghatatlanul hülye kontextusban hangzik el, de Szariel mosolyából ítéve az angyalnak tetszik és jobban megérti nálam.
-Gondolom Sariel arkangyal, mint rögtönítélő bíróság megméri a lelküket és ha ártatlanok, elvezeti őket a mennybe.
-Így van. Aztán a maradék negatív entitást rátok bízom, illetve azokat, akik nem találtattak méltónak az Ő országára.
Most az áldozatok felé fordul, de Martín jobban tudja milyenek voltak, amíg éltek és megérdemlik-e az üdvözülést. A védőügyvédjük nem én leszek.

Szar vicc volt, de kettőnk közül, ő, aki kapta, legalább nevet. Az én iróniám visszpattan saját humortalan szobám favicc falairól. Az látszik rajta, hogy köze van a sirályokhoz. Levegőt veszek hozzá, ha igazán szemét lennék, hozzávágnék egy tiszta törölközőt (akad, csak begyűrve) és szappant, de tegyük fel, hogy zaklatott, bajban van, göndör. Mindenesetre kell egy kifogás, amiért ennyire rendes vagyok, hogy az izzadását is szó nélkül hagyom.
-Akármelyik beteg azt mondaná, neki semmi baja, de tegyük fel, hogy nem ítélkezem azonnal.
Sóhajtok és meghallgatom, ez az össz kapacitásom a fura kis izzadt matrózra, aki teljesen random törte rám az ajtót. És jön utána az egész, kibaszott kompánia! Miközben elrántom és faszom tele pofát vágok az egybegyűltek tagjaira, teológiai kérdésekkel bombáz. Két levegővétel és egy cigicsikk elnyomás között válaszolok.
-Az…attól függ. Ha eljönnek érted, úgyis hinni fogsz, de ha a saját lelki üdvöd félted, ne aggódj boldogok a lelki szegények.
Persze, ez erős volt, de Martín enyhén szólva naiv kaliber, kb. annyi keresnivalója lenne a pokolban, mint nekem egy unikornis hátsó kertjében!
Megment, valahol mélyen ez bánt, talán csak azzal összecsengésben, hogy léteznek mutánsok. Az utálatom skáláján ő egészen pozitív helyet foglalt el, úgy hangzik, mintha legyomöszölték volna torkán a mutációt, ezekkel a szerencsétlen parafenomenális jelenségekkel…
-Sajnálattal hallom. Akármit is csináltak, biztosan kellemetlen lehetett. Nem, kerülöm őket.
Tagadom le Volkovékat, akik végülis azok, ugyanakkor nem tartom fernek a különleges képesség vs halandók dinamikáját, még akkor is, ha őt megfürdették, mint szűz lányt az első hóban.
Martín mindenesetre ügyes juhásznak bizonyul, mire sóval és bibliával hintek egy elkerített részt, nagyjából úgy számolom itt és most a helyükre tudom tenni mutáns szellem barátait. Hanem a rózsafüzérem is megborzong, amikor a…bikagyerek létezése belemúg a térbe. Elkáromkodom magam, ami a szent angyali zsolszoma közben nem túl szerencsés. Azt hiszem néhány tollas zokon is veszi, megreked a kapunyitás a kurva és bazdmeg árkádaiban és amikor megjeleik a kutya elhangzik egy “faszom”
-Mennyien vannak még? Mi az isten ez?
Nem bírok koncentrálni, mindenesetre a kutya, ha fenyegetni a talán évek óta nem pisáló csontvázat, kap a pofájába a szentelt sóból, talán el tudom vonni a közelükből. Azt például csak simán ki kellene nyírni.
-Van ezüst, van…pisztoly, szenteltvizes töltetek, de nem itt kéznél, baszki, lent a pincében.
Amit ráadásul rúna véd, varázslatok, kurvára csak én tudom kinyitni. Persze egy pisztoly lapul az asztalfiókban is, egy kés a hálóban, a komód mélyén, a ruhás szekrényem alján, a zoknik alatt még egy pisztoly.
-Figyelj, menj már be a hálóba és hozzál…
Eddig jutok, amíg Martín megment, ott káromkodom zihálva a gumiháta mögött, miközben a szellem buli egyre felfoghatatlanabb méreteket ölt, nekünk indul a bika, kiáltok, kiesik kezemből a bibliám, hirtelen azt érzem, nem is tudom majd hasznát venni.
-Jó, fedezz!
Legalább a kutyát kiiktatta, igaz? Az íróasztalom felé vetődöm, felrántom a fiókot, elő a fegyver, megcélzom a madarakat, a szenteltvizes töltények hatására felrobbannak, szétrepülnek cafatszerű ektoplazmáik, de elvileg nem picsázzák őket, csak a nyilak, azokat derogál lenőni, hogy az istenbe lőjjek le nyilakat?
Amikor a maga módján próbál segíteni, elképedve meredek rá, kiskarácsony és angyalok.
-Te jó ég.
A bibliám már messze, de kinek kell alapon felállok az asztalra, Martínnak odavetem.
-Fedezz
"Exorcizamus te, omnis immundus spiritus, omnis satanica potestas, omnis incursio infernalis adversarii, omnis legio, omnis congregatio et secta diabolica... ...Ergo, draco maledicte et omnis legio diabolica... ... Ut Ecclesiam tuam secura tibi facias libertate servire, te rogamus, audi nos."
Igazából ördögűzésre használom, de mivel…szétgombolt karomon az angyalrúnával, tulajdonképpen nyitok egy átjárót felfelé. Nem mindenki fog…oda kerülni.
Heves szárnycsapásokkal materializálódott angyalszárnyak kezdenek aláperegni az égből és unott hangon az egész kecóm megremegteti Sariel (ark) angyal mindent felölelő, rezigált basszusa.
-Megtudhatnám mi folyik itt és hogyan keveredhet Gabriel üdvöskéje, Michael kardforgatója egy ennyire…hogy is mondjátok ti? Faramuci szituációba?
Legalább a nyilak lehullanak az égből, legalább az idő megfagy. Rajtam és Martínon kívül tulajdonképpen az egész káosz megtorpan egy pillanatra, vagy sokra, megáll az idő, legalábbis ameddig Sariel akarja.

A macska-ismeri-Lucifer kombó csak arról győzköd, megszökött a bolondokházából Haloweenkor. Vetek a fal felé egy jelentőségteljes pillantást, mintha a felület repedezett sarkai vennék a poént és visszapisloghatnának. Nem Lucifer stílusa bohócokkal szórakoztatni.
A srác nedves annak minden értelmében, mintha a láthatatlan csontvázak lehúzták volna egy lefolyócsövön, de ennek a lakásnak édesmindegy, a por majd sárdarabokká áll össze és a göröngyök napokig fognak ropogni a talpam alatt, míg végre előveszem a ritkán használt, jó helyre dugott porszívót. Sóhajtok. Minden baromságot beengedek ezen az ajtón ez pedig az egyik legmeredekebb anomália.
Amint belép, lustán végignézek rettegő fizimiskáján, szócséplés helyett rágyújtok, az ilyen váratlan események mindig nikotinra késztetnek. Felvont szemöldökű, bő párában útjára bocsátott füstöt fújok a zsúfolt szoba noir atmoszférájába, arra hogy matróz.
-Azért vagy vizes?
Mintha ez lenne a legfontosabb kérdés.
-Nem, a démonok nem szoktak láthatatlan nyílveszőkkel baszakaodni, ha ő idejönnek már minden materializálódik.
A célzást, baromság az egész történet, rosszul veszi, talán mert vizes, riadt srác, nem nézem ki belőle a jól fizető kuncsaft bolondját.
-Nem játszunk semmit, éppen ezaz, nincs időm az ilyen hülyeségekre.
Baszom vissza a súlyos telefonkagylót, nézek rá acélozott tekintettel, adok én neki nem materializálódott nyílvesszőket a tekintetemmel.  A létrán már látványosan unatkozom, noteszt húzok elő, de jegyzetelés helyett, általában akkor veszem elő a fekete bőrborítású kötetet, ha bizonyos pontokat kell megbeszélnem, a hátul tárolt telefonkönyvhöz lapozok, nem minden jó szám van meg a mobilomban, egyes, megbízható pszichológusok elérhetőségét itt tartom. Már éppen diktáltam kit keressen helyettem amikor…
Gyorsan kapcsolok, ez általában így van, nincs panasz a reflexeimre. Próbálom ellökni a lefelé eső csontváz útjából, de csak odáig jutok, hogy megragadom pólóját, kicsit félre húzom. Villámgyorsan elengedem, amint regisztrálom, én kapaszkodom belé.
-Én is látom.
Vágom rá idegesebben, mint szeretném. A földöntúli hang, ironikus módon megnyugtat, ez már valami ismerős, itt már torokköszörülve megigazítom nyakkendőm és rendesen elnyomom az időközben elejtett cigit.
A további intermezzo súlyos szemöldökráncolást csal elő belőlem, de legalább már be tudom azonosítani az ektoplazmatikus jelenséget, noha mielőtt a sóért rohannék, veszek két mély lélegzetet, a Martín nevű hosszas magyarázata előtt.
-Nos…
Dörzsölöm meg állam, mintha máris sár ragadt volna rá.
-Sajnálom, hogy ez történt és nos a nyilvánvalóan halott haverjaiddal szintén. Hagyjuk a pénzt. Felveszem az érdekes esetek, fizetés nélküli számlájára.
Ezért vagyok csóró bassza meg!
-Lehetséges, hogy az említett kísérlet miatt rendellenes ez a szellem, mindenesetre csak kóbor lélekről van szó, ezt könnyen orvosoljuk. Az áldozatok ráadásul általában a mennybe jutnak jó hír a…havernak.
Optimistán dörzsölnék ezúttal homlokot, ha nem követné a dolgot újabb intermezzo és érkeznének vendégek megint, jó, hogy nehéz íróasztalom széles felületében meg tudok kapaszkodni, főleg a vizelési zavarokkal küzdő halott kapcsán. Mi a…picsa?
Éppen a gondolatmenet végére érek, amikor a matróz konkrétan megment, engem, ez már önmagában is indok némi szélütésre.
-Te…mutáns vagy?
Iktatok közbe valamit, megpróbálva lenyelni a tompa undorom, mennyire baromi igazságtalan a genetika alapú különleges képesség, aztán eszembe jut a kísérleti labor.
-Vagy? Mexikóban csinálták ezt veled? Ah, igen, mindjárt nyitok egy utat nekik. A gyerekekkel különösen kedvesek, nyomorult tollasai.
Beszáguldok a bibliámért, sóért, aztán űzött pillantást vetek Martínra.
-Össze tudnád terelni őket? Lehetőleg ide.
Szórok kör alakban sót a padlóra, nyitom fel a szent szöveget, tűröm fel ingujjam az angyal ereklyéért. Jobb, ha idehívok egyet kísérgetni, talán a sima átjáró csak összezavarná őket, nem véletlenül ragadtak itt, a kínzott lelkek egy oktávval magasabb hangnem, mint a sima, szelíd halottak.

Mi a fasz? Ez az első gondolatom és rántanám ki a kezéből az ajtót, vágnám rá az orrára, ezt a házat még én uralom, de a légyszi jól irányzott rúgással csapódik a bordáimnak, sóhajtva engedek az ajtónak, lenyelek néhány csúnya bazdmeget.
-Tényleg nem pipáltam.
Nyomom meg gúnyosan a hangsúlyvéget, bár a csontváz alak gyanús, ott hunyorítok nem-e halloween jelmezes kiskölykök csapták be.
-Van. Bukott angyaloknak hívják őket és elég szar arcok, bár olyat még tényleg nem pipáltam, hogy csontváz alakban nyomuljanak.
Fintorogva hallgatom milyen entitásokat szedett össze, kijjebb tárom a nyikorgó, kívülről összekarmolt, belülről több helyen ütésnyomoktól tarkálló nyílászárót.
Ha beljebb lép, tömény cigifüsttel mérgezheti tüdejét, talán rálép néhány félre hajított papírlapra, behallatszik az forgalom és autódudák városi szimfóniája. Hogy fokozzam a hangulatot, levezessem a traumát, amit a puszta létezése okoz, én is rágyújtok. Őt nem kínálom meg. Becsapom mögötte az ajtót, pár fürge lépéssel átszelem az entrópiám, lazán nekidőlök az ablakpárkánynak és blazírt arccal hallgatom tovább csontvázakról szőtt teóriáját.
-Tehát úgy gondolod démonok üldöznek? Kétségkívül mindenki azt szeretné, hogy boldog kiskölyök maradj.
Iktatom közbe kissé gúnyosan.
-A kísértetek nem lőnek rád, nincs testük és a nyílt utcán aligha csinálják poltergeistek, vagy démonok, fura lenne. Valószínűleg valaki álruhában szívatott téged. De nekem csak ezüst töltényem van, felszentelt, embert nem ölök.
Felveszem tekerős telefonom régi, nehéz kagylóját.
-De kihívhatom neked a zsarukat, ha akarod. Ha rád lőnek, az komoly dolog.
Kár volt megszakítanom, visszarakom a kagylót, most már próbálom megvárni, amíg végig nyomja.
-Szellem íjászok? Te egy animéből jöttél? //sorry, ezt muszáj volt XD//
Felvont szemöldökkel sóhajtok rá egy adag füstöt.
-Ördögűző, de adott esetben bevállalom a szellemeket. A tiéd viszont úgy hangzik, mint egy rémálom. Constantine vagyok, mellesleg. Najó, most nyilvánvalóan nem üldöz senki, különben már itt lennének. Otthon történt a dolog gondolom, esetleg elmehetek és körülnézhetek, van, hogy a szellemek egy adott helyhez, vagy tárgyhoz kötődnek. Talán van egy elátkozott létrád. 200 dollár lesz a kiszállás és rutin tisztítás.
Figyelem ez vajon mennyire veszi el kedvét a dologtól. Azért, ha ragaszkodik hozzá, megrázhatja a kezem.

Csend van a szomszédban. Csend van nálam is, minden bútor a helyén porosodik, az összefirkált jegyzetek meggyűrt kupaca a szemétben végezte és én íróasztalomra könyökölve bámulok egy régi vágású vezetékes telefont. Senkinek sincs ma már ilyen, ujjal tekerős megoldása, de én szeretem a fémek és rugók kattogását, legalább itt, irodaszerű legénylakásomban, ahová tompán behallatszik a forgalom morajló búgása.
A félhomályban, egy rég elhagyott lámpabúra helyén egyetlen szál villanykörte pislákol, ujjaim adnak némi ütemet a csendnek, ahogy töprengve dobolnak régi, mahagóni íróasztalomon. Tekintetem még mindig a fekete telefont tartja fogva, agyam kattog csak egy egészen más régióban, valahol Anglia környékén, családneveket sorol. Mögöttem parafatáblán foglalta el helyét Thea állítólagos halálának rejtélye, kérdőjelek, néhány pixelesen nyomtatott, régi, archív újságkivágással, fonalak, amikkel bizonyos élő, vagy halott emberekhez kötöttem. Kezd összeállni. Jobb nadrágzsebem húzza egy modern mobiltelefonos szerkezet is, ha gyorsan akarok repülőjegyet foglalni elég egy gombnyomás, nem kell tekerni, én is tudom.
Fotelem megnyikordul, ahogy pózt váltok, szúrós, komor tekintetem beleáll a fekete telefon kagylójának felületébe. Mély, szinte filozofikus tűnődésemből valami kakofónia zavar fel, tompán az ajtó felé fordulok, nyelvemre tolul egy “bazdmeg magad” de mielőtt elcsesznék egy kuncsaftot, vesztemre kibámulok az ablakon. Egy képtelenül hülye figura bámul rám vissza, először azt hiszem, halott. Azok szoktak abszurdak lenni, a létezés nem kívánatos, furcsa anomáliái, kócosan.
-Mi az isten?
Veszem számra a nevét, ahogy szoktam, szemernyi tisztelet nélkül, ennyi se jár annak, aki kitagadott az országából.
Először az ablakon nézek ki, de nem látom a furcsa fejet, aztán fürge ugrással az ajtónál termek, feltépem és szembenézek a víjjogó figurával. Valami hülyegyerek, biztos eltévedt futár, vagy jehowa kikúrt lunetikusa.
-Gondolom nem ide jöttél. Aki ide jíházzák magukat, azok nem éppen boldog kiskölykök.
Ironikusnak hathat ez a megfogalmazás tőlem, aki látszólag nem nézek ki többnek nála, de részletkérdésekkel nem foglalkoznom, főleg olyan magyarázattal, amit én sem értek pontosan, úgyhogy magamnak se szoktam elemezni. Biztos vagyok benne, hogy rossz ajtón cowboykodott a cserkész srác, nem veszek semmit! Ezzel a lendülettel próbálom rávágni az ajtót.