Elsőnek csupán egy apró hümmentéssel egybefűzött bólintással nyugtázom mondandóját, mintegy így sugallván az egyetértést és az elfogadást a nonverbális reakció mögött, mert persze, eszem ágában sincs megpróbállni aláásni vagy lekicsinyíteni a kihívást, amit a helyzete jelenthet számára. Neki négy esztendő állt rendelkezésére ahhoz, hogy megeméssze és felhasználja mindazt, amit egy másik személy két évtized (vagy talán még annál is több?) alatt tapasztalt meg. Ez bárkinek sok lenne. És akkor még csak a múlt, egy ambivalens módon egyszerre ismerős és mégis idegen háttér jelenlétéről beszélünk, ami állandó, tágítani nem akaró mumusként árnyékolja be az életét. Ennek a tetejébe a kapott csomag részeként még a magáénak mondhat olyan képességeket, amiket, egyrészt, ideális körülmények között talán soha nem kívánt volna, másrészt csak kihasználást és fájdalmat kapott értük, mindezt azért, mert valaki fegyvert akart belőle kovácsolni. Azt nem tudom, hogy az a másik Peter Parker mennyi bűntudatot és keserűséget hordozhatott magában, mekkora lehet az átfedés variánsom és köztem, de az biztos, hogy Kaine a fiatalkora ellenére máris egy életre elég traumát kapott a sorstól. És csak remélni tudom, hogy enyhíthetek ezen valamelyest azzal, hogy megmutatom neki, ez a mostani állapot, az, hogy ebben a világban van, inkább lehetőség, nem pedig egy újabb fejezet az életében abból a fajtából, amelyben externális befolyásoknak és elvárásoknak kellene eleget tennie. Ő már nem báb, s nem is egy tükörkép.  


- Ha javasolhatok valamit, én azzal kezdeném, hogy elengedem a végletekben való gondolkodást. Eddig csak az a két lehetőség élt számodra, hogy tökéletes legyél, ha pedig nem vagy az, akkor nem is vagy semmi. De ez a spektrum két extrém pólusa. Mi van akkor, ha ezek helyett inkább megpróbálnál a kapott emlékekre a két végletet elengedve tekinteni? Használd hozzá a saját lencsédet. Értékeld azokat a pontokat, amiket Peter Parker élt át, de úgy, ahogy te tennéd, ha például csak azt látnád, hogy valaki mással történik az utcán, és ne foglalkozz azzal, hogy megpróbálod az emlékképekben az ő helyébe képzelni magad. - ajánlok fel egy lehetséges lépést arra, miként lehetne megközelíteni a kapott múltat. Elvégre, most már nem áll mögötte senki, aki halálosan megfenyegetné és megmondaná neki, miképpen kell kiértékelnie a látottakat és a hozzá kapcsolt érzéseket.
- Az is lehet, hogy olyan válaszokat és potenciális megoldásokat szűrsz majd le belőlük, amik még Peternek sem mentek volna. Elvégre Te te vagy. Csak te nézheted így a világot, senki más. A tiéd egy lehetőség egy teljesen új perspektívára, mert ha belegondolsz, leegyszerűsítve igazából az is. És hidd el nekem, az a perspektíva nem lesz semmivel kevesebb. Sem hibás. Nincs hibás nézet. Csak különböző. - egy új nézőpont pedig mindig lehet ajándék, hiszen hajlamosak vagyunk elmerülni a saját, internalizált univerzumunkban, illetve a személyes kötődéseink miatt olyan közelről nézni a problémákat és hibákat, hogy közben észre sem vesszük azt, ami más esetben, így például egy külsős szereplő számára, nyilvánvaló volna. Nincs tökéletes nézet. Sem tökéletes ember. Legfeljebb túlidealizált.  
- De a különözőség pedig menő! Nézz csak körül, egy olyan városban flangálunk, ami a különbözőségekre épült. - mutatok körbe, a gesztusból és a szavaimból kiérezhető, hogy komolyan is gondolok minden egyes szót, ahogy az szintén, mennyire szeretem ezt a helyet, pontosan azért, ami. Egy rakás ember egy helyen, akik között néha akkorának érződhet a távolság, mint a mutliverzum két pontja között és akiknek így nézve nem is kellene egyáltalán egy helyen lennie, mégis itt vagyunk. A város mégis tovább pulzál, élettel telve. Ha csaknem nyolcmillió individuum esetében ez megvalósítható, az talán elég szemléltetés lehet Kaine számára, hogy neki sincs oka tartania attól, hogy más legyen. Az én szememben ugyanannyira tökéletesen ideillik, erre a helyre, ebbe a világba, mint én.
- Ha engem kérdezel, még többre is képes vagy. Önmagadon kívül senki sem kötheti meg a kezedet, hogy hogyan, és mire használd a képességeidet. A lehetőségek tárháza végtelen. - és igen, ha eddig kétséges vagy kérdőjeles lett volna számára, ebben én sem vagyok tényező. Nem várom el, hogy az én  cipőmben járjon és ha bármi történne velem a jövőben, ami miatt az én időm rövidebbre zárul a vártnál, nem kívánom, hogy holmi magára erőltetett kötelességtudatból vagy örökség-érzetből maszkot húzzon. Ha úgy tetszik, itt nincs munkaköri leírás, kvóta vagy előírt irányelvek, amelyeket kötelező jelleggel szem előtt kell tartani.
- Óh, pedig én aztán sokat bukdácsoltam, míg eljutottam addig a pontig. - nevetek fel halkan arra, hogy mennyit vesződtem önmagam megtalálásával. Hogy is ne tettem volna? Burokban élt kamasz voltam, aki hirtelen szuperképességekre tett szert.
- Voltak köztük csúnyák is. - vallom be egy, az ábrázatomon átvillanó, bűntadatot és szégyenérzetet tükröző fintorral. Nem kell messzebbre menni annál, hogy az első igazi szuperellenfelemet lényegében én "alkottam". Közben pedig kishíján sikerült tönkretennem Dr. Connors életének minden létező aspektusát.
- Eleinte sokat voltam dühös és elvakult. Főleg Ben miatt. Haragudtam magamra, az elkövetőre, a new yorki bűnözési rátára és úgy általánosan a világra. - akármilyen dramatikusnak is hangzik, főleg az utolsó kis részlet. Ahogy Ron Weasley mondta bölcsen: "Ennyi mindent nem érezhet egy ember. Fel is robbanna." Hát, sajnos a valóságban minden sokkal egyszerűbb volna, ha mind egy teáskanál érzelmi szintjén állnánk. De nem részesültünk ilyen luxusban. Ennek az eredményeként pedig az árnyak, a keresztek velünk maradnak. Az viszont, hogy mekkora a súlyuk a jelenünkben, már a mi választásunk.
- Pontosan. Az új élet elkezdéséhez elengedhetetlen lépés belátni a saját emberségünket, az esendőségünket és azt, hogy mindig lesz a múltunkban, és a jelenünkben olyan elem, aminek megmásítására egyszerűen nincs hatalmunk. Én például úgy szoktam erre tekinteni, mint az erő és felelősség kettőséből az utóbbi korlátaira. A felelősség, és még inkább, annak vállalása szép és nemes dolog, de csak mértékkel. Ha extrém méreteket ölt, akkor már mártírkodássá válik, egy önpusztító küldetéssé. - és miért kéne vezekelnie vagy felemésztenie magát valamiféle végtelen harcban? Kinek segítene vele? Csupán annyit érne el, hogy még inkább elmerülne abban a sötétségben, ami az alternatív Warren professzor sajátja, nem az övé.
- Vegyünk egy nevetségesebb példát szemléltetésnek. Ha mindaz miatt, amit magammal hordozok, nekiállok macskákat menteni a fáról, de egy napon csak kettőt mentek meg a szokásos három helyett, akkor már kevesebbet érek? Nem. Nem is gondolkodhatok így, különben legközelebb már egyet sem hozok le onnan. - oké, ez tényleg elég röhejes leírása lett a gondolatmenetemnek, de azt hiszem, a lényegre rá fogom tudni vezetni vele:
- Csak azért, mert az a Peter meghalt és te bírsz az erejével, még nem a te dolgod lesz, hogy nullára redukáld a napi bűncselekmények számát vagy megoldd a jelenkori gazdasági helyezet problémáit. Vagy, mindenki más problémáit. - ezutóbbi szavaimat lágyabban teszem hozzá, apró utalásként, mert ha tényleg ennyire magára veszi a Parker-tulajdonságokat, nem lepne meg, ha kiderülne, hogy a baráti körében mindenki dolgával foglalkozott mindeddig, a sajátját a háttérbe tolván.
- Azok alapján, ahogy beszélsz róluk, és a kevés alapján, amit még tavaly láttam, biztosan állíthatom, hogy tényleg egynek tekintenek téged közülük. Úgyhogy nincs okod ebben kételkedni, ahogy abban sem, hogy kivetnének a közösségből, ha elmondanád a fenntartásaidat. - nem tudom, erről pontosan mennyit beszélt velük, mennyit oszthatott meg az ESU után. Ha tippelnem kellene, nem akarja őket ezzel terhelni mindaddig, amíg nem tud biztosabbat.
- Örülök, hogy így tettél. - küldök felé egy széles, őszinte mosolyt. - A dolgok genetikai oldala olyasmi, amire viszonylag könnyedén választ kaphatunk. Semmi ok arra, hogy emiatt ne éld a saját életed. - legyen szó akár az otthon kérdéséről, akár barátokról, akár másról. De a "több" területére még nem akarok úgy rálépni, mint egy elefánt a porcelánboltban, így inkább egy másik mezőt szemelek ki kezdésnek:
- Erről jut eszembe, gondolkoztál már azon, mihez szeretnél kezdeni? Tudod... suli, esetleg valami olyasmi, amit szívesen csinálnál? - na, szép, most meg már kezd belőlem kitörni a pedagógus.

Különös hallgatni Kaine érvelését és gondolkodásmódját, szembesülni azzal, mennyire sötéten és intenzíven éli meg a saját múltját, illetve az ahhoz kötődő érzelmeit. Mégsem rossz értelemben különös. A helyzet az, hogy a perspektívája egyáltalán nem annyira idegen tőlem, mint azt a köztünk lévő, s talán szembeötlőbb különbségek alapján bárki gondolhatná. Ami azt illeti, bizonyos megközelítéseiben kísértetiesen hasonlít arra, amilyen én voltam több, mint tíz évvel ezelőtt, nem sokkal Ben halála után. A keserűség, az új világ (számára szó szerint) miatti kételyek, a bűntudat mind stimmelnek. Ahogy, esetemben, még a harag is. Amikor először maszkot húztam, egyáltalán nem önzetlen gondolatok vezéreltek. Ben és May életét akartam könnyebbé tenni az újdonsült képességeimmel, majd amikor egy ballépésem visszafelé sült el és a nagybátyám itta meg a levét, dühös lettem. Nem azért vettem nyakamba Queens utcáit, mert a jótét lelkem vezérelt. A tettest akartam elkapni, és, igen, a bosszú megfordult a fejemben. A felismerés, hogy ennél többet, ennél jobbat is tehetnék, mind csak ezután jött. Az pedig, ahogyan Kaine leírja az árnyékával való szembenézést, szintén nem hangzik túl-túl különbözőnek attól, mint amikor én majdnem kioltottam Dennis Carredine életét. Más arc, más erődinamika is, de ugyanaz az intenció. Végcélul egy mumus eltörlése szolgált, ami ennek ellenére mégis szégyenfolt maradt mindkettőnk életén. Beleértve saját magunk meghatározását általa.  


- Tudtad, hogy amikor elkezdtem ezt az egész életmódot, mindig mások eredményeihez és tetteihez próbáltam mérni azt, amit csináltam? A legelején például ott volt Tony Stark. A te világodban lehet, hogy másképp alakultak az események, de itt én még gyerekcipőben jártam a képességeim kiismerése terén, amikor ő már nyilvánosság elé lépett, mint Vasember. - osztom meg vele, némileg fojtott hangon, hogy ne üthesse meg senki fülét körülöttünk. De úgy érzem, ezt érdemes lehet hallania ahhoz, hogy a példáim által nyomatékosíthassam az argumentációmat.
- Aztán követte őt Amerika Kapitány felbukkanása. Azt hittem, ha kevesebbet teszek, mint azok az emberek, akkor kevesebb is vagyok, mint maszkos igazságosztó. Csak egy botcsinálta hőspalánta Queensből. De valójában nem baj, ha valaki az. A hibák természetesek. És ahogy te is mondtad, azzal, hogy ilyen téves mércéket állítunk magunknak, kvázi délibábokat kezdünk el hajszolni és közben szem elől tévesztjük azt, akik valójában lehetnénk. - gondolom, nem mondok azzal újat, ha szavaimmal rámutatok, hogy esetemben nem lehettem volna soha Vasember vagy a következő Steve Rogers. Ez pedig rendben van így. Hiszen neki sem kell a következő Pókembernek lennie vagy hordoznia magával ugyanazokat a kereszteket, amiket a kapott emlékei miatt talán kötelességének érez cipelni. Ő nem Peter. Nem én. Nem a másik. Ehhez viszont az kell, hogy elengedje Peter Parkert.
- Nem, nem fognak elhagyni. - lágyan ejtem ki a szavaimat, amik talán éles kontrasztot mutatnak a kemény igazsággal, amit maguk mögött hordoznak. Szükséges rossz, azt hiszem. Elvégre hazudnék azzal, ha azt mondanám neki, nekem nem jut eszembe soha a nagybátyám, ennyi év távlatából sem.
- Ahogy az emlékek sem. Nem az a lényeg, hogy elfeledd őket. Az a lényeg, hogy meg tudj bocsátani magadnak azért, amit a hibádnak érzel. - ami talán nem is annyira a Sakál elvárásait jelentik. Legalábbis, nem elsősorban. Nem ismerem a részleteit annak, miként alakult egész pontosan az "árnyékával" való konfrontáció, ám bármit tett vagy nem tett, bármire volt is kényszerítve, az már nem a jelene. Nem az elvárások összessége.
- Azért legyünk őszinték, Warren professzor munkája soha nem sülhetett volna el úgy, ahogy ő megálmodta. A genom mesterséges lemásolása egy dolog, az, hogy két individuum minek van kitéve, egy másik. Sosem lehet rekreálni pontosan ugyanazon személyes tapasztalatokat. Szóval, ha úgy nézzük, a klónozás mindig kudarcra lesz ítélve. Persze, képességeket lemásolhat, külső, sőt, még akár egyes belső jegyeket is, de lehetetlen leutánozni teljes mértékben egy másik embert, függetlenül attól, szuperhumán-e az illető vagy sem. Az emlékek, az emocionális reakciók, a környezethez való viszonyulás, minden, ami a tanult jellem és képességek tárházát képezi, más lesz, akár tetszik, akár nem. S ilyen értelemben, új élet kezdődik, függetlenül a genetikai bázistól vagy a "szülőjétől". - Dr. Warren ilyen szempontból nem rontott el semmit. Minden úgy alakult, ahogyan egyébként alakult volna. A maguk medrében. Csupán az elmondásaiból tudok arról a "tökéletes" klónról, de fogadni mernék rá, hogy egyáltalán nem volt ő sem annyira tökéletes, mint amilyennek a létezését Kaine megélte. A kontraszt épp az ő "nevelésének" szüleménye volt.
- A "groteszkül vicces" akár az autobiográfiám címe is lehetne. - jegyze meg az ő kérdését tovább görgetve, hogy könnyítsek kissé a hangulaton. Már alapból az, hogy megmart egy radioaktív arachnid meglehetősen szürreális, hát még az, hogy túléltem és extra képességeim lettek tőle. Elég ahhoz, hogy kényszerzubbonyt kapjak érte bármelyik intézményben.
- A felelősségérzet átka, azt hiszem. - bólintok egyetértőn meglátására. Ami jogos. Egyértelműen. Nem fogom tagadni.
- "A nagy erővel..." ugyebár. - nem tudom, Ben használta-e ezt a szójárást abban az univerzumban, de megkockáztatom, hogy ismeri, ha már az ideálokról beszéltünk. Plusz, rávezetem vele arra, hogy szavai mennyire igazak. Hagynia kell alakulni a dolgokat. Ehhez a saját helytalálását sem siettetheti.
- Ha már jelentkezés, mi a helyzet a többiekkel? - sunyi módon rávezető talán az érdeklődés. Azt akarom benne tudatosítani, hogy már most megvan a maga élete, függetlenül attól, mit várt el tőle Miles Warren vagy mi az a mérce, amit saját magának állít. Pedig a mérce már adott. Csak nem az enyémhez. És nem nekem felel meg vele, hiszen már meg is tette másoknak.

Bal oldali szemöldököm leheletnyit felfelé ível a megdöbbentő beismerésen, miszerint azért nem minden fenékig tejfel az életében. Nem, nem is mondanivalójának tartalmi aspektusa az, ami váratlanul ér, hiszen az érme azon oldala teljesen tiszta és érthető, tekintve mindazt, amit még tavaly megosztott velem a világáról. Engem az őszinteség lep meg, ami a szavak mögött húzódik, és az a direkt egyenesség, amivel megközelíti a kérdésemet. Ha MJ-ről vagy Harryről volna szó, az első dolgom az lenne, hogy egyből reagáljak az impulzusra és egy újabb kérdéssel kövessem az előzőt, hogy bíztassam... na jó, noszogassam őket a folytatásra. De ez az eset merőben más, és szerencsére ösztöneim még időben féket helyeznek nyelvemre, hogy azonnali megálljt parancsoljanak a dumálási ingernek. A diákok kapcsán viszonylag hamar megtanultam, hogy ha egyszer sikerül lejjebb engedniük a falaikat és elkezdeniük arról beszélni, ami valóban foglalkoztatja őket, akkor jobb hagyni nekik, hogy megtalálhassák a saját kényelmes tempójukat ahhoz, hogy befejezhessék a belekérdezések helyett, egy ilyen húzás ugyanis könnyedén vezethet vissza ahhoz, hogy fenyegetve érezzék magukat, és újra bezárkózzanak. Hallgatásommal tehát hasonló taktikát folytatok, amit a tinédzsereknél szoktam bevetni. És minek szépítsem? Én magam is kissé ilyen vagyok. Kaine érzései jelen esetben bizonyára elég kaotikusak anélkül is, hogy én hozzátennék a nehézségeihez némi extra unszolás formájában. Pláne, hogy nem éppen a klasszikus értelemben vett identitáskeresési folyamatról van szó.


- Ha nem bánod, hogy megjegyzem, szerintem túlzottan mások szemén keresztül próbálod látni a helyzetedet. De amgí így teszel, pont magadat nem tartod szem előtt. Ahelyett, hogy mások elképzelései és kreált ideái alaoján tapasztalnád meg a dolgokat, igazából csak... érted, meg is tapasztalhatnád őket. - értem, hogy mindaz, amit a háta mögött hagyott, még mindig jelen van súlyként a vállain és fantomfájdalomként kísérti. Értem azt is, hogy az a Peter-variáns meghalt. De végső soron... számít ez?
- Vegyük például azt, hogy itt vagy. Pusztán ennek a szempontjából számít az, hogy nincs belőled még egy? - mondhatjuk, hogy ez amolyan retorikus kérdés, hiszen eleve úgy teszem fel, hogy a hanglejtésemen keresztül sugallhassam: nem, nem számít. Ő Kaine Parker marad, pont ahogyan én Peter Parker maradok. A származásának körülményei ellenére felesleges volna az adott tényeket komplikáltabban elfogadnunk, mint amik.
- Hogy egy brutálisan elcsépelt mondással éljek: "Sosem leszel a következő Peter Parker. De lehetsz az első Kaine Parker." - zavartan vakarom meg a fejemet, mert hangosan kimondva még gázabb, mint amilyennek mentálisan érzékeltem.
- Mármint... gyárilag ez a mondás nem az én nevemmel van, de érted a lényeget. - a lényeg, hogy nem várom el, hogy én legyen, sőt, még annak az alternatív Peternek sem kell lennie, ahogy a Sakál fegyverének sem. Elég, ha Kaine lesz.
- Ami pedig Dr. Warren ottani munkásságát illeti, nem láttam a kutatásait, de így sem lepne meg, ha nem igazán törte volna magát a megoldás feltárásával. - és miért is tette volna? Talán a születését neki köszönheti Kaine, de azt a férfit elvakította a harag és valami mérgező bosszúvágy, amit az ottani Peter iránt érzett. Kétlem, hogy a gyógymódkeresést tartotta volna evidenciában. Az őrült tudósok különben sem erről híresek.
- Azt hiszem, itt lemaradtam pár köztes epizódról. Amikor azt mondod, hogy "megidézte", úgy érted, hogy... - ezen a ponton ujjaimmal amorf alakokat rajzolok a levegőbe, a Doktor Strange féle mágiahasználatot imitálván. Bénán, és valószínűleg akik most látnak, némileg zakkatnank néznek, de annyi baj legyen.
- Naná, jöhetnek a részletek! - bólintok. Nem fogom visszautasítani a felajánlását, hogy elmeséli, pláne ilyen felvezető után. Az már kellemetlenebb, mikor rám terelődik a figyelem, itt jön az a rész, mikor én birkózok a megnyílással és a problémák megosztásával.
- Persze, csak... visszatért egy régi barátom a múltból, és, nos, mondjuk úgy, hogy cipel magával némi pluszt. - enyhe kifejezés.
- Különös időszak ez neki és nehéz eldöntenem, az-e a jobb, ha túlzásba viszem az aggódást vagy az, ha teret adok. - nem egy túlontúl ismeretlen képlet, ironikus módon.
- Szóval, hogy is volt az a félelemkivetülés?

Ólomsúlyú, palaszínű fellegréteg gyűlik össze fejem felett, és nem, ezalatt most nem az év második havának egyhangú, s némiképp lehangoló időjárására gondolok. Ennek tudható be az, hogy ügyet sem vetek a Flushing Bay felől érkező csípősebb fuvallatra, ami felém sodorja az Astoriáról a benzingőzös levegőt és még jobban összezilálja a rakoncátlan tincsek miatt egyébként is önálló életmódot folytató hajamat. Máskor ez zavarna, hiszen éppen elég kárt okoz a szinte állandó álarcviselés, azzal pedig ki fog reggelente bajlódni, hogy perceket töltsön a tükör előtt, miközben már amúgy is késésben van az órájáról? Most mégsem a midtowni tanmenet miatt ráncolom homlokomat. Helyette a kezemben tartott, megrepedt képernyőjű mobilomra tapad tekintetem, mintha azzal, hogy intenzíven bámulom, a vonzás törvényében reménykedve, varázsütésre megérkezhetne a válasz, amire annyira várok. De semmi. Alul nem jelenik meg a gépelést indikáló három pötty, sem a jobb alsó sarokban az "Olvasta" jelzés, ami bármiféle aktivitásra utalna Harry részéről. Hüvelykem a képernyő felett időzik, míg én a megfelelő szavakon rágadok.... pontosabban, olyan szavakon, amit még nem küldtem el az elmúlt két nap folyamán. Végül a szimplicitás mellett döntök, és még időben írok le egy rövidke "Minden rendben, haver?" tartalmú üzenetet ahhoz, hogy felnézve egy utolsó pillanatnyi mozdulattal kitérjek egy minden bizonnyal késésben lévő biciklis futár útjából. A jobbra kitérés könnyedsége és fürgesége a Subway-es ételfutárt jobban meglepi, mint engem az, hogy mennyire közel volt egy kollízió lehetősége. Valamit még utánam kiált, ami ugyanúgy lehetett egy kedves "Szép napot!" vagy "Szép volt!", esetleg egy "Szívd le a ....", aminek a végét úgyis elnyomta egy jól időzített dudaszó egy idegesebb taxisofőrtől, így nem is igazán számít. Az én tekintetem addigra már visszatért a még le nem zárt kijelzőre, ahol, bánatomra, válasznak vagy annak készülésének még csak nyoma sincs. Tudom, vagyis inkább sejtem, hogy kiborította, ami előbb a pizzázóban, majd a vidámparkban történt, de ez a tudat még nem csökkenti az aggodalmam szintjét. Egyszerre akarom tudni, hogy jól van, de nem akarok közben egy túl protektív, nyakára járó srác lenni. Egy egytől tízig terjedő skálán vajon mennyire vagyok szánalmas?

Aztán megérkezik az a különös érzés, amit tavaly már volt szerencsém kétszer megtapasztalni. Pókösztön, de kivételesen nem a veszélyre figyelmeztet, hanem valami ismerős közeledtére. Valami hasonlóságra. Mintha a sors azt akarná üzenni a késő téli levegő közegét közvetítő csatornaként használva, hogy "Itt az idő összekapnod magad, Parker!" És ez így igaz.
- Kaine, örülök, hogy lálak! - arcom felderül, ahogy megpillantom hatodik érzékem kilengésének okozóját, és mikor közelebb ér, kinyújtom jobbomat egy baráti kézfogásra. Vajon annak tart? Vagy szükséges velejárónak? A "tesóm egy másik anyától" kifejezést már hallottam párszor, elvégre tinédzsereket tanítok, de arra van halmaz, hogy "ikertesó egy másik világból, aki máshogy is néz ki"?
- Persze, hogy van időm! Minden rendben? - teszem fel a kérdést egy szelíd mosoly kíséretében, és közben próbálom a fejemben félretenni annak tényét, hogy Kaine esetében pontosan ugyanabba a problémába üköztem, mint amilyenben Harry kapcsán találom magamat. Jó, ha nagyobb távolságot és szabadságot hagyok? Többet kellene jelen lennem? Míg ilyen és ehhez hasonló kérdőjelek merülnek fel bennem, az fel sem tűnik, hogy még szóhasználatában is sikerül úgy puhatolóznom, ahogy a távollevő Harrynél tettem. Talán jobb is így.
- Sikerült felkeresned azt a Doktor specialistát, akiről beszéltünk? - érdeklődök, visszafogottan körbepillantva, hogy szavak nélkül jelezzem, miért maradnék meg egyelőre a virágnyelv használatánál.
- Én ellátogattam a rendelője felé, de zárva találtam az ajtót. - ami, legyünk őszinték, nem meglepő. Az, hogy egyszer együtt harcoltunk még nem fog a puszipajtásává tenni, sőt, tekintve hány fő volt akkor jelen, még az sem biztos, hogy egyáltalán emlékszik rám. Kaine nálam csak nagyobb sikerrel járhat (vagy járhatott) vele.