Jean Grey és Scott Summers lányaként láttam meg a napvilágot North Salemben. Borítékolható volt, hogy a nászukból hozzájuk hasonló mutáns születik majd, így kezdettől fogva ehhez mérten is neveltek. A Xavier iskolába jártam, ahol anyám és apám is tanított akkoriban. Kelly szenátor halálával a mutánsellenes megmozdulások elhatalmasodtak, az apám is börtönsorra került. Csak később tudtam meg, hogy anyám a mutánsok ellen bevetni próbált nukleáris támadás következtében meghalt. A cserfes gyermekéveimnek azonban akkor lett vége, mikor megtaláltam X professzort holtan a birtokon. Nem fogtam fel még, hogy mi történt. Az iskolát támadták, az egyetlen túlélő pedig én voltam. A katonák sokkos állapotban, ájultan találtak meg és magukkal is vittek. Akkor még nem sejtettem, hogy milyen célokra használják majd a képességeimet. Félelemben és rabságban telt a gyerek- és kamaszkorom további része. Nehéz beismernem, de az agymosás és a drogok hatására sok mutánstársam életének én vetettem véget. A képességeimnek esélye sem volt a helyes útra terelni engem, hiába tudtam, hogy amit teszek, a legkevésbé sem szolgál jó ügyet. A kitörés utáni napjaimat a bűntudat és a gyász jellemezte, majd szép lassan átvette a segíteni akarás.

⭒ telepátia: Már gyerekkoromban megmutatkozott a kognitív folyamatokra irányuló érzékenységem. Képes vagyok mások gondolatainak befogadására, tartós kapcsolat kialakítására egy vagy több elme között - akár nagy távolságokra is. Ebből egyértelműen következik az, hogy ezzel a képességgel a gondolatok útján - kis túlzással - bárkit és bárhol meg tudok találni. Pszionikus energia segítségével meg tudom zavarni az agyi működést, ezáltal saját elmémet biztonságban tudhatom más telepatáktól. Ha a helyzet úgy kívánja illúziókat láttatok másokkal, azt is képes vagyok elérni, hogy valaki - akár saját magam is - az öt érzékszerv számára láthatatlan legyen.

⭒ telekinézis: Tudok lebegni, lebegtetni, hihetetlen sebességgel repülni, valamint védő erőtereket és pszionikus kardot létrehozni. A telekinézis segítségével képes vagyok az anyagok szubatomi szinten való manipulációjára és - Xavier professzor szerint - az emberi genomok átírására is.

⭒ idő manipuláció: Hallottál már az asztális időutazásról? Nem csak utazni, de utaztatni is tudok az időben. Képes vagyok arra, hogy saját tudatomat - vagy valaki másét - önmag(m), ősei(m) vagy leszármazottai(m) inkarnációjának múlt- vagy jövőbeli változata fizikai testének adjam át, vagy testetlen asztrális formában küldjem az idősíkra. Ezáltal lehetőség nyílik a múlt eseményeinek befolyásolására, azonban amint a tudat befejezi az utazást és visszakerül a jelenbe, a történelem is megváltozik, új idővonalak jöhetnek létre ezáltal. Az erő használata alapos ismeretet igényel, szabályozatlan használat mellett megjósolhatatlan az utazás kimenetele. Szeretném azt hinni, hogy tudom irányítani, de sokat kellene még tanulnom.

⭒ korlátozott főnix erő: Születésemkor anyám erejének egy kis darabja kapcsolódott hozzám, így azóta a részem, mióta csak az eszemet tudom. Gyerekként is erősebb és lobbanékonyabb voltam, mint a többiek, és tudván, hogy az anyám lánya vagyok, X professzor vezetésével szigorú keretek között követték nyomon a fejlődésemet. Ez azonban nem a főnix erőnek volt köszönhető. Ez a velem született képesség még sosem volt igazán aktív.

A mágia és a mágikus tárgyak (pl.: Lélekkard) képesek ellenállni minden erőmnek.

Regisztrációs törvény a mutánsoknak, népszámlálás, bélyeg. Kelly rendszerében ez várt volna ránk. Nélküle viszont a Sentinelek vették át az uralmat a 811-es Földön és nem csak nemzetbiztonsági fenyegetésnek tartottak minket, több embert is megöltek vagy bebörtönöztek. Robert Kelly meggyilkolása vezetett ehhez. A merénylet intenzív, mindenkire kiterjedő paranoiát váltott ki a mutánsokkal szemben, és a következő elnökválasztáson egy mutánsellenes jelölt győzött. Gyakorlatilag nem volt menekvés, azokat a mutánsokat, akik túlélték, a Mutáns Elkülönítő Létesítménybe szállították, mely a legtöbbeknek halálukig szolgált otthonául. Akik nem voltak ilyen szerencsések, azoknak a nyomába engem küldtek.
Évekig tartottak rabságban Ahab laboratóriumában. Igazi kihívást jelentettem neki folyamatosan fejlődő pszionikus képességeimmel. Bár nem én voltam az egyetlen, aki arra a sorsra jutott, hogy egy szadista félkiborg kísérletezzen rajta, sokat szenvedtem. Nem csak fizikailag éreztem magam megcsonkítva, a lelkemet is megtépázta a szüleim és barátaim halála. Ahab tudatmódosítóival és a különféle módszereivel szemben pedig képtelen voltam felvenni a versenyt. Talán nem is akartam eléggé. Felejtésre vágytam, de azóta sem tudok. Az emlékeimbe ivódott minden perc, mikor őket szolgáltam. Az a szemétláda viszont rosszul járt, mikor úgy gondolta, hogy a végtelenségig folytathatja a Vadászkopói pórázon rángatását. Évek kellettek hozzá, már tizenhét is elmúltam, de a gyűlöletem és a fájdalmam egyvelege erősebb lett, mint bármi, amivel korábban befolyásolni próbálta az elmémet. Sosem kímélt, de abban a pillanatban a lázadás gondolata nem csak megfordult a fejemben, hanem nagyon gyorsan valósággá is vált. Biztos vagyok benne, hogy azért nem öltek csak meg, mert Ahab legnagyobb sikerének híre messzire eljutott és a létezésem gondolata is félelmet keltett a még rejtőzködni képes mutáns állományban. Az a barbár pedig közelebbről is megismerkedhetett végre a módszerével. Én sem úsztam meg teljesen ép bőrrel, az arcomat sebesítette meg, ő viszont azóta méltó csak igazán a kiborg névre.
Halál helyett engem is a táborba száműztek. Itt viszont sokkal nehezebb volt azoknak a szemébe nézni, akikről tudtam, hogy én juttattam ide őket, hogy aztán internálótáborban leheljék ki a lelküket, mint elfogadni az enyészetet. Nem tartoztam közéjük, bár találtam pár ismerős arcot, nem fogadtak tárt karokkal. A napjaink továbbra is kilátástalanok voltak, de a gyógyszerek és a kísérletezés nélkül a tudatom szép lassan tisztulni kezdett. Franklin és Kate voltak a támaszaim és bár az erőnket nem tudtuk használni, folyamatosan terveket szövögettünk a szökésünkre vonatkozóan. Richards volt az egyetlen, akit az elmémbe engedtem, Kitty pedig talán az egyetlen barátom lett. Ők a veszteségek ellenére sem adták fel, így én sem tehettem. Frank végül álmában látta meg a megoldást, ami megmenthet minket. Kellő győzködés után pedig Magnetó és Rozsomák is mellénk álltak. A megvalósításhoz azonban előbb a gallérjainktól kellett megszabadulni - ez viszont csak kettőnk esetében sikerült. Vesztenivaló híján - és persze Kitty beleegyezésével - egy még alig gyakorlott képességemet hívtuk segítségül, mellyel Kitty tudatát évekkel visszarepítve sikerült megelőzni a mutáns társadalmat és embereket egyaránt sújtó háborús időszakot.
Komolyan azt hittem, hogy a tervünk sikerrel járhat, ezt megerősítve pedig Kitty visszatértekor örömmel számolt be Kelly megmentéséről. A pszionikus képességem engem ugyan megvédett attól, hogy eltörlődjenek a megváltozott történelemről való emlékeim, de a többiek sem tapasztaltak változást. A szökésünk után bizarr volt a helyzet. Működnie kellett volna. Napokig értetlenkedtünk és a sikertelenségünk okait fejtegettük, de az időnk fogytán volt. Pontosan tudtam, hogy csak idő kérdése, hogy Sentineleket küldjenek utánunk. Vagy rosszabb. Vadászkopókat. Olyan szörnyű teremtményeket, amik nem gondolkoznak, csak végrehajtják a parancsokat. Olyanokat, amilyen én is voltam. Nem hagyhattam. Már csak maroknyian maradtunk, ki kellett használnunk az időt, míg mi vagyunk helyzeti előnyben a szökésünk okán. Ezúttal viszont biztosra kellett mennünk, meg kellett fejtenünk az okát annak, miért nem változott meg Kate múltbéli sikere után a jelenünk. Magamat küldtem hát vissza asztrális síkon, a cél pedig az anyám fizikai valója volt. Könnyű volt rá koncentrálnom, a velem született főnix erő vezetett. Kereste a forrását. Sosem volt még ilyen egyszerű dolgom. Xavier professzor sokkal többet várt tőlem, ez pedig olyan természetesnek tűnt, mintha mindennap ezt csináltam volna eddig életem során. Csakhogy nem ott kötöttem ki, ahol lennem kellett volna. Éreztem, ahogy az erő elhatalmasodik felettem. Bennem. Először még azt hittem, hogy sikerült anyám testében landolnom lélekben és azért érzem ahogy az ereimet átjárja a főnix ereje. A következő pillanatban viszont értetlenül pillantottam Kate aggodalmas arcára. Nem fogtam fel mi történt. Tompán hallottam csak, ahogy a barátnőm valakihez beszélni kezdett, mintha győzködné valamiről, mielőtt végleg elsötétült előttem minden. Csak egy hatalmas rántást éreztem, mintha kitépnének a tulajdon bőrömből, aztán melegség járta át a testemet, ami bizonytalansággal töltött el. Mozdulni akartam, de minden tagom nehézzé vált. Szólni sem tudtam. Enyhült a fájdalmam, az emlékeim pedig elhomályosultak. Mit csinálsz, Kate?