Virgin Mary
Remény, álmok, bizakodás
A kezdet. A kezdetben minden gyermek reménykedő, álmodozó és bizakodó. Főleg, ha rossz körülmények között nő fel. Marynek meglehetősen sok lehetősége volt reménykedni és álmodozni. Egy jobb családról. Egy új jövőről. Bízott magában, amikor a saját sarkára állt. Még csak 16 éves volt, de elég bátor ahhoz, hogy az ismeretlenbe lépjen. Vagy elkeseredett? Néha a határok összemosódnak. Néha az ember már akkor is boldognak érzi magát, amikor valójában a depresszió mély mocsarában ragadt, de egy nyugodt hétköznap abúzus nélkül elég, hogy örömöt érezzen. Ami másnak egy átlagos nap, az neki maga volt az ajándék. Akkoriban, ha bárki kérdezte volna, szereti-e a szüleit, azt mondta volna, hogy persze. Kellett neki egy-két barát, egy-két józanítő erő, hogy rájöjjön, nem is szülőkkel, hanem démonokkal él együtt, akiktől szabadulnia kell. De aki ilyen környezetben nő fel, az általában vak ezekre a szörnyű tettekre. Neki ez volt a normális. Ez volt a természetes.
Testileg törékeny, betegségekre hajlamos, normális életjelek jellemzik.

Typhoid Mary
Vágyak, bosszú, pesszimizmus
Valahol, a naivitást kinőve találkozunk szembe a pesszimista felnőttel. Typhoid Mary talán a legéletképesebb a hármójuk közül. Mary túl szelíd, Bloody Marynek pedig elég a nevét tudni, hogy érezzük, miért nem való önmagában a világba. A legtöbbektől eltérően azonban T-Marynek is megvannak a maga hátrányai. Nem ismer kegyelmet, a határokat örömmel szegi át és míg mások groteszknek és brutálisnak tartják őt, ő csak jót humorizál mások agóniáján. Morális kódja azonban neki is van, és habár szociopatának mondaná bárki, aki ismeri, van jó oldala. Mert minden rosszban van egy kis jó és minden jóban van egy kis rossz. T-Mary (másokhoz képest) talán nem maga a megtestesült egyensúly, ám a belső hármasuknak ő az alappilére, ő tartja a nyelveken egyik irányba a rosszat, a másik irányba a jót. Talán emiatt is van az, hogy ő van ébren a legtöbbet a hármasból. Mert hiába képzelik őt egy betegségnek, egy piócának, valójában ő az, aki a legtöbbet foglalkozik a maguk épségével.
Testileg erős, kéjvágyó, emelkedett testhő és szívritmus, sápadt arc jellemzi.

Bloody Mary
Harag, kegyetlenség, ösztön
Mi történik, ha kombinálod az elemi haragot az élet ösztönnel és a kegyetlenséggel? Létre hozol egy véres rémálmot. Bloody Mary nem áll másból, csak ebből. Nincs benne szeretet. Se jó érzés. Se kegyelem. Se empátia. Semmi, ami korlátokat, vagy határokat szabna neki. Ő a tökéletes, szép arc mögé rejtett vadász. Egy igazi gyilkológép, aki a saját uralmáért és a vadászat öröméért küzd. Nincs kifejezetten jóban a másik két személyiséggel, de néha ő a szükséges rossz az egyenletben, mert ő használja a mutáns erőket a legerősebben. Amikor pedig a felszínre kerül, nehéz elnyomni őt a dolga végeztével. Hiszen ki ne akarna sajátként létezni? Te tudnál élni úgy, hogy csak kívülről nézed az eseményeket és csak kommentálsz? Marynek talán megy. T-Marynek nehezen. De B-Mary? Ő van olyan őrült és dühös, hogy ha nem lát reményt a változásra, vagy egyenesen őt akarják megszűntetni, akkor inkább megölje a testet és ezzel mind hármójukat, mint hogy csak ő vesszen oda egyedül.
Testileg erős, emelkedett szívritmus és sápadtság jellemzi.

Telekinézis:
Rövid hatótávolságú képesség. 4,5 kg alatti tárgyakat érintés nélkül, akarattal mozgat a levegőben. Egyszerre képes olyan sok tárgyat mozgatni, amelyből véresebb tudata páncélzatot készített.

Pirokinézis:
Látótávolságon belül képes égést okozni, a közelébe érve viszont képes egyenesen spontán lángra lobbantani tárgyakat.

Telepátia:
Gyengébb képessége, de képes telepatikus úton sugallatokat adni valakinek, terelni a gondolataikat, hogy tegyenek meg valamit, szeressenek meg valamit (valakit), ezt a képességét rendszeresen használta férfiak elcsábítására és kihasználására. Képes továbbá elaltatni embereket, állatokat. Mentális védelemmel rendelkezőkről lepattan.

Instabil életjelek:
Nem kifejezetten képesség, inkább állapot. A három különböző személyisége három különböző testi jeleket is produkál, mint pl szívritmus, pulzus, átlag embernek által nem érzékelhető rezgések, illatok, még a hangja is elváltozik egy kicsit, illetve a külsejét tekintve is igyekeznek elszeparálódni a személyiségei. Ezek miatt - ha valaki nem ismeri eléggé -, az könnyen hiheti minden személyiségre azt, hogy más-más ember. A korai időszakban ezzel még Murdockot is meg tudta téveszteni.

"I just want a normal life in the city"
A csap nyikorogva nyílik meg. Már nem vízköves, inkább rozsdás, a belőle folyó vizet pedig jóindulattal sem lehet igazán tisztának mondani, még is meglátszik benne a vörös vér, ahogy a folyó víz alá tartom a zsebkendőt. Felpillantok a karcos, valószínűleg nálam is öregebb, foltos tükörbe. A kék szemeim vörösek, a könnyek már elapadtak bennük. A fehér bőrömön sárga, kék és zöld foltok gyógyulgatnak. Most kaptak melléjük egy pirosat jobb oldalt, az ajkamnál. Az fel is szakadt. Már kevéssé vérzik, de újra ráteszem a hidegvizes kendőt. Ma megint részegen jött haza. Megint? Mindig. Azt se tudom, láttam-e már valah józanul, vagy csak annak nézett ki. Eleinte csak anyámat verte, ő meg rajtam vezette le. Már csecsemőként is megtanultam, hogy hangosan sírni nem szabad, mert anya mérges lesz és fáj. Így hát sose sírtam. Mások azt hitték, angyali kiskölyök vagyok, aki sose sír és mindig jól viselkedik. Azt már nem tudták, hogy azért, mert ezt egy ösztönös félelem okozta. Annyira ösztönös, hogy négy-öt évesen már fel sem tűnt, hogy rettegésben élek. A mindennapjaimmá vált, hogy nem lehetek olyan gyerek, mint a többiek. Hogy nem játszhatok kedvemre, mert egyrészt nincs mivel, másrészt ha összekoszolom magam, megint jön a verés. Aztán történt a váltás. Ahogy nőttem, úgy lettem egyre idegesítőbb valamiért apám szemében is, aki a haragját anyámról elkezdte rám fordítani. Persze ő semmit sem tett az érdekemben, sőt, örült, hogy az apám végre békén hagyja őt. Azt hittem, hogy ez természetes, hogy minden háztartásban így van, és mivel az iskolában nem voltak barátaim, mert a visszahúzódó és halk énem nem szórakoztatott senkit, sokára derült csak ki, hogy tévedésben élek. 8-9 évesektől többet mondjuk nem is várni, de gimnáziumban sem én voltam az osztály bohóca. Akkor kezdtek felfigyelni rám a többiek, amikor testnevelés óra alkalmával látták öltözködés közben, hogy szinte kórosan sovány vagyok és nincs olyan testrészem, amely ne lenne foltokkal tarkított. Volt, akinek megesett rajtam a szíve. Volt, aki úgy gondolta, ha más is, ő is kiélheti rajtam a szadizmusát. Sokáig így nem csak otthon, de az iskolában is céltáblájává váltam a gonosz lelkűeknek. Most, úgy 16 éves koromban kezdett el betelni a pohár és az egyetlen barátnőm ösztönözött is, hogy menjek el. Ennél bármi jobb lenne. Váltsam valóra az álmaimat, hogy színésznő, vagy énekesnő legyek. Menjek New Yorkba, ott sok a lehetőség. Még segít is... Én pedig elfogadtam. Kicsavarom a rongyot, elzárom a csapot, aztán visszamegyek a szobámba és estig úgy teszek, mintha nem léteznék. Az egy szem szekrényem és ágyam gyakorlatilag ki is foglalja a szobát, az ajtót épp ki tudom nyitni. A tapéta már mállik, a leesett részeket a 2000-es évek pop énekesnőinek posztereivel pótoltam. Lefekszem az ágyra és a plafont bámulom, ahol egy újságból kivágott napfelkelte van felcelluxozva. Az egyetlen ablakom törött és papírral van beragasztva, így azon nem sok fény szűrődik be, de legalább nem is látni be kintről. Még a vacsoránál tiszteletem teszem (főleg mert én főzöm nekik), aztán fogatmosok és elmegyek aludni, a pólóm alatt magammal csempészve a fogkefém is. Nesztelenül pakolok össze az iskolatáskámba. Néhány váltás ruha és ennyi. Az ágyamra fekve várok... aztán amikor éjszaka elülnek a zajok, az én szemeim akkor pattannak ki. Kiosonok a nappaliba, ahol a dohány és alkohol számomra már megszokott szaga terjeng. Oda lépek a régi, már rég megboldogult nagyanyám hátra hagyott komódjához, amit valószínűleg még ő is örökölt, vagy vett valakitől a 30-as éveiben. Az egyik fiók aljáról leszedek egy borítékot, amiről apám azt hitte, nem tudom, hogy ott van. Én takarítom ezt a trailert, én főzök rájuk, én mosom a ruháikat... nem tudom, hogy gondolhatta, hogy ezt nem találom meg, de nem számít. Fogtam az egész borítéknyi pénzt, magamra kaptam a kabátom és kiszöktem. Úgy szaladtam a trailerparkból, mintha kergetnének és nekem a torkomban dobogott a szívem. Féltem. Hogy idő előtt felébrednek. Hogy felhívják a rendőrséget. Hogy megtalálnak és visszavisznek. Hogy agyon vernek, amint senki se látja. Szaladtam a főútig, ahol már várt rám egy autó... A barátnőm megölelt a hátsó ülésen. A bátyja vezetett, aki mindig is szimpatikus volt nekem, de sose beszéltünk igazán.
- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezi a tükörbe nézve.
- Biztos. - válaszolom határozottabban, mint ahogy érzem magam. Most, vagy soha! Most, vagy soha...

Elvittek a buszpályaudvarig. Megvettem a jegyet és megvárták, amíg elindul a busz. Szinte az üvegre tapadva integettem a barátnőmnek, amíg láttam őt... aztán visszadőltem a helyemre. Sokáig nem tudtam elaludni, a táskámat úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta. Egy kicsit így is éreztem, hiszen ez volt mindenem. Két nap és több átszállás után végül megérkeztem New Yorkba. Éjszaka volt és nekem fogalmam sem volt, hogy kezdjem. Elmentem egy hotelbe, ahol kivettem egy szobát egy hétre - és habár a recepciós elkérte az igazolványomat, látva a sebeim és foltjaim nem kérdezett semmit, csak 18 évesként írt be. Azt hiszem, soha nem láttam még olyan gyönyörű szobát, mint a hotelé. Pedig csak három csillagos volt és még is... tiszta ágy. Kényelmes, nagy tér. Fehér mosdókagyló! Nagy ablak, amin keresztül a forgalmas utcára láttam. Könnyekben törtem ki. Boldog könnyekben, mert ez, amit mások átlagosnak hisznek, számomra akkora lépés volt, mint egy normális embernek a palota. Még TV is volt! Soha nem néztem még TV-t úgy, hogy azt nézzek benne, amit én akarok! Elképesztően boldog voltam. Kár, hogy nem maradt így.

"I just want a normal life"
Az, akire soha nem bíztak pénzt, soha nem is tanulhatott meg spórolni vele. 16 voltam. Fiatal, naiv és boldog. Nem gondoltam arra, hogy mi lesz, amikor elfogy, amit elhoztam, mert most először igazán élveztem az életet. Subwayben ettem, hotelben aludtam, új ruhákat vettem magamnak és mire rájöttem, hogy szarban vagyok, már el is fogyott a pénz. Pánikba esve kezdtem keresgélni az apróhirdetések között munka után (mindezt az újságos stand mellett álldogálva), de még telefonálni se volt pénzem. Meghallgatásokra igyekeztem elmenni, de a korom és a szegényes képzettségem miatt sose jutottam tovább egy "köszönöm, értesítjük majd"-nál. A világ akkor omlott össze bennem végleg, amikor már a hotelben sem láttak szívesen, mert ugyan az első hetet kifizettem, a második héttel már lógtam: és láthatóan nem voltam fizetőképes. Gyakorlatilag elmenekültem onnan is, fizetés nélkül meglógtam. Az utcákat jártam és most elveszettebbnek éreztem magam, mint ezelőtt bármikor, de megacéloztam magam annyira, hogy ne kívánjam vissza az Új Mexikói otthonom. Annál minden jobb, mondogattam magamban. Annyiszor, hogy a végén már el is hittem.
A "segítség" végül az utcáról jelentkezett. Nyilván, mit tesz egy hajléktalan tinédzser? Olyan helyet keres, ahol biztonságban lehet anélkül, hogy félnie kellene a haza hurcibálástól, vagy a gyámügytől. Engem ez egy rosszabb környékre vezetett, még is, ha úgy vesszük, ez mentett meg. A bordélyház nem volt ideális, de jobb volt a semminél. Az első alkalmam egy aukción kelt el, hiszen szüzeket meglehetősen ritkán találni ilyen helyen, ráadásul csúnya sem voltam. A lányok kisminkeltek, szexi fehérneműt adtak rám, aztán oda löktek, mint kukoricát a disznóknak. Nem voltak velem kedvesek, még ha fel is karoltak és segítettek abban, hogy ne őrüljek meg teljesen ezen a helyen. Az előéletem edzetté tett bizonyos vendégek bántalmazásai ellen, de meg kellett tanulnom, hogy nem zúghatok bele mindenkibe, aki egy kicsit is kedves hozzám egy éjszakára. De hát fiatal voltam még és vágytam egy normális életre. Amely nem igazán jött el, főleg nem magától.
Éveket töltöttem azzal, hogy kiismerjem a férfiakat és úgy tudjam kielégíteni minden vágyukat, ahogy azt ők elképzelik, anélkül, hogy bármit mondanának. Megtanítottak olvasni bennük, és megtanítottak arra, hogyan vegyem el tőlük azt, ami nekem kell. Tulajdonképpen nem volt szörnyű életem akkor sem. Volt fedél a fejem felett, volt mit ennem, nem rohadt körülöttem minden, kaptam zsebpénzt és néha még szabadidőm is volt, amikor a várost járhattam és fedezhettem fel. Nem volt saját otthonom és nem mondhattam fel, amikor csak akartam, de már elfogadtam, hogy a dédelgetett álmaim nem válnak valóra.
Valami normális életet még is tapasztalhattam, amikor huszon évesen lopással keresett fel a rendőrség... A szüleim jelentettek fel. Na, nem ettől lett normális az életem, de ennek köszönhetem. A groteszk, sors fintora, hogy a pont most jelenembe visszaszökő szüleimnek hála egy ügyvédi irodához fordultam. Persze az ügyemet nem egy ügyvéd, hanem egy tanuló kapta meg (mert nyilván ennyire érdekelte őket egy prostituált érdeke), de szükségem volt a segítségre, hogy ne eshessek két pad közé. Nem tudom, hogy áldjam, vagy átkozzam a napot, amikor megismertem Matthew Murdock nevét. Megtanultam már, hogy ne essek bele mindenkibe, aki csak egy kicsit is kedves hozzám, de ő volt az első már évek óta, akit nem hogy nem zavart, de nem is érdekelt, hogy prostituált voltam. Őszintén, szívvel segített, meg is nyertük per és bíróságra járás nélkül az egészet, mivel nem volt bizonyítékuk, főleg nem ennyi év után. Ez a két nap olyan hosszúnak érződött, amíg nem közölte a jóhíreket, mintha évek lettek volna. Az utána következő két hét pedig egy álomnak tűnt.
Bátran kijelenthetem, hogy ha nem is szó szerint, de hivatalosan Matt volt Az Első. Az első igazi szerelem, az első igazi kapcsolatom és az első igazi az ágyban. Arra sem emlékszem már, hogy jöttünk össze, egyszerűen csak... vonzottuk egymást, mint lámpa a molylepkét és megtörtént. Abban a pár napban valahogy nagyon boldognak éreztem magamat, de ettől még is rossz érzésem lett. Mindig, valahányszor boldog lettem, történt valami, amitől minden nagyon rossz irányt vett. Próbáltam arra gondolni, hogy csak félek attól, hogy valami jó történik velem, de aztán kiderült, hogy ez női megérzés volt. Egy tökéletes női megérzés, amire hallgatnom kellett volna.
Az a nap homályosan van meg, több okból is. Emlékszem arra, hogy valami maffiaboss jött hozzánk. Emlékszem arra, hogy többünket oda utasítottak, hogy rajongjuk körbe és lessük minden kívánságát. Emlékszem, hogy valami idegen, maszkos férfi betör a bordélyba. Még az is meg van, amikor sikerült őt körbe állnunk a lányokkal és ki lámpával, ki az egyéb kezébe akadó tárggyal ütlegelte. Nálam egy telefon volt, azt hajítottam a feje felé, de mintha tudta volna, felém nyúlt és lökött rajtam egyet. Emlékszem a hirtelen fájdalomra, ahogy szilánkok hasították át a bőrömet. Emlékeztem a súlytalanságra, az éjszaka sötét felhőire, amiket narancsosra festettek a város fényei. Emlékszem a fülemben a suttogó hangokra, aztán hirtelen sötét lett.
A kórházban tértem magamhoz. Az mentette meg az életem, hogy egy kocsira zuhantam rá és "tompította" az esést. Eltört több csontom, betört a fejem, agyrázkódásom lett és összességében örültek, hogy élek. Éltünk. Nem igazán értettem, mi történik. Hallottam őket. Éreztem őket. A dühöt. Az elemi vérvágyat. Az elkeseredettséget. Ambivalens érzéseim voltak és megjelentek olyan gondolatok bennem, amik nem érződtek helyénvalónak. Azt hittem, csak a fáradtság, de nem volt sok időm ezen gondolkodni. Másnap megjelent Matt. A látványa elhozott egy csepp napfényt és boldogságot a mesterséges fénnyel megvilágított kórtermembe. Azt hittem, azért jött, hogy megkérdezze hogy vagyok, de itt jön az, amit megéreztem. Itt jön az, hogy féltem a boldogságtól és attól, hogy normális életem volt. Ugyan is hiába érdeklődte meg, hogy jól vagyok-e, láttam rajta, hogy zavarban van, kényelmetlenül érzi magát és feszült. Megkérdeztem mi a baj, ő pedig kijelentette, hogy ez nem fog működni. Értetlenül feküdtem az ágyamban és bámultam rá. Miért? Mit csináltam rosszul? Mit vár el tőlem? Biztos tudnék változtatni rajta, csak beszéljük meg! Beszéljen hozzám. Ám ő nem akart. Se beszélni, se találkozni. Hiába szóltam utána újra, amikor kifordult, könnyekkel küzdve, ő már eldöntötte. Hagytam hát elmenni.
Még is mi a fenét csinálhattam volna?
Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a hangok erősebbé váljanak. Egy részről üresnek és megtörtnek éreztem magamat, de amikor két hét felépülés után bele néztem a tükörbe, ádáz és tettre kész szemek néztek vissza rám. Nem ismertem magamra. Néztem ezt a nőt a tükörben, aki hasonlított rám és még sem én voltam. Ő pedig megszólított...

"I just want a life"
Kétségtelen, hogy elsőre megrémültem. A saját tükörképem beszélt hozzám, aki még sem én voltam és olyanokat ígért, amelyet másnak nem hinnék el. Hogy majd ő megoldja, hogy jobb legyen. Hogy segít kimászni ebből. Hogy pihenhetek. És édes istenem, most először, a pihenés szó soha nem hangzott ennél csábítóbban. A határán voltam annak, hogy inkább véget vessek mindennek. Nem kell. Én itt vagyok. Ő megoldja. Én megoldom.
Az átállás gyors volt. A kétségbe esett, megtört arc olyan gyorsan simult ki, mint egy megbolygatott tó felszíne. A könnyek elapadtak, a szemek megteltek haraggal és bosszúvággyal. Mary aludni ment, és helyette ott volt Typhoid és Bloody Mary, hogy elintézzenek mindent.

Sok víz folyt le azóta a folyón, mióta először láttam magamat a tükörben. Mary sokat pihent az elméje mélyére zárkózva. Elege volt az emberekből, de főleg a férfiakból, én pedig megígértem neki, hogy nem használ ki minket többé senki. Hogy nem bánthat minket senki. Megvédem őt, magamat, minket. Az első a felépülés volt. Aztán az újonnan felfedezett erők gyakorlása és hasznosítása. Bloody Mary kézben tartása. Sok feladat hárult rám, de az akaraterőm olyasmi volt, amivel más nem vehette fel a versenyt. Talán ezért sem bántam végül, hogy felkeresett egy Peter Gyrich nevű alak. Vágytam a fejlődésre, arra, hogy még halálosabb legyek és még könnyebben elérhessem a céljaimat. Bosszút állni a szüleimen, az engem bántalmazókon, és azokon, akik lelkileg kihasználtak. Meg akartam keresni a Fenegyereket, hogy revansot vegyek, de tudtam, hogy ehhez többre lesz szükség a megjelent képességeimnél. Kiképeztek, én pedig szolgáltam néhány évet, hírszerző és titkos ügynök lettem. Persze Mary eleinte nem volt boldog attól, hogy mivé válunk, de bele törődött abba, hogy ez lesz a legjobb neki is és a végén sikerült teljesen elnyomnom őt. Amikor már úgy éreztem, hogy sem pszichikusan, se fizikálisan nem fejlődhetek többet, úgy döntöttem, hogy ideje áttérnem a választott utamra és kiléptem a csoportomból, hogy átmenjek a bűnözői oldalra.
Új Mexikóban kezdtem. A szüleim persze meglepettek voltak, én annyira nem, hogy még mindig ugyan azon a szeméttelepen éltek.
Aztán jöttek a már felnőtt osztálytársak. Mindenki, aki egykor akár egy ujjat is emelt rám.
Majd a bordélyházban töltött idő alatt azok a kuncsaftok, akik a szadizmusban találták meg az örömüket. A stricim is kiloccsantott aggyal végezte. Amikor pedig újra a várost jártam, már utána kutattam. Matthew-nak köszönhetem a létezésem, de ez sajnos nem menti fel mindaz alól a kín alól, amit bosszúval kellett illetnem. Persze, eleinte azt hittem, hogy a megjelenő Fenegyerek csak az őrangyala, mert ő bezzeg mindig ott volt, ahol megjelentem, de nem bántam, őt is ki akartam nyírni. Megmérkőztünk. Nem egyszer, nem kétszer, de mindig visszavert. Új terv kellett. Csapda, és Bloody Mary.
Nem gondoltam volna, hogy valaha is egyet fogok egyszer érteni a kis fruskával, Maryvel, de amikor átvette B az irányítást, már én is tudtam, hogy ez rossz ötlet volt. B ugyan is minden tervnek keresztbe tett. Nem azt a csalit használta, amit elterveztünk, hanem kénye kedvére elkezdte gyilkolászni azokat a férfiakat, akik nők ellen követtek el erőszakot. Persze, ez is előhúzta a rejtekéből a Fenegyereket, akit aztán hosszas küzdelem után sikerült csak térdre kényszeríteni. Én ekkor már úgy voltam vele, hogy mindegy, de amikor egy határozott fejbe rúgás után kiderült, hogy a maszk alatt Matt lakozik, akkor mind a hárman megfagytunk egy pillanatra. B csak dühösebb lett, én idegesebb, Mary viszont kétségbe esett. Hiába álltunk a földön fekvő felett és tartottunk fegyvert a fejére, ketten se tudtuk meghúzni a ravaszt. Mary nem engedte. B persze egyre dühösebb lett és egy rettenetesen hangos belső konfliktus indult el, aminek a végén (egészen meglepő módon) Mary lett a győztese, legalább is annyira, hogy felemelje a fegyvert az ég felé és oda ürítse ki a tárat. Amíg B és Mary gyakorlatilag belső cicaharcba kezdtek, átvettem újra a kontrollt és közöltem Mattel, hogy ha élni kíván, jobb, ha nem botlik az utunkba újra. Ott hagytuk. Ki fájó szívvel, ki dühösen, ki pedig csalódottan, de legalább ezt is egy fajta győzelemnek könyveltem el.

A belső viszályok azonban nem csitultak. B egyre erőszakosabb lett, egyre többször kellett leküzdenünk őt. Gyrich egy ismerőse, egy tudós mintha megtudta volna innen-onnan, miféle problémákkal küzdünk és felajánlotta, hogy egy tudós csapattal egyetemben segítenek nekünk megszüntetni ezt a személyiségzavart. Hogy eltávolítják Bloody Maryt, segítenek a képességek fejlődésében. Bele mentünk Maryvel. Eleinte minden jól is ment, de aztán a vizsgálatok és gyógyszerek egyre furcsábbak lettek. Mire hármat pislogtunk, már hipnotizált alvó ügynököt csináltak belőlünk, akit elég utasítani. Ekkor kaptuk a Mutant Zero nevet, a felszerelést, a sisakot, amely takarja az egyéniségünket. Furcsa, de ennek a hipnózisnak köszönhetően mintha tényleg megoldódott volna a probléma, mert Bloody Mary mély alvásba került. Eleinte engem is oda akartak küldeni, de amikor rájöttek, hogy Mary nem birtokolja a képességeket és túl gyenge ahhoz, hogy fegyvert fogjon (lévén pacifista), engem tartottak meg és őt is aludni küldték az elmém mélyére. Most egyedül vagyok, de érzem... Mélyen, nagyon érzem, ahogy az a vadállat kaparja az ajtót és tudom, hogy hamarosan talán ki fog szabadulni. Hiszen mindenki csak élni akar.