Örülök, hogy nem offoltad magad offline vagy micsoda. Köszi, hogy élsz és írtál, nem hagytál tudatlanul örlődni. Ettől még hibáztatni fogom magam, téged is. Könnyű onnan dumálni, messziről, két hónappal későbbről, valami nagy, mágikus küldetésen, miközben én hidegzuhany alatt igyekszem lemosni magamról a kicsi, kátrányos valóságomat.
Szóval pukkadj meg.
Neked miért szabad elfutnod? Nekem bezzeg megint nem hagyod. Értem, hogy sok. Telítődtem én is. Ketten omlottunk össze, Niel. És te leléptél.
Jó, add vissza, torold meg azt a levelet. Legyünk kvittek. Hülyeség volt megírni, őrültség megmutatni. Téged univerzumok súlya nyom, de néha én is beleőrülhetek, a saját, apró problémáimba, nem?
Ne számítson neked, hogy vagyok, ostorozom-e magam. Megmondtam. Rossz annak, akit hátra hagynak. Rossz az, aki megteszi. És te megígérted...
Mindegy. Elegem van. Nem csimpaszkodom. Abbahagytam a próbálkozást. Egész eddig azt csináltam. Próbáltam a barátod lenni, a napod, akármid, mert jelentettél valamit, az a vacak, fura ragaszkodás, kötődés, hívd, aminek akarod. Aztán ez lett a vége. Túl sok, túl kevés. Utolsó csepp a teli poharadban.
Sajnálom.
Rám bízhatod Nyünyüt. Neki talán elég leszek. Vigyázok rá, gondoskodom róla, hogy biztonságban, boldogan legyen itt. Ő tényleg nem tehet semmiről. Valószínűleg jobb barátom lesz, mint te voltál.
Hiába tartod a szemed Daviden, hiába jössz vissza, egyszer, talán. Nem lesz kitől megmentened. Direkt nem kértem, hogy legyél a hercegem, a hősöm vagy hasonló. Ha figyeltél volna észreveszed. Csak azt kértem, szoríts nekem helyet. De látod? Nem bírtál elviselni önmagamként, nem bírtuk elviselni egymás bánatát. Mondjuk rá azt, fiatalok voltunk hozzá. Persze. Okés válasz. Elfogadom.
Jogod van fájni, elbújni, amíg összeilleszted a darabkáidat. Az viszont nem fair, hogy tőlem elveszed ezt a jogot.
Ne áltass, Niel. Magadat se. Dunsztom sincs, mit érzel irántam. Annyi biztos, hogy nem szeretsz. Nincs mi ellen küzdeni.
Felnevelem Nyünyüt, engem még kötnek a fogadalmaim, az utolsó szalmaszálak, amikbe kapaszkodom. Remélem, emlékszel majd rám rajta keresztül. Minden más formában elfelejthetsz. Legyél rendben! Akárhol, akármikor létezel éppen. Nélkülem.
Rendbe jövök én is. Amíg te más világokat váltasz meg, megváltom magamnak a sajátomat. Felkarolom kicsi Nielt meg minden. Ne aggódj. Koncentrálj csak a tér idő kontinuumokra és a varázslatos csatáidra. Ne érdekeljen a boldogságom. Még nekem sincs kedvem foglalkozni vele.
Mindegy. Tényleg.
Átért az üzenet. Várom Nyünyüt. Szólok róla Davidnek.
Nem kell többet írnod. Én sem „baszogatlak” majd.
Azt terveztem idebiggyeszteni a szeretlekedre, hogy utállak. De dühös vagyok. Fázom. És kicsit mindkettőnket bántani akarom. Szóval ezt kapod helyette:

Szia...
Fogalmam sincs, mikor olvasod majd ezt. Vagy olvastad. Talán feleslegesen körmölök, mert valójában meg sem történt még semmi vagy már rég lezajlott minden, és minek rugózom egyáltalán emlékeken, hiszen egy másik pillanatban létre sem jöttek. Bocsi. Nehezen fogom fel ezt az idővonal témát. Belesajdul az agyam.
Akárhogy is... Irtóra bánom azt a választ. A tiédet füzetbe másoltam, megjegyeztem. Arra bezzeg alig emlékszem, a sajátomban miket zúdítottam rád. Kiömlött belőlem. Sajnálom, hogy összefröcsköltelek vele. Segíteni akartál, partra húzni, ne fuldokoljak, én meg pánikoltam, kapálóztam, mélyebbre rántottam mindkettőnket.
Figyelmen kívül hagyhatsz. Haragudhatsz rám.
Csak azért írok, hogy tudd, lehiggadtam. És értem. Értelek. Nem létezett szebb, könnyebb megoldás, hiába kerestünk volna. Muszáj volt elmenned. Kellett a 2 hónap neked a múltban vagy jövőben?, az üzenet nekem ide, a jelenbe vagy múltba? jövőbe? sosem bogozom ki.... Igyekszem túllépni rajta, mennyire borzasztóan kezeltem, de szerintem egy picit mindig utálni fogom magam érte.
Sajnálom. Tényleg. Sajnálom ezt is, a bocsánatkérést, amiből kifejezetten nem kértél.
Vallhatok? Untathatlak a hülyeségeimmel?
Rájöttem valamire. Egy csomó dolgot tök nehezen emésztek meg. Lenyelem, elhitetem magammal, hogy jól vagyok, aztán közbeszól az élet és gyomorrontást kapok a valóságtól. Azt hittem, felülkerekedtem a kislányos tévképzeteimen. És mégsem. Nem bírtam elfogadni, hogy másképp is kinézhet a szerelem meg a törődés, mint az én fejemben. Képtelen voltam átlépni a szemszögedbe és elengedni a kételyeimet. Kibékülni a bonyolultsággal, amit nem lehet egy "majd alakullal" és "semmi sem egyszerűvel" elintézni.
Túl sokan tűntek el mellőlem. Hirtelen azt éreztem, te is elhagysz. Világos, hogy nem. Akkor viszont sötét volt minden.
Most jobb. Eskü.
Remélem, rendben vagy. Remélem, megkapaszkodtál zuhanás közben és kimászol a szakadékból. Megvárlak majd a szélén. Persze nekem ugyanúgy fel kéne nőnöm az egészhez, de elég vacakul megy. Nem túl mágiksu a folyamat. Kicsit szenvedek vele. Különben egyelőre nincs mitől megmenteni, de ha lesz, és visszajössz, akkor ígérem, hagyom magam, oké?
Hiányzol. Szeretlek.
Vigyázz magadra!


U.i.: Nyünyü mennyire retteg a lányoktól? Öltözzek be fiúnak? Könnyebben feloldódna tőle? Azt mesélted, Romy srácnak adta ki magát, úgy haverkodtatok össze. Várj... Hagyjuk, hülye ötlet. David tuti kiakadna. Nem viselné el a buzis vádakat.

U.i.: Hogy lehet ezen a cuccon javítani? A kiradírozott meg áthúzott részeket is látod?

U.i.2: Nem muszáj válaszolnod. Biztos elfoglalt vagy. És csúnyán reagáltam. A helyedben nekem sem lenne kedvem levelezgetni velem.

U.i.3: Azért néha írhatnál, akár pár sort, röviden... Örülnék neki...

U.i.4: De tényleg nem muszáj!