to: david I’m so sorry…

A felszínen reszketeg mosollyal bólintok, engedem felhúzni magam, a mellkasodnak koccan a homlokom. Fontos, persze.
A mélyben némán tiltakozom, amíg még kiszűrik a piruláid. Lényegtelennek kéne lennem. Miattam kötöttünk ki itt, mert csak magammal törődtem.
Sajnálom. Sajnálom, hogy fontossá váltam.
– A tiéd… – mormolom a könnyáztatta, homályos járólapnak. Számít bármit? A kérdésed bizonyítja, mennyire elbaltáztam. Ha jó barátnő volnék, fel sem merül benned, akkor nem tetézném kétségekkel a nehézségeidet.
Sosem voltam jó. Se gyereknek, se X-nek, se barátnak vagy szeretőnek.
A szemem sarkából figyelem az ingerült hajtúrásod. Azt hazudod, nincs baj, nem vagyok utolsó csepp. Még te köszönöd meg nekem… Mellettem állhatsz…
Hallgatom a szívdobbanásaid tamtamját. Azt kívánom, bárcsak vidámabban szólnának. Tőlem akadoznak, vétik el az ütemet, bennem botolsz el mindig.
Vajon megdöbbentene, mennyire utálom épp magam? Igyekszem visszafogni, elrejteni előled, de emlékeztető rá az összes kiszüremlő öklendezés, felidézik az agyamon átszaladó képek, a szenvedésedről, a pánikodról, a feszültségedről. Én okoztam. Folyton elszúrom.
Sajnálom azt is, hogy sajnálom, kicsit érted sírok, kicsit miattunk, pedig a randin arra kértél, ne tegyem, azt állítottad, szerencséd van velem. Hol szerencse ez, David? Nélkülem nem dobod ki a taccsot, nem üvöltene benned ezer átkozott másik szenteste.
Leszegett állal követlek. Maguktól mozdulnak a tagjaim, vonszol utánad a testem. Akárha más fogai harapnának egy idegen ajkat, hangtalan válasz a válaszodra. Igen, megoldotta, amit én elrontottam. Nekem nem ment volna. Ha rajtam múlik, mindenkit elveszítek. Előre billen a fejem, rábiccent a folytatásra. Naiv, hülye. Önző. Mindegyik igaz.
Az oviban hagyott kisgyereknek érzem magam, biztató kézszorítással tartanád bennem a lelket, üres ígéret, nem jönnek majd értem.
– Hagyom.
Mi mást csinálnék? Féltelek tőle, féltelek mindkettőtöket, részben magamtól, és nem direkt, szívesen abbahagynám, fárasztó, elnehezít. Egy ideje állandóan rettegek, apró rezdülésekben, sötét gondolatokban, éjszakai felriadásokban érem tetten, elásom gyerekes képzelgések, buta ötletek, a hülye, naiv ábrándjaim alá, mielőtt belém vájná a karmát, lebénítana és felfalna. Szörnnyé alakult a szekrényemben a valóság, David.
Remélem, Niel visszajön, és kitakarítod az elméjét, kimosod belőle a titkodat, engem. Remélem, elfelejt, és egyikünknek sem kell többé emiatt aggódnia, kevésbé fogok fájni nektek.
– De. Az én hibám. Az én drámám. Tudom, hogy az. Te is tudod.
Dermedten ácsorgok a karjaid között. Rámarkolok a köpenyemre, összerántom a véres anyagot, amit félrehúztál. Hátrálok pár lépést, kerek kisasztalt idézek kettőnk közé. Ráblippelem a gyógyszereidet, vizet, almalevet, anyum azt itatott velem kiskoromban hányás után. Ha engem nem is, téged zavarnának a nyomok, így rakok ki neked szájvizet, fogkefét, fogkrémet, eljátszom, hogy beleférnek az ilyen szimpla, rutin dolgok, mialatt összeomlik körülöttünk ez a bonyolult világ. Odavarázsolom az orvosi eszközöket is fémtálcán. Tovább távolodom, egészen az ágyig, ahova leroskadhatok.
– Már… nem merek ígérni, David.
Szorongatom a fehér köntöst a sebem felett, rózsaszínbe málló piros folt és arany hímzés virít rajta. A hotel címere. Szánalmas, ugye? Elárultalak, valahol mégis a közös emlékünkbe bújtam, benned kerestem a megnyugvást. Tudod, mielőtt szétziláltak minket a variánsok, veled terveztem elmenekülni Bayville-ből. A randi óta nem inogtam, sosem jutott eszembe őt választani, hiába költött dalt, hiába hívott a Napjának. Akkor tisztul le bennem, amikor kimondom neked:
– Hozzád szeretnék hazatérni. – Lehunyom a szemem. – Te lettél az otthonom. – Elgémberednek az ujjaim, olyan erővel kulcsolom össze őket az ölemben. Súlyosabbnak hat ez a vallomás az összes eddiginél, görcsösebben csimpaszkodom beléd, mint bárkibe valaha. Csúnyán, nyomorultul. – Talán túl sok, túl korán vagy túl kevés, túl későn. Ezért… megkérdezem egyszer, utoljára, oké? – Lomhán pislogok a kifehéredett bütykeimre, aztán fel rád. Keresem a könnyeket. Belül bugyognak fel, ott árasztanak el, kívül tikkasztó a szárazság. – Biztosan velem akarsz maradni?
Nem ebbe mentél bele. Nem egy elárvult, kifakult plüsst kedveltél meg, aki hagyja, hogy mások is játszanak vele, akit ilyen könnyű szétszaggatni. Ennyi baklövés meg tehetetlen sodródás után nincs bátorságom fogadalmakat tenni, boldogságot, fényt jósolni, miközben az orromig sem látok a bánattól, megesküdni, hogy sosem ártok neked, holott lehet, ezzel is éppen megbántalak. Szeretnék megjavulni, tényleg, nagyon-nagyon, viszont fogalmam sincs, meddig fog tartani, mennyit nyüglődsz addig az oldalamon. Ágáltál az egész ellen, kapcsolat, érzelmek, szerelem. Én erőltettem rád őket. Aztán csalódást okoztam. Szóval… most tiéd a döntés. Folytassuk?

to: david I’m so sorry…

Jössz. Nem firtatod, mit szúrtam el, morzsányi düh sem rezdül a hangodban. Csak jössz. Mert hívtalak. És az önzőségem ott sorjázik kegyetlen szavakban egy mágikus papíron, ott kopog a lomhább szívdobbanásokban, ahogy megnyugszom az ígéretedtől, szajkózza bennem undokul a megerősítést: helyesen választottam. Rád számíthatok.
A semmibe zuhannak a percek, mialatt én feljebb vonszolom magam , kijjebb a szakadékból. Képletesen. Igazából zsibbadok, kényelmetlen megmozdulni. Jobb nekem a padlón.
Butaságot hordtál össze a randin. Én nem érdemellek meg téged.
Feltörlöd a könnyeim, vödör a vízesés alá, megtelsz majd újra meg újra velem, és próbálom abbahagyni, csitulni, ne fáradj belém, de csorognak ki az érzelmek. Meglazult a tömésem, felszakadt a gát, véres repedés fut a mellkasomon.
– Az én hibám… Sajnálom… – Hüppögéseken szuszakolom keresztül a vallomást. Te sem veszed egyenletesen a levegőt, szaggatnak a lélegzetek, mintha rohantál volna. Folyton idecibállak, a betegágyam mellé. Beborítom az egedet. Miért nem lehetek Nap?
– Az mindegy – csóválom a fejem, irányt vált az arcomon a sós patak. Lényegtelen, hogy vagyok. Vagyok-e még egyáltalán.
Mesélnék, használnám a szavaim, megmagyaráznám szépen és ügyesen, hiszen megtanítottad. Annyi mindent tanítottál… Annyira igyekeztél a kedvemért… De szétesik a történet az agyam és a nyelvem között, felbomlik a bevezetés, magába roskad a tárgyalás, befejezések konganak vészjósló ürességgel.
– Megmutattam a levelet neki. Adott egy dalt, és őszinte akartam lenni. Tudtam, hogy bántani fogom. Azt reméltem, nem hagyja, nem teszi ezt velem. De direkt elolvasta. Aztán lelépett. Utolsó cseppet csinált belőlem. Betelt velem a pohár. Pedig te nem vagy megbánás, nincs mitől megmentenie. Megmondtam neki. Megírtam.
Nem fogod érteni. Nincs is értelme. Leázott róla a zuhanyzóban, tintafoltokba olvadt a mágikus könyv lapján, kusza idővonalakba gabalyodott.
Fonnyadt avar vagyok, David, hervadt, áporodott. Kár engem felszedni a földről. Te mégis lehajolsz értem, vigyázol rám, akár egy tarka, ropogós őszi levélre, amit érdemes albumban őrizni. És én mégis beléd csimpaszkodom, hiába tudom, hogy inkább ki kellene dobnod a kukába.
Bólogatok, szeretnék hallgatni rád, nem itatni tovább az egereket. Tele a hasuk. Majd kipukkadnak. Elteltem én is. Velük nyüszítek. Nem szabadna miattam aggódnod. Nem szabadott volna hagynom eddig fajulni. Elrontottam. Megfertőztelek. Nincs rám gyógyszer.
Lehunyom a szemem. Beleszusszantok a csókba. Megpihen a homlokom a nyakhajlatodban, remegő ujjaim elernyednek az arcodon.
Megvárlak kint. Görcsbe rándult gyomorral, görcsbe rándult szemöldökkel vizslatom a fürdő bejáratát, meg-megbicsaklik a térdem a neszekre, imádságra kulcsolódnak a mancsaim, pedig olyan Istennel, aki tétlenül néz ennyi rengeteg borzalmat, semmi kedvem alkudozni.
Űr tátong bennem, feszül, beszippant mindent, és nő, folyton tágul. Egyszerre nyílik a fürdőszobaajtóval. Felfal. Végtelen lyukká változom. Nem rejtegetek előled semmit. Bármit kiolvashatsz, kitörölhetsz. Őt sem fogom megvédeni. Nincs jogom. Talán okom se. Néhány emlék nélkül mind boldogabbak lehetnénk.
Odasomfordálok hozzád. A derekad köré fonom a karomat, rád döntöm a fejem. Betakarózom veled. Így kevésbé vacogok.
– Sajnálom… – ismétlem, suttogva. Unod, igaz? Túl sokszor, túl sok dologért kérek bocsánatot. – Mit csináljak? Hogyan hozzam helyre?
Felmeredek rád, hosszú, töretlen pillantás, nem pislogok bele. Odakínálom a gondolataimat, mindent, ami vagyok vagy valaha voltam.
Elfogytam. Alig találom a romjaimat, az a kevés is nehéz. Nem akarlak a mélybe húzni. Szeretlek. Csak te maradtál.

to: david I’m so sorry…

Elszúrtam. Totálisan elbaltáztam, David.
Magamra csorgatom a hideg zuhanyt, és megint téged szólongatlak gondolatban. Nincs más. Ő lelépett. Elment volna akkor is, ha tudja, hogy éppen ettől rettegek. Valahogy ketten együtt sem bírtunk többek lenni a saját fájdalmunknál.
Elszúrtam. Totálisan elbaltáztam.
Lelepleztelek előtte. Gyengeségből, naivan. Hiába csóváltam a fejem, amikor rákérdezett, rögtön összerakta, azonnal félreértett téged. Aztán mégis rád bízott, elengedett. Baromi lovagiasak vagytok, tényleg.
Ez irónia volt. Azt hiszem, kezd múlni a pánik.
Nem fogtam fel az üzenetét, újra kell olvasnom. Két zihálás között futottam át, szédültem, forgott a helyiség, lüktetettek bennem a szavai, az önvádak, az aggodalmak, a sajátomba hasított a szenvedése. Belezuhantam a kétségbeesésbe, mert rájöttem, hogy elkergettem. Annyit szűrtem le, tőle származnak a sorok, vagyis él. Valahol, valamikor éppen létezik, csak mellettem nem bírta ki.
Előbb-utóbb mindenki lelép.
Nem merlek felhívni.
Összekuporodom a zuhanytálcán, erős, zord sugárban zubog rám a víz. Keresem a lélegzeteim ritmusát. Magamat.
Elbaltáztam, David. Kikotyogtam a titkodat. Elárultalak. És most szembe kellene néznem a hibáimmal, megoldani, egyedül. Anyu nem vigasztal majd, apu nem takar be, hiába nyaggatnám Caldit, senki nem fog kihúzni a csávából. Ebből a mocsárból.
Lassan fötrök előre benne, húzza a láp a lábamat, csöpög rólam a béna nyomorom, vonom magam mögött a nyálkás csíkot, akár egy meztelen csiga. Rám tör egy érzelem. Először tapasztalom. Mélyről bugyog fel, keserű düh, tehetetlen bánat fortyog benne, megvetésféle, és képtelen vagyok elviselni tőle a boldog hazugságokat, amikkel telepakoltam a kórtermet. Eltüntetem a házimozit, a kidekorált, édeségektől roskadozó asztalt, még a pulcsimat is lecserélem egy semmilyen, fehér fürdőköpenyre. Lerogyok bőgni a makaróni dísz alá, hópehely a frászkarikát, idióta bohóc, röhög a hisztimen, mialatt a markomba gyűröm a befóliázott ereklye-lapot.
Várom, hogy lefolyjanak a könnyek, fertőtlenítse őket a hajamból szivárgó klór. Szárazra törlöm a mappát. Átmásolom a szöveget egy füzetbe, mert biztosra veszem, hogy ez a varázslat is olyan illékony, mint a mágusom, aki sosem volt az enyém. Pislogok majd kettőt, és szertefoszlik.
Bántani akarom magamat, őt. Kivezetni valahova ezt a feszültséget. Megijedek tőle. Én nem szoktam őrjöngeni, pusztítani. Én nem… nem voltam ilyen.
Felkapartam a sebet a mellkasomon, akkor eszmélek rá, amikor a körmöm alatt piroslik a vérem és tudatosul az ártó szándék.
Talán fel kellene szívódnom. Elcsettintődni néhány hónapra vagy évre.
De nem hagyja.
Haragszom rá. Egy pillanatig gyűlölöm. Legszívesebben odakaparnám a „Szeretlek, Nielre”, hogy „Utállak, Freddy”. Hozzá vágnám, nincs kitől megmenteni, tojok a tévedéseinkre, a megbánásainkra, nem fogom semmivel baszogatni. Túltöltődtem én is. Felejtsen el. Nem szeret. Sosem szeretett. Miért nem futhatok el? Nekem miért nem szabad elbújni? A frásznak kellett elolvasnia a hülye vallomásomat! A gyerekes búcsú maszlagot! Nekem szólt, nem is neki!
Összecsapom a noteszt, feljegyeztem mindent, így már nem tűnhetnek el a mondatai úgy, mint ő. Tollat emelek. Niel lendületes betűi elhalványulnak, üres sorokat nyitnak az én apró, kusza betűimnek. Hosszan körmölök, talán többet nála, holott neki két hónapja volt megfogalmazni. Ez is biztos a bosszú része. Most ő lopja el tőlem az időt. A lehetőséget átgondolni, megemészteni.
A zsebemben végzi a válaszom. Egyedül ez az enyém. A gyűjtemény a saját dimenziómban, az összes többi bizonytalan, múlandó.
Elgémberedve ücsörgök a padlón, előttem egy félméteres betonrész, ahonnan kiemeltem a járólapot, fölöttem hamisan pislákoló műanyag csillagok.
Felhívlak. Legfeljebb te is itt hagysz. Hozzászokom.
– Elszúrtam. Totálisan elbaltáztam, David – gyónom. – Ide jössz? Kérlek? A kórházba. Niel szobájába.
A falnak vetem a hátam, elnyúlok, libabőr pettyezi a csupasz vádlimat. Tovább piszkálom az alig összeforrt hegemet, sose gyógyuljon be. Nem tágítok a földről, amíg meg nem érkezel, utána is csak a tekintetemet emelem rád. Reszketegen sóhajtok, pityergésbe fullad az erőtlen mosoly. Ha nem szögelne ide a bűntudat, ha nem nehezítene el a gennyedző üresség, feléd nyúlnék, ölelésért kuncsorognék.
Mondtam már, mennyire szeretlek?
Vajon ez jelent még valamit? Bármit?
– Megtudta, hogy telepata vagy. – Nem ragozom kicsoda. Érteni fogod. – Magával vitte a titkodat a múltba. Ide fogja küldeni nekünk az akkori énjét.
Visszafordulok a mesterséges, rideg égboltot tanulmányozni. Kezdem kapiskálni, miért olvasta el Niel, a figyelmeztetésem ellenére. Kicsit én is azt szeretném, hogy ess nekem, büntess meg, okozz fájdalmat. Megérdemelném. Jogosan rühellnél. És egy szakadt részem, amiben te tartod a cérnát, azt zizegi, mégsem fogsz, akármi történjen, sosem ártanál nekem, főleg nem annyit, amennyit én tudnék most magamnak.
Felerősödik a zokogás. Begubózom vele a térdem mögé.