- Hát nem onnan, ahonnan neked. - sziszegtem Joshra, hogy értse, ezt egyáltalán nem óhajtom világgá kürtlni mégis miről diskuráltam vele. Válaszokra volt szükségem, mégpedig hamar.
Már rájöttem arra, hogy egy ideje a világunk nem működik teljesen normálisan. Ha nem is volt szerencsém ahhoz, hogy megszemlélhessek egy másik világból jött idegent, de a legutóbbi káosz és összecsapás egyértelműen ráébresztett arra,hogy valami nem a megfelelő módon működik. Akkor egy olyan személy vett részt a harcokban, aki nálunk már nagyon régen hősi halált halt. Most pedig itt volt ez  lány, akiről nem tudtunk semmit, nem értettük mi célból keveredett ide, de talán igazán ő sem tudta. Na emiatt kerülhetett most a deja wu érzés és jutott eszembe ez a harc, amihez én jócskán eltörpültem akkor.
Első gondolatra talán még rá is szóltam volna, hogy ne játssza az ártatlant, de valamiért mégis elhittem inkább azt a tanácstalanságot, ami az arcára kiült. Mint akit most ébresztettek több hónapos kómájából és azt sem tudja milyen évet írunk. Pedig frankón 2026 volt, a tél közepe ráadásul.
- A társunk. - válaszoltam szűkszvúan a lánynak. Nem adhattam ki csak úgy információkat egyetlen egy csapattársunkról sem, főleg ha ennyire erős illetőről volt szó. Ellenben úgy tűnt, hogy ő is ismerte Jeant, de nekem ennyi nem volt elég, hogy elég biztonságosnak ítéljem meg a birtokra vitellel. Pedig szerintem ráfért volna egy orvosi vizit. Ahogy meghallottam Josh válaszát, szúrósan pillantottam rá és oldalba is böktem a könyökömmel. Csak csínján az infókkal, haver.
- Na és te honnan ismered Jean Greyt? Magunkkal vinnénk, de meg kell győződnünk róla, hogy nem vagy ártalmas másokra. - ha már Josh ennyire pletyás, akkor kénytelen voltam magamhoz ragadni a szót. De ha már ennyire tiltakozott, megragadtam a lehetőséget, hogy rá fordítsam a beszélgetést. Közelebb is léptem hozzá, de gondosan ügyeltem arra, hogy felemeljem a karjaimat, mintegy megadást jelezve is neki ezzel.
- De bizony meghaltál. Nem volt sem pulzusod, sem szívverésed. Josh hozott vissza, van pár klassz dolog, amit tud. De a lényeg az, hogy szerintem ápolásra szorulná. Szóval megkönnyítenéd a dolgomat, ha kicsit mesélnél, hogy kerültél ide. Szerintem egészen jó alku. Ha jó leszel talán Jean is benéz rád.

— Hellion

Máskor ilyenkorra már fogynia kellett az energiámnak, nem erőtöbbletet éreznem. Ahhoz képest úgy érzékeltem, mintha egy erőhullám söpörne végig rajtam forrón bizsergetve az összes végtagom, miközben éreztem, hogy a saját erőm valóban fogytán van. Josh meg sem mozdult, még akkor sem, amikor rám pillantott kétségbeesett tekintettel. Ismertem a pillantását, valamit tennem kellett, pedig nem volt rá ez jellemző, hogy csak úgy ne tudjon elszakadni. Nagyot rántottam rajta és épp távolodtunk, amikor az első hullám ért minket. Azt még sikeresen is hárítottam, az összes törmelékével együtt. Már akkor tisztán láttam a lány arcát, izzott, olyan ismerősen izzott fel azokban a rovátkákban. Átfutott a gerincemen valami rossz érzés, de ennyire nem nyúlhattunk mellé, hogy azt gondoljuk, ő nem ártani fog nekünk.
Hiszen magánál sem volt.
De a második hullám már akkor ért minket, amikor ébren volt. Újabb adag törmelék és egy jókora lökés lódult meg felénk, ami a környéket hatalmas robajjal rázta fel. Josh úgy lógott, mint valami magatehetetlen csecsemő, ha nem kapok észbe, akkor lazán felkenődik valamelyik épület falára. Egy pillanatra sem vettem le a szemem róla, miért is tenném? Akár akarattal, akár akaratán kívül, de épp az imént megtámadott minket. Biztosan nem adtam ekkora energiát át neki, az nem így festene.
- Nem tudom. De olyan ismerős. - válaszoltam Joshnak tanácstalanul. Sárga barátom sem volt a helyzet magaslatán, most inkább volt sápadt papirusz fénye, mint csillogó arany. Ezt az energiát pedig már érzékeltem. Annyira volt ismerős, mint idegen a tulajdonosa. Egészen addig ott motoszkált a zsigereimben az érzés, lappangott a tudatom alatt, amíg a felszínre nem bukkant egy esetleges kép róla.
A kérdései olyan furán hatottak, mintha nem itt halálozott volna el. Az is lehet, hogy ide hozták? Esetleg amnéziás? Semmit nem értek... aztán beugranak Bishopék.
- Biztos nem evilági, ezt ki kellene deríteni. - vágtam oldalba Josht, mielőtt még bármit szólna. De késő bánat, ő nagy lelkesen dumált neki és szövegelt. Már készültem megforgatni a szemeimet a hirtelen közvetlenségre, amikor bevillant, honnét ilyen rohadt ismerős ez az aura.
- Te Jean Grey vagy? - léptem ki Josh elé, hogy ha szükséges, megpróbáljam megvédeni. Persze ha ez tényleg így van, akkor az esélytelenek nyugalmával is tehetném. Egy Főnix ellen még én is olyan vagyok, mint halottnak a csók, pedig az az erő ami körbelengi, annyira kísértetiesen őt idézi.
- Halott voltál, ki tudja meddig. Mi hoztunk vissza.

— Hellion

Minden egyes alkalommal amikor kiküldetésre megyünk, számolni kell veszteségekkel. Épp ezért amikor csak tehetem törekszem a mentális megerősödésre. Hiába hoz egyfajta megnyugvást az, hogy ott van Josh mellettem, nem számíthatok mindig az ő erejére, a feladatot hibák nélkül kell elvégeznünk és lehetőleg visszatérnünk a legnagyobb épségben. Ez egy olyan világban roppant fontos, ahol árgus szemekkel követik azt, aki más, ahol elvárás, hogy az emberiség javára tegyünk lehetőleg pusztítás nélkül. Az erő, amelyet én is éreztem erős volt, még ha csak egy pillanatra is. Az ilyen esetekben még óvatosabban kell eljárni és jó belátásra bírni az erő birtokosát. Most azonban nem tudtuk, mit vagy kit keressünk pontosan.  
Josh bosszantó magánakciója sem tudta elvenni a helyzet komolyságának az élét, mert minden egyes pillanattal idő szűkén voltunk. A szöszi megjegyzése csak megerősítés volt a feltételezésemre, hogy sietnünk kell és nem azért, mert hamarosan bámészkodók bukkanhatnak itt fel. Válasz gyanánt biccentést kapott, mert ekkor már tüzetesen vizsgáltam minden egyes elemet, mire rájöttem, mitől nem látunk semmit. Nem is akadályoztam tovább Elixirt, hiszen értette a dolgát. Talán ha most nem cselekszünk, lehet valami fontosat szalasztunk el, de minden emberélet fontos.
Josh gyorsan telepedett le mellé, én vele ellentétben azonban nem térdepeltem le. Zöldes fény kúszott ki az ujjaim közül, amik lassan körbeszőtték a lány alakját, kissé elemelve őt a földtől. Majd csak ezután fogtam meg a szöszi kezét és hagytam, hogy azt tegyen az én energiáimmal, amit csak szeretne. Tudtam, először úgyis magát fogja rákoncentrálni és tőlem csak kölcsönvesz. De szinte le sem hunytam a szemem, éreztem, hogy az energiám rohamos lendülettel kezd el áramlani. Ez hirtelenjében szokatlan volt, nem is hezitáltam sokáig, hanem ismét felnéztem. Pedig máskor csupán pár pillanat az egész és meg sem kottyan. Most pedig azon kaptam magam, hogy már nem is én lebegtetem a lányt, hanem magától teszi. Az arcát fura vöröses rovátkák keretezték be egyre sűrűbben, Josh pedig mintha képtelen lett volna elereszteni őt. Kérdőn néztem rá, noha választ sem vártam.
Gyomrosként ért a felismerés, hogy valami nagyon nincs rendben.
A rovátkák pedig izzani, fényleni kezdtek, furcsa ismerős látvány tárult elém, mintha ezt már láttam volna korábban. A következő pillanatban azonban csak a megérzésemre hallgattam. Megragadtam Josh karját, hogy felszökelljek vele az ég felé, de az energia, ami könnyűszerrel ért utol és terített be minket jókora lükéshullám kíséretével így is irányt módosított. Mi pedig az egyik épület oldalának csapódva landoltunk, ahogy egy so törmelék is követte az utunkat és zúdult is ránk végül. Nekem volt annyi lélekjelenlétem, hogy megállítsam a nagyját a levegőben és másfelé szórjam szét.
- Mi volt ez? - pislogtam Joshra. De hezitálásra időnk sem volt, mert alanyunk mintha felébredt volna. Könnyűszerrel landoltam ismét mellette, immáron a saját lábamra érkezve. Csak reméltem, hogy nem olyasvalakit hoztunk vissza az életbe, akit lehet nem kellett volna. De most már mindegy volt.
- Nem az ellenségeid vagyunk. - bár ez attól függ, hogy ő kicsoda és milyen szándékai vannak. Semmi információval azonban egy cél kezdett felderengeni előttem, hogy minél hamarabb a profhoz vigyük. Ő talán tud mindenre magyarázatot adni.

— Hellion

Menni kell. Mindig menni kell valahová, ahova hivatnak, ahová időpont van, ahol teendő van vagy épp leszámolás. A legutóbb már a morlockok is bemutatkoztak nekünk, akikről egyelőre elég vegyes véleménnyen vagyok, de mégis ki vagyok én, hogy felülbíráljam egyesek döntését? Én is éreztem az energiahullámot. Nem kellett hozzá X prof tájékoztatása, hogy tudjam, történt valami különös. Ami rosszabb, hogy ő sem lett tőle okosabb, mert ugyan észlelte az erőt, nem tud kapcsolatba lépni vele. Ugyanakkor ennyi elég volt nekem, hogy kaptam koordinátákat. Még kutyafuttában elkaltam fél füllel, ahogy pár tanár összebeszél odafönt az épületben, hogy valami történt Jean Grey erejével. Nem tulajdonítottam neki  különösen nagy jelentőséget, mert nekem most épp az aranyembert kellett megtalálnom. Josh mindig akkor tűnik el, amikor nem kellene és csak nagyon remélem, hogy nem az egyik csaj szájából kell kibányásznom őt vagy ami rosszabb, az ágyából. Márpedig dolog van és nem szabták meg, hogy kit vegyek magam mellé.
- Nem tudnál kicsit gyorsabban iparkodni? - amikor már kint álltunk az épület előtt és próbálta az a világi csoda felszenvedni magát a hátamra, akkor kaptam majdnem egy laza agyvérzést. De csak olyan egészen kicsikét, amitől csak a józan eszem megy el szabadságra. Nem egyszer átbeszéltük már, hogy hogyan kapaszkodjon, elvégre magasabb is nálam, de sosem képes megjegyezni. Legközelebb ha így indulunk el, inkább karon ragadom és majd lóg. Így is majdnem sikerült leveszekednie a tó fölött és csak egy dugóhúzós malőrrel sikerült helyrebillentenem, na meg a becsületemet is, hogy nem alsóruházat nélkül landolunk a célhelyen. De bele is kell húznom, ha nem tetszik neki akkor is. Szóval szokja meg, hogy vagy befogja a száját és a képére tapad a bőre vagy megafonként fogja végigutazni a maradék időt.
- Inkább keress nyomokat. - mikor a kütyü csippan egyet, hogy megérkeztünk a jó koordinátákhoz, lelassítottam. Nem tudtam én sem pontosan mit keresünk vagy kit, mert az sem volt teljesen tisztázott, hogy személy vagy valami eszköz bocsátotta ki pontosan az energiahullámot. Csak éreztem és kész. Sokat kellett még tanuljak ahhoz, hogy ez egyértelművé váljon, de bizonyára Xavier is mondta volna, ha tudja. Olyan elgondolkodtató volt, amikor az utamra indított, nem szokott ennyire hezitálni. Ez a környék pedig egészen elnéptelenedett, bár fogalmam sincs mitől lehetett így. Valamit láttak az erre járó emberek? Ez is inkább nekünk jött kapóra. Nem kell ügyelnünk a feltűnéskeltésre.
- Mármint éreztem. Már nem érzem, te igen? - pillantottam kérdőn a társamra, miközben leereszkedtem. Ennek így semmi értelme, ha odafönt elég látványos lett volna, akkor már kiszúrtuk volna. Valami bizonyára jól elrejti, nem láttam semmi nagyobb törmelékre vagy hasonlóra utaló jelet sem. Nem volt összecsapás, nem volt randalírozás, különösen nagy pusztítás. Hacsak nem tényleg kisebben kell gondolkozni, mert akkor már tudtam is, hogy merre menjünk. Amott láttam megrongálódott fémlemezeket, kisebb törmelékeket és elég volt mindet felemelni, hogy lássam, kit temetett be mindez. Vagy éppen ki zúzta be azt. Joshra pillantottam futva és eltökélten, ő lehetett az alanyunk.
- Ha kell, adok az energiámból. - a szöszi arckifejezése egyértelműen levágósan a tudtomra adta, hogy nem fogunk ott életet találni, ahol ilyen szintű rongálás történt. Nem tudhattam, hogy mi történt pontosan, milyen magasról esett, merről vagy esetleg valaki megtámadta-e. Abban sem lehettem biztos, hogy az erő tőle származott, csupán abban, hogy Elixír érti a dolgát és ha kellett, hát adtam a mancsom hozzá. Utána kellett, sőt most már akartam járni. Ahogy én is a nyakához érintettem az ujjam, hogy megbizonyosodjak, valóban nincs pulzusa, azon kezdtem el töprengeni, hogy miért ilyen ismerősek a vonásai. Azonban nem sokáig tűnődtem el, mert dolog volt. Joshra kellett koncentrálnom, segteni neki ha kell. Egy biccentéssel adtam a tudtára, hogy hozza vissza amennyire csak tőle telik.

— Hellion