– Legalább egy üzit hagyhattál volna Lucasnak, Miss Egyedül Dolgozom – perlekedtem vele. Nem mintha nem került volna egy tizedmásodpercbe, míg Lécciként dobjak egy rövidke SMS-t az emlegetettnek. De túl könnyű lett volna és ha ezt is megoldom neki, akkor Lady Veszélybe Keverem Magamat sosem tanul meg szockodni. Ebben a világban túlélési követelmény volt az emberi kapcsolatok. Itt nem volt katonás rend és olyan egymásra utaltság, mint az általunk ismert Földön.
– Azt már meg sem merem említeni, hogy hány százalékkal megdobta volna a túlélési esélyünket, ha csapatmelóra adod a fejedet. Egyébként kétjegyű szám lett volna, de ha szeretnéd nyugodtan megtippelheted – folytattam a párcsevejt. Hangomat amúgy is csak Shard hallotta. Pedig most akár a vállán is ücsöröghetnék kis hologram kivetítéssel. Végre újra ON-on volt a display funkcióm!
De hé, legalább nem volt annyira unalmas az osonás, amit levágott Shard a talán őrszem robot tevékenység után? Talán éppen elveszett pajtásunk az? A hitelesítést még csak most végeztük.
Egyébként a helyszín szinte filmbe illő volt. Kihalt hajógyár, ahova még a madár is csak szarni jár. Sötét, koszos, nevetséges megfigyeléssel. A kamerák, amik elszórtan fel voltak szerelve kispályások voltak. Új rekordot állítottam, ami a technológia kiiktatását illeti.
– A C2-es épületből életjeleket érzékelek. Ott kéne körül szimatolni – osztottam meg Sharddal jó tanácsomat. Akadt 50% esélyem, hogy meg fogja fogadni. Viszont ahol élet van, ott infó is akad.
– Valami jammeli a jelet – állapítottam meg, amikor megpróbáltam egy normális képet készíteni a helyszínről. – Ez azt is jelentheti, hogy jó helyen járunk – tettem hozzá dallamos hangon. Mondjuk kétség se fért hozzá, de örömmel vettem volna egy kis hízelgést a pontos lokáció behatárolásért. – Pedig eskü, hogy csak vakon ráböktem a térképre! – lódítottam.  
A C2-es épület közelébe érve már érezhetően tovább romlott a térerő.
– Akkor most csak beugrunk és köszönünk vagy beugrunk, köszönünk és maradunk is? – tudakozódtam a tervről. Hangom torzítva, recsegve távozott az hangszóróból. – Mert úgy hiszem most érkezik a fogadóbizottság – gépies zúgás hangzott fel az épület mellől, majd vörös színű ledek villantak. A nagyjából három és fél méter magas robot energiát fókuszált a mellkasába és lőni készült. Hát ez nem az, amit mi kerestünk. Kis csóró, ha tudná, hogy ingyen töltést ad nekünk!
Az energianyalábbal viszont nem minket célzott be, hanem alig két órára tőlünk lőtte telibe az egyik téglaépület falát. Egy igen nagy darabot kitörve belőle.
– Nem látsz a szemedtől bástya, hát hová lősz?! Micsoda low-budget stormtrooper ez, biztos kínai – oké, egy kicsit tényleg meglepett a gigászi robot ebben az időben. Nem volt ez egy picit túlzott előre haladott technológia?
– Benézek hozzá, hátha privátban sikerül szóra bírnom a tagot. Lécci, ne törd össze magad addig – kértem Shardot az óvatosságra. Nem féltettem, tudott vigyázni magára és ha egyszer felülírtam a figurát, onnan már könnyű menet volt a kiiktatása is. De a totális kioffolása előtt szuper lenne, ha megtudnánk legalább a nevét és a gyártóját.


– De én veled akarok menni! – néztem kérlelő szemekkel Csodapókra. Nem tűnt hatásosnak a kiskutyákat megszégyenítő pillantásom és erősen úgy festett, hogy csak azért is a kocsiban kell megvárnom, míg ő benyargal az egykori hajógyárba körülnézni.
Csudába, hogy észrevette a hátsó ülésen rejtőzködésemet, miután elindultunk. Mert hangosan veszem a levegőt… Kikérem magamnak, nem is lélegzek olyan hangosan! Csak akkor most nem lenne kérdés, hogy megyek vagy maradok.
– Az is lehet, hogy nincs itt semmi. Csak körülnézünk! Egy kis terepszemlébe még senki sem halt bele és ígérem, hogy nem én leszek az első – győzködtem.
Miután előnytelen választás elé állított: maradok a popsimon önszántamból vagy a hálójával rásegít maradásomra. Nos, kénytelen kelletlen belementem a maradásba. Viszont határozottan nem örültem neki! Sértetten összefontam mellkasom előtt a karjaimat is.
– Not fair! – csücsörítettem a számmal. – Én bogarásztam ki a helyszín koordinátáit a szövegből, ugyanakkora jogom lenne menni, mint neked… – morcosan fészkelődtem el az anyósülésben és dacosan lehunytam a szemeimet. A következő pillanatban már a hangszóróból szólaltam meg, Kaine fülében.
– De akkor megígéred, hogy narrálod majd miket látsz?!l – tettem fel első ízben a kérdést. Ebben csak hallok, de nem látok. – Csak, hogy legalább a co-op illúziója meglegyen számomra – fűztem hozzá, mintha csak magyarázatra szorulna, miért is vágytam erre.
– Csodapók – suttogtam, mintha csak attól tartanék, hogy a fülesből bárki más megneszelheti beszédemet. – Valaki kikapcsolta már előttem a kamerákat – osztottam meg vele saját észrevételem. – Biztos, hogy működnek. Csekkoltam. Ki vannak kapcsolva, nem hazudok. De miért állítaná le valaki a felvételt, ha nem titkos, védeni valója van? – miután a külvilágot a kütyün keresztül nem láttam, legalább a képességemmel leolvashattam a környező technológiát. Kivételes éppen kapóra jött a skillem.
– Szerinted aggódnunk kéne? Mert én lehet, hogy már egy picikét aggódom. Találtál már valami érdekeset? – faggattam. Attól tartottam, hogy nem azért nem köti az orromra, hogy mit lát, mert nem érdekes, hanem mert elfelejtette megosztani velem.
– Csodapók hallasz? Mert én viszont elég rosszul… mi ez a zaj? Csodapók, hahó?


Nem kellett sok időt töltenem a kicsit nagyra nőtt robotkánk társaságában. Sőt, egészen könnyedén kiismertem alap rendszerét ahhoz, hogy lekapcsoljam és ne kelljen vele tovább vesződni a szükségesnél. Még csak az kéne, hogy a béna célzásaival porig rombolja a kézzel fogható nyomainkat. Még mit nem, nem ezért kötöttem el egy Teslát!    
– Na, mit szólsz Lady Egyedül Megoldom, megleptelek vele, mi? – kuncogtam fel. – Őrszem haverunk már ugyan nem őriz semmit! Ilyen könnyen elérhető helyre pakolni a power gombját valaminek. Azt hittem vicc, amikor megláttam – mondtam a magamét önelégülten. Kezemet is poroltam volna mellé, ha rendelkeznék velük. Side note: kézporolós hangeffekt sürgősen beszerzendő, ha hazaértünk. Enélkül kivételesen megelégedtem a szóbeli önfényezéssel.
– Na, szétkapjuk? Kezdésként léccike, megtennéd, hogy kilövöd róla az antennákat? Fogalmam sincs miből készítették, de bosszantóan zavarja a jelet… – egy pillanatra elhallgattam. – Valami nem oké… – kommentáltam eltűnődve. Nem csak az, hogy a kikapcsolt barátunk gyanúsan mozogni kezdett. Többek között nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy vak vagyok, mint a templom egere. Egy érzékelőm sem volt kóser. Plusz hiányoltam a jól ismert funkciókat. Hahó, display, merre vagy már megint?!
Mégis, volt valami kísértetiesen ismerős ebben az egész szituban…
Régen, nagyon régen…
Én voltam már itt.
– Kaine?!


Nem volt lehetőségem megtudni, hogy Kaine hallja, amit mondok vagy sem. Úgy kipottyantam a hangomat közvetítő szerkezetből, mintha rúgnának, pont annyira fájt is.
Pedig minden idegszálammal próbáltam kapaszkodni bele. Görcsösen próbáltam visszajutni, viszont valami nagyon nem stimmelt a kütyüvel, amikor sikerült újra ráakaszkodnom. Az arcomba tolta a „no signal” szövegét. Voltam kedves virtuálisan megkólintani, hogy újra induljon. Biztos be fogrom árulni Csodapóknak, hogy rosszalkodik!
Alig, hogy ismét online volt az audio kimenetel, kapva-kaptam az alkalmon a beszédre.
– Csodapók, roger? – nyitottam a tesztszöveggel. Cseppet sem számítottam mély, gépies hangkimenetelre. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kéne. Azonban mire eljuthattam volna ennek felfedezéséig csak azt érzékeltem, hogy a gépezet rendszere (melyet sikeresen bekapcsoltam) belső takarítást indított rám, hogy kiseperjen.
Kétségbeesetten próbáltam menekülni az első áramforrásba, amit érzékeltem.
– Áááh, lécci, ne bánts! Milyen udvariatlan vendégfogadás ez? – úgy pihegtem, mint aki több métert szaladt volna azért, hogy elérje az utolsó Bayvillebe száguldó buszt.
A mostani rendszer, amit magam körül éreztem bár egy icipicit hasonlított arra, amilyen Kaine kütyüje volt, de mégis eltért tőle. A hangom a megszokott módon, bár kicsit recsegősen távozott. Viszont hihetetlen módon tudtam olvasni a környezetemből, mintha… mintha ott lennék én is. Nem csak gépen keresztül, hanem szinte már fizikailag.
Valami azt súgta, hogy az az óriási robot okkal kezdett mozogni és határozottan nem tűnt hű, de kedvesnek.
– OMG, mekkora ez a bádogdoboz? – a kamera elmozdult a géptől, amiért óriási sokként éltem meg a látványát. A kijelző megállapodott egy hölgyön, igazán érdekes szögben. Ráfókuszáltam az arcára, valahonnét nagyon ismerős volt számomra.
Kisvártatva bevillant a kép az X-suliból, a kínosra sikerült Püspök Hadművelet nyitányáról.
– Bishop? Shard! – hüledezve szólítottam meg. – Te mit csinálsz itt? – hangomban annyi érzelem fordult meg, hogy el se tudtam képzelni, hogy ez lehetséges. A döbbenettől, a meglepetésen át, a megkönnyebbülésen keresztül a zavartságig mindent ki lehetett hallani belőle.
– Bishop is itt van? Izé… Őrnagymester. Akarom mondani a tesód?