Ugyan sikerül megállnom, hogy a szemöldököm felszaladjon MJ kérdése hallatán és még idejében ráncba szednem az arckifejezésemet, azért azt már nehezen tudnám letagadni, hogy megütközök a megfogalmazásán. Méghogy önmagam vagyok? Naná, hogy az vagyok! Ki más lennék? Valami idecsöppent klón egy másik világból? Egy nem elég, már többet is akar?
- Persze, jól vagyok. Tudod... mindent egybevéve. - amennyire jól lehet az ember, miután egy kondimániássá vált Crocodile Dundee homokzsáknak használta és kishíján megölte. Igaz, ez nem az ő hibája, ahogy senkié sem. Nem ez volt az első ilyen harcom és mindig tisztában vagyok azzal, mit vállalok és mit kockáztatok ilyenkor, de akkor is... miféle kérdés volt ez?
- De hogy kerültél te egyáltalán ide? Azt hittem, egy cikken dolgozol. - próbálom nem túl vádlón, és inkább érdeklődőn feltenni ezt a kérdést, mintha csak a parkban futottunk volna össze véletlenül, de egy induri-pinduri tüske azért mégis van bennem, mert alig egy éve, vagy talán még annyi sem volt, hogy én lettem a rosszfiú, amiért nem akartam, hogy a munkája miatt tűzvonalba kerüljön. Oké, tény, hogy annál a Sírkő-incidensnél el is szúrtam a cikkét, de azért ez nem lehet kifogás arra, hogy az első adandó alkalommal felbukkanjon egy éles ütközet helyszínén, ahol ki tudja, miféle fegyverek vagy ellenségek lehetnek jelen. A jobb kérdés lehet, hogy inkább az volna, hogyan engedhette ezt Robbie. Azt hittem, ennél felelősségteljesebb és az első reakciója nem a szenzációhajhászat lesz, mint az elfuserált cimbijének, Jamesonnak. Mindegy. A fő, hogy jelenleg nincs veszélyben, így most kár lenne tovább ezen rágódni. Helyette Harry felé fordulok és követem a tekintetét. Értem a félbehagyott mondat okát... de ha azt nézzük, lehetne rosszabb is.
- Tudod, mit mondanak a Wayne-örökségről, haver. Az nem csak kő és malter. - teszem vállára a kezemet vigasztalón, miközben sikerül egy kicsit sem túljátszott, drámai sóhajt is hallatnom az idézet kedvéért, mert egy ilyen klasszikus mégiscsak megérdemli. Érzem én magamon tekintetét felvidítási próbálkozásom nyomán, de kérdem én, a nevetés hol marad? Mi lesz így a barátságos Pókember reputációmmal?
- Túl korai? - nézek rá és erre már nem tud magában tartani egy fejcsóválással egybekötött, kesernyésnek ható horkantást.
- Ne már, ez ütős volt, te is tudod! - játékosan a vállamba bokszol. Szinte semmi erő nincs mögötte. Ez nem jó jel. Se a közelgő helikopter hangja.
- A lovasságot te hívtad? - legjobb barátom felé intézem a kérdő szavakat, mert ilyen feltűnő belépőt aligha tudott volna bárki más szervezni. Épp csak a dollárjelek hiányoznak a gép oldaláról. Osborn-ok és a felvágási hajlam, nem igaz?
Némileg hátrébb lépek, mert a rotor és a propellerek kettőse elég nagy zajt csap és bár köszönhetően annak, hogy az épület másik oldalán száll le, elég nagy a távolság ahhoz, hogy ne legyen komolyabb hatással a Ruhára, mégis érzem a gyomromban azt a kellemetlen érzést, hogy nem kéne hozzá sok, hogy ez megváltozzon. Ezért kilépek a zavaró rádiuszból, és cserébe a Ruha mintegy olvasva az ösztöneimben és reagálva rájuk, bevonja az eddig látható arcomat fekete anyagával, hogy visszakerüljön rám a pókmaszkom.
- Ööö... valaki nem látta véletlenül a pirosat valahol? - körbenézek elejtett szövetmaszkom után kutatva tekintetemmel a fehér szemrészek mögött. Egyébként ez csak félig komoly kérdés. Mi szükségem lenne rá jelenleg?


Figyelem, amint Norman elhagyja a helikoptert, a nyomában nem sokkal marad el kettő, három... nem, pardon, hat állig felfegyverzett tag, akiknek még az arcukat sem lehet látni, mert olyanok, mintha most léptek volna ki a HALO vagy valami hasonló vérkomoly lövöldözős játékból. Aranyos, amikor cosplayezni próbálnak. Impozánsak a high-tech csúzlijaik.
- Ez azért egy kissé túlzás, nem? - mormogom a kérdést MJ fülébe súgva, szarkasztikus megjegyzésnek szánva, miközben a féltucatnyi magánhadsereg rendkívül dramatikusan (és abszolút feleslegesen) leellenőrzi a Központ környékét és körbeveszik az épületet.
- Szerintetek ma este még rájönnek, hogy tiszta a terep vagy szólnom kéne nekik, hogy nincs már mit biztosítaniuk? - reméljük, nem az utóbbi, mert akkor nagyon szívesen megkérdezném tőlük azt is, hogy ha már ennyire jól fizetett nagymenők, akkor miért nézek meg egy Jóbarátok epizódot, ahelyett, hogy mondjuk tíz perccel korábban ideértek volna? Persze, ekkora dolgot mégse várhatunk el, hiszen akkor még hasznuk is lehetett volna.
- Mi az ördög történt itt? - felénk rohan az aggódó, szigorú tekintetű apuka, miután megpillantja egyre csak sápadó fiát. Ha Harry ezt így folytatja, a végén még azzal fogják megvádolni, hogy a Holdat akarja leutánozni a színével.
- Az úgy volt... - eddig még nem tapasztaltam olyat, hogy valakinek a pillantása azt üzenje: "Fogd be!", de most sikerült ezt is kipipálnom. Vélhetően szóvá is tenne valami olyasmit, hogy nem engem kérdezett, de pillantása előbb a maszkomra, majd a mellkasomon lévő fehér jelre vándorol. Az arcán megannyi érzelem. Undor? Harag? Döbbenet? Azt hiszem, mindegyik stimmel.
- Az meg mit keres magán? - hol Harryre, hol rám pillant. Úgy tűnik, abból a sok pénzből nem futja illemtan leckékre, mert a köszönés valahogy elmaradt. A bemutatkozás hiányán nem akadok fenn, azt a részt megértem, tényleg felesleges lenne.
- Ez megmentette az életemet. - nyomatékosítom az általa használt szót némi undorral, ha már ő sem rejtette véka alá a sajátját. Kissé talán fura, hogy a Ruha védelmére kelek, de igazán észrevehetné magát Norman, ha már egyszer eddig a fiát tartotta életben.
- Ha elkerülte volna ugyanis a figyelmét, amíg az emberei egy puccos toronyházban feltett lábakkal popcornt zabáltak, addig a maga által finanszírozott vállalkozást megtámadták. - ebben az egyenletben bizony ő a közös nevező, nem én, és ezt nem vagyok rest az orra alá dörgölni, amiért ő burkoltan egyből ujjal mutogatna. Megelőző csapásnak is hívhatjuk.
- Szívesen, amiért már nem aktív csatatér. Csak úgy mellesleg. - lehet, hogy ez kissé bunkó volt tőlem, és a múló "majdnem meghaltam" sokk beszél most belőlem, de nagyon jól esett.
- Miss Watson? Maga jól van? - Norman MJ felé fordul, miután néhány másodpercnyi döbbenettel kiheverte, hogy verbálisan felpofoztam. Cserébe úgy néz ki, levegővé avanzsáltam.
- Persze, mintha itt sem lennék... - lépek arrébb, nehogy véletlenül megzavarja a jelenlétem a férfi totál átlátszó udvariaskodását. Addig is leguggolok, hogy felvegyem azt a pengét, ami nem sokkal ezelőtt még bennem éktelenkedett.

- Gyerünk, kölyök, ideje felkelned. - gyengéd a hang noszogató természete, akárcsak az erő, mellyel tulajdonosa lejjebb húzza a menedéket nyújtó, puha takarót. Annyit mindenképp sikerül vele elérnie, hogy tiltakozásom jeleként gyermeteg, morgó hang szakadjon fel a torkomból és megpróbáljam egy határozott, kövér mozdulattal visszahúzni az anyagot eredeti helyére, de az addigra már kicsúszott az ujjaim közül. És hiába próbálok utánanyúlni, csak a hűvös levegő marad hiányának emlékeztetőjéül. Kezeim legyőzötten torpannak meg.
- De olyan fáradt vagyok. - egy feladó, vagy talán még inkább, beletörődő sóhaj kíséretében adom a férfi tudtára, mennyire nem akarom elhagyni az ágyat. Olyan szépet álmodtam, igazán jól esne még öt perc! Tényleg nem több, csak öt perc!
- Tudom, bajnok. - leutánozza a sóhajtásomat, miközben leül az ágy szélére. A rugók nyikorognak. Azt hiszem, az az alagsori beázás múlt ősszel nem tehetett nekik túl jót.
- Nem tudod! Nem tudhatod! - hányom a szemére durcásan, épp csak a karjaimat nem teszem keresztbe mellkasom előtt. Igazából, amint a vádló szavak elhagyják a számat, abban a szekundumban meg is bánom őket. Ám amikor rápillantva újra elnyílnának az ajkaim, torkomra fagyasztja a hangot, az a megértő és enyhén bánatos mosoly, mi halványít arcának ráncain. Az a tipikus, rá jellemző mosoly, ami mindig azt sugallja, hogy jóval többet tud annál, mint aminek hangot ad.
- Miért nem? Netán azt hiszed, hogy egy pillanatra is levettem rólad a szemem? - el kell kapnom róla pillantásomat, mert a tekintete túl átható. Túl igazi. És cseppet sem megvető. Pedig megérdemelném. Keresem a megfelelő szavakat, próbálkozok, de persze a beszélőkémnek most kell úgy döntenie, hogy elmegy szabadságra és meg sem áll, míg el nem hagyja az "Üdvözöljük New Jersey-ben!" táblát.
- Mindig mondtam, hogy te nagy dologra vagy hivatott, de meg kell mondjam, én olyankor egy Nobel-díjra gondoltam, nem pedig... - ahelyett, hogy szó szerint kimondaná, középső és gyűrűs ujját befelé fordítja a nyitott tenyerére és még a "Thwip!" hangeffekteket is kiadja hozzá, amitől nagyon viccessé válik az arckifejezése és én nem tudom megállni nevetés nélkül.
- De igazából nem lep meg. Mindig szeretted a magad módját megtalálni és ezt csodálom benned. - ahelyett, hogy leengedné a kezét, kinyújtja és beletúr barna, már egyébként is rakoncátlan fürtjeim közé. Még csak dühös sem lehetek érte, mert annyira hiányzott az érintése, és különben is, ennél kócosabb már úgysem leszek.
- Hiányzol, Ben bácsi! - elsuttogom a szavakat, lehunyt szemekkel. Félek, ha kinyitom, ő már nem lesz itt.
- Minden sokkal bonyolultabb lett. - pótcselekvésként piszkálgatni kezdem az ágy matracát, mert zavarban vagyok. Nem akarom, hogy gyengének gondoljon vagy úgy hangozzon ez az egész, mintha panaszkodnék. Csak tényleg nagyon fáradt vagyok! Pedig arra sem emlékszek már, miben fáradtam el.
- Tudom. Ahogy azt is tudom, hogy meg fogod őket oldani. - erre csak nyelni tudok egy nagyot, és megrázni a fejem. Ezúttal a nevetésem inkább kétkedő, mintsem őszinte jókedvből fakadna.
- Hogyan? - elfúló hangon teszem fel a kérdést, amire magam sem tudom a választ. Mégis sejtem, mit fog rá felelni.
- Ahogy mindig. A magad módján. - a hangja még most is szelíd.
Többet szeretnék kérdezni, azt szeretném, ha maradna, ha én maradhatnék, de mielőtt bármit mondhatnék, az ujjaim hegyétől indulva valami sötét és folyadékszerű kezd felfelé kúszni a kezeimen, végig a karjaimra. Hideg az érintése, bejut a ruháim alá. Bátorító szorítást érzek a vállamnál, ahogy Ben tenyere ott landol. Nehéz látni a szemének színét a könnyeimtől.
- Minden rendben lesz, Pete! Csak vegyél egy mély levegőt!


Mellkasom megemelkedik, ahogy szusszantok egy nagyot és mire kifújom, mintha a tüdőm fuvallata lökne helyre, mert hirtelen MJ arca van előttem.
- Woah! - beletelik néhány másodpercbe, míg kitisztul előttem, hogyan is kerültem ide, és az érzékeim visszatérnek a normális működésükhöz. Mindent egybevéve, ez meglepően gyorsan megtörténik.
- Hogy kerülsz ide? Nem kéne itt lenned, nem biztonságos! - egyből bekapcsolnak a berögzült ösztönök, ahogy eszembe jut az a túlszteroidozott kondibetyár, aki még mindig itt lehet valahol a közelben.
- Gyere, el kell innen tűnnöd! - felpattanok a földről egy könnyed, légies mozdulattal. Ekkor jut eszembe a fájdalom. Jobban mondva, ekkor tűnik fel annak hiánya, úgyhogy gyorsan lepillantok az oldalamra, hogy csekkoljam, a tavaszi kollekcióm új kiegézítője a helyén van-e még, de ekkor több meglepetés is fogad:
1.: Miért nézek ki úgy, mint aki egy '90-es évekbeli rajzfilmből lépett ki?
2.: Az egészséges, hogy ez a fekete massza most húzta ki az oldalamból a pengét?
- Ez... - meglepő? Kicsit gusztustalan? Hangyányit bizarr?
- ... igazából praktikus. - állapítom meg egy apró, hitetlenkedő nevetés kíséreretében, miközben végignézem, ahogy a Ruha befoltozza saját magát.
-Azonnali rekreáció. Mint valami... szupergyors sejtosztódás. - tapogatom végig a korábban sérült felületet. Semmi fájdalom. És semmi felszíni károsodás. Ez vajon azt jelenti, hogy végre ruhát se kell varrnom? Mert az a világ legmenőbb dolga lenne!
- Na most ki a menő srác, Vasember? - jegyzem meg vicceskedve, büszkén húzva ki magamat, hogy Johnny Bravo után szabadon kidüllesszem mellkasomat. Így sokkal jobban látható az új, látványosabb, fehér szimbólumom.
- A nanotechnológia máris sokkal kevésbé király. - és legyünk őszinték, bárminemű ellenvetés csakis az irigység szüleménye lehet. Vagy fake news.

Robbie egy hosszabb, gondterhelt sóhajt hallat, azt azonban már nehézkes volna megállapítani, hogy ez úgy általánosságban a kialakult helyzetnek szól-e vagy egészen pontosan a Mary Jane által feltett kérdésnek, s azon belül is annak, hogy bármennyire érzékeli a fiatal nő aggodalmát abban a néhány szóban, bármennyire érez is együtt vele, megnyugtatni nem tudja. Szeretné, de a legtöbb, amit képes volna felajánlani ennek érdekében, üres gesztusok volnának, semmitmondó ígéretekkel megfűszerezve. Azt pedig már volt szerencséje, vagy talán inkább szerencsétlensége, a saját bőrén tapasztalni, hogy az ilyen jelentéktelen szavak, a felesleges illemkörök lefutása mennyire idegtépő tud lenni. Ezért az őszinteség mellett dönt, noha tudja, az vajmi keveset fog segíteni a feszültség oldásában. Egy szükséges rossz.
- Annyit tudsz, mint én. A kontaktom egy perccel ezelőtt tette le a telefont. A környékbeliek zajongásra panaszkodtak, és mikor odaért, látta, amint Pókember berepül az intézetbe. Azt mondta, utána olyan volt, mintha gránátok robbantak volna odabent. - Robbie is tudja, hogyan hangzik ez és a tekintete elárulja, hogy a szituáció leírása valóban nem kecsegtet semmi jóval. Utálja, hogy neki kell lennie a rossz hírek hozójának. Sötét emlékeket hoz felszínre benne. Jonah megrökönyödött arcát, miután közölnie kellett vele, hogy a felesége...
- De rosszabbal is szembenézett már! - és mégis eljutott ide, próbál támaszt nyújtani, ellenére annak, hogy tudja, csekély vigasszal szolgál. De hinnie kell. Hinni akar.
- Emlékezz csak vissza arra a Skorpió fiaskóra pár évvel ezelőtt. Gargan azzal büszkélkedett, hogy megölte Pókembert, aztán Jonah mégis neki köszönhette végül az életét, mikor az az őrült le akarta dobni a tetőről. - hozakodik elő egy konkrét példával, amellyel egyaránt szeretné megnyugtatni vöröshajú kollégáját és önmagát. Amire szükség van, mert ismeri már annyira Mary Jane temperamentumát és nyughatatlan természetét, hogy tisztában legyen azzal, milyen reakcióra számítson tőle. Ennek köszönhetően válik tekintete szigorúbbá, mikor a nő a közelebb merészkedésről beszél.
- Rendben van. De bármit teszel, ne menj be az épületbe! Ha a hatóságok még nem érkeztek ki a helyszínre, hogy lezárják a területet, perceken belül ott lesznek. A Harsona most nem engedheti meg magának, hogy megmagyarázza, hogyan sérült meg egy riporterük, akinek eleve ott sem kellett volna tartózkodnia. - azt tudja, hogy felesleges lenne megpróbálnia megállítani őt, ha egyszer valami mellett elhatározta magát. Hangjából viszont kiérezhető, hogy ez most nem egy baráti/mentori figyelmeztetés volt részéről, de helyettes főszerkesztői utasítás is, amelyből nem fog engedni.


Érzem, hogy hátrafelé zuhanok, az ív leírása közben több berendezési tárgynak is nekicsapódik a hátam gyors egymásutánban. Azt jiszem, az átriumban elültetett fák lehettek, miközben átrepültem az Alapítvány földszinti belterén, hogy végül nekicsapódjak az ablaknak valahol az első emelet és a hátsó kijárat közötti rész magaságában. A makulátlan üvegfal csúnyán megrepedezik és tudom, a kemény találkozásnak fájnia kellene, de túl zsibbat vagyok ahhoz, hogy az agyam az ilyen ingereket regisztrálja.
- Oh, ez megmagyarázza a dolgot... - préselem ki a megállapítást fogaim között, miután lenézek arra a pontra, ahonnét a furdaló fájdalmat érzem, mi lassan elkezd szétáradni a környező területekre. A forrásán már nem kell sokat gondolkodnom, miután megpillantom a kiálló pengét.
- Asszem... elhagytál... valamit... - máskor ennél azért összeszedettebb a harc közbeni beszélőkém. Valamivel. Csakhogy kezdek egyre dezorientáltabb lenni, aminek köze lehet a vérveszteséghez vagy ahhoz a szonikus bombához, amit az ürge bemutatkozásul használt. Pedig én beértem volna egy névjegykártyával helyette.
- A késemet bekentem egy kobra mérgével. Ha a szervezeted le is küzdi a toxint, a sebed egy darabig még nem fog begyógyulni. - nem tudom, merre rejtőzhet éppen, de az elgedett hangnem alapján úgy képzelem, diadalittasan vigyorog éppen. És a legrosszabb az egészben, hogy még csak nem is tudom megcáfolni a szavait. Nem tudom, mennyi mérget használhatott a penge bevonásához, de az tuti, hogy utoljára talán akkor érezhettem magam ennél is rosszabbul, mikor Skorpió mérgére kellett ellenszert kotyvasztanom. Épp csak a hallucinációk hiányoznak.
- Ki... - a nyelvem zsibbad, megnehezíti a beszédet. Az elmém kezd picit ködösödni.
- Ne a beszédre pazarold az erődet. - tompa puffans jelzi, hogy leugrott a felsőbb szintről. Lassan közelít felém. A pókösztön bír a mozgásra, izommemóriából cselekszek, mint valami bionikus gép. Az elrugaszkodásom utáni rúgás betalál, ahogy az ütés utána. Komolyan van képe ennek a pasasnak egy jobbhorog után kuncogni?
- Nem rossz. - vért köp oldalra, majd megiramodik. Nem lesz időm elugrani az útjából, így egy direktebb megközelítés mellett döntök... megvetem a lábaimat, két hálót kiszövök a két oldalsó lépcsősor korlátaira extra tartóerő biztosításaként.
Nem emlékszek magára az ütközésre. Talán megüthetett.
Annyi biztos, hogy ugyanazon a helyen csapódok neki újfent a többrétegű, megerősített üvegfalnak, ahol az imént már sikerült rajta hálómintás repedést okoznom. Ezúttal teljesen áttörik és biztos elengedhettem a hálókat, mert megint zuhanok. Látom New York esti, csillagos egét. Szinte békés. El tudnám még nézni...
- MJ? - lehet, hogy csak az elmém szüleménye, de esküdni mernék rá, hogy ismerős hajzuhatagot pillantok meg, amikor enyhén oldalra fordítom a fejemet. Olyan közel van. De vajon tényleg itt van?
- Meghaltam? - nem a legjobb humor, elismerem, de most csak ennyire futja, és még így is küzdenem kell a hangom elcsuklása ellen. Fáradt vagyok. Baromi fáradt.

- Felkelni! - mélyebb, karcosabb hang. Vitázni akarok vele. Csupán csak lélegzetvételnyi időt kérni. Annyi elég lesz. Elégnek kell lennie. A fájdalom viszont lego darabkákként söpri a valóságot ujjaim alá méretes kezeivel, majd várakozón pillant rám. Tán még a fejét is eldönti. Kíváncsi, mikor unom meg vizslató tekintetét, hogy dacosan, a nyomásnak eleget téve illesszem össze a tőle kapott játékdarabokat. Próbálom én, csakhogy néhány kihullik markomból, a zsibbadtság miatt pedig nehéz utánuk kapni. Nem hallom őket leérkezni. Hová eshettek? Érzem őket, de most már durvább a tapintásuk. Kődarabok és valami kisebb, zordabb, hidegebb. Lehet, hogy üvegszilánkok. Még ha fel is sérti az ujjaimat, miközben arrébb csúsztatom a kezem a törmelékek között, úgysem tűnik fel. Túlharsogja azt a szúró érzet a bordáim környékén. A gomolygó füst, s porfelhő elegye szintúgy nincs túl nagy segítségemre abban, hogy kitisztuljon a látásom, s vele a fejem. De legalább a tompa zúgás a fülemben már kezd alábbhagyni.
Köhögök. A nyomán a padlóra vér kerül.
Nincs rá időm, hogy azon rágódjak, ez pontosan mit jelent, mert lassan kiélesedő környezetemben egyenletes döngések küldik felém rezgéseiket, ezek viszont csak hírnökök. Előfutárai a hamarosan érkező, pusztítóbb hullámoknak, melyek a jelek szerint a nyakamat célozzák meg maguknak. Szoíratnak, fojtanak. Ügyet sem vetek arra, hogy a megemelés hatására minden izmom egyszerre szeretne lángra lobbanni a bőröm alatt. Annyiban mindenképp az előnyömre tudom ezt fordítani, hogy ameddig az intenzív érzésre koncentrálok, meg tudom előzni, hogy elveszítsem az eszméletemet. De vajon meddig? Mennyi vért veszíthettem?
- Csalódás. - egyszerű kijelentés, mely kegyelemdöfés nélkül sújt le. Megfeszülnek izmai, s látom a tüzet a szemében. Sóhajtás. Beletörődő. Az övé vagy az enyém? Nem tudom eldönteni még azelőtt, hogy mozdulna...


Távolabb, a szerkesztőség tömbjében dolgozók tevékenységeik megszokott medrében fogadják a csendben beköszöntő, béke álruháját viselő, kora nyári estét. A legtöbben már napi műszakjuk vége felé járnak és befejezni készülnek utolsó feladataikat, hogy haza siethessenek. Nem úgy, mint Robert "Robbie" Robertson, aki Jonah távollétében magára vállalta a főeditori felelősségeket, s egy éppen beérkezett hívást megszakítva, öles léptekkel hagyja el irodáját. Páran felvont szemöldökkel kísérik figyelemmel sietős elhaladását, mások tudják, az ilyen izgalom újabb munkát jelent és inkább lapítanak, nehogy rájuk essen a választás. Szerencséjükre, a férfi útja az egyik vörös hajú beosztottjának asztalához vezet.
- Mary Jane, azt hiszem, van egy új sztorim a számodra! - a sötétbőrű, magas férfi nekitámaszkodik az íróasztalnak, és enyhén előrébb dől, hogy az előző megnyilvánulásánál valamivel fojtottabb hangon folytathassa.
- Te egy iskolába jártál Harry Osbornnal, jól emlékszek? - teszi fel a kérdést, de nem tart feleslegesen feszültségkeltő, dramatikus szünetet, hanem egyből rátér a lényegre, hogy miért is tartotta annyira jelentősnek a kérdést.
- Most kaptam egy bejelentést arról, hogy valami komoly rendbontás zajlik az Emily Lyman Alapítvány brooklyni kutatási központjában. - osztja meg egy olyan arckifejezéssel, melyről egyszerre süt az a bizonyos megrögzött riporteri izgatottság, ami rá és Jamesonra egyaránt jellemző, illetve valami mögötte húzódó aggodalom.
- A fülesem szerint Pókember is felbukkant a helyszínen. Nem tudom, neki mi köze lehet Osbornékhoz, de... - körülnéz, mintha attól tartana, hogy bárki kihallgathatná, amit mond.
- ... nem hangzik jól. A kontaktom ízig-vérig new yorki, nem egy könnyen ijedős figura, viszont azt mondja, olyan zajok jönnek abból a helyből, mintha valami háborús övezet lenne. - fejezi be, még lejjebb véve hangtónusát a mondat végére.
- Mit mondasz, megnézzük? - Robbie eddig sem rejtette véka alá, hogy megbízik Mary Jane képességeiben, ugyanakkor ha csupán a fele igaz annak, amiről telefonon értesült, nem fogja hibáztatni a fiatal nőt, ha ezt most inkább kihagyná. Ő sem kitörő örömmel viszi egy dolgozóját egy ilyen veszélyes lokációra. Viszont MJ-nél kevés olyan embert ismer, aki több cikket nyújtott volna be Jonah asztalára Pókemberről, és az igazságérzete azt diktálja, neki kell szólnia erről először.