Mióta Karen és Foggy is tudják a titkomat, nem kell végre bujkálnom. Sokáig a hátsó ajtón osontam ki még a saját otthonomból is a tetőre, hogy onnan figyeljem a várost. Immáron erre semmi szükség. Azóta van, hogy a Nelson, Murdock és Page felől szemlélem a Pokol Konyháját. Ez ma sincs máshogyan. Valami rajtam kívül is megváltozott. A ruhám. Emlékeimben tisztán él még, mikor Melvin az első ruhát átadta, mondhatni félkészen. Elmagyarázta, hogy a piros felület véd a késektől, míg a fekete a lőfegyver ellen nyújt védelmet. Majd később tökéletesítette az egyszerű botokat is, hogy azt ne csak közelharcban tudjam használni. De az igazi áttörést az a különleges ügyem adta, amit Jennifer Walters ellen intéztem. A védencem kifejezetten szuperhősökre szakosodott szabász volt. Hálából készített nekem egy ruhát, amit aztán Melvin szemügyre vett. Kijavította az apró hibákat és felturbózta. Így mikor lezártam magamban a múltamat és vele együtt mindent, ami a régi Fenegyerekhez kötött, vadonatúj ruhát ölthettem magamra. Ez más. Habár feltűnőbb, de erősebb és rugalmasabb is. A fekete részeket felváltotta az arany sárga, a régi emlékére viszont a piros megmaradt. A bot pedig a vártnál is eszméletlenebb. Sajnos nem igazán volt lehetőségem céltalanul kipróbálni, most pedig már nem is lesz. Korábban már hallottam, miszerint valami elmebeteg nő járja a városomat. De sosem gondoltam volna, hogy én leszek az, akinek meg is kell állítania. Bár az erejéről nem tudni semmit, csak hogy kegyetlen, a célcsoportját pedig a férfiak teszik ki. Eddig kivétel nélkül olyan emberekre csapott le, akik seggét magam is legszívesebben szétrúgtam volna már. Erőszakos, nem is, erőszakoló férfiak. Olyanok, mint az az apa, akinek elláttam a baját. Minden azzal kezdődött. Ha akkor hallgat rám a gyámügy, talán sosem lettem volna Fenegyerek. Talán igen, sosem lehet tudni. De ahogy Maggie-nek is mondtam, minden okkal történik és talán nem véletlenül váltam árvává. Nem vetem meg már Isten-t, de nem is vallom, hogy a katonája lennék. Magam miatt küzdök és a városért, amit szeretek, ami felnevelt. Az emberekért, a jóságért, ami bennük van. Egy jobb jövőért, amit a gonosz elpusztítana, még mielőtt bekövetkezik. Most viszont más a felállás, politikusokat támadott meg. Az ő előéletük kétségkívül nem patyolat, ez egészet biztos. Talán más konceptcióban én is ellátnám a bajukat, azonban sosem végeznék velük. Ez a valaki viszont csak hullákat hagy hátra. Pont mint annak idején Frank Castle.
A szemközti háztömbhöz hajítom a fegyverem egyik végét ezáltal oda erősítve azt, majd lecsúszok rajta. Így haladok házról házra, míg a 47.. sarokhoz nem érek a 9. sugárúton. Végig ugrálok a háztömb tetején, át a 8. sugárúthoz. Itt a sarkon van egy hotel, ahol a politikusok előszeretettel tanácskoznak és élvezik a puszta létet. Éppen tetten érem az imént gondolt nőt és berugaszkodok mögé az ablakon. Elrúgom a férfiaktól, majd egy szaltó kíséretében a politikusok felé fordulok. – Fussanak és hívják a rendőrséget! – Visszafordulva jobban szemügyre veszem ellenfelemet és a másodperc töredékére lefagyok és földbe gyökereznek a lábaim. Feltételezvén, hogy nem hallucinálok, nem is kattantam be, Mary Walker-t látom. Mikor is láttam utoljára? Évek teltek el. Akkor is hasonlóképpen járta az utcát hullákat hátrahagyva. Megpróbáltam megállítani, de sarokba szorított, túl képzett volt, még hozzám képest is. Azóta rengeteget fejlődtem és túl vagyok egy s máson. Mondhatni túléltem az abszolút halált is. Azonban a harcunk során lehetősége nyílt betekintést nyerni abba, ki is valójában Fenegyerek s mondhatni nem igazán örült neki. Nem sok élményem volt hasonló, mikor egy exbarátnő próbál megölni. De végül valamiért nem tette meg. Pedig lett volna alkalma, mondhatni rengeteg. Kiütött, szégyen, nem szégyen, ha akkor meg akarta volna tenni, semmi nem állt volna az útjába. Most már viszont nem fogom hagyni magamat.
Emlékszem milyen ártatlannak hittem, mikor megismertem...Még a Landman és Zack-nél gyakornokoskodtam. Már a legelején megfogott a tekintete és mindaz, amit vélhetően átélt. De nem végződhetett jól, minekutána meg próbált meg akadályozni egy akció során és hirtelen reakcióból kilöktem az ablakon. Először azt hittem megöltem. Akkor teljesen magamba zuhantam. Nem csak azért, mert Mary-ről volt szó, hanem azért is, mert sosem állt szándékomban embert ölni...legalábbis akkor még soha. Azóta ugyebár a képbe került Wilson Fisk. Na őt szívesen látnám a föld alatt. Mindenesetre, miután túlélte és kórházba került, egyértelművé vált számomra, hogy ezt a kapcsolatot mi nem folytathatjuk. Hogy miért nem? Mert majdnem megöltem, mert bajba sodortam a titkommal. Akkor még vallottam, hogy mindenkinek úgy a jobb, ha távol van tőlem. Ezért löktem el Foggy-t és Karen-t is az elején. De végül az atyának és Maggie-nek is sikerült meggyőznie, hogy nem kell ezt egyedül csinálnom és a szeretet nem gyengeség. Elektra elvesztése után pedig hatalmas szükségem volt a barátaimra. Mary-t többé nem kerestem, jobbnak láttam így, miután megfenyegetett, hogy megöl. Fenegyereket és Matt Murdock-ot is egyaránt gyűlöli. Ez akkor vállt számomra egyértelművé. Talán a szakítás az oka, talán az, hogy majdnem megöltem. Vagy csak kattant nála valami. Nem tudom, talán sosem tudom meg. – Azt hittem leszoktál mások indokolatlan gyilkolászásáról! – Pontosabban el akartam hinni, mert nem titok, én még mindig a legjobbat látom és látom azt a fiatal lányt, Mary-t, akit a szülei bántalmaztak és elmenekült otthonról. Képes volt a jég hátán is megélni, erős és belevaló nő vált belőle. De valami eltörhetett benne az évek során, de csúnyán. Egyszer Frank mondta, hogy a gyászt mindenki máshogy dolgozza fel. Ő az igazi gyászról beszélt, de mondhatta volna képletesen is. Mert a gyásznak sok -féle formája létezik, ami befolyásolja az embert. Én sem valami jól dolgoztam fel, maradjunk annyiban, de én legalább nem ölök embert.