– Igazából igen, vagyis nézőpont kérdése, ha már a mexikóiak szeméről van szó – hajítottam be egy apró mosoly kíséretében. Okééé, én is érzem, hogy ez most nagyon rossz volt. Gyorsan le is hervadt arcomra kúszott vigyorom. – A lényeg, hogy igen. Igazából maga a nagybátyám tartotta rajtunk a szemeit – árultam el, ha már így témánál voltunk. Bár akadtak fenntartásaim Dimitriy-bácsival kapcsolatban, azért értékeltem, hogy a maga módján próbált vigyázni ránk. Még ha ez valahol fura is volt.
Sután bólintottam rá a kérésére, habár nagyon is jól tudtam, hogy önmagam állítom ezt a gátat magamnak a hírhedt félelemmel. De majd megemlítem ezt Dr. Frostnak, hátha segíteni tud ennek feloldásában (is).
– Gyakorlatilag a nevét tudom, meg a helyszínt, ahol Oroszországban praktizált... És azt, hogy évekkel ezelőtt miként nézett ki – árultam el Bishopnak elöljáróban, hogy ne számítson nagy infó dömpingre tőlem.
Mindeközben elmémben vezetett jegyzetemről nem maradt le a szándékos mentális gátak építése. Legalábbis Bishop parányos észrevétele után nem bántam volna egy hipnózis elleni immunitást!
– Nem tudhattad, hogy milyen atrocitások értek a fegyverrel korábban, szóval ne őröld magadat emiatt. Komolyan… – és végül is nem haltam bele. Attól még, hogy lelkileg enyhén a padlóra küldött kihevertem. – Meg Glitch... Glitchként időnként magam mentem a baj után. Szóval igazából még szerencse, hogy akadtak helyzetek, aminél ott voltál. Nagyra értékelem! Egyébként simán fűbe haraphattam volna – példának okáért rögtön ott volt az a raktáros esemény.
– De gondolom a döntéseinkkel mi is változunk. Tehát cseppet sem biztos, hogyha nem így alakult volna, akkor ez az „én” lennék és én szeretek ez a fajta „én” lenni, ha érted, hogy értem – lehet, hogy nagyon túl magyaráztam. Mindenesetre csak alá akartam támasztani, hogy bár voltak necces döntéseim, végül is ezeknek köszönhetően vagyok most itt. Ha nem így történtek volna bizonyos dolgok, az is lehet, hogy akkor most Glitchel társalogna. Ki tudja?
– Köszönöm a bizalmat! Igazából bakancslistás tételem is, így muszáj lesz meglépnem ezt a szintet! – meglepett, hogy Bishop úgy gondolja képes leszek idáig evolválni. Roppant mód jól esett! – Egyébként több minden is érdekel, de nagyon hajlok a Mesterséges Intelligenciák felé, oh, meg lehet, hogy multiverzumokkal is foglalkoznék, akár projekt alapon más területek doktoraival. Élveznék szimulációs programokat írni. Meg egy ingyenes kutyás applikáció is tervben van. Az, hogy ezek mennyire mozdítják előre a világot? Nem tudom előre megmondani. Viszont láttam, hogy az Egyetemen vannak kutatólaborok, ahova már hallgatóként is lehet jelentkezni. Szeretném majd kipróbálni – avattam be lelkesen, széles mosollyal az arcomon jövőbeli terveimbe.
– Szerintem kiválók erre a célra a képregények és abszolút nem csak gyerekeknek való tartalmakat őriznek. Mivel minden korosztály, plusz éltérő társadalmi rétegek is másként értelmezhetik. Gyakran komoly témákat boncolgatnak, reagálnak a jelen történéseire, gyakran rajzolt formába öntve, hogy könnyebb legyen emészteni, de a társadalomkritika sem ritka bennük. Szerintem abból, hogy egy nehéz jövőből érkeztél, teljesen más lenne az interpretációd némelyiknél. Huh, ne haragudj, rengeteget tudok erről beszélni! Egy-két klasszikust mindenképpen ajánlanék elolvasásra. Örömmel megvitatnám veled – igyekeztem rövidre zárni, mikor észbe kaptam, hogy mennyit fecsegek erről. Bele sem gondolva, hogy esetleg untatom. Azért bizakodtam, hátha nyitott lenne egy-két műre.
– Huh, nem is tudom. Az emberek okkal nem rendelkeznek szárnyakkal! Ha repülésre találtak volna ki minket, lennének hozzá végtagjaink, nem? Ez egyet jelenthet! Nem mást, minthogy a földön van a helyünk – hadartam el azonnal az ötlet hárításaként. – Nem hiszem, hogy ezt a rettegést képes leszek valaha „kinőni” – motyogva, kezeimet tördelve tettem hozzá. – Meg aztán miként gyakorolhatnám? Senkire nézve sem lenne biztonságos – ráztam meg a fejemet. Kész csoda volt, hogy ezt a repülő utat ilyen simán lehoztam most! Lili nélkül tényleg nem ment volna ilyen flottul.
– Nem mondom, hogy nem értem Callisto miért tette, éppen ellenkezőleg. Ettől függetlenül nem értek egyet a módszerrel, amit választott – ingattam meg a fejemet. Persze véleményem megalkotásához az is erősen közre játszhatott, hogy nekem maroknyi félelmem és fóbiám akadt. Ha csak rá gondoltam, hogy valaki megbolygathatja őket... Brrr, nopey-nope!
– Már ha egyáltalán belegondol a következményeibe – morgom orrom alatt. Eksztázis nem lopta magát a szívembe, miután hallottam, hogy mit tett Bishoppal.
– Nem is érint érzékenyen! – jelentettem ki, felfújt pocok arccal kikérve magamnak. Habár azt se tudtam hirtelen mire gondolhatott ez alatt. Csak ki akartam tartani korábbi szavaim mellett, hogy én bizony bírom a gyűrődést. – Ha úgy érzem mégsem, úgy is szólnék, hogy ezt nem akarom hallani. Ezért van a szám – régen nem volt merszem kinyitni, ha valami nem tetszett. Ez egy olyan tulajdonság volt, amit csak Glitchként éltem meg. Most már nekem is akadt hozzá bátorságom. Mondjuk, ha otthagyna egy befejezetlen gondolat felett, abba biztos belekergülnék.
– Ok, Ultron esete valóban kezelve volt. De egyébként ott van az is, hogy tényleg mindent csak harccal lehet megoldani? Tényleg az a legjobb megoldás, ha az embereket nem avatjuk be valós fenyegetésekbe? Nem hiszem, hogy mindent néhány szuperképességgel rendelkező személynek kellene megoldania. Tudom, hogy ez naiv elképzelés, hiszen az emberek némelyike még a mutánsokat sem képes elfogadni, de ha az embereket nem szoktatjuk fokozatosan ilyen helyzetekhez, akkor sosem lesznek felkészülve egy esetleges globális fenyegetésre. Azért lesz pánik, mert nem tanítjuk meg az embereket arra, hogy nem kell pánikba esni. Mintha folyton megrágná a cipőket a kutyád és ahelyett, hogy fokozatosan leszoktatni próbálnád, inkább csak elrejted előle a lábbeliket – oké, lehet, hogy nem egy komoly hasonlat, de valamivel érzékeltetni akartam.
– Amerika Kapitány érdekes ember lehetett. Voltam a múzeumban, amit emlékül készítettek neki – elég hamar híres turisztikai spot lett belőle. Persze nem vitattam el a többiek különlegességét. Attól még továbbra is Sólyomszemet pártoltam.
Nem bírtam megállni kuncogás nélkül, mikor beközölte, hogy az emlegetett doki skillje nem lenne ideális szépészeti beavatkozásokhoz.
– A hegek amúgy is menők – jegyeztem meg. Legalábbis ezzel vigasztalom magamat, mióta akadt rajtam is néhány. – Na és szerinted az allergiából ki tudna gyógyítani? Nem feltétlenül engem, bár akár engem is, ha példa kellene – bátorkodtam feltenni ezt a kérdést a törött csontok, nyílt sebek és belső sérülések után.
– Majdnem engem találtak el vele! – vágtam rá azonnal a tűt illetően. – De végül nem történt meg, így hála az égnek a személyes EXP elmaradt. És nope, saját szemeimmel nem láttam a hatását, csak mástól hallottam – fűztem hozzá. – Kölcsön tudom adni, persze. De akár én is magammal vihetem, amikor megyek a Professzorhoz. Bár lehet, hogy ideálisabb lenne, ha valaki olyan mókolná, akinek nem árthat – nem titkoltam, hogy a talentem által szerzett élmények miatt jegyeztem meg ezt.
– Ajaj… – bukott ki belőlem Bishop teljesen jogos kérdését hallva. – Hát, ami azt illeti nem tudom... Az biztos, hogy nem szokta szeretni, ha valaki ártó jelleggel közelít felém. Pietrora annak idején képes volt rámorogni és ugatni. Azt nem tudom, hogy csak fenyegetett vagy támadott is volna – elcsendesedtem picit a felmerült emlékkép hatása alatt. Annyira nem tudtam sajátomnak kezelni Glitchnek ezt az emlékét, annyira szerettem volna elfelejteni. – Lehet tényleg meg kéne próbálkozni ezzel, hogy lássuk kiskutyám reakcióját. Huh, bele se gondoltam ebbe... Pedig volt egy időszaka korábban, hogy rá nem jellemző módon képest volt mindenkire is rámorogni. Mostanában ezt nem csinálja. Nem tudom, hogy mihez lehetett köze. Szóval mit is mondtál, miféle szorítófogásból való szabadulás? Az tényleg nem fog fájni? – küzdöttem le torkomon akadt gombócot. Azért bíztam abban, hogy Arrow el fogja különíteni a komoly ártó szándéktól a gyakorlást. Egyébként muszáj lesz megoldanom, hogy abban az időszakban míg edzésen vagyok, valaki felügyeljen rá.
– Waow! Nem tudtam, hogy így is kategorizálnak minket. Ez egyszerre lenyűgöző és furcsa. Bár jóval barátibb, mint az alfa, béta akármi. Azazelről pedig nem hallottam... Annyira nem voltam bennfentes a Testvériségben. Sőt, határozottan a peremén helyezkedtem el, alig ismertem másokat. Ami inkább az én hibám... Nem az erősségem a haverkodás és amikor volt rá lehetőségem, akkor éppen másra koncentráltam – vagyis éppen ellenkezőleg a koncentrációm sehol sem volt. De inkább nem is akartam erről a pillanatról mesélni, cseppet sem voltam büszke magamra. – Az gyakori, hogy valakiből esetleg... Mutánst csinálnak? Például labor körülmények között? – érdekelt, hogy Bishop mit tud ebben a témában.
– Irigy? Pff... Dehogy! – legyintettem, zavaromban végül magam mögé kulcsolt kezekkel, mert természetesen ott lapult egy enyhe, khm… Na jó, a normálisnál nagyobb, be nem vallott féltékenység. De az kifejezetten jól esett, hogy Bishop értékeli evilági személyemet. Remélem, hogy nem csak azért mondta, mert engem ismert.
– Huh? Komolyan? Érdekes lesz a jövő sztenderdje akkor. Nem állítom, hogy nem lenne szép a színésznő, éppen ellenkezőleg. Persze a szépség relatív dolog. Ettől még érdekes merre változik a világ – vajon ez tényleg be fog következni most, hogy Bishop itt van? Én értékelném, hogyha nem. – Az a film sok sebből vérzik a vámpírok meggyalázásán és ezeken keveset segít a színészi alakítás. Nem követi rendesen a könyvet, írott formájában sem éppen a legjobb mű. A szerelmi szál egyenesen fura. Ráadásul a háttér karik jóval érdekesebbek, mint a main-ek. Meg az a gyerek sebtében felnő troop, vagyis néhány nap alatt, számomra elég kiakasztó – borzongtam meg.
Egy bizakodó mosoly jelent meg az arcomon, amiért végül sikerült pozitívan kijönnöm nagy hegyibeszédemből. Szerettem volna nagyobb segítséget nyújtani neki, de korlátozottak voltak a képességeim.
– Okés-oké, akkor irány az emelet! – gesztikuláltam felfelé, habár csak a teraszt fogom tudni megmutatni. – De hé, a „Mi casa”, nem objektum. Mármint technikailag az, de ennek a házaknak lelke van! Nem beszélek hozzá, csak szimpla fact – kértem ki az épület nevében.  
– Biztos nem lehetett egyszerű… – no shit, Sherlock! Olyan butaságokat tudok időnként kijelenteni. De tényleg olyan volt Bishop beszéde, mint amikor nagyszüleim meséltek az őseiktől hallott háborús időkről. Számomra elképzelhetetlen volt, pedig átéltem pár alien támadást és a csettintést is, még ha nem is voltam egyszer sem a frontvonalban.  
– Izgalmasan hangzik, mintegy IRL Duolingo. Talán rám is több nyelv ragadhatott volna ilyen körülmények között. Sajnálom, hogy elvesztettétek a szüleiteket. Szabad megkérdeznem, hogy milyen emberek voltak egyébként? Szigorú szülők voltak vagy inkább engedékenyebbek? – érdeklődtem felőlük. – Nehéz elképzelnem téged fajgyűlölőként. De meg tudom érteni, hogy nagy tanulópénz lehetett nektek. Mármint most sem az ember hovatartozása vagy bőrszíne alakítja a személyiségét – értettem egyet vele.
– Akkor szerintem fogod bírni a teraszunkat is – nyitottam ki a kivezető ajtót Bishopnak. A terasz ugyanis roskadásig volt növényekkel. – Megnéznék egy olyan antigravitációs autót élőben. Ez azt jelenti, hogy repült? Jó lenne egyébként, ha a gépek gyorsabbak lennének… Tök durva, hogy szerinted lassú a mostani technológia, közben pedig a „gyorsuló világ” – trendjét éljük az okosak szerint – azért remélem, hogy Őrnagymester által emlegetett technológia fejlődés hamar utolér minket!
– Aszta… Szóval a dédpapád tudja, hogy itt vagy és azt is tudja, hogy ki vagy, mármint gondolom, hogy tudja, ha a fel szokta venni veled a kapcsolatot. Vááárj, már felkeresett korábban is?! Mármint azt mondtad, hogy keresett! Ez miként néz ki pontosan? Olyan spirituális személy, aki simán felhív éteren keresztül? – csodálkozva meredtem Bishopra. Bezzeg az én öregatyáim főleg csak az ivászathoz értettek…
– És mondd csak, gyakran vannak efféle látomásaid? Nem zavarnak össze téged? Én tuti belekergülnék! – bár engem az is le tud hozni az életről, ha a mikró, a hűtő, a TV és pepitában még négy mobiltelefon úgy dönt, hogy akkor most megosztják velem életüket. Nem mindjárt másik világok!
– Szerintem jól teszed, hogy óvatos vagy és nem bízod el magadat ezzel az adottsággal. Ha valaki, akkor te biztosan fogsz tudni boldogulni a skillel – jelent meg arcomon egy biztatónak szánt mosoly, amikor érzékeltem kedélyállapotában a változást. Elég katonásan áll hozzá a dolgokhoz, ezért kételkedtem abban, hogy baja esne a látomások miatt.
– Mióta vannak egyébként ilyen látomásaid? Ez valami új dolog számodra, ami az időutazásból fakad vagy a képességedhez köthető? Különben hogyan működik pontosan? Több univerzumot látsz, úúú, a látomáson keresztül képes vagy esetleg kapcsolatba lépni másik énjeiddel, vagy csak látod őket? És csak őket szoktad látni vagy másokat is? – bátorkodtam faggatózni a részletek felől. Maximum szól, ha túllépek egy határt a kíváncsiságommal.
– Mehetünk, persze. Még van süti, amit muszáj megkóstolnod! Már csak azért is, mert sokat güriztem vele és ha a többiek hazajönnek, akkor hamar elfogy.
   

– Oksimoks, betyárbecsület szavamra, hogy nem fogom ugyanazt a hibát elkövetni! – szalutálva mentem bele ebbe az egyezségbe. Utólag értelmezve az elmondottak tényleges tartalmát. – De várj! Ha az életed forogna kockán persze, hogy kihúználak a pácból, ha módomban áll – tettem hozzá azonnal, amint rádöbbentem, hogy itt azért akadtak hibák, amik valójában nem is voltak baklövések!
Sután bólintottam arra az állításra, hogy senki sem tökéletes. Sajnos túl sokáig akartam kergetni a szüleim perfekt lánygyermek vízióját. Rettentő nehéz kinőni az efféle elvárásokat, Dr. Frost szerint nem is kell siettetnem. Viszont a mai napig enyhe bűntudatom van a megfelelési kényszer miatt. Végül leráztam magamról ezeket a gondolatokat és próbáltam a jelen pillanatra fókuszálni, mielőtt Őrnagymester megneszelhetné, hogy egy olyan fél másodpercig offline voltam.
– Persze, benne van a pakliban, hogy majd csak évtizedekkel azután fognak ódákat zengeni a kódjaimról, hogy alulról szagolom az ibolyát. Mármint egy csomó feltaláló így járt – értettem egyet ezzel a sajnálatos forgatókönyvvel. – De igazából nem különösebben keresem az ebből származó elismerést, a kutyás app például nekem is könnyedséget jelentene Arrow miatt – mutattam rá, hogy azért magam felé is hajlik ám’ a kezem!
– Bármikor nyitott vagy egy képregényes olvasósarokra. Csak azért majd írd meg, hogy melyiket olvasod éppen, hogy én is újra tudjam nyálazni vagy simán csak elolvasni, ha olyat találnál, amivel esetleg még én sem találkoztam – kértem meg rá, mielőtt nagyon belelovalnánk magunkat. Aztán nem tudnék hozzászólni, mert már nem emlékszem a részletekre. Kínos lenne!
– De más azzal születni, mint bohón repülőre ülni! Természetesen, akiket szárnyakkal áldott meg az élet az teljesen más kategória, ők repülésre lettek kitalálva. Itt arról van szó, hogy a többségünk nem. Én sem – gesztikuláltam hevesen magamra. Habár a fokozatosságban volt némi igazság, egyelőre nem szándékoztam repülőre tenni a lábamat, kicsit sok lenne harminc napon belül a repülések száma. Nekem ahhoz fel kell készülnöm lelkileg!
– Miért ne lenne hasznos? Megismersz bizonyos dolgokat egy személyről, aki beleírta magát a történelembe. Szerintem érdemes időt szakítani rá, főleg, ha kedveled – ez olyan, mintha nem mennék el egy nerd Conra, mert nem a leghasznosabb időtöltés, holott oda meg vissza vagyok az ilyen dolgokért.
Elméleti síkon feljegyeztem a jövőbeli tervet bakancslistámra, ha valaha is összetalálkozom ezzel a Kuruzslóval, akkor meg kell interjúvolnom tőle, hogyan áll az allergiákhoz. Hátha ő jelentené a gyógyírt számomra! Persze hamar igyekeztem elhessegetni ezt a naiv ábrándot, mielőtt túlontúl beleélem magamat. Az álmodozások helyett igyekeztem figyelmemet Bishopnak szentelni.
– A nyakörvvel aligha tudják megszúrni magukat, de nagyon nem ajánlom a felvételét. Meg nem igazán tudom, hogy milyen hatással lehet arra, aki csak hozzáér. Akiknek eddig megmutattam, azoktól nem tapasztaltam rosszullétet vagy negatív gatást, de ez nem jelent semmit – fejtettem ki részletesebben. – Engem taszít a puszta jelenléte, de én egészen máshogy érzékelem azt a kütyüt – a technopata lét nehézségei.  
– Arrow elég rejtélyes kutyus tud lenni. Az is lehet, ha adunk neki egy labdát, akkor meg se hatja, hogy mit csinálunk közben – kiskutyám gyöngéje a laszti. Azt sem tartottam kizártnak, hogy Arrow által állított szeretett rangsorban a labda magasabb pozíciót foglal el, mint én. Holott én etetem és én ruházom! – Pedig fájdalmasan hangzanak – ösztönösen simítottam végig a nyakamon, ahogy belegondoltam megszorongatja azt a könyökhajlatával.
Bishop következő kérdése váratlanul ért, nem kellett sokat kutatnom az emlék után, amit nem igazán éreztem magaménak, mégis az enyém volt. Azokra volt jellemző ez a különös érzés, amit Glitchként éltem át.
– Oh… akkor… Jaj, dehogy! Nem lesz semmi vész ebből, ne aggódj!! Mármint nem szeretem, ha a bal vállamhoz érnek, kiváltképpen, ha nem számítok rá – pillantottam el futólag bal karomra. – Anno emiatt reagáltam úgy, ahogy. Ne haragudj… – egyre elhalkulva mondtam bocsánatkérésemet. Odabiggyeszthettem volna, hogy mi volt a kiváltója ennek, de korábban már érintettük és nem akartam megint sírni Bishop előtt. Szóval inkább mellőztem a részleteket. – De csak ez az egy dilim van. Alapjáraton elég touchy vagyok – tettem hozzá, alig erőltetett mosollyal az arcomon. Szerettem volna elkergetni Őrnagymester aggodalmát efelől.
– Uh, jeez, nem is akartam volna a központjában lenni a Testvériségnek! Úgy értettem, hogy annyira nem voltam régóta tag ahhoz, hogy különösebben beavassanak dolgokba. Így erről az Aza… Azazelről sem tudtam. Szerintem felvételt sem láttam még róla – pedig a külsője eléggé felkeltette az érdeklődésemet.
Ami a kísérleteket illeti, nem igazán nyugodtam meg. A Papa ügyében még mindig csak vakon találgatok, ezért nem is akartam egyelőre erről beszélni. Talán jobb is így, amíg nem voltam határozottan biztos ezzel kapcsolatban.
– Ha nem zavar, hogy beoltogatom a filmipart, akkor szívesen dumcsizok erről – örömmel kritizáltam meg bármit.
– Az objektum nagyon rideg kifejezés. A Star Trek-ben akkor használják, mikor valami idegent találnak az űrben. A Mi casának komolyan lelke van, kérem! – értékeltem, hogy a jövőben körültekintőbb lesz a ház megszólításával kapcsolatban. Még csak az kéne, hogy a négy fal ellenünk forduljon! Oké, oké, nem kizárt, hogy a gépekkel való szuperérzékenységem nem befolyásol ebben.
Érdeklődve hallgattam Őrnagymestert, ahogy a szüleiről beszélt. Biztos érdekes emberek lehettek! Tartottam attól, hogy túl tolakodó leszek a kérdéseimmel, de nem úgy tűnt, mintha idegesíteném ezzel.
– A szüleid is mutánsok voltak? Na és melyik szülődre hasonlítasz inkább? Nekem folyton azt mondták a rokonok, hogy bár a Mama kiköpött mása vagyok, jellemben inkább a Papára hasonlítok. Utóbbi megosztó volt mindig. Általában nem dicséretnek szánták, a Papa rettentő makacs tud lenni – ebből eredendően én is?
– Köszi, átadom az értelmi szerzőnek. Biztos örülni fog a dicséretnek – húha, lehet, hogy annyira nem jó ötlet továbbítani ezt? A végén Laze még több zöldet telepít ide és már így is alig lehet elférni itt! Még egy tisztességes Rómeó és Júliát se lehet letolni az erkélyen. Nem mintha szándékomban állna vagy ilyesmi, azért a lehetőséget fent kéne tartani, nem?
– Hadd találjam ki! A lebegő autókhoz már teljesen más vezetői igazolvány kell – sőt, abban is biztos vagyok, hogy a KRESZ-t is megmókolják. Nagyon lécci, ne tíz éven belül történjen ez meg! Így is kellően nehéz elsajátítani a vezetés rejtelmeit. IRL cseppet sem olyan, mint a GTA-ban!
– Huh, akkor nem a szavak embere. Pedig jó lenne megkérdezni tőle, hogy mire fel ez a titokzatoskodás? Azért legközelebb próbáld megragadni az alkalmat és érdeklőd meg tőle! Bár attól tartok, hogy nem fog válaszolni neki – csak a leírás miatt következtetek erre. Az is lehet, hogy tévedek, vagy egyszerűen tényleg az a nyitja, hogy fel kell tenni neki a kérdést. Ismerek valakit, aki hasonlóképpen működik.
– Szóval az időutazástól van… – vontam le a következtetéseket Bishop látomásait illetően. Kíváncsian hallgattam a részleteket, amiket még elárult, róluk roppant érdekes volt. – Szerinted az „ottani” Bishop tudja, hogy ott jársz? – tettem fel a kérdést elgondolkodva.
– Nem fogsz csalódni benne – indultam vissza a lakásba. Határozottan elbízva magamat az általam készített süteménnyel kapcsolatban, mint aki nem fogja öt perc múlva azokat kérdezgetni tőle, hogy: „Biztosan finom?”, „Tényleg ízlik?”, „Valóban nem lett túl édes?” – és társai…

[ Nagyon köszönöm a játékot!   ]