Gimi eleje óta barátok vagyunk Peterrel, bár szomszédok lettünk, még sem volt alkalmunk gyerekkorunkba haverkodni. Egyszer kétszer előfordult vigyázott rám May néni, de Peter mindig magának való volt.
Mikor elkezdtük a gimit akkor megtört a jég, és jó barátok, legjobb barátok lettünk hárman Harryvel. Azóta úgymond kerülgetjük egymást. Lenyűgöz Peter esze, és mégis szerény, bátortalan. Pedig neki aztán nem kéne lennie. De mégis ilyen legyen, mint a többi nagyképű fajankó. De mégis van benne valami, ami nem enged teljesen közel magához. Néha úgy érzem, azt érzi, amit én, de aztán felveszi a páncélját, és nem enged közelebb. Nem tudom, összezavar... És már csak kevés idő van a suliból hátra, kicsit félek mi lesz utána, nem csak velem, hanem velünk... a hármas fogadttal, és ... velem és Peterrel.
- Hát, nagy kegyesen átengedett egy kettessel. Még jó, hogy a főiskola veszélye nem fenyeget... - forgatom a szemeimet, majd beis csapom a szekrényemet mérgembe.
- Persze az érettségire jó lenne ha átvennénk, már amennyit feltudok fogni belőle. De így is a fogalmakat bemagoltam, csak a számításokban volt, ... némi hiba... akkor se érzem jogosnak. - főleg hogy az agyalágyultaknak kevesebbre is jobb jegyet adott. - Egyszerűen engem vagy kedvelnek vagy nem. - sóhajtok, csak kár, hogy ez a jegyeimen látszódik.
- Betty csak maximalista. Neki kell a főiskolához a pontok, így megértem. Viszont pont ezért kellesz, te vagy a legjobb fotós. - mosolyodom el, én magam is fotózok, de legfőképp maradok inkább az írásnál. - Engem is nagyon nehezen fogadott be a lapba, de aztán rájött, hogy a nagy szájú MJ jót tesz neki. - vigyorgok, főleg mikor Flash-t járattam le, bosszúért, amiért csesztette Petert. Az egy jó nap volt, soha nem felejtem el Flash fejét, fülét, farkát behúzta. Azóta nem szórakozik Peterrel, velem előtte se mert.
És persze, mintha az univerzum így jelezne kiesik az egyik mappámból, amit épp a táskámba akartam bepasszírozni a bál szórólapja, amiről teljesen meg is feledkeztem. Egyszerre hajolunk le Peterrel érte, össze is akad a kezünk. Fülig elpirulok, de nem húzom el azonnal. Miért gondolja ezt?
- Igazából nem, Flash elhívot, de nem vele akarok menni.. - felegyenesedünk, azt se tudom kinél van a papír...
- Még is csak az utolsó bálunk, ahova ... öhm, tehát olyannal akarok menni, akivel tényleg jól is érzem magam...- nézek Peterrel, konkrétan szemmel verem.  
- Szóval.. - mond már ki, kérdezz rá... vagy ennyire nem akar velem menni? Kérdezzek rá? És ha visszautasít? Izgalmamba az alsó ajkamat harapdálom, ugyanis kínos csend telepszik ránk. Akar valamit mondani, de... najó MJ, ez még is csak a modern világ, nem gáz ha te hívsz el egy fiút...
- Eljönnél velem a bálba? - kibököm, de egyszerre szólal meg velem, a folyosó zsivaj mellé, így nem tisztán értettem. De ha igen, akkor jól, hogy ő is ezt kérdezte?

Hihetetlen, hogy még egy hétköznapinak hangzó "Helló Parker" is képes elérni, hogy az egész fejem néhány árnyalattal vörösebb színt öltsön és úgy égjenek a füleim, mintha a legnagyobb kánikulában forrósodhattak volna maszkom alatt legalább három órán keresztül. A legrosszabb része (vagyis, nem, mert egyáltalán nem rossz, de most nem ez a lényeg!) az, hogy még csak tenni sem tudok ellene semmit, mert... mégis hogyan tudnék? Mary Jane egyértelműen teljesen más liga, mint amiben én valaha is mozoghatnék. Legalábbis, ezt szajkózom magamnak, amikor meg akarom indokolni fejben, hogy miért nem hívtam még el a bálba. Egyszerű: azért, mert tuti, hogy már van rá partnere. Ha neki nincs, akkor valami komoly gond van ebben az iskolában. Szinte tuti, hogy Flash vagy Brad már beelőztek. Vagy mindkettő egyszerre, amilyen szerencsés srác vagyok.
- Hát... nem panaszkodok. ─ ejtek meg egy sejtelmes, játékos mosolyt heccelésként, ami... magamhoz képest még meglepően magabiztosra is sikerül. Abban mindenképp a segítségemre volt ez a kérdés, hogy kicsit visszatérjek csapongó gondolataim fellegei közül a valamivel biztosabb talajra.
- Miért? Neked hogy sikerült? ─ tudom, hogy Mr. Hamonddal volt már nézeteltérése a múltban és az is tagadhatatlan tény, hogy a férfinak azért megvan a sajátságos stlíusa. Nem feltétlenül a tanítási módszereit illetően, inkább a környezetének kezelése szempontjából. És MJ iménti szemforgatása nem éppen azt sugallja, hogy könnyű egyetértésre jutottak volna.
- A következőre tanulhatunk együtt. ─ mielőtt még útját állhatnám a kobakomban megfogalmazódott szavaknak, abban a pillanatban, menthetetlenül kitörnek belőlem. Ilyenkor mindig elmerengek azon, vajon melyik volt jobb? A pókcsípés előtti időszak, amikor képtelen voltam dadogás nélkül megszólítani őt, ezért inkább a hallgatásra törekedtem vagy a mostani, amikor az idegességemet krónikus dumálással próbálom leplezni? Én az előbbire szavaznék.
- Úgy értem... persze, csak akkor, ha van kedved. ─ teszem hozzá elhadarva és nem mellesleg, enyhén pirulva. Nem mintha pont egy lúzerrel akarna együtt tanulni, mint én, szóval ilyesmitől nem kell tartanom. Harry valószínűleg úgyis többet tudna neki segíteni.
- Azt hiszem, igen. Hacsak betty nem akar helyettem mást keresni. Szerintem még mindig eléggé pikkel rám a múltkori miatt. ─ húzom el a számat. Pedig én tényleg nem akartam leváltatni az ő képét az ESU-s cikknél! Úgy tudtam, ő nem fog leadni hozzá anyagot, ezért mutattam meg lapzárta előtt a képet MJ-nek. De sajnos a magyarázkodásom süket fülekre talált. Azt még értem, hogy dühös rám, de azt furcsálltam, hogy mintha nem is hinné el, amit mondok.
- Nem akarnám még fagyosabbá tenni a hangulatot a suliújság szerkesztőségében. ─ osztom meg vele az álláspontomat egy sóhaj kíséretében. Tudom, nem fair lepasszolnom neki a döntéshozatal labdáját, hiszen már így is biztosan egymillió plusz tizenkét dolga lehet még ezen kívül. Viszont azt sem szeretném, ha Betty úgy érezné, ki akarom őt túrni a helyéről.
- Óh, majd én... ─ egyből hajolok is le a lehullott papírért, még azelőtt, hogy a rajta díszelgő feliratot regisztrálhatná az agyam, ami még várat magára, ugyanis épp azzal vagyok elfoglalva, hogy Mary Jane ujjait érzem az enyém alatt, én meg ettől akkorát nyelek, mintha leküldtem volna a saját nyelvemet a torkomon. Beletelik néhány másodpercbe, mire sikerül kitörnöm ebből a lefagyásból és egy lassú, kissé talán ügyetlen (nehéz úgy, hogy azokba a szemekbe néz közben az ember!) mozdulattal a kezébe csúsztatom a szórólapot.
- Gondolom... ─ hirtelen kiszáradok és úgy érzem, meg kell köszörüljem a torkomat, ha másért nem is, hát azért, hogy egy kis időt nyerjek, míg összeszedem magam.
- gondolom, már tudod, hogy kivel mész a bálba. ─ nézzenek oda, az első lépés már megvolt! Most csak el kell rebegnem néhány ezer néma imát, hogy nemleges legyen a válasz, aztán... áhhh, kit akarok áltatni??

- Sajnálom Miss Watson, de nem értette meg a lényeget. - felemelem fél szemöldököm, és magabiztosan tekintek rá, természetesen a tanár nyugodtan ül a helyén.
- Megtanultam minden fogalmat, és leírtam. Tudom számolás nem az erősségem, de akkor sem találom jogosnak a D-t rá. Ugyanis láttam Jackson dogáját, a negyedét  nem írta le amit én, és mégis C-t kapott! - biztos semmi köze hozzá, hogy az említett személy a kosárlabda csapat egyik tagja. Gondolom Flash is hirtelen sziporkázott.
- Az osztályzás szubjektív. - mondja egyszerűen, nekem pedig tikkel az egyik ér a homlokomon.
- Hát nem is objektív... - morgom halkan....
- Hogy mondta?
- Semmi, megértettem... - majd kiviharzok a matek teremből.

Nem értem, hogy egyesek miért mennek el tanárnak. Csak azért lerontani a jegyet, mert nem vagyok szimpatikus, és még ránk mondják, hogy gyerekek. Nem igazán mondanám a kicsinyes bosszút felnőttes húzásnak, ezt még tizennyolc évesen is tudom. Fontosak az érettségi jegyet, és ha így haladok az se lesz a legjobb. Örülök, ha egy közepesre sikerül megcsinálnom. Még jó hogy nem akarok tovább tanulni, így nem is menne. Anyám nagy bánatára.Vajon mennyire lennék népszerű a tanárikarban, ha megírom az igazságtalan osztályzások történetét a suli újságba? Biztos ellesznek ragadtatva. Már fejben meg is van piszkozat. Még jó, hogy mára nincs több órám, így a szekrényemhez bandukolok, és édes bosszúhadjáratomon agyalok. Majd jön egy üzenet, friss hírek a szabad világból. Pókember ma is teljesített. Olvasva fülig ér a szám. Ő legalább csinál valamit... nem mintha tiniként megváltani akarnám a világot. De nem sokára érettségi, küszöbön a bál is, és nem tudom mihez fogok kezdeni, ha vége a giminek. Még megvan a biztonság érzetem, de félek mi lesz ha ennek az egésznek vége. Nyilván igyekszem valami gyakornoki munkát szerezni egy újságnál... de igyekszem a valóság talalját taposni. Sóhajtva vágom be a biosztankönyvet, mikor meghallom Peter hangját. A szívem dobban egy nagyot. Annyira a gondolataimba mélyedtem, hogy nem is hallottam mikor állt meg mellettem.
- Helló Parker. - mosolyodom el automatikusan. Olyan hatással van rám, mintha minden önbizalmam darabokra hullana,és kislánynak érzem magam. De ez mind nem látszik, mert igyekszem a határozott népszerű lány külcsit megtartani. - Gondolom neked nem volt gond a Matek doga. - forgatom a szemeimet.  - Ugye te fogsz fotózni az évkönyvhöz? - ugyanis a suli újság fogja csinálni, mivel én vettem át a főszerkesztői posztot idén, még ezért is én felelek. De azért az a szőke liba Kat megsértődött, hogy nem segítek a bálterem díszítésében is. De azért gondolom még tanuljak is... még hogy nem nehéz az utolsó év. Kinek?
Ekkor ki is hullik az egyik mappámból a bál szórólapja. Teljesen fatntázia dús a téma, az Tengeri varázs... ilyet senki nem csinált még. Kissé elpirulok, főleg hogy pont Peter előtt esik le...
Őszintén szólva hetek óta azon gondolkodom, hogy elhívom Petert. Ő ... sosem fog. Mármint ha velem akarna jönni, vagy bármilyen lánnyal... mármint. Szóval.. gondolom úgy sincs partnere, Flash meghívását elutasítottam, és .. nem tudom... Egyszerűen valamiért én úgy képzelem el, hogy Peterrel akarok menni... de Ő ezt miért nem veszi észre? Lehet kevésbé lesz romantikus de lehet nekem kéne rávennem magam.. de ha nemet mond? Az még cikibb, ha egy lány hív el valakit, és őt utasítják el. Vagy egyszerűbb.. bejelentem, hogy velem jön, és elmegyek mielőtt válaszolna. Hát ez zseniális megoldás MJ, egy gonddal kevesebb.
Egyszerre hajolunk le a lapért, és összeér a kezünk, enyhén összerezzenek, mármint jó értelembe melegség jár át.  

A padlón érzett vibrációkon keresztül eljut hozzám annak ténye, hogy az imént a testemmel áttört falból újabb és újabb kövér darabok hullanak alá a folyosó és az osztályterem padlójára egyaránt. Az üzenetükkel egyidőben pedig az idegek eljuttatják az agyamba a becsapódás eredményét:
- Ahhh, a hátam... ─ tönkre felszínre szinte hörögve a szavak a számból, miután újra jut levegő az ütéstől megviseltté vált tüdőmbe. Szinte biztos, hogy ezt még holnap is érezni fogom, főleg, hza a továbbiakban is gumilabdaként leszek kezelve. Amire minden esélyem megvan, ugyanis a felvert porral telített levegőt szabályosan keresztülszeli az a természetellenesnek ható, Jurassic Parkba illő üvöltés, ami csak egyet jelenthet... sikerült felkeltenem a figyelmét.
Dübörgő léptek bírják táncra a linóleumon nyugalomra lelt törmelékdarabokat.
Már jön is. Mozdulj, Parker, mozdulj már!


- Skacok, a világért se érezzétek úgy, hogy siettetni próbállak benneteket, de az őszintét megvallva, miattatok máris késésben vagyok, pedig szeretném tartani az ütemtervemet mára. ─ az utolsó pillanatban félredöntött fejemnek köszönhetően az arcomtól csupán milliméternyi távolságban suhan tovább egy késnek a hegye, valóságos ragadozó méregfogaként szúrva bele az üres levegőbe, de mivel pókösztönöm bizsergése intenzíven suhan végig gerincem mentén, elkapnom a támadást kezdeményező csuklóját, nehogy ledöfje pillangókésével az éppen hátulról közeledő társát. Nem szorítok rá a csontokra, éppen csak annyi erőt fejtek ki, ami ahhoz elegendő, hogy mozgásban lévő keze már az érintésem pillanatában megtorpanjon a levegőben. Sajnos ez egyben azt is jelenti, hogy kénytelen vagyok a biztonság kedvéért közelebb engedni a hátam mögül érkező alakot. Széles ívet ír le a penge, amit a bordáim közé szeretne becélozni, de pechjére, ez az elnagyolt mozdulat nekem bőven elég időt hagy a reakcióra. Elrúgom magam a földtől, továbbra is tartva az ATM rabló megragadott csuklóját, hogy miután arrébb rúgtam a lendületben lévő, domináns lábammal a szúrófegyvert, egy rántással segítsek rá arra, hogy a két amatőr tolvaj romantikusan egymásnak boruljon. Alig egy másodperccel azután érik lábaim a járdát, hogy ők az ütközéstől ők is betont fogtak.
- Awh, hát nem bájos, amikor így egymásra találnak? ─ a világért sem rontanám el nekik a nyilvűános olvadozásommal ezt a rendkívül fontos és intim pillanatot, ezért gyorsan le is hálózom őket, nehogy szétrebbenjenek. Ahogy elégedetten szusszanva körbepillantok a távozás előtt, arra leszek figyelmes, hogy több járókelő döbbent, csodálkozó pillantása szegeződik rám.
- Mi az? Ketchupos a ruhám? ─ magamat is sikerül a hirtelen jött gondolattal beparáztatnom, szóval gyorsan lenézek, hogy csekkoljam. Az egyik férfitól kapik is érte egy felhorkantást.
- Nevet rajta, pedig tényleg nagyon nehéz hálóhintázás közben ebédszünetet tartani! ─ a new yorki hot-dog árusoknak pedig hiába mondja az ember, hogy nem kér rá ketchupot, mert ők is tudják, hogy csak a sorozatgyilkosok nem kérnek ketchupot. De folt nincs, csak a bámészkodók merészkednek közelebb.
- Óh, ugye ez nem az a kínos pillanat, amikor az ember mögött áll egy híres színész és észre sem veszi? Mert a Social Network óta nagyon szívesen találkoznék Andrew Garfielddal. ─ nem mintha tartanék magamnál tollat, hogy autogramot kérjek tőle, de pacsizhatnánk. Ebből az álmodozásomból az a pasas zökkent ki, aki az imént derült a nem létező foltomon.
- Múltkor megmentettél attól a zsebtolvajtól. Nem volt alkalmam megköszönni. ─ nem láthatja ugyan, de széles vigyorral az arcomon rázom meg felém nyújtott kezét.
- Semmiség, örülök, hogy minden jól alakult. Megtenné, hogy hív nekik egy 911-es taxit? ─ mutatok a lehálózottakra.
- Intézném én, de a másik nadrágom zsebében van a mobilom, mert ez túlzottan kidudorodna tőle. ─ túl sok információ? Meglehet. Ha így is van, a nevetése nem arról árulkodik, hogy bánná, így én egy integetéssel később már suhanhatok is tovább.

A Midtown tetején öltözök át, az időspórolás kedvéért.
Így csak tíz percet kések. Volt már rosszabb.
A nagy rohanásban viszont nem veszem észre, hogy konkrétan belefutok valakibe, aki épp az osztályterem ajtajában magyarázkodik. Még megüti a fülemet a "mosdón voltam" félmondat, mielőtt kishíján felborítom a hang tulajdonosát.
- Áh, Mr. Parker, csak nem Mr. Thompsont szedte össze a mosdóból? ─ Mr. Hammond szavaira többen felröhögnek az osztályban. Félve vetek egy oldalpillantást a másik későre, attól tartva, hogy a rá jellemző gyilkos tekintetet kapom meg egy eltátogott "halott vagy" fenyegetéssel társítva, de Flash rám se bagózik. A szemei mintha karikásak lennének, és és minden további szó nélkül sétál a leghátsó sorhoz a helyére.
- Most, hogy mindenki itt van, átbeszélhetjük a múltkori dolgozat eredményeit...
Harmincöt perccel később izzadó tenyerekkel sétálok a folyosón, közelítve a szekrényemhez. Az övé mellett. Az egy új felső rajta? Ne már, Peter, szedd össze magad!
- Szia, MJ! ─ oké, a köszönés már megy, most dobj be valamit!
- Mi újság? ─ ... ehh, nem lettem az éjszaka során egy Tony Stark, de kezdetnek megteszi.