Teljesen elnyúltam, az adrenalin még dübörög bennem, de még sem tudok felállni. Elfáradtam. A fejem is vérzik, azóta sikerült letörölnöm. Utálok ilyen magatehetetlen lenni, így még egyszer igyekszem felállni. Ekkora meghallom Peter hangját, és valósággal megkönnyebbülök..
Csak automatikusan elvigyorodom a hülye poénjaira, már annyira hiányoltam.
─ Oh pont jókor. - igyekszem feltápászkodni, inkább csak neki dőlve a falhoz nyomom fel magam a jó lábammal.
─ Jajj nem, ez kivételesen nem én voltam. Az a nő, aki velem volt, úgy bepánikolt, hogy egy vadkan rohammal fellökte, majd lerohant a lépcsőn. Szerintem semmi baja, egy bivaly ereje lakozik benne. - sóhajtok, majd engedem Peternek, hogy segítségen.
─ Köszönöm. - igazán kár ezért a ruháért, valamiért most ez jut eszembe.
─ Lehetne rosszabb ez a nap? - forgatom játékosan a szemem, igazából már rég hozzászoktam a hálóhintához, az évek folyamán még élvezem is, a magasságtól való félelmet sikerült elűznie, és teljesen megbízom Peterben. De azért erősen belekapaszkodom.
Mikor elkezdünk leereszkedni tulajdonképpen élvezem, mindaddig amíg, egy fegyveres nem áll előttünk. Épp elakarná lőni a fegyvert, mikor Peter ágyúgolyót kiállt, és neki lendülünk.
─ Ez nagyon kreatív volt. - lihegem, azért eléggé ijesztő jelenet volt, és gyorsan történt.
Mikor letesz a bejárat előtt, megtámaszkodom, és aggódva nézek rá.
─ Én? Persze... de P... Pókember figyeljetek, ezek speciális fegyverek voltak. Még nem láttam ilyet, valami katonai cuccnak nézett ki, ujjlenyomat leolvasó volt rajta. - sóhajtok. Tudom vigyázni fog magára, de mindig aggódni fogok. ─ Vigyázz magadra, és... kapd el őket, Tigrisem. - vigyorodom el, majd megy is tovább életeket menteni.
Én mit teszek? Kijjebb próbálok botorkálni, mikor hangokat hallok oldalról. Egy ajtó nyílik ki, nolám egy lift... úgy tudtam ha beindul a tűzjelző nem indulhatnak el, ha csak nem Mr. Fisk van jött le benne. Két testőrrel. Tehát már a feleségét biztonságba vitte... hogy volt ideje... összeszalad a szemöldököm.
- Kérdezzétek meg mindenkitől jól van e, és kell e nekik segítség, az emberek kapjanak ellátást. - A morózus hang, összeugrasztja a gyomrom, mint mindig.
 Majd megakad a szeme rajtam, ahogy menne ki az emberek felé. Elsőnek elnéz, majd vissza. Az arca komoly, meg se rezzen, ahogy a szavak kijönnek a száján.
- Oh Miss Watson. Látom ellátásra van szüksége, kérem... hívok önnek segítséget. - biccent a testőreinek, majd ott hagynak minket kettesben.
─ Üdvözlöm Mr. Fisk. Mondja, mégis mióta érdekli Önt, az emberek épsége? - billentem oldalra kíváncsian a fejem.
- Tudja, én rendeztem meg ezt az estély. - egy makulátlan hófehér zsebkendőt húz ki a zsebéből, amilyen az öltönye maga is. Az arcán van némi kosz, hamu, vagy rászáradt vér? De ahogy lassan letörli azt egy biztos, nem tőle származik. - És akár hiszi, akár nem... - gondosan összehajtogatja. - ... az emberek épsége fontos számomra.
─ Elég nagy változás pár hónap alatt, mondja a börtönben töltött idő változtatta meg ennyire?- a tekintetem harcias, és vizslatom minden arc rándulását, már ha lennének.
- Ezt Ön kérdezi, mint aggódó polgár, vagy, mint újságíró? - itt pár lépést felém tesz, én pedig csak a falhoz tudom jobban passzírozni magam. Körülnéz, és ettől csak még jobban megrándul a gyomrom.
─ Legyen az első, ha annak jobban válaszol,mint a sajtónak. Hátha őszinte lesz.- nem tudom, mégis honnan veszem a bátorságot mindehhez, de a szavak csak jönnek. Régóta várom ezt a pillanatott, de úgy ha tudom én győzök, most cseppet sem vagyok erről meggyőződve.
- Miss Watson, mint polgár. Tudom utánam szaglászik. Tisztában vagyok a maga kis nyomozásáról. Gondolja nincs, szemem, és fülem mindenhol? - egy valamit tudok Fiskről, nem szereti ha nyomoznak utána, pláne ha rossz hírét akarják kelteni. JJJ-t is belekeveredett ebbe évekkel ezelőtt, Robbie mesélte. - Nem szeretem, ha utánam szaglásznak, ha akar interjút, kérjen időpontot, de nem hagyom, hogy kétes információkat terjesszen rólam.
Én is körülnézek de nem lát minket senki. Ha most itt megölne, akkor simán lehetne a robbanásra is fogni, vagy az egyik támadóra.
Elfutni nem tudok, kiáltani, mégis minek? Akkora hangzavar van, hogy senki nem hallaná meg. Peter hallása se jó ennyire.
Oldalra tekint a földre, ahol az ágyúgolyó áldozata fekszik pár méterre, és hozzánk még közelebb a fegyvere.
─ Remek , most megfog ölni? Azért mert kiakarom az igazságot nyomozni magáról? Tessék itt van: maga egy gyáva alak, mások életét teszi tönkre, csak pusztán a hatalomért. Mi a cél? Mit akar még, ami nem az Öné Wilson? - igyekszem nagy szám gyakorlásával elterelni a figyelmét a fegyverről, ami sikerül is. Megdermed, majd nagy lendülettel felém fordul.
- A város. Enyém lesz a város. - nagyot nyelek, mégis mire gondol? Majd leesik minden... az alapítványok, csak a város nagyobb embereit hívta meg, politikusokat, a polgármestert....
─  Csak nem jelöltetni akarja magát polgármesternek? - nevetek fel hisztérikusan. - És ezzel az estéllyel pedig kiakarta iktatni a versenytársait? Ez még magától is aljas... aztán magát fényezi majd a nap hősének? Ki veszi ezt be... mit akar a várossal? -
Hirtelen megindul felém hatalmas tenyere. A nyakamra fonódnak az újai, de nem szorítja meg, még nem. A szívem majd kiugrik a helyéről, soha nem féltem ennyire...
- Megmentem - suttogja a fülembe...

Hümmögve veszem fontolóra az általa hangoztatott mentséget, de akárhogy töröm rajta a fejem, rendre ugyanannál az eredménynél kötök ki: az információk tekintetében szűkszavúnak mondható válasza legalább annyi kérdőjelet ki az aknakereső profik ijesztő gyakorlottságával, mint amennyire érthető is a maga tömörségében. Elvégre, ki szeretné az egyik legősibb rémalakkal asszociáltatni magát? Az eféle hangzatos, s nem kevésbé túlzó "titulusok" nagyon is jellemzőek a sajtósok figyelemfelketési stratégiáikra. Egyébként meg, aligha lennék én, aki az első követ vetné bárkire ilyesmi miatt, hiszen, más szempontból ugyan, de én is benéztem ezt. Pedig én még választottam is a nevemet. Nos, utólag már okos az ember ugyebár...
- Az ilyesmin lehet segíteni azzal, ha az ember időben felbérel magának egy rátermett PR menedzsert. Vagyis... valami ilyesmit hallottam, valahol. De aztán lehet, hogy ez olyan városi legenda, mint a krokodilok a csatornában. ─ amik totál nem léteznek! Más hidegvérűek? Mondjuk úgy, hogy volt rá precedens és nem zárható ki az esélye száz százalékosan a jövőben, de miféle alkalom szülte szárnysegéd volnék, ha a társamat az első közös akciónk során megpróbálnám kiakasztani elszabadult szupergyíkok gondolatával?
- Szívás. Ezek szerint kénytelen leszek találni egy jó varró tanfolyamot. ─ abba inkább nem megyek bele, hogy van valamennyi tapasztalatom a témában, mert akkor amellett, hogy mennyi hasznos oktatóanyagot lehet találni az interneten, óhatatlanul felmerülne az is, hogy több sérülést szenvedtem már tűktől, mint kilőtt golyóktól, a kapcsolatunk pedig még nem elég mély ahhoz, hogy készen álljak érzelmileg sebezhetőnek mutatkozni előtte.
- Igen, és vélhetően nem dolgozott olcsó anyagokból. ─ dörzsölgetem maszkomon keresztül az államat, miközben szemlélem a másik hős szerkóját.
- Arra tippelek, hogy a defenzív attribútum megtartásának érdekében az aromás poliamid szerkezetet ötvöznie kellett valamiféle lágy szövettel. ─ nem mondom, szívesen váltanék pár szót a készítőjével, mert az előttem lévő munkája alapján nem tűnik éppenséggel hétköznapi szabónak.
- Köszi, hogy észrevetted a mozgékonyságot! Általában olyasmit szoktam kapni, hogy nem-e kényelmetlen, hogyan akadályozom meg, hogy kidörzsöljön, és mit csinálok akkor, ha sürgősen kell... ööö.... patront üríteni. ─ nem viccelek, tényleg nagyon ritka manapság, hogy valaki felfigyel a mobilitásra és értékeli is annak fenntartását egy éles helyzetben, szóval ilyenkor mindig elmorzsolok egy örömkönnyet, az álarc úgyis felfogja és sosem tudja meg rólam senki, hogy a pók embléma alatt érzékeny szív dobog. Mégiscsak fenn kell tartani egy bizonyos imidzset, ha az ember bűnüldözésre adja a fejét.
- Oh! Oké, ez megnyugtató. Kissé kínos lett volna visszamennem és közölnöm a randipartnerével, hogy nem találom a kísérőjét. ─ vagy kollégáját vagy nem is tudom, milyen kategóriába kellene helyezni a szóban forgó prókátort. Az még mindig nem fér a fejembe, hogy egy hétköznapi ügyvéd miért jönne el egy olyan magánakciós terepmunkára, mint a mai. MJ esetében még megértem, neki nem is ez volna az első ilyen húzása, de a jogtudósok munkája nem ér véget a lajstromok átnyálazásával és a tárgyalótermekben adott hangzatos beszédekkel?
- Azért egy pillanatra rám hoztad ám a frászt! Azt hittem, valami olyasmi fog következni, hogy: "Ki az a Bruce Wayne?" ─ nem vagyok benne biztos, hogy azt ki tudtam volna-e heverni, fokozott regenerálódás ide vagy oda. Amúgy már pont rákérdeznék, hogy mire fel ez a nagy megrökönyödés a részéről, amikor egy még meglepőbb dologgal rukkol elő.
- A... a sikátorban? És ezt te onnan tudod, hoooogy... ─ direkt nyújtom el az utolsó szót, hogy meginvitáljam a mondat befejezésére, de faképnél hagy. Atyám, remélem, nem azért tudja, mert röntgenlátása van, ugyanis akkor az iménti örömkönnyet baromi gáz lesz kimagyarázni! Még azzal se takarózhatok, hogy valami a szemembe ment, mert a maszk szemrészein keresztül az meglehetősen nehéz. Mindegy, bármikor ráfoghatom arra, hogy elcsúszott a kontaktlencsém.
- Igazán lekötelezel azzal, hogy megvársz, éreztem én, hogy mi leszünk a város dinamikus duója! ─ dörmögöm magam elé, miközben Fenegyerekhez hasonlóan én is megindulok oda, ahol ő a zűrt érzékelte. A lépcsőkkel távkapcsolatban élek, úgyhogy én maradok a kirobbantott lyuknál és az épület falánál. Hiába rövidítés, még így is egyidőben ér oda velem. Ez az ürge talán valami olimpikon?
- Ejnye, Willie, hölgyek zaklatása a nyílt utcán? Ez nem szép dolog. Főleg nem egy házas embertől. ─ a szomszédos tömb oldalára szökkenek, egyelőre higgadt tempóban mászva lejjebb. Felesleges volna idegesség jelét adnom, túl sok a szemtanú ahhoz, hogy egyértelművé tegyek bármiféle személyes érintettséget.
- A lapok ezt nem neveznék humanitárius hozzáállásnak. ─ a legjobb taktika jelenleg húzni az időt. Amíg én lekötöm a figyelmét, a vörös csapat másik tagja még mindig bármikor tud reagálni, ha az szükségessé válna.
- Tartozok egy vallomással! ─ még a mászásban is megtorpanok, hogy mozdulatlanságommal közvetítsem felé a komolyságomat.
- Az az elgondolás, miszerint a kamera kövérít, durván elhomályosította a látásomat. Valahányszor lehoztak rólad egy képet, azt hittem, három halszemoptikás GoPro vesz egyszerre. ─ nyithattam volna azzal is, hogy újradefeniálja a full HD fogalmát, de ezt elraktározom későbbre.
- Figyu Willie... remélem, nincs harag, amiért így hívlak, de tudod, annyit mosolyogtál rám a címlapsztorik mellől, hogy már egészen úgy érzem, ismerjük egymást... ─ nem hányhatok bele a maszkomba, mert később ki kell majd mosnom.
- ... itt az ajánlatom: te elengeded a hölgyet, mielőtt a nyakadba varrna zsarolást vagy egy még csúnyább szexuális zaklatást, aztán beszélgethetnénk. Tudod... diétáról, nyugdíjas évekről, vagy arról, hogy a narancs az új fekete. ─ utalok arra, hogy a raboknak kijáró kezeslábas jobban állna neki, mint a mostani sötét zakója.
- Mit szólsz? ─ készenlétben állok, és remélem, Fenegyerek ugyanígy tesz, mert részemről a pókösztön legkisebb zizzenésére hálózsákot húzok arra bowling golyónak is beillő fejre.

A torkomat tartó hatalmas kezet beterítik az egész nyakamat. Érzem az érdes bőrét a sajátomon, és hiába akarnék megszólalni, akkor sem tudok. Nem szorítja annyira a nyakam, pedig simán ketté tudná törni, vagy egyenesen leszedni a nyakamról, az egész fejem... Erősen tartja, de még kapok levegőt. A félelem az ami, belém szorítja a szusszt is. Az igazság az, hogy megmozdulni se merek, mert félek, hogy magam okozok kárt, órási újai között saját magamban. Jó ötlet lenne, amúgy is tovább provokálni? Mégis mit tudnék tenni? Könyörögni az életemért? Azért, hogy nem fogok semmit írni róla? Az kizárt. Nem tennék olyasfajta ígérettett, amit biztos, hogy nem fogok megtartani. Még az életemért cserében sem. Így csendben tűröm, hogy mit fog tenni...
Ekkor megjelenik egymás után a két piros ruhás hős, én pedig hálát adok az égnek.
Viszont Fisk, jobban rászorít a nyakamra, és csak némi nyöszörgés tőr elő belőlem, a meglepetésre, és a hirtelen kiszökött levegőre, amit vissza immár már nem tudok venni. Na itt már a túlélési ösztön, adrenalin is elkezd tombolni bennem... a kezeimmel a karjára kapok, és igyekszem eltolni, a lábaimmal pedig rúgni. Ha egy pici figyelmetlenség is történne, rögtön szabadulni tudjak.
Peter igyekszik szóval tartani, de leginkább csak provokálni, bízom benne ... azért ennyire nem vesztünk össze, hogy a vesztemet akarja...
Fisk ez idáig nem szólalt meg, de végül reszelős nevetést hallat.
- Az egyik fenyegetőzik, a másik sérteget. - itt rám tekint, én pedig rá harciasan. Simán leköpném, ha jelen körülmények között képes lennék rá... de enyhít a szorításon a nyakamon, és újra levegőt kapok. Ekkor veszem észre, a szemem is könnyezett, azért volt homályos a látásom.
- Fiúk... tőletek nem lehet megszabadulni. De mi lenne most... hagynátok, mielőtt nem csak a kis hölgy fog megsérülni?
Nem tudom mi járhat a fejében. Ha elenged benne van a pakliban, hogy biztos megírom ezt egy cikkben. Ha nem enged el, és megöl... fogalmam sincs mi fog történni... És nem is szeretném megtudni. De immár a fiúkra figyel, és nem fog már olyan erősen. Az elmém kitisztult, és tudom itt van Peter.. nem fogja hagyni, hogy bajom essen, bárhogy is állunk jelenleg. Ebből bátorságot merítek...kemény fickó, de nem hinném, hogy... mindenhol. A férfiak leggyengébb pontján találom el, a térdemmel. A meglepetéstől vagy a fájdalomtól itt elenged... a földre rogyok, sűrűn köhögve, és távolabb kerülni tőle. Káromkodik, és biztos vagyok benne, hogy felém fordul... itt már a fiúkon múlik..

Kevlár, hm? Én laikusként inkább annak egy rendkívül lenyűgöző, egyedi módosulatának mondanám az előttem látható végeredményt, de nem akarom beégetni magamat a maszk viselője előtt azzal, hogy a fanolásom mellé még elkezdem a geekségemmel is fárasztani. Viszont ez a téma legalább rávilágított arra, hogy talán itt lenne az ideje újra elmerülnöm más potenciális matériák vizsgálatával, hátha fejleszthetek valamit saját öltözékemen. Ami... legyünk őszinték, talán esedékes is lenne. Akármennyire szeretném mentségemre azt felhozni, hogy a most hordott hacuka, pontosabban annak egyszerűsége egy kreatívnak szánt, alkotói döntés volt a részemről, valójában a szimplicitás azért volt szempont, mert ennyi bizalmat fektettem magamba akkoriban. Tizennégy évesen senki nem egy varrómester, May nénihez pedig mégsem mehettem oda azzal, hogy segítsen egy iskolai projektben, hogy aztán ugyanazt a "házi feladatot" viszontlássa az esti hírekben. És nem véletlen az sem, hogy minimális színmódosításokat leszámítva maga a pókszerkó az elmúlt több, mint tíz esztendő alatt nem is ment át radikális változásokon, ugyanis akármennyire nyűgöz le az anyagokkal való kísérletezgetés, maga a szabászati oldala a folyamatnak a mai napig kívül esik azon a szűk halmazon, amin belül még kompetensnek merem állítani magam anélkül, hogy belepirulnék a lódításba. Márpedig egy ekkora kamut hamar leleplezne a jelmezem legelső változata, amin megannyi rosszul elvégzett öltés bizonyítja a bénaságomat. Nem  baj, attól még én úgy őrizgetem, mint valami szent ereklyét. Nem mintha valaha egy múzeumban kötne ki, de nekem szép emlék marad.
- De ez a szépsége is, ha engem kérdezel. Úgy értem, azáltal, hogy mi ezeket hordjuk, másoknak nem kell megtapasztalniuk és veszélyeztetniük az életüket. ─ talán éles váltás az a komolyság, mellyel ezt kiadom magamból, de tényleg így gondolom. Legyen szó az imént említett kidörzsölésről, vagy komolyabbról, mint például egy golyózápor vagy a hét szuperbűnözője, aki az utca átrendezésével szeretne hírnevet szerezni magának. Kicsit olyannak is tekinthető ez, mint a rendőrök esetében a jelvény. Szolgálnak és védenek, így mások nyugodtabban alhatnak éjszaka. Esetemben ezen már semmin sem tudna változtatni, hiszen ha szeretnék is hátat fordítani a felelősségnek (amit nem akarok!), akkor sem tudnám megtenni, hiszen a képességeim pusztán a létüknél fogva emlékeztetőkként szolgálnának arra, hogy mit köpök arcon azzal, ha nem cselekszek.
- Óvatosan az ilyen poénokkal, hékás! Egy infarktus lábon való kihordása nem tartozik a szupererőim közé. ─ legalábbis, legjobb tudomásom szerint nem, de mivel ez mehet a listán a teszteletlen teóriák oszlopába, nem most szeretném kihúzni onnan. Majd később letámadom a kérdéssel, hogy melyik volt a kedvenc adaptációja, mert hát mégis azt a látszatot kell keltenem, hogy felnőtt volnék vagy mi és léteznek olyan dolgok a világon, mint fontossági sorrend.
- Iiiigen, az én hallásom is jó, éppen ezért érzem úgy, hogy valami másról lehet itt szó. ─ viszont beérem ennyivel és nem próbálok vájkálni a témában. Tudok én a sorok között olvasni, és még csak meg sem sértődhetek, hiszen a szűkszavú válasza egy igen udvarias érzékeltetése annak, hogy nem rám tartoznak a részletek. Ami azt illeti, nem tudom hibáztatni érte, hiszen a szemében én idegen vagyok. Én sem állnék neki sorolni bárkinek, hogy mire vagyok képes. Ennek egy bensőséges, bizalomra épülő folyamatnak kell lennie. Egy komoly lépcsőfoknak. Majd dolgozunk rajta. Ahogy azon is, miként csiszoljunk a közös harci terven, mielőtt belerohanunk egy szituációba anélkül, hogy legalább szólnánk a másik maszkosnak arról, mi is az a szituáció pontosan. Például, ha már annyit közöl, hogy túszhelyzetről van szó, akkor mentálisan úgy készítem fel magam a helyzetre és talán (de csak talán!) nem ért volna akkora meglepetésként megpillantani Mary Janet éppen annak az embernek a közelében, akinek a közelében az ember nem akarna megpillantani egy számára fontos személyt. Így jobb híján marad az improvizálás... még szerencse, hogy abban legalább komfortosan érzem magam.
- Sértegetés? Ki volt az? ─ úgy kapkodom a fejem jobbra és balra, még hátra is pillantva vállaim felett, mintha baromira nagy százalékos esélye lenne annak, hogy egy hozzám hasonlóan falhoz tapadó, rikítórucis alak hülyeségeket dumáljon péntek este egy new yorki sikátorban. Habár, ebben a városban a fene sem tudja, mivel találkozhat az ember. Ki tudja, hány pók van már odakint anélkül, hogy tudnék róla?
- Affene, elfuthatott. Sebaj, Willie, ha a szemem elé kerül, legközelebb sarokba állítom. Mi aranypolgárok tartsunk össze! ─ mondanám, hogy éppen az összetartás miatt nagyon fájó lesz majd végignézni, amint bilincset kattintanak azokra a vastag csuklókra, de ez hazugság lenne. És egy bölcs írónő szerint hazudni bűn.
- Amennyire sokat agyalhattál ezen az ajánlaton, attól tartok, vissza kell utasítanom! Tudod, az embereknek vannak olyan adottságaik, mint a lélek és a morál. Ne aggódj, ha furán hangzanak! Szólok majd az érdekedben, hogy kaphass egy értelmező szótárt olvasmánynak. ─ pedagógusként abban hiszek, hogy nem létezik reménytelen eset. Most mégis afelé hajlok, hogy Fisk esetében egy ilyen oktató jellegű megmozdulás körülbelül annyi eredményt érne el, mint a tomboló Hulkkal ASMR-t hallgattatni.
- Ejnye már, Willie, most minek kell ez? ─ az álarc alatt felszisszenek az ütés láttán, amit Fenegyerek kap tőle. Úgy tűnt, mint ami fájhatott. Érdekesség, hogy a testtömege ellenére a férfi nem nevezhető lomhának. Vajon mit keverhetett a spenótjába? Akármi is legyen, Fenegyerek kedves invitálására nem teketóriázok.
- A-a, ha nem tudsz szépen játszani, mész a büntisarokba! ─ egy hálót lövök arra a kezére, ami az imént hátrébb repítette ördögruhás harcostársamat, majd átugrok a másik falra, hogy onnnan elrúgva magam mögé kerülhessek, továbbra sem engedve el a vékony, ám erős fonalat, hogy ezáltal kezét hozzászoríthassam a testéhez, és a végét egy újabb hálóval hozzátapasszam a hátához. Így a jobbja már ki van vonva az egyenletből.
- Tudod, nekem ez jobban fáj ám, mint neked! ─ a pókösztön bizsergése nélkül sem lepne meg a reakció, amit kapok, és nem igényel túl erős dedukciós képességet, hogy rájöjjek, mi is a veszélyforrás ebben a minutumban. A bal kéz emelkedik, majd teljes testének fordulatával felém lendül. Az elkerüléssel azt kockáztatnám, hogy dühtől elhomályosult célkeresztjébe MJ kerülne. Így hát saját jobbomat felemelve várom a sújtást, hogy blokkolhassak.... de csakhamar csatlakoznia kell hozzá balomnak, hogy berogyasztva vethessem meg lábaimat, kitámasztva a védekezést érő kart. Súlyban nehezedett már rám nagyobb terhelés, de egy átlagos fickóhoz képest ez az ütőerő... meglepő, hogy finoman fogalmazzak.
- Ejha, csak nem kondizni jársz? ─ szűröm ki összeszorított fogak között, majd magam felé húzva a karját ellököm magam a földtől, hogy mellkasát érintve, páros lábbal rúgjam hátrébb, annak reményében, hogy a kalkulált erő, amit beleviszek a mozdulatba, elegendő lesz ahhoz, hogy hanyatt döntse.
- Hölgyem! ─ fordítom fejem Mary Jane irányába. - Menjen vissza a kimenekültekhez és mondja el a hatóságoknak, mi történt! ─ szeretnék megbizonyosodni arról, hogy nem esett nagy baja, de a biztonsága élvez prioritást a személyes érintettséggel szemben. Márpedig az cseppet sem biztonságos, hogy itt maradjon, addig nem, amíg Fisket bilincsben be nem ültetik egy rendőrautó hátsóülésére.

A fiúk időben cselekednek, mielőtt még felém kaphatott volna. A mocsokban kúszom végig, báli ruhában, vigyázva, hogy az rajtam is maradjon. Mély levegőket kell vennem, tisztes távolságban már, nagyjából feltápászkodtam a földről.Igyekszem maradék méltóságomat is megtartanom, valamennyire helyére tennem a ruhát, hála az égnek nem szakadt el sehol. Mély levegőket próbálok venni, és lehiggadni, mondogatva magamba, hogy minden rendben, semmi gond. A falnak dőlök, de még az adrenalin dübög bennem. Pókember megszólít, majd az ötletére, csak bólintok. Egy hang nem tud kijönni a torkomon, amíg borzasztóan éget. Még mindig érzem hatalmas újait körülötte. Reszketve, de megindulok az emberek felé. Minden lépéssel igyekszem összeszedni magam, és kevésbé szerencsétlennek mutatnom magam, és kiegyenesedni. Bár nehéz. Azonnal egy mentős megáll, és igyekszik felvenni az állapotomat, megkérdezi, hogy vagyok. Igyekszem némi hangot kipréselnem magamból, de nem neki.. hanem a mellette álló rendőrnek. Fontosabb dolgom van az épségemnél.
- A sikátor... - krákogok egy párat... - ... Mr. Wilson Fisk... harcol... megtámadott... - behunyom a szemem, és összeszedem magam, hála az égnek a rendőr is figyel, hogy kitudja venni mit szeretnék mondani. - A vészkijárat sikátorába. - mutatok a hely irányába. - Wilson Fisk megtámadott, elkezdett. fojtogatni. - mutatok a nyakamra, nem igazán szeretném, de ugye bizonyíték gyanánt nem árt, ha a szenvedés, mit elviseltem, az fizikai nyomott is hagyott rajtam. - Pókember, és Fenegyerek állították meg különben megölt volna.. kérem.. - a rendőr csak bólint, majd mutat rendőrtársainak, gyorsan elmagyarázza nekik a helyzetet, majd sietnek is a sikátor felé.
- Hölgyem, fel kell vennem a vallomását.
- El kell látnom előbb. Látszanak a fojtogatás nyomai, pihentetnie kell, majd ha jobban lesz.
- Higgye el, nem fogom kihagyni. - mondom halkan. Ha Wilson Fisk ellen kell tanúskodnom, bármikor...

Amennyire készenlétben álltam a testi (és lelki) egyensúlyából kidöntött Fisk közelében, arra az esetre, ha még maradna ideje egy válaszcsapásra, mielőtt még a kékruhások a helyszínre érnének, annyira váratlanul ér a megjegyzés, ami a lovasság részéről üti meg a fülemet. "Az a másik hacukás." Aucs. Oké, igazából nem ér totál meglepetésként, ugyanis Fenegyerek jelenlétéből nem nehéz levennem, hogy ezek a fickók meglehetősen körzetspecifikusak, ráadásul, ha tippelnem kellene, akkor valószínűleg territoriálisak is a Pokol Konyháján végzett munkájukkal kapcsolatosan. Mégis, ettől még az enyhén szólva személytelen, semleges megnevezés fáj. Na, nem annyira, mint a csuklóm, Willie a százkitudjamennyi kilójával elég keményet oda tud sózni, de most nem ez a lényeg! Hát ennyit ér tizenkét év? Ajjaj... ebbe most kár volt belegondolnom. Mi van, ha azért nem tudja a nevemet, mert a mai fiatalok már olyasvalakit sztárolnak, akiről én nem tudom, kicsoda? Ez a maszkosok sorsa? Megkopott színfoltokká válunk mások emlékeiben? Remélem, legalább a hacukás kategorizálás megkíméli az idő vasfoga és nem pizsamássá torzul majd, vagy, ami még rosszabb, rúgdalózóssá. Ki adna ilyen nevet bárkinek?
- Minden okés? ─ lépek oda Fenegyerekhez, vagyis, a nem-társamhoz, ezek szerint, mielőtt még csendes magányomban átélnék egy gyors lefolyású és minden bizonnyal idő előtti egzisztenciális krízist. Nagyon régen nem volt már pánikrohamom és nem maszkban kellene triggerelnem egyet.
- Csúnyának tűnt az a maflás. ─ felfogtam, nem akarja megtárgyalni a különleges képességeit, ez teljesen fair. Viszont még az épületben kitértünk a védelmet biztosító öltözékére és ebből arra következtetek, hogy nem sebezhetetlen, az elővigyázatossága alapján kések és golyók épp ugyanolyan hatást fejtenének ki nála, mint a legtöbbünk esetében. Ami azt jelenti, hogy az ütéseket is ugyanúgy megérzi. Nem vonom kétségbe a magas fájdalomküszöbét, azt hiszem, a mi extrém elfoglaltságunkban ez amolyan követelményféleségnek tekinthető, azonban van valami a menzás Lex Luthor fizikai erejében, ami nem hagy nyugodni. Talán semmiség. De én mindig azt mondom, hogy jobb félni, mint megijedni. Vegyük például a pókösztönt, ha nem lenne akkor most nagyon megijed... hékás, pókösztön?
- Ez most komoly? A kollégáid előtt? Ennyi erővel akár mindjárt írásba is adhatnád, hogy kinek dolgozol. ─ kell egy-két másodperc, mire tettrekész izmaim ernyedni kezdenek. Ahogy tudatom regisztrálta a jól ismert bizsergést, és a fegyvert tartó férfi felé pördültem, Clinton már egy vörös maszattá mosódva szelte a levegőt, hogy semlegesítse a fenyegetést. Öregem, ez már tényleg a lassulás első jele lehet, mármint, mi van akkor, ha tényleg leáldozóban van a bűnüldözői karrierem? Óh, az ég szerelmére, Parker, kapd már össze magad! legalább a hacukás szakma jó kezekben lesz utánam is, erre kell koncentrálnom! Jah... mert ez aztán... cseppet sem depresszív.
- Szép mozdulat volt! ─ tartom fel pacsira az egyik kezemet, miközben a másikkal elkapom és megtartom kartávolságban a felém lökött fickót. Eltelik néhány szívdobbanásnyi idő, mire realizálom, hogy igazából Fenegyerek, és a helyszínre kiérkezett egység rangidős tisztje is arra várhat éppen, hogy behálózzam a tettest. Úgyhogy a levegőben maradt kezemmel megdörzsölöm a tarkómat, mintha egész végig ez lett volna a mozdulat célja, csak hát én mindig szoktam benne egy kis szünetet tartani, mert fő a megfontoltság.
- Apám, ez égőbb, mint Anakin leszereplése a Mustafaron... ─ motyogok magam elé, gyakorlatilag nem is figyelve arra, hogy pontosan mit csinálok, miközben érzésre nyomogatom a hálóvetőimet aktiváló gombot. Akkor tűnik csak fel, hogy pontosan mit hoztam össze, miután kissé hátrébb lépve ellenőrzöm, hogy tuti nem tud majd belőle kiszabadulni. Mindkét kezével az ellentétes vállát érinti, s teste előtt szorítják hozzá a fonalak a karjait.
- Bocs, pajtás, de úgy néztél ki, mint akinek elkél egy ölelés. ─ bár, a Thor módjára villámokat szóró tekintet alapján nem zárnám ki száz százalékosan annak az esélyét, hogy tévedtem.
- Ugye tudod, hogy meg is bilincselhettem volna? ─ érzékeltem, hogy az a rendőr, akivel Fenegyerek az imént beszélt, mellém lépett, de őszintén szólva, azt hittem, hogy törődő személyem nyűgözte le annyira, hogy megtörjön közöttünk az ismeretlenség jege.
- .... ─ elképzelhető, hogy ez kiment a fejemből. A kérdés itt már csak annyi, hogy ezt hajlandó vagyok-e bevallani neki? A nevemet sem tudta, mennyi az esélye annak, hogy megjegyezne egy ilyen bakit, és aztán erről beszélne egy egész parancsnokság?
- Persze, hogy tudom! Arra voltam kíváncsi, hogy magának eszébe jut-e.... öhm... nyomozó. ─ így igazából kvittek vagyunk, mondhatjuk. Mostanra azért eléggé rendszeresen együttműkdök az NYPD alkalmazottjaival, de Frank és Yuri a fő kontaktjaim, ehhez a férfihez mindeddig nem volt szerencsém.
- Mahoney. Brett Mahoney. ─ a válaszadása előtt egy enyhén szkeptikus horkantást hallok felőle, kétségkívül a béna védekezésem válthatta ki ezt a reakciót, de nem szegi a kedvemet, mert érzem, máris haladást értünk el és ez egy csodálatos munkakapcsolat kezdete lehet.
- Arachnobro. ─ nyújtom felé a kezemet, de a gesztustól árnyalatnyi megrökönyödést vélek felfedezni az arcán. Előbb a felé nyújtott praclimra néz, majd újra felemeli rám a tekintetét, magasba vont szemöldökkel.
- Csak ugratom! Pókember. ─ kinyújtott ujjaimat lassú mozdulattal ökölbe szorítom, de egy centiméternyit sem leng ki közben a felé nyújtott karom. Lehetséges, hogy feszélyezi őt a formális köszöntés, én pedig aztán nem leszek az újítás ellensége. Kár, hogy egy fáradt sóhajnál nem kapok cserébe többet, mielőtt elvezetné a mozogni csupán korlátozottan képes ex-rendőrt az egyik szolgálati jármű felé. Zsinórban kétszer egymás után lógva maradni talán még tőlem is rekord.
- Nézzenek oda, már ilyen későre jár? ─ nézek rá a csuklómra, ellenére annak, hogy a képzeletemben órának előléptetett hálóvetőm digitális szintjelzője nem mutat időt.
- Repülnek a percek, miközben az ember fejben épp elássa magát. ─ de azért teljesen szó nélkül mégsem távozhatok, így Fenegyerek felé fordulok, magamban elrebegve egy imát, hogy nem volt szem- vagy fültanúja az iménti falba ütközésemnek.
- Rácsekkolok a sérültekre, aztááán.... ─ elmutogatom, hogy elsuhanok az épületek között. De erre valószínűleg magától is rájött volna, igazából szimplán nem tudom, mit kellene mondanom. Ilyenkor mi a módi?
"Bedobhatnánk valahol egy italt?" Eh, túl közvetlen. És nem vagyunk társak, ugyebár.
"Jól nyomtuk!" Mi ez? Öltözői megbeszélés egy Superbowl meccs után?
"Fenn vagy Twitteren?" Menő még a Twitter egyáltalán? Jó ég, tényleg öregszek.
"Ördögünk volt!" Ki vagyok én? Nicholas Cage? Még motorozni sem tudok.