Ahogy Romy megosztotta velem az ellenérzéseit a toronyszoba iránt, éreztem, hogy valami mélyebb dologról van szó. Nem erőltettem, hogy feljöjjön oda velem, mert tudtam, hogy felesleges lenne. Sosem voltam az a fajta, aki ragaszkodik ahhoz, hogy mások megtegyenek valamit, ha látom, hogy kellemetlen nekik. De azért furcsa volt. Nekem a nyugalmat jelentette, amikor nem kellett folyamatosan figyelnem a többiekre, hiszen így is többet hallottam belőlük mint szerettem volna. És talán emiatt nem is érti, miért olyan fontos számomra az a hely. Talán legközelebb… vagy talán soha. Az én titkom marad. Sosem voltam az a beszédes típus.
Amikor a táncról beszélt, az arca felragyogott, és ez a fény mintha engem is megérintett volna. Voltaképpen ritkán volt olyan alkalom, hogy éreztem ezt a melegséget. Az a mosoly, az a csillogás a szemében… Meglepett, mennyire szívesen táncolna velem még többet. Ez a gondolat furcsán jólesett, pedig régóta nem hagytam magam közel engedni senkihez. És most, itt van ez a lány, aki nemcsak elfogadja a furcsaságaimat, de még lelkes is miattuk. Nem tudom, hogy kezeljem ezt. De a szívem mélyén… talán vágyom rá.
A kérdése a kilátásról és az érzéseimről váratlanul ért. Szinte senki sem kérdezett még ilyeneket tőlem. Megszoktam, hogy a falak közé zárjam az érzéseimet, hogy senki se lásson bele a valódi énembe. Mégis, most valahogy más volt. Ahogy ránéztem, azon kaptam magam, hogy a válaszon gondolkodom. De nem tudtam mit mondani. Még magamnak sem vallottam be igazán, mi nyomaszt, amikor idejövök. Csak a kilátás… talán a magány, talán a szörnyeteg bennem, ami sosem nyugszik, vagyis nem kellene, most pedig egy ideje nem érzékelem. Nem tudom mit gondoljak. De nem csak ez.
Amikor Romy megkérdezte, mi nyomaszt itt fent, éreztem, hogy egy pillanatra elmerülök a gondolataimban. Az igazság az, hogy néha egyszerűen csak szeretek egyedül lenni és töprengeni. Ez a hely az enyém, egy kis szelete a világnak, ahol senki sem zavarhat. Itt tudok igazán gondolkodni, kicsit eltávolodni mindentől, ami túl soknak tűnik. Nem mintha a nyomás lenne a lényeg, inkább csak az a csendes magány, ami segít összerakni a fejemben kavargó darabkákat. Nem akarom, hogy félreértsen, hogy azt higgye, valami nagyobb súly nehezedik rám, amikor idejövök. Ez egyszerűen csak az én kis visszavonulóm, ahol tisztábban látom a dolgokat. Nem vagyok jó a szavakban, de úgy érzem, ezt most el kell mondanom neki.
– Csak szeretek itt lenni egyedül. Gondolkodni. – mondom, miközben egy pillanatra ránézek. Ez a válasz talán egyszerűnek tűnik, de remélem, hogy megérti, miért fontos nekem ez a hely. És talán azt is, hogy a magány nem mindig egyenlő a szomorúsággal. Néha csak erre van szükségem, hogy újra összeszedjem magam.
Ahogy Romy közeledett felém, és megpuszilta az arcomat, valami megmozdult bennem, amit régóta próbáltam eltemetni. Ez a lány... valahogy más volt minden. Vajon csak hallgatnom kellene a belső megérzéseimre? Megengedhetem magamnak, hogy valami újat tapasztaljak? Hiszen így is már fontosabb volt számomra, mint a többiek, mert mi van, ha… ha végül megbántom?
Ahogy rám nézett, észrevettem a zavart az arcán, és hirtelen úgy éreztem, hogy talán egy kis visszajelzés segítene. Nem vagyok jó a szavakban, sosem voltam, de valahogy éreztem, hogy most mondanom kell valamit.
– Én is... jól éreztem magam. Köszönöm, hogy bevállaltad ezt a helyet, tudom, hogy nehéz leküzdened a tériszonyod. Nekem sokat jelent. – mondtam halkan, talán kissé esetlenül. Ez több volt, mint amit általában mondok, de talán... talán elég lesz. Nem akarom elijeszteni őt, emlékeztetni arra, hogy mégis milyen magasban van, de szerettem volna ha tudja, tényleg sokat tett most.
Romy… ez a lány tényleg más. De mit kezdjek ezzel az egésszel? Hogyan hagyhatnám, hogy közel kerüljön hozzám, amikor én magam sem vagyok biztos abban, hogy ki vagyok valójában? Nem akarom megbántani, de ugyanakkor… talán jobban félek attól, hogy mi lesz, ha tényleg elengedem magam. Ha megnyílok előtte… ha közel engedem. De valami azt súgja, hogy talán… talán érdemes lenne kidrítenem, hogy mi zajlik tulajdonképpen bennem.

– Én vállaltam el, meglehet értetek és a nyugalmatok érdekében, de senki nem tartott a fejemhez pisztolyt, hogy csináljam. – megmosolyogtatott a dacossága és a véleménye, de tényleg el tudtam dönteni magamtól is, hogy mit tartok követendőnek.
– Akkor majd beszélünk a többiekkel. – a témát nem akartam forszírozni, de szerettem volna, ha látja én is komolyan gondolom ezt. Könnyedén mentem bele a témaváltásba vagy épp figyeltem a táncra. Az most engem is lefoglalt és jól esett.
– Vagy fel is jöhetnél. – nem engedtem a témából, láttam ahogy megfeszül az arca. Egyszer minden paranoiáját le kell küzdenie, az pedig amúgy sem egészséges, ha a ház bizonyos részeitől is tart. Míg eleinte direkt oda halmoztam fel a fegyvereket, hogy oda úgysem jön, mostanra már annyi mindennel kibővült az a szoba, hogy már állványokon kezdtem kategorizálni a holmikat. Egyébként is ott gyűlt a sok infó a HYDRA megjelenéseiről.
Megmosolyogtatott a sajnálkozása. Ha csak ezen múlik a rossz kedve, akkor fel kell világosítsam arról, hogy rossz helyen tapogatózik.
– Lehet, hogy úgy indult az egész, hogy a bál miatt tanítasz meg táncolni. De egészen lelazít és jól is érzem magam közben, szóval nem vagyok ellenére, hogy néha táncoljunk. Már ha te is szeretnéd. És tényleg nem csaltam, így akartam megtanulni. – szerettem volna látni a beleegyezését is.
Igyekeztem minél hamarabb túllenni az úton, sőt igazából meglepett mennyivel másabbul is kapaszkodik. Én csak örültem neki, hogy már könnyebben kezelte az utazást. A kérdésére már nyújtottam is a kezem, mi több én fogtam rá az övére, hogy belecsimpaszkodhasson. Engem a legkevésbé sem zavart, sőt soha egyetlen percig sem zavart a közelsége. Egészen addig sétáltam ki vele, amíg még nem volt sok neki. Jó érzéssel töltött el, hogy neki is tetszik a kilátás. Aztán ahogy már sok volt, visszább sétáltunk és hagytam leülni. Én is csatlakoztam hozzá, bólintottam a kérdésére.
– Felhozhatlak egyszer ide. Amikor borongósabb napom van, vagy csak elmélkedni szeretnék, ide jövök fel. Nincs senki, bár nem zavarna igazából a jelenléted sem. Meg valahogy megnyugtat és tényleg nagyon szép. Látnod kellene, innét a csillagokat sem takarja annyira el a város porfelhője.

Csak bólintottam a hasonlatra. Azt már észrevettem, hogy könnyebben választok cuccokat magamnak, néha megfontolom, hogy olyan holmit is beszerzek, amit nem feltétlenül érzek szükségesnek. És mégis. A legutóbbi mini hi-fi is egy ilyen szerzemény volt a toronyszobába, pedig nem volt rá szükségem. Mégis olyan könnyedén telik az idő a rögtönzött háttérzenével. De a szúrkálódó célzása mosolyt csalt az arcomra, naná, hogy tudtam mire gondol.
– Az sem volt biztos, hogy egyáltalán beválik, ha pedig kacsa, akkor fölöslegesen mentünk volna ketten. – az indokom nekem viszont megvolt rá, plusz ő több időt töltött el azokban a napokban Milessal is. Ha nem lettek volna ott mindketten, bizonyára én magam vittem volna haza a cuccot neki, lévén kellett a dekódolás.
Az én véleményem általában szubjektív volt, hiszen sok mindent nem éltem meg úgy, ahogy mostanában elém jöttek. Nem tudhattam milyen tényleg sokadmagammal lakni és mivel megoldottam annyival, hogy gyakrabban vonultam el a többiektől, nem is csináltam nagy ügyet belőle. De meglepett, hogy Romynak is sok a társaság. Ha már ő felsorolta az aggályait, akkor én is megosztottam vele a tapasztalataimat. Azt tudtam, hogy valami roppant különleges a kapcsolata Alverssel, de arról gőzöm nem volt, hogy miért méregetett mondjuk akkor, amikor a kutya megérkezésén civakodtunk össze, de ez csak egy ilyen volt. Mondjuk nekem nem célom, hogy minden áron megkedveljen, ha nem akar, akkor úgysem fog. Nem Laze vagyok, aki más nyakába akaszkodik spanolni.
– Nos... akkor igazából nem csak abban hasonlítunk, hogy mindketten különcök vagyunk, de én is hasonlóképp gondolom ezt a HYDRA ügyet. Freddy majd a többiek érkezése után nem csak sokan vagyunk, de túl sokan is kapcsolódunk ehhez az ügyhöz. Ha egyikünket megtalálnak, akkor mindannyian megleszünk. Szóval amíg nem vagyunk valamiben biztosak, addig ne tegyünk lépéseket. És legfőképp ne keltsünk feltűnést. – ezt nem tudtam nem komolyan venni, de nem akartam elodázni az este hangulatát.
Elgondolkodtatott az, amit Gwennel és Milessal kapcsolatban mondott. Lehet nem kellett volna így tennem, de azzal, hogy megoldottam volna kettejük problémáját, máris elmondhattam volna, hogy annyival kevesebben lesznek, ha beüt a baj.
– Építek nekik egy univerzum nyitót, ami hazaviszi őket. Mivel fogalmam sincs, hogy melyik világban tartózkodnak ők, így arra gondoltam valami DNS-felismerő jeladót is beépítek. De valahogy eddig mindig arra jutottam, hogy portált nyit és nem kaput más világokra. De lehet te többet látnál belülről, csak sosem jössz fel. – célozgattam arra, hogy úgy kerülte a tornyot mintha pestises lenne.
– Pedig ez nem verseny. Én csak a kísérőd vagyok, nem a versenytársad. De tudod, én mindig csalok, ha tanulnom kell valamit, így raktak össze, hogy hamar elsajátítsam. – néha azért hajlamos voltam úgy beszélni magamról, mintha valami gyárban készültem volna, hiszen tényleg összeraktak. De ez már azért egyre ritkább volt. Nem is vártam meg, hogy megdorgáljon érte, inkább hagytam őt lelkesedni. Amint letudtam a pizzákat, megvártam amíg a zakómba bújik. A menetszél miatt kelleni is fog neki, mert én aztán nem terveztem lassítva közlekedni. Ismerve az utazási módszereit és azt, hogy tényleg néha kukkol, inkább jobb letudni a távot.
– Lenyűgöző, hogy nem sikítozol, valóban. Óriási fejlődés, hogy kevésbé szeretne a szíved kiugrani a helyéről. – igyekeztem megdicsérni a bátorságáért, miközben becéloztam az utolsó nagy kanyart, hogy aztán még magasabbra lőjem ki az utolsó kapaszkodót és aztán landoljunk az épület adóvevő tornya alatt. Innét aztán pazar volt a kilátás a Central Parkra, no meg az egész városra.
– Oké, ha készen állsz, akkor most már leléphetsz és körülnézhetsz.

Elmosolyodtam csak azon, amit Romy mondott. Az sem volt egy halott gondolat, hogy esetleg félreértette a jeleket, sőt igazából amikor ebbe a világba csöppentem, egyáltalán nem számítottam rá, hogy "megint" keresztezi az utamat. Sokat töprengtem azon, hogy miért pont ő villant be előttem ahogy elüti az az autó, de mindig csak arra tudtam következtetni, hogy talán mert nekem is ilyen jellegű változásra volt szükségem még ha nem is láttam ezt be.
– Belátom nekem is változásra volt szükségem, meg rátok, hogy megismerjem azt én milyen vagyok, milyen rátok számítani és közösen tervezni. Remélem mindezzel nem járok rossz úton. – néha ugyan vannak aggályaim, hogy nem a megfelelő irányba tartok, de úgy gondoltam tisztának ha én is megosztok vele valamit. Ez is újdonság, szavakban kifejezni mindent.
– Hirtelen lettünk nagyon sokan. Ami azt hiszem nem baj, de én sokakkal nem tudok mit kezdeni azóta sem. Titeket négyeteket ismerlek úgy igazán, Gwen és Miles miatt pedig csak úgy érzem, hogy felelősséggel tartozom amiért nem a saját otthonaikban vannak. Ha rajtam múlik, akkor valahogy hazajuttatom őket. Crystalt sosem értettem, ahogy itt sem, Freddy pedig azt hiszem fél tőlem. Legalábbis nagyon kerül. Lacey és David számomra nagy kérdőjelek, Alvers pedig csak legalább annyira nem társasági figura, mint én, ha nem jobban. Látszik, hogy jót akar neked, mondjuk engem néha furcsán méreget. – ha már ne mondjam el a többieknek, akkor kicsit mindenkire is kitértem. Aztán ha már másabb volt a tánc, akkor pörgettem is egyet rajta. Amit hamar megtanultunk, az a beszélgetés volt tánc közben, nem nehéz egyszerre mindkettőre figyelni.
– Tetszik. Vagy nem úgy látod? És neked tetszik, hogy nem neked kell vezetned? – kérdeztem vissza a táncra, hogy ő miképp látja. Sem a módszereivel, sem a kreativitásával nem volt sosem baj. Viszont meglepett a hirtelen megállása.
– Biztos dobjalak oda? – most rajtam volt a sor, hogy mosolyogjak. Ritkán kért ilyet. Elpillantottam a pizzás dobozok felé, aminek nagy részét már azért sikerült elpusztítani, de azért még maradt. Alighanem nem fog elfogyni. Arra már nem akartam reagálni, hogy nehéz vagy sem, mert akkor sem lenne az, ha tele enné magát. De úgysem fogja elhinni. Szóval elengedtem a kezét, hogy még egy kis hálóval összefogjam a dobozokat és leengedjem oda nem messze a kint cigizőktől, egye meg aki megtalálja. Én pedig már ismét Romy kezét fogtam, hogy a perem felé húzzam, vagyis már nem is a kezét fogtam, hanem a derekát.
– Akkor kapaszkodj, indulunk. Jegyezd az utat. – azzal már nem is haboztam nekilendülni az első nagyobb épülethez vele, hogy célba vegyük a legkedvencebb helyemet.

Nem akartam ide keverni, hogy ezt a helyzetet mennyire átéreztem, hiszen csak akkor döbbentem rá, hogy a magány fojtogat, amikor megtapasztaltam az ellentétjét. Bizonyára neki másképp alakult a dolog, mint ahogy én megtapasztaltam.
– Könnyen meglehet, hogy nem is rá volt szükséged. Nem vagyok igazán erős az ilyen tapasztalatokban, de amikor valamire szükséged van, azt bevonzod. Mint én titeket. Nem tudtam, hogy mire van szükségem, míg át nem éreztem. – igyekeztem a saját példámmal azért alátámasztani, mire is gondoltam, de nem voltam teljesen biztos benne, hogy jó ez az irány.
– Ha van ilyened, akkor élj vele. – elmosolyodtam a dicséretére. Őszintén jól esett, mert az ilyen visszajelzésekre volt igazából szükségem. Őszintén hatott és annak is éreztem. Ha azt mondom egyszer a régi önmagamnak, hogy igen is szüksége van neki is a kritikákra legyen az pozitív vagy negatív, akkor nem hisz nekem. De bő két hónap alatt is óriási előrelépést éltem meg azzal, hogy nem éreztem céltalannak az életemet és kezdtem megtapasztalni az én személyiségem egyediségét, ami már nem Peter emlékeitől függött.
A filmes utalással nem értettem egyet, de valamiért a reakciójától úgy gondoltam, nem firtatom tovább. Általában, ha elvörösödött, akkor sikerült valami kényelmetlen témába tenyerelnem és ettől zavarba jött.
– Mondjuk. A részletek már csak tervezés kérdése, de emberibbnek érzem én is ezt az élethelyzetet... mármint átlagosabbnak, mint amilyen szokásaim nekem vannak. Amúgy sem jövök rá, hogy mi tetszik nekem, ha nem próbálom ki, nem? A tánc meg te is mondtad, önkifejezés. – egészen jól boldogultam már, főleg, amikor Laze vagy Niel vagy mindketten belerángattak valami hülye fogadásba, hogy dobjak én is egy lejtmenetet a Just Dance játékban. Mindennek a legalja, mégis alkalomról alkalomra egyre kevésbé éreztem kínosan magam.
– Mert jó ötleteid vannak. Nekem nem ilyen élénk a fantáziám. De mit szólnál, ha a következő az lenne, megmutatom az egyik kedvenc helyemről a várost?

Nem azért nem tetszett, ami jót mondott róla mert valótlannak tartanám. Én elhittem, hogy Pietroban valahol legmélyen volt némi jóindulat is. De csak ha nagyon magába nézett. Az egész helyzet viszont számomra inkább hajazott egyfajta Stockholm-szindrómára.
– Eljátszotta a bizalmadat. Nem is csak ezt tette meg. A bizalmadba férkőzött, megkedveltette magát, majd visszaélt a hatalmával szándékosan. De tovább megyek, az még rosszabb, ha még arra is befolyással van, hogy másokban ezért nehezebben bízol meg. Ez görénység és nem érdemel mentegetést. – nem láttam értelmét annak, hogy több szót pazaroljak egy olyan személyre, aki igazából többet ártott a létezésével is mint segített. Tapasztalatból gondoltam így, mert ahonnét jöttem, ott sem viselkedett másképp.
A könyveken úgy fest jobban eltémáztunk, mint azt gondoltam, de nem is bántam mert addig sem kanyarodtunk vissza a korábbira. A mosolyom csak jobban szélesedett, ahogy figyeltem őt. A gödröcske a szája szegletében egészen lekötött, olyannyira, hogy mire ismét felpillantottam a szemeibe, már az ismerős dallam csendült. Választ ugyan nem adtam, de egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy elhúzódjak vagy ne akarjak a kedvére tenni. Oké, igazából a sajátoméra is tettem. Nem is hagytam, hogy mint a gyakorlások megannyi alkalmakor ő mutassa a lépéseket, most én önállósítottam magam és meglepődtem azon is, hogy ez mennyire jól ment. Még kicsit közelebb is léptem, mint azt a beállásnál mutatta.
– De, valami olyasmi. Sokadszori második esély. – céloztam egyúttal arra is, hogy nem csak Peterrel, voltaképpen mindenkivel tiszta lappal indultam. Legfőképp vele és összehasonlítani sem lehetett volna a vele töltött időt azokkal az alkalmakkal, amikor Glitch részletezte, hogy éppen mit és hol és hogyan oldjunk meg. Talán kicsit túlontúl őszinte voltam, de nem szívtam volna vissza.
– Ha most azt mondod, hogy fura vagyok, mert te fura vagy és nem így kellene gondolnom, akkor csak szólok, az összes filmed és sorozatod arról szól, hogy két fura jól kijön egymással. Szóval, ha ez az ára, szívesen maradok fura. Hogy normális vagyok-e, azt döntsd el te. De nem azért jöttem ide, hogy kiszórakozzam magam ahogy Laze teszi, akkor lent lennék. De most itt jobb fent, csak így kettesben. Úgy fest a bakancslistád jobban hasonlít az enyémre, mint azt elsőre gondoltuk.

Valahol baromira át tudtam érezni, hogy mennyire viszolyog Pietrotól. Attól a nárcisztikus seggfejtől kinek ne ülne ki egy savanyú fintor a képére? Én is biztosan csomót kötöttem volna a lábaira aztán fusson ahová akar.
– Ha egy mód van rá, akkor megtalálom a megoldást rá, hogyan likvidáljam mielőtt veszélyeztetné a testi épséged. Annyit sem érdemel, hogy az emlékeidben őrizd, nemhogy még befolyásoljon a tetteidben. – talán némi dac és düh is árnyalódott a szavaimba, de őszintén érdekelt, hogy Romy jobban érezze kicsit magát.
– Egyébként is egy könyvet nem megunni szokás, hanem újra és újra elolvasni. – picit vállal meg is löktem, miközben elmosolyodtam a könyves hasonlatán.
Kaptam az alkalmon amikor megszólalt az a lassú szám, hogy felrázzam ebből a betespedt állapotból. Ez az ő estéje volt és készült rá eleget, láttam rajta mennyire fontos neki.
– Akkor töröld le. – nagyjából nem sok időt hagytam neki erre, mert épp csak megtörölte a kezét már húztam is a tágas részre, ahol se szellőző se más nem akadt az útba, mégis jól hallatszódott a zene. Úgy döntöttem, hogy most én fogom vezetni őt és nem fordítva. Ha most nem lennék kezdeményező, nem lett volna értelme az eddigi gyakorlásainknak. De egyébként is szerettem volna most meghálálni a fáradozásait.
– Talán az, hogy nem tudtam Peternek időben segíteni. – meglepett a téma, amit feldobott, de nem akartam hazudni neki. Ahogy aztán a továbbit is komolyan gondoltam.
– Sok mindent másképp csinálnék és nem is. De azt például nem bánom, hogy rátok bukkantam és azt sem, hogy ennyi időt töltök veled.

Nem tudtam olyan dologért hibáztatni, hogy a jó dologra próbált inkább koncentrálni. Meglehet még értelmetlenebb lett volna a kötődése, ha közben végig egy olyan ember váltja ki belőle mindezt, aki egy gátlástalan pöcs. Valahogy ezt éreztem az egész szituációból. Ezzel nem is lehetett volna semmilyen érvvel felvenni a versenyt, így addig is csak bólintottam és betoltam még egy szelet pizzát. Volt itt épp elég doboz ahhoz, hogy még bőségesen elég legyen akkor is, ha most meglepően gyorsan fogy.
– Igazából megértem, hogy sokkolt a múltkori. – bátorkodtam felhozni az esetet, amikor ez a kedves hasonmás az én kezembe adta az épp elájulófélben lévő Romyt. Ha előbb ocsúdok fel, lehet még tévesen be is mosok neki. Már volt szerencsém Pietrohoz, ismertem a skilljeit, hogy az érzékeimet kihegyezzem a mozdulataira. De a srác határozottan más volt.
– Talán valamit jobb lezáratlanul hagyni, mint hogy végleg összetörnél az igazságtól. De igazából rajtad áll, hogy ebből ki tudsz-e lábalni vagy hagyod, hogy az életed hátralévő részében kihasson rád az, amit elhintett benned. Nem vagy undorító azért, mert meggondolatlanul cselekedtél. Én itt sem lennék, ha folyamatosan azon emészteném magam, mit követtemel eddig. Sok rosszat, amire nem vagyok büszke. – látszott rajta, hogy mennyire emészti és szerettem volna, ha látja, hogy nem egy olyan hibát követett el, ami örök billogot éget rá. Még épp a pizza maradékát toltam magamba, amikor Romy felkapta a fejét a zenére. Én is így tettem, noha elég hamar meghallottam mi szól odalent. Egy picit elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott a tabu dolog. Itt most nem mondhatja ezt. Kaptam is a lehetőségen, gyorsan a nadrágomba töröltem a kezem és már húztam is fel.
– Akkor gyere, le ne maradj róla. – megálltam most vele szemben, egészen fellelkesedtem a helyzeten. Most nem akartam emlékből cselekedni, csak abból, amit tanultam. Tartottam a kezem neki pont olyan szabályosan, ahogy mutatta. És csak reméltem, hogy nem most fogja megvétózni.