Acélos pillantást szegezek előre, célként a kijáratra, karomban egy remegő…nyúllal. Érzem az egyébként, valamiért illatos öblítőszagot, ami puhaként árad, jobbomon egy pokollátot lány kerülgeti az iróniám és máris kapok pontot. Felhorkantok, nem túl hangosan, igazából, mint egy rekedt medve, ami nem illik a jelenlegi fiatal testhez. Öreg, megkeseredett, túl sokat cigiző torokhang.
-Nem nagyon tudok megmondani ilyen dolgokat, csak sajnálni, hogy neki előbb jött el, sajnálni, helyette téged.
Annak mindig könnyű, aki csak úgy meghal. Ugrik egyet egy hosszú, gyatra úton, kicsit előrébb halad, világot vált, ha mázlija van, jobb helyre költözik és az anyja miért ne lehetett volna anya. Melyik kerülne pokolra?
-Nem, nem vár senki. Miért lenne ez neked vigasztaló? Téged sem vár így? Említettél egy macskát. Valami?
Most először lassítok, sőt ingerenciám van megtorpanni és összeráncolt, kutakodó pillantással mérni fel állapotát. Az teljesen jó, hogy én egyedül élek abban, amiben, ott, ahol, de egy fiatal lánynál ez elég…felkavaró.
Lépéseim aztán folytatom, még mindig ott egy cél és az alagút végén talán fény is bolyong, még ha kellemetlen rendőrvillódzás is.
Ha láttad Lucifert, megidézted a poklot, hátat fordítottál valaminek, ami régen angyal volt még a szirénaszó is szólhat szférákról.
Savanyú hallgatásban mérjük a megtett másodperceket, nem kérdezek, mert semmi jogom elővenni a kislapátot és feltúrni, ő sem, gondolom, miért érkelené az anyám? Rég meghalt, még egy tök másik világban.
Hely? Helyre kéne menni? Lehet támogatást vár, vagy minimum egy rózsafüzért ezek után… De a templom jobb hely az én háznak csúfolt fészkemnél.
-Megtartod a nyulat? Nekem tényleg van egy macskám és nem olyanok a körülmények. Nálam konkrétan bútorok szoktak röpködni. Az a fura, ha van egy olyan hét, amikor nem törik el semmi.
Néma fohász, mondd, hogy te jobb helyen vagy és igen egy jogos kérdés, hogy az istenbe megyünk el a zsaruk mellett?
-Olyan sarkot kellene találni, amit nem figyelnek, várj.
Kilépek előre, de ki sem kell érnem, máris meghallom lázas hadarásukat, amiből jól kivehető a “gázrobbanás” és “túlélő” szavak. Végignézek Laceyn, még kötény nélkül is kórházba akarnák zárni.
-Ha nem akarod, hogy mentő szállítson el és jó lesz templom helyett az én házam, van egy tervem. Elvonom a figyelmük, te kislisszolsz és megvársz a nyúllal egy néptelenebb sarkon. Én le tudom rázni őket, de te eléggé úgy nézel ki, mint aki elsősegélyre szorul.
Halványan rémlik, hogy én is üvegbe tenyereltem, meg volt egy fejsérülés az elején, de ki tudom dumálni, hogyne, persze, éppen kórházba tartottam, imádom őket, tök kevés arra a halott.

Fogalmam sincs mit esznek rajtam az állatok. Sokféle párhuzam húzódik a tollas népség, népszerűbb nevükön angyalok és az ösztönlények között, talán nem csak a pokol lenyomatát érzik rajtam, a füstöt, régi vágású detektív vén gondolatait, hanem azt a néhány akaratlanul is magamon hordozott áldást, amit a hátam mögött vágnak hozzám.
Talán ettől nyugszik meg a kezembe adott nyúl, bújik kabátomba, hunyom be pillanatig a szemem és képzelem biztonságba az ártatlanságát.
Egyébiránt némán rójjuk, kissé visszhangos, üres lépteink lefelé, a beton agyon karbantartott, bezinszagú felületén, távolodva a pokol mocskától.
Miért is ne bújnánk metafizikába, az ember mindig menekül a rossz elől és én olyan ócska helyekre küldöm, mint a templomok.
Fanyar mosoly keretezi ajkam, mert ez gyenge volt.
-Valamit mondanom kellett.
Rántok vállat a jogos minekre.
-Mikor halt meg?
Vetek rá oldalpillantást, egyfajta tömör biccentés kíséretében.
-A halottakat valóban nem lehet visszahozni. Van vele valamilyen befejezetlen ügyed, vagy nem tudtad még elengedni?
Általában ez a probléma, figyelembe véve a lány korát ezt is felírom a teremtő képzeletbeli igazságtalanságainak számlájára.
Beavat a családi titkokba, gyakran van ilyen hatással ránk a pokol, utána beszélnünk kell a problémáinkról, mint eltűnt nővér, vagy egy kegyetlen apa.
-Végülis de, az apádat megbüntethetik, éppen az említett helyen, elég sok démont ismerek, aki gondoskodna a szenvedéseiről… Ugyan. Milyen segítséget? Az pedig kizárt. Attól eltekintve, hogy rendesen felvágták a nyelved, nincs veled gond. Persze, még elkövethetsz faszságokat, messze a vége, de most, hogy tudsz erről, mindig tudsz majd választani is. Lucifert nem tartja távol a tömjén, de kevésbé hírhedt “haverokhoz” még akár jó is lehet.
Pillantok rá oldalt, aztán megtorpanok, már látni a rendőrautók idegesen tikkelő villódzását, hallani az emberek pánikzsivaját, az épület körül cikázó lépteket.
-Szerintem próbáljunk észrevétlenül kiosonni, mit gondolsz?
Szisszenem a nagy futam, vagy kellemetlen kérdések és hazugságok lehetséges cunamija előtt.

Helyes. A visszautasítás igen az életre, hallom, ahogy helyeslőn hörren egyet a tüdőm, pedig ez még újabb, mint az, amelyiket egy másik világban hagytam.
Beletelik néhány kínos másodpercbe, amíg ebben az idegállapotban elrakom a cigit, úgy, hogy beletalálok a saját zsebembe.
Aztán, mintha mi sem történt volna, nem taposnánk éppen körmelékeken, hagyott volna halálszagot az ördög lehelete, izzana még a pokol körszerű felszínre ott, ahol utat ásott a felszínre, hogy személyesen falja fel újabb áldozatát az ördög. Heves fejrázás az ostoba kérdésemre is. Talán a kénbűz még nem párolgott el teljesen, érzi a nyuszi ideges remegését, csörömpölve válik el egy apró üveg részecske a többitől, megadja magát és törmelékké silányul a földön.
Mély levegőt veszek a fej rázására, aztán bólintok rá, mert ez így oké. Rendben van szarul lenni, ha láttad a poklot.
Az már kevésbé logikus, sokkal inkább feleslegesen önérzetes, hogy nem fogadja el a kezem, szemöldökfelvonáson kívül azonban nem kap megjegyzést, tudok két kézzel cigizni, jobb és bal váltja egymást a sklukkoknál.
-Az, elég horrorisztikus, de valid megnevezés rá. Hát, látod, ő is a haverom.
Csöppentek  földre hamuval egy marék iróniát is.
Nem kér belőlem, nem erőszakolom, pusztán szavakkal próbálok hatni rá, nagy ívben elkerüli a poklot, mint a romlatlan lelkek zöme, kérdés nélkül követem a rámpához.
-Segítsek fogni az állatot?
Ha önmagát nem hagyja. Aztán emberként reagál, ismét horkantok, ezúttal visszhangot ver a garázs halott csendjében. Ahogy csak lépteink törik meg, azok a pokollátó, elfelé siető cipősikolyok.
-Ez még nem a világvége volt. Állítólag az rosszabb lesz és nem csak Lucifer fog feljönni. Egyébként neked és a nyúlnak nincs okotok aggodalomra. Egyrészt, nem hiszem, hogy megéled a tényleges világvégét, másrészt, ha meghalsz, nem oda kerülsz. Soha többé nem fogod látni a képét, szóval ha nem is azonnal, de halványulni fog. Persze nem mondom, hogy egy ideig nem lesznek rémálmaid. Elmehetsz esetleg templomba, állítólag segít.
Teszem hozzá az egyre lejtősebb úton haladva, miközben távolról már hallani is a szirénákat.

Tompán visszhangzik légzésem az immár üres, indokolatlanul nagy parkolóházban. Visszacsapódik a falakról, bezengi a teret, átsüvít a repedéseken.
Kong fejemben latin ordításom, az elpárolgott bukott, az ördög odabaszós energiája, szinte lépésről lépésre tántorgok, mint az, akit Lucifer megint elragadott az istenétől. Nehéz légzéssel emlékezek meg a koponyámban visító szenvedésről, a zsigerileg hatoló fájdalomról, ami belőle áradt, ki tudja mi történt vele.
A némaságban csak saját hangom ütközik velem frontálisan, a Laceyt csend veri vissza.
Kissé elveszettnek érzem azt a kérlelhetetlen hevet, amivel megmentettem magunkat. Olyan, mint az orgazmus utáni hosszú kóma, eszembe jut milyen kikúrt rég voltam nővel. Aztán rágyújtok egy cigarettára, hátha az megfékezi remegésem. Az első néhány mély slukk után jobb lesz.
Amikor meghallom a hangját, már nagyjából egyenletesen lélegzem, pár lépés és ott termek, hosszú, sóhajtós nikotinfüsttel. A nyúl is túlélte.
Megérzem a fájdalmat, mintha eddig egy ajtó mögött leselkedett volna, üvegszilánkok a tenyeremben, felszíni sebek a térden,  a lökések következtében pofonul kapott zúzódásokat. Felé nyújtom a doboz cigit, ha akar, vegyen egy szállal, tömény kéne, de nem alkoholista vagyok, csak láncdohányos.
-Az ördög. Miattam gyakrabban mutatkozik meg, mint illendő volna a pokol urától. Elvégre csak egy szaros halandó vagyok. Tehát jól vagy?
Nyújtok felé felsegítő jobbot is, ha képesnek érzi magát felállni.
-Létezik túlvilág, mint láthattad. De te megpróbálhatod elfelejteni.
Közlöm mogorván, egyeseknek lehetőség is adatott.
-Menjünk ki, mielőtt mindent elözönlenek a zsaruk. Általában senki sem veszi be a dumát démonokról, úgyhogy valószínűleg megállapítják majd a gázrobbanást, aminek, ha kérdezik mi az áldozatai voltunk. Engem spirituális nyomozóként ismernek egy páran, van aki komolyan vesz, a többség.
Hosszú füstöt fújok ki, aztán vállat rántok.

Érzem a bukott átható auráját, ahogy minden lépéssel közelebb kerül hozzánk, felkavarodik a vérének illata, biztosan az ő porhüvelye sérült meg, vagy még a sajátomat érzem.
Fél gondolatot szánok a lányra és a nyúlra, aztán minden idegszálammal próbálok az előttem álló “feladatra” koncentrálni, még ha az olyan abszurd is, mint leküldeni egy bukottat a pokolba.
Egy levegővétel, kettő, egyre nehezebbnek érzem, megremeg a föld is, ahogy rálép, mintha lépteinek tonnányi súlya lenne. Látom a kőlapon futó hajszálrepedések sokaságát, a gravitációnak ellentmondó, felfelé szálló törmelékeket, érzem az ablaküvegek remegéséből semmi nem fog sokáig kitartani, fogytán az izzadtságszagú másodpercek.
Nem tétovázhatok, már látom az alattam gyűlő repedéseket, ahogy a burok lassan feladja, megtörik és lávaszerű, vörös fény bugyog fel a mélyből. Izzik a karomra tetovált kapu, verejtékcseppek százai csorognak szemembe, de nem pisloghatok.
Érzem, ahogy rezonál koponyámban még az utolsó szótag, megkocogtatja összezárt fogaim, vas, fém, vér és bűz szaga, íze indít végzetes rohamot érzékeim ellen, épp csak félreugrok, foltban terül el egy kis, sötét rész, a pokol egyik bejárata, itt egy pláza tetején, érzem a magasságot, beleszédülök a mélységbe, a bukott megtorpan. Torz arcán szinte tapinthatóvá válik a fájdalom és csalódottság. Egy percre megtorpanok én is, mintha átütne rajtam, megremeg ádámcsutkámban a bánata.
Folytatom a kántálást, fizikai húzóerővel hatva rá, amivel a rés felé igyekszem vonni, hátrálok, sorban törnek ki az ablakok, egyik a másik után apró szilánkokban pereg a földre és a talaj csak repedezik, egyre nagyobb szakaszban omlik be a föld. A bukott megveti lábát, alsó fogsorom megcsúszik a felsőn.
-Neee…
Egy kéz nyúl elő a pokolból, ő az, érzem, ahogy leizzadok és kiráz a hideg, látom, ahogy fekete folyadék, a benzinhez hasonlatos, málló massza csöpög le a hirtelen materializálódó férfikarról, melynek csuklója a bukott bokája köré tekeredik és lerántja.
Lucifer szeme pillanatra feltűnik, vörösen villan az enyémbe egy sötét, hús nélküli arcról, mert még nem volt ideje szövetet eszkábálni. Most nem jön fel, nem akar feljönni. Megfeszítem alkarom, egymás felé közelítem, érzem, hogy ordítok az erőfeszítéstől, mert Ő megkapaszkodott a peremében. De csak egy szóra tart fel.
-Hamarosan feljövök hozzád, meglátogatlak, Consantine. Addig is szívesen fogadom ezt a kis ajándékot. A köszönetem majd meglátod, ne félj, bőséggel megjutalmazlak.
Sikerül, összeér két karom, a pokol bezárul, eltűnik a rés, el a vöröses lávafény, térdre esem én is, bele néhány üvegszilánkba.
Francba! Iszonyatosan remegek, de felállok, meg akarom nézni nem-e…haltak meg.
-Lacey?
Megjegyeztem, megtalálom.

Összeráncolt szemmel meredek a jónak tűnő angyaltaszító rúnákra, bár a bukottak egyik jellemzője térfélváltáskor a megkettőződő erő. Számtalan káromkodás tolulna ajkamra, ahogy a fehér, jelentéktelen ajtót nézem, amit most öltöztettem különleges díszbe. Közelít… Érzem vibrácóját az elemi bánatot, a kiszakadás traumájának bűzét és a szélszerű, kísérteties hangot, amivel a nevem ismételgeti.
Odaát mindenki tudja, káromkodás, kötőszó bazdmegek helyett.
Visszafordulok az értetlen lányhoz, tovább húzom, fogaim között újabb, ki nem mondott szitkokat nyomok el és kurvára rá akarok gyújtani.
-Élmény lenne, ember szájából még nem nagyon hallottam.
Minden halandó máshogy hív, valahogy derogál kimondaniuk, amit a szájukba adok, pedig sosem mutatkozom be másképp.
Követem, remélem elég nagy felületet találunk és le tudom húzni, mint szart a wc-n, nem fog feljönni semmi szemét. Egyszerűen letuszkolom. Hallom visszangzó lépteim tompa koppanását, cipőm csikordul, ahogy nagyot fékezek, irányt váltva, iramodok a mondott hely felé.
Nekifeszülök a parkolóház nehéz ajtajának, épp csak beérünk, érzem, hogy néhány verejtékcsepp hidegen és fontoskodva leszánkázik tarkómon.
Rámeredek, néhány másodperc mérlegelés, tekintetemben fagynak a rendszerek.
-Jó, végülis jobb, ha nem látod. Bújj el a nyuszival és ne gyertek elő. Vigyázz rá, magadra.
Préselem össze ajkam és minden űzöttségem ellenére határozott, átható pillantással parancsolom fedezékbe.
Szinte úgy esem egy nagyobb, kopasz teraszra, mintha baseballt játszanék, morcos pillantással az üvegablakokra. Kurva gáz lesz, ha ez mind betörik, nekem sem ártana valahogy túlélni.
-Bújj el
Kiáltom még, Lacey, beugrik a neve, aztán felrajzolom a pokol körét és nagyjából ekkor, épp csak félreugrom belőle, érkezik a fehér, eltorzult arcú lény.
Hosszú, szénfekete szárnyát lassan húzza maga után, kínlódva sepri azt a kevés port, amit elfelejtettek felnyalni. Lóg, mintha nehéznek találná. Görnyedt, kissé előredől az egész teste földi teher, természetellenesen fehér, csak a szeme körül pattantak ki a kékesfekete erek, mintha horrorra sminkelték volna. Szeme teljesen fekete, ajka, ahogy eltátja természetellenesen nagy, mintha nem izmokból állna. A sikoly jól ismert festményét mázolták a képére.
-Constantine…segíts
Bőgi, mély, torz, fogyatékos hangon, fütyülő szél szárnyán. Kapkodva feltűröm az ingujjam, mindkettőt. Egyetlen mázlim, hogy sokkhatás alatt áll, nem bír gondolkodni, átmenetileg szörnyet csinált belőle a bukás. De majd ott, lent Lucifer papa tetves ölében összeszedi magát.
-Erre gyere, segítek, mindjárt.
Sziszegem felé és már kezdem is. Latinul, meredt tekintettel fúrva túl sok fájdalmat látott tekintetem az övébe, ahol még több kínnal találkozik. A szél felerősödik, meg kell vetnem a lábam, nehogy elfújjon, de még így is fél térdre ránt. A lány elbújt, biztosan elbújt. Kántálok, amíg a kör közepére nem ér, amint átlépi, a bukás emberfeletti fájdalma teljes erővel szítja szét, földöntúli ordítás tölti be az egész teret, visít, süvít a fájdalom, csontig hatol, szinte belebetegszik az ember. Érzem én is, zsong a koponyámban, csontjaimban kopog, mélyen összeszorítom fogaim, hogy ne ordítsak vele és ó igen, repednek az ablaküvegek. Még az előtt le kell küldenem, hogy minden eltörik. Tenyerem lebaszom a földre, bele a körbe, ahol állunk, harsogva folytatom, túlordítom a vonyítást. A nyuszi nagyon félhet. És alattunk lávás fénnyel utat tör a pokol pereme, beleszakad a földi talaj.

Érzem az idő izzadtságszagú sürgetését. Minden értetlen kérdéssel közelebb kerülünk egy friss bukott előtörő őrületéhez, törmelékekhez, vérhez és halálhoz, mert mint a fuldoklók rántanak ők is le magukkal.
Kurva fáradt pillantást vetek rá, hihetetlenkedőt, komolyan feltesz egymillió felesleges kérdést, miközben egy kétlábon járó horrorfilm lassú enyészetet sodor felénk egy barátságtalan, hosszú folyosó tikkelő fényében?
-Jézusom, már mondtam, elbukott, ergó megöl mindenkit elemi szinten. Honnan ismerném? Semmi közöm egy idióta tollashoz sem, legyen az fehér vagy fekete
Tagad és baszott nagy szerencse, hogy nem rúzs volt nála, hanem egy ennyire nőtaszító valami, mint az alkoholos filc. Sóhajtva veszem ki kezéből, ezen a Robon forgatom szemeim.
-És mivel robbantott volna, bombával? Idehívtad a zsarukat, tehát ők is meghalnak, ha nem állítom meg. Egyébként gratulálok, több meló nekem. Senkinek nem magyarázok semmit, kislány.
Vetem oda már ingerültebben, mert rohadtul koncentrálnom kellene a rúnákra. Érzem, hogy hideg verejték cseppek kúsznak le tarkómon és nedvesen nyalják végig borzongó hátam. Furcsa, fütyülő hang hallatszik az ajtó túloldaláról, mintha süvöltene a szél, orkánszerű, csak épp hangja van.
-Constantine…
De gyűlölöm, hogy legyen bár odalenn, vagy fent, mind tudja a nevem.
Nem sokkal utána nagy, nehéz valami csapódik az ajtónak, de a lány nem fogja fel, nyuszistul is csak beszél, miközben próbálom végigvinni a folyosón.
-Olyan hely kell, ahol nincsenek emberek, senki, világos? Le kell juttatni a pokolba.
Kissé félrecsúszik a hangom, egy nyeszlett nyelés megugrassza. Még ha fel is jönnek érte, vagy leküldöm, kurvára nem szeretek ezzel szórakozni.
-Most komoly? Nyomunkban egy bukott angyal és te elemezgeted a bókot? Már hallottad.
Torpanok meg egy pillanatra, hogy feszült pillantásom az övébe villantsam.
-Az a szar folyton ismételgeti. Constantine. Ördögűző. Örvendek.
Nézek rá gúnyosan, hogy igen, ezt most kellett, menekülés közben.
-Parkolóház…Jó lesz, mutasd az utat! Nincs vihar Lacey, bukott angyal van, akit egy rúnacsapda tart távol nagyjából még…
Vetek órámra egy gyors pillantást.
-Öt percig. Talán sikerül elkészülnöm, mire utolér. És bocs, de nem, nem állhatsz meg morogni hogy mekkora hülyeség ez az egész. Bár tudod mit, jobban jársz, ha azt hiszed csak egy őrült, aki robbantgat.
Remélem mutatja az utat, méghozzá sürgősen, az ajtó egyre jobban remeg körülöttünk a szélfúvás fütyülős visítássá torzul és a visszhangos folyosó utánunk küldi a lény torz jajkiáltásait. Se ember, se állat nem ad ki hasonló hangokat, egyszerre torz, gépi és elviselhetetlenül fájdalmas.