Az irodában várok a felügyelő tisztemre, aki már vagy egy órája elment kávéért, biztos fánkot is vett és el is fogyasztja helyben. Gondolom magamban gúnyosan. Egy ideig csak álldogálok, aztán unalmamban helyet foglalok a székében és pörgök vele, míg el nem szédülök. Következőleg pedig kifele bámulok a hatalmas ablakon New York sötét utcáit fürkészve. Csendes, mint egy halál zóna. Nem valami izgalmas. Se egy rablás, vagy erőszakoskodás, semmi. Így hamar rá is unok. Az asztal fele fordulok és elkezdem teljesen randomizálva fellapozni a papírhalmazt, ami ott hever az orrom előtt. Aztán találok valami érdekeset. Egy titkosított aktát, lefűzve.
Titkosított akták:; Kivégzés alanya: Mutáns
Végrehajtó: ASHLYN BROOKE; bérgyilkos
Mutáns képessége: ismeretlen
Megáll bennem egy pillanatra az ütő. Mutáns? Az meg mégis mit takar? Na és mit jelent az, hogy képessége ismeretlen? Egyáltalán milyen képessége lehet? MI A FENE AZ A MUTÁNS???! Ideges gondolataim közepette érkezik meg végre az a pöcsfej, aki már egy órája rabolja a drága időmet. Reflexből lecsapom az aktát, pedig még véletlenül sem érdekel, ha megtudja, hogy beleolvastam. Felvonja a szemöldökét és kérdőn tekint rám. – Mi van? Unatkoztam, itt felejtettél, ha nem rémlik. Tök egyedül. – Nem igazán foglalkozik azzal, amit mondok neki, mintha az egyik fülén bement volna, a másikon pedig kirohant. Mögém lép és visszanyitja az előbb bezárt aktát. És éles ujjaival rámutat. – Ez lesz a következő küldetésed, szeretném ha nem okoznál csalódást. – Persze, hánytorgasd fel az évekkel ezelőtti drogbalhét. Nem mintha tehetnék róla, hogy Jason megelőzött és megölte az alanyomat. De egyébként is, neki nem mindegy? Meghalt, nem? Csak ez számít. – Tudnom kell, mi az a mutáns. – Kissé kérdőn hangozhat a mondatom, mert még én is bizonytalan vagyok abban, hogy Akarom-e tudni. De úgy gondolom, csak úgy vadászhatok le valakit, ha minden eshetőségre felkészülök. – Olyan személy, akinek a DNS-e mutálódott, ebből fakadóan pedig van valamilyen emberfeletti képessége. – Gyors és tömör válasz seggfejkém. – Például lézert lő ki a szemeivel, mint Superman? – Most mi van, szeretem a szuperhős filmeket. – Például, bár Superman földönkívüli, nem mutáns. – Na végre valamiben egyetértünk. Ritkaságba méretik ezt manapság.
Csak bólintok egyet és felállok a székéből, majd egyetértően távozok az irodájából. Azért még egy cetlit hagyok az ajtaján. „Vigyázat, ma különösképpen seggfej hangulatában van.” Tőlem ez már megszokható, bár ettől nem kedveli, de kit érdekel? Engem biztosan nem.
Hazaérve elkezdek szétrámolni. Egy rugalmasabb anyagból készült ruhára esik a választásom, mivel abban könnyű mozogni és mivel a testemre simul, nem susog, nem kelt feltűnést. Az ékszereimtől ezúton sem válok meg, bár néha lehet jobb lenne. Szerencsémre Jason-nek is dolga akadt a maga világában, így zavartalanul rendezgethetem ide, aztán vissza a fegyver arzenálomat, amiket egy titkos széfben tartok évek óta. Talán jobb is így, így nem csak Jason, de más elől is rejtve maradnak. Az kéne még, hogy néhány darab rossz kezekbe kerüljön. Végül a hátizsákomba tuszkolok belőlük annyit, amennyi csak fér, behúzom a zsebeket és felkapom a hátamra. Nem a bejárati ajtón keresztül távozok, mivel jól tudom, hogy a biztonságunk érdekében Jason felkamerázta. A földszinti ablakon lépek ki a tűzlépcsőre és ezúttal nem lefele, hanem felfele megyek, mivel a tetőről jobban belátható a város. Még vetek egy pillantást a telefonomra. Jason írt: „Ne várj meg, későn érek haza”, a következő üzenet a főnökömtől jött: „Itt vannak a koordináták”. Megnyitom a csatolt fájl és elindulok a GPS irányába. A házak felett ugrálok, nagyobb távolságoknál egy kilőhető zsinórt használok átrugaszkodáshoz. Végül a GPS azt mutatja, egyenesen a célpont felett vagyok. Lenézek a háztömbről és mindössze egy sötét ruhás alakot látok. Semmi különleges ismertetőjegy, vagy ijesztő viselkedés. Talán átvert ez a senkiházi. Vagy ő sem tudja még kire küldött rá. Már készülnék ugrani, mikor egy tompa ütést érzek és elterülök. Felnézek és homályosan bár, de látom, hogy egy őr az. Basszus, ezzel nem számoltam, hogy ezt a helyet védik. Próbálom többé-kevésbé adná az ártatlant, hogy csak eltévedtem, de valljuk be, ez nem túl meggyőző. Így hát aztán megkötözi a kezeimet és elkezd vonszolni a földön. – Hé, több tiszteletet, legalább vegyél fel, egy 50 kilós nőt már csak elbír egy ilyen izomagy. – Mordulok rá, mert mindazonáltal, hogy kiszaggatja a ruhámat, még fáj is, tehát biztos vagyok benne, hogy a bőrömet is lehorzsolja. Mérgében hát felkap a vállára, mint egy zsák krumplit és csak lógok ott, mint valami szerencsétlen. Nem ellenkezek, az még várat magára. Na meg letépte a táskát a hátamról, így jelenleg fegyvertelen vagyok. De ami késik, nem múlik.

A fejembe szállt vér lehet az oka, vagy mert nem egészen vagyok ép, de lengedezve a tag vállán, megpillantok egy alakot, ami egyre csak közeledik felénk. Kedvem volna sikítani, hátha jó nagy szarba tehetném a godzilla-t, hogy erőt fitogtat egy könnyű csontozatú nővel szemben. De amint kiáltásra nyitnám a számat, elfog a hányinger a már perceken tartó fejjel lefele lét miatt, így gyorsan vissza is csukom, mert annál kínosabb már nem igen lehetne, ha még rókáznék is egyet. Végül hát beér minket az alak, bár sokat nem tudok kivenni belőle ebben a pozícióban, így próbálok arra koncentrálni, amit mond. Kedves tőle, hogy próbál megmenteni, vagy csak túlontúl naiv. Még hogy én Jane.. Ez a majom képes lett volna végig vonszolni a földön is, majd pont érdekelni fogja mit mond. Aztán legnagyobb meglepetésemre lábra érkezek. Bár ez nem tart sokáig, mert úrrá lesz rajtam a szédülés és térdre rogyok, valahogy W pozícióba, ahogy a kisgyermekek szoktak játszani az óvodában. Hogy ezt honnan tudom, ne kérdezze senki, az egy sötét időszakom volt. Az első alkalom, hogy lopáson kaptak. Közmunkára ítéltek, mert kiskorú voltam. Úgy gondolták vicces lenne beosztani Ashlyn Brooke-ot egy óvodába. Szegény gyerekek, amilyen traumákat okozhattam nekik már a puszta megjelenésemmel is. De visszatérve a jelen történéseibe... szóval nem igazán tudtam magamról, mert forgott a világ, mint a körhintán. A fószer levágta mellém a táskámat, ami hatalmasat csörömpölt, tekintve, hogy tele volt különböző „vasakkal”. Magamhoz húztam és átkaroltam, mint egy hatalmas plüssállatot. Lassan, de biztosan kezdett elmúlni az émelygés, majd az is, hogy forog a világ körülöttem. Kezdett kitisztulni a kép, így közelebbről is szemügyre vehettem a megmentőmet. – Öhm, köszönöm. – Ennyit tudok hirtelen csak kinyögni anélkül, hogy visszajöjjön az a néhány szem paradicsom, amit nem is olyan régen megettem. „...különleges ügynök vagyok .” Ez mégis mit takar? Mi a fene az az X micsoda. Nem láttam teljesen a jelvényét, csak valami x jelzés volt rajta. Aggódnom kellene, most trutyiban vagyok? Voltam már pár meleg helyzetben, de valahogy most jól esne, ha Jason tudna mindent és szemvillanás alatt itt teremne, hogy kiszedjen ebből. De ez csak álom marad, azt hiszem. – Az az igazság, hogy igazat mondott ez a nagy melák. Küldetésen vagyok. – Nem tök mindegy mit mondok? Úgy sem hisz nekem egyik sem. Ha kerek perec az arcába vágnám, hogy meg kell öljek valakit, elhinné? Csak nézzen rám, most komolyan? Néha még én sem hiszem el azokat a dolgokat, amiket csinálok. Ez őrültség.
Aztán valami bevillan, mikor meglátom a férfi kezén a kesztyűt. Hűvös van, na de ennyire? „Képessége: ismeretlen” Az akta sorait idézem fel lelki szemeim előtt. Nem vagyok ostoba, mégis miért hordhat valaki kesztyűt ilyenkor, ha nem azért, mert rejtegetni valója van. De most hogy hangzana ha neki szegezném, hogy mutáns vagy? Irtó idiótán, azt gondolom.
Felállok és vissza veszem a táskámat a hátamra. – Ha megengedik, mennék a dolgomra. – Széles vigyor keretein belül elindulok az ismeretlen férfi jobbja felé. – Próbáljon meg nem az utamba kerülni, ha kedves az élete. Egyébként kösz a kimentést. – Jegyzem meg gúnyosan, azzal elsétálok mellette és leugrok a mélybe. Kilövöm az épület falának a fegyveremet és a zsinórja segítségével belendülök az épületbe, betörve az egyik ablakot. Földet érve nyomok egy bukfencet és talpra érkezem. Széttárom a karjaimat, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, majd kiakasztom a fegyvert, hogy visszatekeredjen a tárba és zsebre vágom. – Nem is volt ez olyan nehéz. – Jegyzem meg magamnak, miközben mellettem egy ijedt nő a zuhanyfüggönnyel takargatja magát. Nem különösebben foglalkozok vele, kilépek a fürdő ajtaján a szobába, majd berúgom a bejárati ajtót, ami a folyosóra nyílik. Előveszem a GPS-t és követem rajta a villogó pontot, ami az alanyomhoz vezet.

A lifthez érve társaságom akad és, hogy leplezzem, mennyire nem érdekel mit magyaráz az illető, letekintek a készülékemre, amin vörösen villog a pötty pont ott, ahol éppen én is állok. Elsőre körül nézek, majd fel a lift számolójára és miután megállapítom, hogy kettőnk kivételével senki nincs itt és a lift is alattunk van még, összeráncolom a homlokomat. Alaposan végigmérem a nőt és azon gondolkozom, hogy ez most egy rossz vicc? Egy ideig még hezitálok is, de aztán mikor a hátam mögött megjelennek a biztonságiak, akkor fegyvert rántok, bedobok közéjük egy füst gránátot is, majd erre válaszként tüzet nyitnak. Én pedig tanulva az évekkel korábbi esetemből és mert a fülemben itt csengenek a főnököm szavai, reflexből elvágódok a nő társaságában, védve őt a golyóktól. Majd a bőrönd hallomját védelemnek használva nyitok én is tüzet és bizonyára az egyiket eltalálhatom, ugyanis feljajdul, majd egy időre teljesen megszűnik a lövöldözés és aztán csak részben tér vissza. Ami szintén arra ad következtetni, hogy csak egy ember céloz, a másik sérült, vagy meg is halt. Nem tudom, nem is érdekel, járulékos veszteség, kit érdekel. – Próbálj meg életben maradni, itt ha valaki megölhet, az maximum én lehetek. – Azzal kiugrok a bőröndök mögül és mint egy tigris, rávetem magam a biztonságira és kinyomom a szemeit, amit hatalmas ordítás kísér. Ez feldühít így a fegyveremmel jól homlokon vágom, hogy elájuljon és befogja végre a száját. – Túl könnyű is lett volna a meló, ha senki nem próbál meg megállítani. – Azzal hátrafordulok, eddigre a füst is elillant, de a nőt sehol nem látom. Visszasétálok a lifthez, ami közben meg is érkezik. De a nő sehol sincs, A lift pedig üresen nyílik ki, majd ugyanúgy is záródik. – Picsába. – Ez a rohadt ribanc meglógott. Bár nem hibáztathatom, be lehet szarva, persze, hogy elszaladt, ki akarna meghalni, nem igaz? Mivel a lifttel nem tudott elmenni, arra gondolok, talán a lépcsőn próbálkozott. Így én is arra indulok el, ahol aztán összefutok az iménti férfivel, aki a tetőn szedett ki a trutyiból a bugyuta tarzanos dumájával. – Nem megmondtam, ne kerülj az utamba. – Azt hittem érthető voltam, de szerintem azt gondolta, felhívtam keringőre. Fegyvert is rántok rá, de nem egészen gyilkolási célzatból. Két opció van bennem. Az egyik, hogy a nő az ellen irányba indult el, a másik, hogy ő már járt így, ez a szemét pedig védi. – Hol a nő?! – Szegezem neki a kérdést dühösen és határozottan. Nemleges választ nem tűrve.

Lepillantok a karjára, ahogy lehúzza arról a kesztyűt. Őszinte leszek, nem is tudom hova tenni ezt a kesztyűs dolgot, de egészen idáig meg sem fordult a fejemben, hogy talán nyomós oka lehet, hogy viseli. Hiszen valljuk be, ez az egész küldetés szürreális a maga mutáns vadászatával. Mondhatni tök megalázó és szinte biztos vagyok benne, hogy a főni ezt bosszúból adta, amiért elszúrtam egy fontos ügyet. De ezt éppen ezért nem hagyom elúszni. Az örök járulékos veszteségnek számítanak, meg amúgy is, én csak leütöttem és kinyomtam az egyik szemét, a hullákért nem én felelek. Részben. Valószínűleg az általam generált füstben lőtték agyon egymást. Kell lövöldözniük vakon. Így jártak. – Kezdjük ott, hogy én nem öltem meg senkit, bár igazán kedvemre való lett volna. – Minek hazudjak, nem igaz? Nem vagyok jő kislány és nem is akarom, hogy azt higgye, az vagyok. Igazából a hideg futkos a hátamon az ügyeletes jó kislányoktól. – Sajnos barátom, azt nem engedhetem. – Még hogy elvigye az alanyomat? Mire számított, ezt benyögi, én meg készségesen elállok az útjából, esetleg még segítek is neki? Hát remek, még egy ostoba férfi egyed. – Az eltussolás nem az én szakterületem, arra ott a főnököm. – Sajnálatos hír, hogy engem teljesen hidegen hagy, ki sérül meg. A nőnek, vagy lánynak, nevezzük, ahogy akarjuk, meg kell ma éjszaka halnia. Ezért képes vagyok akár felégetni is ezt az egész kócerájt, ha máshogy nem megy. Másfelől. – Rápillantok az órámra. Igyekeznem kell, hogy időben hazaérjek, különben lebukok és annak beláthatatlan következményei is lehetnek.
Mivel meg vagyok róla győződve, hogy erre szaladt a nőszemély, így megunva a bájcsevejt, befúrom magam a férfi mellett és a másik oldalon pedig kipasszírozom. – Egyébként minek a kesztyű? – Kérdezek mégis csak rá még visszafordulva a háta mögül, mert nem hagy nyugodni a kíváncsiság. Nem mintha annyira rossz lenne, hogy valaki kesztyűt hord enyhébb időben, vagy akár mint most is, beltéren, de valljuk be, nem megszokott. Az pedig, hogy az alanyunk mindkettőnknek ugyanaz a mutáns lány, arra hagy következtetni, hogy talán a férfi is mutáns. Talán van valamilyen képessége, amit a kesztyűvel rejt el. Nem tudom. Mindenesetre jól esne ha mielőbb válaszolna, hogy nyugodt tudattal folytathassam hadjáratomat lefele a lépcsőn.

Fő gonosz mi? Hát azért ott még nem tartunk, majd talán egyszer, amikor kilépek végre a kompfront zónámból és felmondok a tökfej főnökömnél, hogy feladjam zsoldos énemet. Addig? Legfeljebb gonosz maradhatok. De szent szar, sosem fogom oda tenni a végére, hogy „muhahaha”, egek, mint valami rossz képregény show. Ez a valóság, helló. – Micsoda mókamester valaki, ahhoz korábban kell felkelned apukám. – Ha akarná sem tudná kiszedni belőlem, ki bérelt fel, mert fingom nincs, hogy a fenébe hívják, sosem mutatkozott be, csak úgy, hogy a megbízó. Na hát ez nagyon sokat mondhat. Az meg egyenesen röhejes, hogy ő akar engem megölni, miközben teljesen eszköztelen, nekem meg megannyi fegyver lapul a táskámban.
A lépcső fordulóban megállok és visszafordulok, mert kezd rendkívül frusztrálni, hogy valaki folyamatosan a nyomomban van. Felvonom a szemöldökömet a kis fenyegetésére, vagy bárminek is nevezhető az, amit itt előad nekem. Kirohad? Mégis hogyan? Ő is mutáns lenne? Rálehel valamire s elrohad, vagy mi? Esküszöm nem tudom elképzelni, annyira új ez még nekem, hogy egyáltalán léteznek mutánsok. – A sajátjai közé? Mégis hányan vagytok?! – Elfog az undor, ha arra gondolok, hogy több ilyen szerzet is van a világon. – Végeznem kell vele, semmi személyes, de el leszek picsázva, ha hagyom, hogy megmentsd. – Nehéz ügy ez, ő neki az a kötelessége, hogy élve leszállítsa, nekem, hogy holtan tudjam. Tulajdonképpen mindkettőnk feje felett ott lebeg egy láthatatlan kasza, amit leengednek amennyiben elbukunk. – Feldobhatnánk egy érmét, melyikünk járjon sikerrel. – Na jó, ez hülyeség, úgy sem engedné a másik, hogy beteljesítse, szóóóval. – Vagy egyszerűen meg is küzdhetnénk, mit szólsz? – Félmosolyra húzódik a szám. Annál jobban izgat a küzdelem, mint a cél véghez vitele, mert bevallom őszintén, imádok harcolni, főleg ha úgy érzem, az ellenfélnek egy hangyafosnyi esélye is lehet ellenem. Gyenge fosok ellen nem túl izgalmas harcolni.
Megmarkolom a lépcső korlátját, majd szép lassan elcsúsztatom a tenyeremet a kesztyűs kezére, amit tekintetem végig kísér. Majd felnézek rá. – Miért nem veszed le hát a másikat is, ha abban rejlik az erőd. – Tudom, hogy kísértem a sorsot, de ha nem érzem magunkat egyenlő feleknek, bele sem megyek a küzdelembe, mert puszta időpocsékolás, ami a küldetés teljesítéséből vesz majd el. Szükségem van az időre, hogy Jason előtt érhessek haza és ne tudjon erről a kis incidensről.

„Sokan”, hát ez hátborzongató a maga szűkszavú kontextusában. Nyilván azt elhiszem, hogy többségük ezt nem akarta, hanem így született, vagy valamilyen trauma okozta a mutációt. De akkor is, tényleg olyan sokan lennének? Hallottam pletykákat egy különleges iskoláról, de azt hittem a drogosok képzeletbeli világának része. Jelek szerint nem is olyan biztos ez. Hiszen ha ennyire el vannak szigetelve, valahol tanulniuk is kell, nem? Persze, hogy elfog az undor, hiszen az ember, amit nem ismer, attól tart, taszítja. Én sem vagyok ezzel másként. Számomra ez még nagyon új. Az se hétköznapi, hogy Jason-nek van szuper ereje és hősködik. De ezt lenyeltem, mert megmentett, na meg mert belé szerettem. – Én nem kérdezek, zsoldos vagyok, ez a munkám. – Nem tudom ki az aki megkérdőjelezi a főnöke szavát, ezzel kockáztatva az állását és a megélhetését. De elég egyértelműen a tudtára adtam, hogy az nem én vagyok.
Mint ahogy azt sejtettem, nem rajong az érme feldobós ötletemért. Igazából tényleg jó nagy faszság volt a részemről, nem is tudom mit gondoltam. Ujjaimat a homlokomra helyezem, miközben azt összeráncolom. Aztán leeresztem a kezemet és forgatom a szemeimet. – Ne haragudj, de mégis mit értesz azon, hogy büdös a leheleted? – Kedvem támadna nevetni ezen, de valahogy rossz előérzetem van ezzel kapcsolatban. Semmi jóra nem számítok, ami a válaszát illeti.
A következő pillanatban már felvesz egy harci állást és megpróbál elgáncsolni. Azonban gyorsabb vagyok és megugrok, aminek következtében seggre ül. Ekkor már igazán nem bírom és kitör belőlem a nevetés. Egészen mélyről jön és jó pár éve nem tudtam ilyen jót nevetni. – Jajj ne haragudj, de ez most nagyon jól esett. – Amiért ilyen jól megnevettetett, még az is megfordul a fejemben, hogy engedek neki, aztán vigye a lányt. De ennek hangot még véletlenül sem adok, mert kíváncsivá tesz, mi lesz a vég kifejlett. Hátha nevetek még ilyen jókat. Meg ha ennyitől megadnám magam, mégis milyen véleménnyel lenne rólam? Eddig sikeresen keltettem a vakmerő lány képét, de ezzel a húzásommal félő, mindent lerombolnék. De hogy lássa, nem vagyok egy két lábon járó szörnyeteg, kinyújtom felé a karomat, hogy felsegítsem. – Na gyere, onnan a földről nehéz lesz legyőznöd. – Folytatom a humorizálást.

Hirtelen úgy elfehéredik a férfi, hogy Hófehérke is megirigyelné, vagy egy jobb napokat megélt vámpír. Aztán amikor már azt hiszem, kész, itt és most el fog ájulni, nekem szegez egy olyan gyilkos kérdést, hogy nem tudom eldönteni, hogy gratuláljak neki, vagy vágjam pofán. Így aztán meg csak felhúzom a szemöldökömet. – Őszinte leszek, korábban azt sem tudtam, hogy léteztek... – Mert hát feltételezem most már, hogy nem csak a lány, hanem ő is mutáns. Az eddigi mondandója alapján ez teljességgel bebizonyítást nyert. - ..., így aztán nem kérdezősködtem és nem is érdekelt, kit kell levadásszak. – Ez az igazság. Nem mintha korábban nagyon érdekelt volna. Talán igaza is lehet, nem gondolkodok eleget, mert ha nem így lenne, minden bizonnyal kevesebb kínos szituba keverednék. De az vajon én lennék? – Eszem ágában sincs feladni, az nem én lennék. – A készségesen stafétabot átadás ugyanis nem minősül feladásnak. Hiszen abban az esetben én magam döntök a lány sorsáról akként, hogy csináljon vele, amit akar. A bohócos poénja pedig csak ezt az álláspontomat erősíti, mert tudatosítom magamban, hogy nem is olyan rossz arc. Ráadásul igazából én rendszeresen szúrok el mindent, plusz egy hiba? Oda se ránts!
Már éppen tervezném félrelökni, hogy tovább haladjak, mikor teljesen random rám lehel. Na, micsoda úriember, lelehel egy nőt. Meg is jegyezném neki, hogy ez nem volt valami udvarias, de konkrétan megszédülök. Na jó, ennyire azért nem volt büdös. Ez meg mégis micsoda? Meg kell kapaszkodjak a korlátba, mert úgy érzem, különben padlót fogok. Itt a lépcső fordulóban pedig nem volna valami kellemes elvágódni. Valószínűleg bevágnám a fejemet is, azt annyi nekem. Kilábalva a szédülésből megragadom a férfi vállait. Éppen lefejelném, de olyan erőtlen vagyok a szédüléstől, hogy a feje helyett a mellkasát sikerül eltalálnom. Azt sem éppen úgy, ahogy szerettem volna. Inkább olyan hatást kelt, mintha kvázi hozzá szerettem volna bújni. Mikor erre feleszmélek, villámsebességgel húzódok el tőle, majd nagyokat pislogok. – Mit bámulsz? – Csak ennyi jön ki a torkomon. – Még be se mutatkoztál, de én már a mellkasodba fúródok, ez tök ciki. – Arról nem is beszélve, hogy van barátom, bár ezt neki nem kell tudnia. – Én Ash vagyok. Hát te? – Mégis mi ütött belém? Leállok pacsizni is? Soha nem szoktam elárulni az igazi nevemet. Hu, kemény cucc lehetett a leheletében, az egyszer biztos. Most az egyszer talán tényleg engednem kellene, mert nincs itt Jason, hogy megmentsen. – Talán..mondom TALÁN, tiéd lehet a lány. – Még mindig rohadtul rosszul érzem magam és képtelen vagyok elengedni a vállait, mintha a karomhoz nőttek volna. Ha most meglökne előre, tuti lehuppannék a fenekemre.

Csupán legyintek a bűnbánatára, annyira ugyanis nem szívtam mellre a megjegyzését. Tudatlan voltam ebben a témában és az valóban nem valami okos, hogy soha, nem kérdezek semmit. Talán így próbálom magamat védeni valamelyest mentálisan, vagy kizárni a külvilág sztereotípiáit. Azonban többé-kevésbé mindig megszívom emiatt. Vagy kínos szituáció áldozata leszek, vagy ami rosszabb, szimplán csak áldozat. Egy ilyen alkalommal szedett ki a slamasztikából Jason is, amiért hálás vagyok neki. Talán az lenne az ésszerű, ha akkor tanultam volna a hibáimból és felfelé fejlődök, de lényegében képtelen vagyok erre. Valami nem oké velem, ezt én is látom.
A szédelgős mutatványom is bizonyítja, hogy nem vagyok valami jó emberismerő, vagy inkább mutáns. Ugyanis nem gondoltam volna, hogy képes tényleg megfékezni és nem csak a szája nagy. A humora viszont tetszik, hogy rákontráz a kínos szövegemre. Kevin... forgatom a számban a nevét. Először csak magamban, aztán hangosan is kimondom. – Kevin... – Aztán mikor keresi a névikreimet, szabályosan késztetést érzek, hogy most erre meg én feleljek. – Tényleg?! – Szalad fel a szemöldököm a pokémonos megjegyzésére. – Kevin, az a rossz kisfiú a karácsonyi filmekben. – Illik is rá a szerep némiképp. Biztos őt is otthon felejtették, azért rosszalkodik itt nekem a leheletével. Bár más értelemben ő inkább jófiú, ha én vagyok a rossz fiú. Már pedig bérgyilkosként nem érzem magam jófiúnak. Akarom mondani lánynak. De fiúnak sem.
Gondolkodóba ejt, hogy mit is kérnék cserébe, mert nem akartam igazándiból semmit sem. – Majdnem, mi? Miből gondolod, hogy bármit is kérni akarok? – Mondjuk egy V.I.P belépő a mutánsokhoz nem lenne rossz, ott talán nem érezném magam olyan bolondnak. Nekem nincsenek képességeim, de egyértelműen kilógok az emberek közül. Bár ez nem biztosíték, hogy közülük ne lógnék. Több mint valószínű, hogy be se tudnék illeszkedni. – Na jó...engedd meg, hogy veled menjek. Úgy értem..haza vihetnél magaddal. – Na nem mint egy plüss játékot, inkább mint egy csavargó kutyát. Ha már hasonlatokkal élek.