Mi a fasz? Ez az első gondolatom és rántanám ki a kezéből az ajtót, vágnám rá az orrára, ezt a házat még én uralom, de a légyszi jól irányzott rúgással csapódik a bordáimnak, sóhajtva engedek az ajtónak, lenyelek néhány csúnya bazdmeget.
-Tényleg nem pipáltam.
Nyomom meg gúnyosan a hangsúlyvéget, bár a csontváz alak gyanús, ott hunyorítok nem-e halloween jelmezes kiskölykök csapták be.
-Van. Bukott angyaloknak hívják őket és elég szar arcok, bár olyat még tényleg nem pipáltam, hogy csontváz alakban nyomuljanak.
Fintorogva hallgatom milyen entitásokat szedett össze, kijjebb tárom a nyikorgó, kívülről összekarmolt, belülről több helyen ütésnyomoktól tarkálló nyílászárót.
Ha beljebb lép, tömény cigifüsttel mérgezheti tüdejét, talán rálép néhány félre hajított papírlapra, behallatszik az forgalom és autódudák városi szimfóniája. Hogy fokozzam a hangulatot, levezessem a traumát, amit a puszta létezése okoz, én is rágyújtok. Őt nem kínálom meg. Becsapom mögötte az ajtót, pár fürge lépéssel átszelem az entrópiám, lazán nekidőlök az ablakpárkánynak és blazírt arccal hallgatom tovább csontvázakról szőtt teóriáját.
-Tehát úgy gondolod démonok üldöznek? Kétségkívül mindenki azt szeretné, hogy boldog kiskölyök maradj.
Iktatom közbe kissé gúnyosan.
-A kísértetek nem lőnek rád, nincs testük és a nyílt utcán aligha csinálják poltergeistek, vagy démonok, fura lenne. Valószínűleg valaki álruhában szívatott téged. De nekem csak ezüst töltényem van, felszentelt, embert nem ölök.
Felveszem tekerős telefonom régi, nehéz kagylóját.
-De kihívhatom neked a zsarukat, ha akarod. Ha rád lőnek, az komoly dolog.
Kár volt megszakítanom, visszarakom a kagylót, most már próbálom megvárni, amíg végig nyomja.
-Szellem íjászok? Te egy animéből jöttél? //sorry, ezt muszáj volt XD//
Felvont szemöldökkel sóhajtok rá egy adag füstöt.
-Ördögűző, de adott esetben bevállalom a szellemeket. A tiéd viszont úgy hangzik, mint egy rémálom. Constantine vagyok, mellesleg. Najó, most nyilvánvalóan nem üldöz senki, különben már itt lennének. Otthon történt a dolog gondolom, esetleg elmehetek és körülnézhetek, van, hogy a szellemek egy adott helyhez, vagy tárgyhoz kötődnek. Talán van egy elátkozott létrád. 200 dollár lesz a kiszállás és rutin tisztítás.
Figyelem ez vajon mennyire veszi el kedvét a dologtól. Azért, ha ragaszkodik hozzá, megrázhatja a kezem.

Csend van a szomszédban. Csend van nálam is, minden bútor a helyén porosodik, az összefirkált jegyzetek meggyűrt kupaca a szemétben végezte és én íróasztalomra könyökölve bámulok egy régi vágású vezetékes telefont. Senkinek sincs ma már ilyen, ujjal tekerős megoldása, de én szeretem a fémek és rugók kattogását, legalább itt, irodaszerű legénylakásomban, ahová tompán behallatszik a forgalom morajló búgása.
A félhomályban, egy rég elhagyott lámpabúra helyén egyetlen szál villanykörte pislákol, ujjaim adnak némi ütemet a csendnek, ahogy töprengve dobolnak régi, mahagóni íróasztalomon. Tekintetem még mindig a fekete telefont tartja fogva, agyam kattog csak egy egészen más régióban, valahol Anglia környékén, családneveket sorol. Mögöttem parafatáblán foglalta el helyét Thea állítólagos halálának rejtélye, kérdőjelek, néhány pixelesen nyomtatott, régi, archív újságkivágással, fonalak, amikkel bizonyos élő, vagy halott emberekhez kötöttem. Kezd összeállni. Jobb nadrágzsebem húzza egy modern mobiltelefonos szerkezet is, ha gyorsan akarok repülőjegyet foglalni elég egy gombnyomás, nem kell tekerni, én is tudom.
Fotelem megnyikordul, ahogy pózt váltok, szúrós, komor tekintetem beleáll a fekete telefon kagylójának felületébe. Mély, szinte filozofikus tűnődésemből valami kakofónia zavar fel, tompán az ajtó felé fordulok, nyelvemre tolul egy “bazdmeg magad” de mielőtt elcsesznék egy kuncsaftot, vesztemre kibámulok az ablakon. Egy képtelenül hülye figura bámul rám vissza, először azt hiszem, halott. Azok szoktak abszurdak lenni, a létezés nem kívánatos, furcsa anomáliái, kócosan.
-Mi az isten?
Veszem számra a nevét, ahogy szoktam, szemernyi tisztelet nélkül, ennyi se jár annak, aki kitagadott az országából.
Először az ablakon nézek ki, de nem látom a furcsa fejet, aztán fürge ugrással az ajtónál termek, feltépem és szembenézek a víjjogó figurával. Valami hülyegyerek, biztos eltévedt futár, vagy jehowa kikúrt lunetikusa.
-Gondolom nem ide jöttél. Aki ide jíházzák magukat, azok nem éppen boldog kiskölykök.
Ironikusnak hathat ez a megfogalmazás tőlem, aki látszólag nem nézek ki többnek nála, de részletkérdésekkel nem foglalkoznom, főleg olyan magyarázattal, amit én sem értek pontosan, úgyhogy magamnak se szoktam elemezni. Biztos vagyok benne, hogy rossz ajtón cowboykodott a cserkész srác, nem veszek semmit! Ezzel a lendülettel próbálom rávágni az ajtót.