Niel látni sem akar. Tutira utál, én meg tökre szorongok tőle, mert amúgy is gáz, hogy átfut a fejemen, mennyire helyes kócosan és milyen jól áll neki a bőrdzseki. Ilyet nem gondol a foglalt barátjáról az ember, miközben véletlenül amúgy szeretőt tart, és ha az a barát ráadásul már nem is akar barátkozni vele, akkor attól az egész sztori ezerszer cikisebb meg szomorúbb...
Súlyos a helyzet. Annyira súlyos, hogy szabályosan megkönnyebbülök Kén jelenlététől. Azért érik bennem egy gyerekes, sírós hiszti, de tartom magam. Törött mécsessel biztosan nem vinnének magukkal. Csak még inkább berágnának rám. Mindketten.
Nielnek úgy kell kierőltetnie magából egy válaszmosolyt felém, az is sóhajtásba fullad. Csúnya az a nem, amit utána kapok. Kurta, lerázós.
Beletörődöm, hogy elszúrtam. Mit is?
Mindent.
Haragszom magamra, mert ezek után hirtelen felindulásból, pofátlanul körberajongom a mágusportálért. És biztos ő is haragszik rám, hogy engedély nélkül hozzáértem, mivel hát barátnője van és épp a háta közepére sem kíván engem. Jogos. Mostanában én sem kedvelem magam túlzottan. Teszek nekünk egy szívességet, és tartom tőle a távolságot. Kén mellé húzódom. Az ő közömbössége egészen szívmelengető Niel nyílt elutasításához képest.

***
Pörög a bizarr álomkaland. Romy sápadtabb egy pohár tejnél és én nyalókával bűvölök egy miniatűr, kék szőrrel borított elfet. Még a vulkáni kéztartása is stimmel, a három ujjacskával.
Végül Niel teszi fel hangosan a millió dolláros kérdést: mégis ki a manó ez a manó?
– Azt hiszem… – Lenyelem a sokkot meg a hitetlenséget. – Kurt gyereke…?
Én leragadok ennél az egynél, Kén viszont már azt pedzegeti, talán több Minicrawler rohangál errefelé. Hápogok rá párat, hápogok a babára is, aztán Romyra, mert ha neki rejtély, merre lófrál Bishop, akkor elég nagy galibában vagyunk. Szívesen szónokolnék valami biztatót, hisz eléggé pánikol, de ezt inkább másnak kellene. Mondjuk Kénnek. Mielőtt én is bepánikolok. Elég gyorsan nő az esély rá. Egy vérmes bácsi sajtótájékoztatóról ordibál meg arról, milyen feltűnőek vagyunk. Rá inkább nem hápogok. Olyasmi a kisugárzása, mint Lándzsa bátyának, vagyis keresztben lenyelne. Várjunk… Lehet, hogy ő Bishop? Végül is, Romy klasszul kijön Lavinával. Talán szívesen haverkodik ijesztő bácsikkal…
Zsupsz, végleg kicsúszik a mancsomból a valóság, a nyalókával együtt.
Odavillan közénk a semmiből egy fehér hajú pasi. Én csak majdnem kapok szívrohamot, Romyt viszont ledönti a lábáról. Mire feleszmélek, itt a markomban törpe Kurt, illetve az apja szerint az egyik a sokból, Kén markában meg ott az ájult Romy. Az ősz fickó pisztolyokkal seftel, és nem találom a támpontot, totál abszurd a szitu. Kifolyik a fülemen a logika. A karjaim között gubbasztó mesebeli lénybe kapaszkodom.
– Tényleg vannak tesóid? – kérdem tőle bambán.
Csintalan vigyorra rándul a szájacskája. Vagy ezt is csak képzelem.


Kipislogom a szememből a füstöt. Nosztalgia kavargatja a gyomrom. Pont ilyen érzés volt Kurttel utazni régen. Felmérem a terepet, attól tovább fokozódik a deja vum. Hányszor fosztottam ki anno ezt a hűtőt! Nézelődés közben átsuhan a tekintetem a kis, kék manókon. Teljes hadsereg, de minimum egy focicsapatnyi! Müzlis dobozokon veszekednek, a konyhaszekrény ajtaján hintáznak, lógnak a fiók fogantyúján és a hatalmas, vörös óriás szakállán. A bácsi szőrösebb Logannél és magasabb, mint Kén. Megszeppenten pislogok rá.
– Csókolom…?
Megint felbukkan a fehér sérós teleportőr. Elsorol egy tucat nevet olyan gyorsan, hogy démonidéző varázsige kerekedik belőle, aztán hasonlóan tempós kérdéssel folytatja. Asszem arról érdeklődik, kész-e a kaja. Valószínűleg nem tőlem várja az ebédjét, de stresszelek, és a zsebem úgy dönt, nekem kell megetetnem. Magától kipakolja a terülj-terülj asztalkámat a pultra. Haloványan dereng valami köszönetféle, majd a fürge ürge felszívódik az ételekkel meg a gyerekeivel. Csak azt az egyet hagyja hátra, amelyik a vállamon ücsörögve szopogatja a nyalókát.
Visszafordulok a szakácshoz. Viking Télapó a Weasley családból – ez ugrik be róla így második nekifutásra. Olyan magasan van az arca, hogy menten begörcsöl a nyakam.
– Bocsánat a zavarásért. Én… Freddy vagyok. – Bátortalanul odanyújtom a jobbomat. – Pár éve még ide jártam suliba.
Lassan ideje lenne felébredni, nem?

Nem tudtam eldönteni, hogy a lámpa akaratlan fel-le kapcsolgatása vagy a ferdítés miatt szégyelltem magamat jobban. Őrnagymester olyan csúnyán nézett rám, hogy már kezdtem egész létezésemet megbánni. Próbáltam azzal vigasztalni magamat, hogyha megmentettük, akkor talán megérti furaságomat. Legalábbis a mostanit.
– Ne is mondd! Bayvilleben pedig extra hely van nekik, azóta szinte egy dzsungelünk van nem is kertünk – avattam be. – Poison Ian-nek akadnak különös növényei, melyeknek nem túl bölcs a közelükbe menni. Noha nem értek hozzájuk, még az öntözésüket is elbénázom. De esküszik rá, hogy így legalább mindig van friss levegőnk… Viszont ettől még ez róluk a benyomásom – meséltem el heves gesztikulációk kíséretében.
Egyszerűbb volt erről sztorizni, mintsem tovább boncolgatni az itt lakók létszámát, mert amúgy sem adott rá egyenes választ. Így elkönyveltem egy és sok közé. A sneak-peek pedig magáért beszélt, a macskavonásokkal rendelkező mutánslány szőre Liliével ellentétben távol állt a hipoallergéntől.
– Nekem nincs bajom a macskaszőrrel! – hangosan szipogva ráztam meg a fejemet. – A macskaszőrnek van baja velem – javítottam ki Őrnagymester megfogalmazását. – Jellemzően a véremet kívánja – magyaráztam allergiám súlyossággát.
– Ne aggódj, ha nem inhalálok a szőréből, akkor megmaradok – hessegettem el esetleges aggodalmát. A zsebemből kihalászott zsebkendőbe kezdtem fújni az orromat. – Hidd el, tudom! Mikor bent éltem a városban egy gonosz macskásnéni volt az alsószomszédom, akinek a cicái folyton rettegésben tartottak engem és a kutyáimat. Főleg a kutyáimat, aztán engem. De sikerült túlélnem és itt vagyok – mutattam végig magamon. Szerencsére most is csak az orromat csűrte és csavarta a hátrahagyott mutánsmacskaszőr.
– És szoktak rád hallgatni? – merészkedtem rákérdezni, noha nem azért terveztem boncolgatni a témát, mert a jelenlegi helyzet nem ezt sugallotta. – Oké, csak költői kérdés volt! – tettem hozzá gyorsan Bishop szigorú tekintetét látva.
Egy légvételnyire álltam az őszinte vallomástól, mely végül nem úgy sült el, ahogy én azt terveztem. A megmentő expedícióba nem kalkuláltam bele szellemjárást! Mennyi volt ennek az esélye? Körülbelül 0,25%? Bár ezek a véletlenek az egész életemre ráhúzhatók. Jellemzően semmi sem úgy sikerül, ahogyan azt elképzeltem. Néha jobban, sokszor rosszabbul. Pietro kísértetét okoltam a negatív gondolatok miatt, amik eluralkodtak rajtam és aki miatt beszélni is elfelejtettem. Pedig igazán hálás lehetnék neki… hiszen a váratlan felbukkanása révén nem buktattam le magamat a többiek megérkezése előtt.
A következő Murphy-átok pedig a pici ördögfióka volt a mancsomban.


Egymást kergették fejemben a gondolatok. Pietro szelleme. A levegőben hagyott vallomás. Pietro-szelleme. A rosszullét. Pietro szelleme. A zöld-kód. Pietro szelleme. A teleportáló tiefling. Pietro szelleme. A többiek felbukkanása. Pietro szelleme.
Itt vannak a többiek! Csodálkozás és megkönnyebbülés egyvelege lett úrrá rajtam. Freddy alakja elmosódva hullámzott előttem a szemeimbe gyűlt könnyfüggöny mögött. Lassan jutottak el hozzám a szavai.
Helyeslően bólogattam, hogy minden oké. Általánosságban az volt.
Sután ráztam meg a fejemet, mert nem voltam jól. Nem álltam készen beszélni Pietro szellemével! Az Ouija tábla hiánya pedig a legkisebb bajom volt, mert kinéztem Freddyből, hogy azt is tart a dimenzionális zsebeiben.
Hogy hol van Bishop? Fejemmel berekesztettem a mozdulatokat. Remek kérdés!
– Hol van Bishop? – annyira kiváló volt a kérdés, hogy meg kellett ismételnem. Mintha ők többet tudhatnának, mint én.
A figyelembe a kis kék lény terelődött. Niel megkérdezte ki ez? Csak egyet tudtam:
– Hát… Ő nem Bishop… – és nem Pietro szelleme.  
De így jobban szemügyre véve egészen hasonlított Freddy eltűnt barátjára, ezért kész voltam átnyújtani neki.
Csodapók puszta hangja biztonságérzetet keltett bennem. Felvezettem rá a tekintetemet. Nem érdekelt a maskarája és ezúttal a mancsában őrzött lőfegyver sem. Bár elképzelni sem tudtam, hogy minek kellett ilyen felszerelés egy mentőakcióhoz.
– Úgy örülök, hogy itt vagytok! – bukott ki belőlem. A könnyek ellenére a szám megállta, hogy lefelé íveljen. Nem szomorú voltam, csak zaklatott amiatt, amit láttam. – Nem tudom, hogy vannak-e még ilyenek. Azt hiszem csak egy van belőle. De nem adhatjuk fel most, hogy már itt vagyunk! Csak… csak én… láttam… – szavaimat elnyeltem mikor megpillantottam ismét az ezüst tincseket.
Arcomból kiszaladt a maradék vér. A tüdőmből nem mert kijönni a levegő. Hatalmasra tágult szemekkel meredtem Pietro szellemére, ki egy kísértethez képest roppant eleven volt. Szívem a fülleimen keresztül akart távozni. Hangosan dübörgött, elnyomva a hangokat körülöttem.
A torkomon megrekedt szavak miatt magamban sikítottam. Annyira nem akartam szembenézni az egésszel, hogy jótékony sötétség telepedett a szemeim elé. Hollywood megoldotta, hogy egy ájulás is úgy fessen a tévében, mintha az elegáns és nőies lenne. A valóság ennél viszont sokkal csúfabb volt. A hányinger kerülgetett és biztos voltam benne, hogy semmi elegáns, semmi nőiesség nem volt abban, ahogy a lábaim feladták a szolgálatot. Biztos voltam benne, hogy hamarosan a fájdalom is megérkezik, ahogy testem találkozik a talajjal.  
Egyedül a rám telepedett jótékony sötétség jelentett vigasztalást. Mert az megakadályozta, hogy szembenézzek a valósággal, hiszen IRL nem lehetett visszatöltetni egy megbánt döntés elé a pillanatot.
Ezért elhatároztam, hogyha magamhoz térek első dolgom lesz megmondani Bishopnak: „Csak megmenteni akartam… akarjuk!”
Akkor talán Pietro szelleme is feloldozásra kerül és többé nem fogom látni.

A moziest óta próbálom mindennel és bármivel elterelni a figyelmem a moziestről. Nagyjából biztonságban vagyok, nincsenek rablások, maffia-kergetőzések és vegasi fellépések, ami elég rossz. Marad időm unatkozni. Szorongani meg szomorkodni. Egyre gyakrabban teper le a levertség, majdnem úgy, mint ahogy én tepertem le Davidet a moziesten…
Jézusom, stop! Elég! Fókuszálj a feladatra, Freddy!
Igen, a mentőexpedíció.
Kihozzuk Romy barátját, Bishopot az X-ektől. Erre készülök, mióta előrukkolt az ötlettel.
Fogalmaztam magamnak mindenféle szöveget arra az esetre, ha összefutnék valakivel a korábbi csapatból. Úgy saccolok, egy bocsánatkérést sikerülhet kinyögnöm, mielőtt elzokogom magam vagy berezelek és világgá futok. Megint.
Előkerestem a zsebemből a suli alaprajzát. Voltak képeim mellé, főleg a kertről és a közös terekről. Mate-nek készítettem őket anno, lássa, miből marad ki. Sosem néztem vissza az albumot, tartottam a nosztalgia erejétől. Most is félve nyitom ki, mert eleve izgulok, és lehet, kiköpném a szívem, ha szembejönne egy lesi fotó Kurtről vagy a bandáról.
Kezd megint görcsölni a gyomrom a semmittevés miatt. A nappaliban várakozom a fiúkkal, csupa fekete kémfelszerelésben. Bőrkabát és bakancs, tök fullos, kifejezetten erre a küldire loptam. Nem érzem magam menőbbnek vagy profibbnak tőle, de legalább csal a látszat.
Megtartottam Kénnek meg Nielnek a kiselőadást a kúriáról, kiraktam nekik a tervrajzot, megnéztük a fotókat, beikszeltük, hol landoljunk. Semmi teendőm nem maradt. Várjuk Romy jelzését.
Felcsipog a telefon. Rögtön talpra ugrom a kanapéról.
– Téves riasztás – engedem ki a levegőt, miközben visszarogyom a popómra. Pötyögöm a választ Romynak, csupa nagybetűvel: EZ MR. BEAST. KURT FIATALABB ÉS CUKIBB. Elküldöm az üzit, utána akad meg a szemem a sárgán világító szempáron. Kinagyítom az árnyékba burkolódzó válldíszt.
– Ez meg mi a manó? – hunyorítok rá. Mutáns? Ilyen piciben? Talán ovit nyitottak? Mikről maradtam le?
Lenyelem a keserű ízt a nyelvemen. Én jöttem el. Magamra vessek.
És jó helyem van itt. Nem…? Felsandítok Kénre, de gyorsan elkapom róla a pillantásom, inkább megszokásból, mint bármi más okból. Helyette Niel felé fordulok. Biggyesztek magamra egy reszketeg mosolyt. Valami nem egészen klappol köztünk mostanában, érzem, hogy nyikorognak a fogaskerekeink, amik az elején olyan klafán kattogtak. Lövésem sincs, mivel olajozhatnám meg őket. Abban reménykedem, a közös mentőakció megteszi a trükköt.
– Ti nem izgultok? – pislogok felváltva a srácokra.
Fogytán az epres balzsam, annyit strapálom mostanában az ajkam. Valószínűleg nem segít, hogy szeretem az epret. Fel is kenek egy réteget, legyen mit leszopogatni.
Másodszorra sípolja ki belőlem a lelket a telefon. Megint felugrom. Ezúttal a valódi jelzés futott be, vagyis ideje befutnunk. Indul a buli!
Hiába kerülget a frász és vág fejbe a stressz, megállok hüledezni Niel portálján meg az elegáns, könnyed kézmozdulaton, amivel elénk rajzolja a semmiből. Tapsolok párat tátott szájjal, aztán elismerően vállon paskolom a fiút. Mindegy hányszor látom varázsolni, minden alkalommal ugyanolyan varázslatos. Irigylem Lilit. Én is szeretnék egy mágust…
Bevillan a moziest. Több részletben. Asszem émelygek.
Ökölbe szorítom a kezem, kirázom a fejemből az emléket, és kicsit távolabb húzódóm Nieltől. Titkos ügynökök vagyunk egy ultra fontos bevetésen. Nem érünk rá ilyesmikre.
Átmasírozunk a csodakapun.
***
Romy kicsit messzebb ácsorog a megbeszéltnél, de még elég közel, hogy ne fulladjak ki, amíg odakocogok.
Közben felmérem a terepet. A gyakorlópálya végében, a pihenőnél felsejlik két alak. Nehezen veszem ki az arcukat, Lavina bácsit tudom csak beazonosítani a flaneling meg a loréal séró alapján. A másik tag rejtély. Nem lényeg, Lavina bácsi majd lerendezi. Romy azt mondta, ő intézi az elterelést.
– Romy, minden oké? Jól vagy? Hol van Bishop? – zúdítom rá a kérdéseket értetlenül. Aztán a sokk csomót köt a nyelvemre, kiszívja az összes vért a képemből.
A szőrös, kék babára szegezem a mutatóujjam. Hápogok, tátogok, igyekszem visszaemlékezni rá, hogyan kell levegőt venni.
Ez a manó a képről. És élőben kiköpött Kurt.
Uram Atyám, Jézus Maris, az összes szentek…
Kurtnek gyereke van?! Várjunk… ha Kurtnek itt a gyereke…
Körbefordulok a sarkamon, hátha előbukkan egy nagyobb, sötétkék folt, hátha megcsapja az orrom az enyhén szúrós illat, hátha megüti a fülemet egy puha pukkanás, egy tompa bamf. Semmi.
Nyalókát ragadok. A gyerekek szeretik az édességet, nem?
– Szia, kishaver – suttogom, szétfoszló hangon mini Nightcrawlernek. Odanyújtom neki a cukrot. Ez egy álom, ugye? Megint szórakozik velem az agyam, összemossa a valóságot valami totál kattant tébollyal. – Hol van az apukád? – A végét már suttogásnak sem nevezhetem, épphogy susogok. Vagy ki sem mondom? Talán szimplán gondolom. Fantáziálom az egészet.
– Valaki csípjen meg – szalad ki a számon a kérés. A tekintetem a Romy markában üldögélő rémisztően cuki ördögfiókán ragad.

Sosem izgultam ennyire, mint most! Kivéve az első ZH alatt, vagy amikor lövöldöztek felettem és amikor Kaine több méteres magasságban áthintázott velem több épület között a hálójával. Oké, beismerem – De szigorúan csak magamnak! –, hogy ez csak egyike volt a számos para pillanat között, amit átéltem.  
Bishop sanszosan azért keménykedik, hogy ne árulja el magát előttünk. Ha minden jól megy, akkor nem kell sokáig ezt csinálnia. Csak jussunk ki a randevú spotra!
Gyorsan elejét vettem csapongó gondolataimnak, amikor Őrnagymester kiadta az ukázt, hogy aktiváljam vissza a csengőt. Ritka nehéz volt most kapcsolatba lépnem a környező technológiával, nem még egy ilyen konkrét dolgot csinálni.  
Gyomrom kezdésképpen görcsbe rándult a művelettől, hogy aztán szembesüljek vele, nincs is mit visszakapcsolnom. Mintha valaki már megtette volna helyettem…  
Nagyon fura volt. Tisztán emlékeztem, hogy kilőttem az éterbe.
– N-nem tudom – nyögtem ki a választ kisvártatva. – Valaki már visszakapcsolta – magyaráztam tehetetlenségemet. Annak ellenére is, hogy olyan jellegű kifogásnak hangozhatott, mintha a kutyám megette volna a házifeladatomat.  
Szégyenlősen kerültem Bishop tekintetét, mivel a visszalandolásom során elcsíptem, hogy telefonján egy „Kérlek” nevű valakivel diskurált a bizti rendszerük miatt, aki csak annyit felelt válaszul, hogy „Már rajta vagyok.” És csak az Őrnagymester által olvasatlanul hagyott „Na de a lécci hol marad???” – hozzászólás után csordogáltam vissza saját bőrömbe. Igaz, hogy sok mindent nem tudtam meg. Ettől még ott volt bennem a tudat, hogy tök béna vagyok és emiatt engedély nélkül olvasgattam mobiltelefonját. Hiába nem volt részemről szándékos, mert a virtuális szemeimet még nem tudom becsukni.  
– Persze, hogy tudom – helyeztem súlyomat egyik lábamról a másikra. – Remek kérdés, próbálok nem belegondolni, mielőtt kialakul valamim annak a puszta gondolatától, hogy netalántán a nap 24 órájában követnének. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem így van és amúgy is olyan jól csinálják, hogy észre se venném. De most nem hiszem, mivel Lavinával voltam – próbáltam el hessegetni aggodalmát ezzel kapcsolatban. Nem mintha Abuela bármi rosszat akarna az itt tanuló slash élő mutánsoktól… (Én állítom, hogy mindenkit akaratuk ellenére tartanak itt, szóval igazából tényleg be kellett volna vonni őket!)  
Megszédültem amikor Őrnagymester kijelentette, hogy otthonra lelt itt.  
ITT, ahol határozottan veszélyben van! Hiszen Freddy minden szava erre utalt! Lehet, hogy nem is tudja mekkora bajban van? Nem hagyják neki, hogy beszéljen róla?! Biztos titkos jelzést adott le míg a mobilját kukkoltam. Jaj, ne, gondot okozhat neki az is, hogy váratlanul felbukkantunk itt? Naná, simán benne van a pakliban és megmagyarázza miért ilyen feszült. Ne aggódj, Bishop, hamarosan kiviszünk innen! Bocsi, hogy még nem mondhatom el.
– Azt rögtön gondoltam – révén nem hasonlított a két Shard egymásra. – De Shard Bishop? – kérdeztem vissza. – Ha nem időutazó, akkor ő egy másik világból jött, igaz? – nem volt nehéz erre asszociálnom. Sok multiverzum migrációnak voltam szemtanúja mostanában.  
Picit megugrottam és felpislákolt a mennyezeti lámpa tőlem, amikor meghallottam az emlegetett szavait. Összepréselt ajkakkal néztem végig a kávé leszállítást. Nem is Bishop, hanem ő hozta rám a frászt, kishíján szívinfarktust kaptam nem-az-a-Shardtól! Jeez. Biztos hallotta, hogy róla beszéltem!  
– De nem is szóra… – kozni jöttem. Időben ráharaptam alsó ajkamra, mielőtt csípőből ráküldtem volna Lance kommentjére a reakciómat. Banyek, Morozov, majdnem elszóltad magadat, hogy nem szórakozni jöttél!
A beszédet ügyetlenül egy csendes biccentésre cseréltem. Ezek után jobbnak tűnt meg sem szólalni.
– Ez az! – örültem meg önkéntelenül is annak, hogy az udvarba megyünk. – M-már odakint láttam egy kis spoilert a kertből és nagyon kíváncsi vagyok milyen teljes egészében – torok köszörülve igyekeztem palástolni kicsattanó lelkesedésem valódi okát. Végtére is oda fognak landolni a többiek!
– Jó, jó, de a koliknak is van azért egy kapacitása... – ennyit a small talkról. Nem értettem, hogy miért reagált kérdésemre ilyen furán Bishop. Csak a tömeg látványa mondotta velem, ami ritkán megnehezítette a kiszabadítását.  
Annyira töprengtem a folytatáson, hogy nem-Freddy-kék-barátját is kishján letaroltam.  
– Jaj, ne!!! – megrökönyödve meredtem a Star Trekes doki után, mihelyst Őrnagymester volt kedves beazonosítani nekem. – Annyira jó benyomást szerettem volna tenni, erre kapásból letankoltam! – OK, lepattantam róla, részletkérdés. – Mondd, hogy nem haragtartó típus!!! – járattam kétségbeesett tekintetemet Bishop és a távolódó doki között.  
– Tényleg nem direkt volt, hosszú és eredményes életet! – vulkáni kéztartással csápoltam utána. Noha erősen késő volt már ennek a gesztusnak, mert addigra jól eltűnt a folyosó végén. Wow, itt a nagy kék figurák, hogy tudnak ilyen gyorsan kámforrá válni?  
Megilletődve nézem végig, ahogy a macskaszerű lány, citrusfélével a fogai között elvágtatott a folyosón. Orromat tüsszentés kezdte csavarni és szólni sem tudtam hirtelen. Bishop nevelő szavaira azonnal egyenesbe vágtam magam és majdnem elgyóntam ittlétem pontos okát. Csak a cseppet sem nőies tüsszentésem fojtotta belém a szót. Az egész folyosó bevisszhangzott tőlem.
– És ők kik voltak? – kérdeztem szipogva, amiért továbbra is a különös allergiás reakció szerű tünet birizgálta az orromat. – Milyen akkor, ha teli van a nap izgalommal? – bátorkodtam rá kérdezni. Mintha nem tudnám! Pontosan olyan, hogy mindenféle halálos veszélynek van kitéve, amiről Freddy is mesélt.  
Gondtalanul követtem a bejárati ajtó felé, Bishop számonkérését hallva azonban megtorpantam. Mintha csak attól tartanék, hogyha most nem mondok igazat a nyakamba szakad a bejárati ajtó. Így a küszöbön átkelés előtt kellett ez letudnom.  
Na most légy okos, Morozov!  
Szóra nyitottam a szám, készen állva egy füllentésre. Letagadva, hogy nem vagyok zavarban, ami félig igaz is, hiszen tényleg nem neki szólt, hanem a helyzetnek. De ahogy a szemébe néztem nem jöttek ki a szavak a számon. Képtelen voltam az arcába hazudni! Tök rosszul lettem a gondolattól amire készültem. Gyors előre néztem, kiválasztva egy random pontot a nyitott ajtón túli világból.  
Egy ezüst hajú, kísértetiesen ismerős srácra esett a választásom.  
Éreztem, ahogy arcomból kiszaladt a vér, nem tudtam levegőt venni és a lábaim is kocsonyává változtak, alig akartak megtartani. Szédültem vagy a világ forgott körülöttem, elég nehéz volt eldöntenem.  
– Pietro*? – nyögtem ki hitetlenkedve. Hiszen lehetetlen! Meghalt.
Tessék! Hazudni készülök és már hallottakat hallucinálok. Méghozzá pont Haversrácot, akinek a legnagyobbat hazudtam eddigi életemben, hiszen pont az érzéseimet tagadtam le.  
Könnyes szemekkel pislogtam fel Bishopra, egy akadozó légvétel kíséretében.  
– Őrnagymester én... – elcsukló hangon kezdtem bele az őszinte vallomásba. A pokolba is, Bishop igazán tudhat a megmentéséről! Csak könyörgőm tűnjön el a káprázat....  
De mielőtt lenyeltem volna a torkomba akadt gombócot és erőt vehettem volna magamon a beszédhez, egy furcsa kis kék gyermek landolt a mancsaim között. Iszonyú bűz és fülsértő kacaj kíséretében. Fogalmam nem volt arról honnét érkezhetett, egyszer csak a markomban termett!**
Alig, hogy egyet pislogtam és eltűnt előttem a káprázat, Bishop és az egész világ, hogy egy ismeretlen helyen találjam magamat. Fogalmam sem volt arról hol vagyok. A gyomrom fel és alá liftezett, a halott szellemek gondolatától rettegtem, a torkomat pedig marta az igazság. Tökre zizi voltam és hirtelen azt sem tudtam eldönteni, hogy most tényleg elküldtem a skillemmel a jelet a többieknek, vagy csak képzeltem? ***
Nem lenne túl alkalmas a beszállójuk, mivel elképzelni sem tudtam hol lehetek. Csak a kék kis ördög volt továbbra is a markomban, aki roppant mód emlékeztetett valakire...

* Romy nem képzelődik, az éppen arra járó Thomas Maximoff-ot keveri össze Pietróval.  
** Egy BAMF landolt a markában, aki elteleportálta a kert közepébe.
*** Igen, Romy tényleg leadta véletelnül a képességével a zöld kódot a többeieknek.  

Romy hozta a formáját. Felül is múlta azzal az elnyújtott nemmel, amit kibírt nyögni Shard bemutatkozására. A folytatás sem ment simábban. A csaj életében nem volt még nyugodt. Már itt elhasalt a terve. A megmentősdi sikere úgyis pont hidegen hagyott. Ürítse csak ki a szervezetéből az őrületet az X-eknél. Átadtam a stafétát Bihopnak erre a délutánra. Nem csipáztam a tornadresszes, nagyképű bandáját, de legalább gyakorlottan kezelték a mutáns suhancokat. Gyakorlottabban, mint én.
Romy nagyban magyarázta, mennyire higgadt mindenki. Ja, főleg ő. Meglapogattam a hátát. Menni fog ez, Szivi – üzentem neki. Aztán biccentettem az idősebb Bishopnak. és követtem a fiatalabbat a konyhába.  Mint egy apa, aki leszállította a szülinapi zsúrra a kölykét, baszki.
Zsebre tett kézzel támaszkodtam a pultnak. Franc se hitte volna, hogy egyszer itt fogok jópofáskodni a különc nevelde konyhájában.
A házigazdát továbbra sem bírtam hova tenni. Romy elfelejtette említeni, de a reakciója alapján volt valami háttérsztori.
Bedobtam kezdésnek egy kérdést, amíg előkészült.
– Mit tanítasz a kölyköknek?
Ha benéztem, és diák, akkor helyben herén lőttem volna magam. Kiskorúak kurvára ne rohangáljanak itt nekem karót nyelt tartással, feketén szürcsölve a kávét.
– Üresen iszom. Kösz.
Felhorkantam a megfigyelésére.
– Romy nonstop meg van szeppenve. Ez az alapbeállítása. És nem féltem Bishoptól. Jól ismerik egymást. Vígan ellesznek nélkülem. – Felmarkoltam a bögrémet. Még egy félmosolyt is megejtettem a nő felé. Baszódjak meg, a végén kiderül, hogy életemben egyszer hálás lehetek a fenének, amiért ide evett a kúriájukba. Lepasszoltam a lányt, és értelmes társaságban kávézhattam, távol a tomboló lakótársaktól.
Nem is kerestem tovább a kurva lécet. Rég tengerszint alá süllyedt.
Csekkoltam Vöröske mentális állapotát, amikor visszaértünk hozzájuk. Annyira tűnt súlyosnak, mint általában.
– Megfelel a kert. A miénknél csak békésebb lehet. – Elfintorodtam. Felrémlettek a szanaszét burjánzó indák, a kotlós tyúkok meg a jakuzziban bömbölő zene. Megmozgattam a vállamat. A puszta gondolattól elkezdett felgyűlni benne a feszültség.
– Jó szórakozást, Szivi! – intettem búcsút.
Futólag a nagyobbik Bishopra pillantottam. Tudtán kívül bazi nagy szívességet tett nekem. Hálából megemeltem rá a poharamat, és ismét biccentettem neki. Magamhoz képest kedélyesen.
– Szóval – szegődtem az idegenvezetőm mellé –, merre az a kölyökmentes övezet?

Na igen, abban egyet kellett értenem Lucas-szal, hogy ha Bitbug talált képeket az adatbázisokban, az nekünk régen rossz volt. De most fontosabb küldetésem volt: kávé. Mielőtt ismét röhögésbe fulladhatna a megbeszélésünk. Feltartott hüvelykujjal jeleztem, hogy értettem a rendelést. Ő valószínűleg nem kényszerből választotta a cukormentes változatot. Én sem éltem az édesítővel. Volt annak fontosabb felhasználása is, mint a kávéba elpacsálni.
A kis beszerző körutamat az ajtónál dörömbölő páros szakította meg. Az részletkérdés volt, miért nem használták a csengőt? A magam részéről inkább nem firtattam.
- Azt hiszem, a nevemre még emlékszem - jegyeztem meg a Bitbugra hasonlító lány tagadására. Fejsérülésem nem volt az utóbbi időben. Sőt, szerintem az utóbbi egy évben biztosan nem. Scarlett-ként vagy Liv Long-ként pedig NEM voltam hajlandó bemutatkozni. Senkinek. Menet közben Bitbug is tájékoztatott, hogy leadta a drótot Lucasnak. Mind a vendégek nevéről, mind az én hogylétemről. Azt is mellékelte, hogy ő most a gépteremben maradna és folytatná a képvadászatot, hogy legalább egyikünk dolgozzon is. Nem mintha nem ő használta volna ránk előszeretettel a sztahanovista, munkamániás és rabszolgahajcsár kifejezéseket.
- Nem sokára érkezik - bólintottam a kérésre a másik Bishoppal kapcsolatban. A kávé iránti kéréseket is megjegyeztem. A külön kiegészítő kérelmet sebtében átgondoltam, aztán rábólintottam arra is. - Támogatom. Leszállítom Lucasnak a kávéját és kiviszlek a hangzavarból - tettem hozzá, csak hogy Lance is tudja, mire számíthat. Még egy kitérőt kellett tennünk visszafelé.
Lucas érkezését egy mosollyal nyugtáztam. Aztán intettem Lance-nek, hogy kövessen. A konyha felé vettem az irányt, ahova eredetileg is tartottam és a mostanra megszerzett gyakorlatommal beüzemeltem a kávéfőzőt, három főre elég adaggal.
- Cukrot vagy tejet kérsz hozzá? - érdeklődtem a vendégtől. Már előkészítettem a bögréket, és a tejet Lucas italához. Nagyjából két perc kellett a masinának, hogy lefőzze a feketét, amit aztán háromfele tölthettem. Lucasét elkészítettem én, a sajátomat feketén hagytam. Lance-re rábíztam a sajátját. Amint megvolt, felkaptam a két übriket. - Rosemarie elég megszeppentnek látszott. Lucas mellett kizárt, hogy félnivalója lenne. De ha inkább mellettük maradnál, én nem állítalak meg - jegyeztem meg, ahogy visszaindultunk az ajtó felé, ahol a másik dimenzióból származó bátyám volt. És Rosemarie még mindig makogott.
Sóhajtva nyugtáztam ezt a képet. Gyorsan odaléptem, és Lucas kezébe adtam a kávésbögrét, amiben az ő itala volt.
- Azért ne hozd rá nagyon a frászt - villantottam egy félmosolyt a testvéremre, majd visszafordultam Lance felé. - Következő állomás a gyerekmentes zóna. Van egy egészen nyugodt hely a kertben, amit ilyenkor nem használnak. Az megfelel? - csak azért kérdeztem, mert ha nem, akkor ki kellett találnom valami mást. Egy magániskolában ez azért nem volt a legegyszerűbb feladat. A gépterembe pedig nem akartam elvinni. Még nem tudtam, mennyire megbízható figura. Így viszont sem Bitbug, sem a projektünk közelébe nem akartam engedni.

Hitetlenkedve meredtem Lancere, amiért földrengető módon dörömbölt az X-ek bejáratiajtaján. Nem kicsit aggasztott a gondolat, hogy a terv első fázisában lekapcsolnak minket emiatt. Az ajtó mögött álló hölgyemény szerencsére nem akart minket offolni. Lefagytam, mint egy wonky-n működő operációs rendszer, mikor kedvesen bemutatkozott nekünk.
Bishopként. SHARD Bishopként. Aki egy futurisztikus kütyüben volt benne. Akit már nem ér el az a sors, mert Bishop elintézte, hogy ne történjen meg. Most itt állt előttünk fizikálisan?!
– Neeem? – hangomba szökött bizonytalansággal válaszoltam. Mert kérem, nem lehetett Shard Bishop. Persze nyomban el is bizonytalanodtam, mivel aligha tudtam volna nem észrevenni Lucas és Shard között lévő hasonlóságot. Olyan szög egyenesen tudtak állni mindketten, hogy a gerincem rögtön sajogni kezdett pusztán a látottaktól. De az is lehet, hogy csak valami távoli rokonok, teszem azt, Bishop egyik felmenője?
– Mármint nem téged akarunk meg… izé KERESLEK, vagyis keresünk. Hanem a másik Bishopot – pontosítottam égő arccal a majdnem elszólalásomat. Mázli, hogy még időben megmentettem!
Hezitálva, egy alig erőltetett mosollyal az arcomon, üdvözlően biccentettem el Shard felé. Nem kifejezetten tudtam elhinni, hogy köze van Bisophoz, még ha minden jel arra is utalt.
– Én nem kérek, köszönöm – cincogtam a választ. Meghökkenve meredtem fel Alversre, amikor velem ellentétben ő elfogadta az iszogatás lehetőségét. Értem én, hogy diverzió, de az nem volt a forgatókönyvben, hogy egy SHARD Bishopot kell elterelnie. Azért néma jelzésére eleresztettem Lavina karját, talán már tényleg nem is remeg a föld, hogy kapaszkodás nélkül feldőljek. Kezeimet a levegőben lógattam, pár másodpercig nem igazán tudtam, hogy mit is kezdjek velük.
– Sz-szia, Bishop! – viszonoztam az üdvözlést A Bishopnak, akit valójában kerestünk. Kit hamarosan kiszabadítunk erről a helyről, ha minden az ütemterv szerint halad.
Ahogy kérdőre vont, azonnal egyenesbe vágtam magamat és mancsaimnak végre találtam is valami feladatot. Felemeltem őket a levegőbe, mintha pisztolyt szegeznének rám, ezzel tükrözve, hogy perpillanat nem értem hozzá semmihez sem.
– Esküszöm, hogy csak Lancehez! – feleltem megszeppenten. Szemeim kijelentésemtől függetlenül elpillantottak Brandy felé. Árulók! – Véletlen volt? – tettem hozzá halkan. Igazából nem hazudtam. Nem gondoltam komolyan kívánságomat, ha tudtam volna, hogy a csengő ennyitől bedobja a törölközőt, nem is merészelek gondolni arra: ne szuperáljon. Pont a legfontosabb pillanatban nem szólalt meg!
– Teljesen nyugodt vagyok – jó lett volna kevésbé remegő hanggal nyilatkozni erről. – Sőt, mindenki teljesen nyugodt, igaz? – halk nevetéssel pillantottam el először Lance, aztán „Shard” felé. Bár valami azt súgta, hogy én vagyok a legkevésbé nyugodt…
– Meglepetésnek szántam, ha szólok, akkor kevésbé lett volna meglepi, nem igaz? – arcomra gördült apró mosollyal próbáltam elterelni Bishop figyelmét arról, hogy súlyomat úgy dobáltam bal lábamról a másikra, mintha labdáznék. Igyekeztem kevéssé füllentésszagúvá tenni mondandómat, mert eddig úgy éreztem, hogy Hollywood által is megirigyelt színészi talentemet valahol otthon felejtettem.
– Nem gépekkel jöttem diskurálni, hanem veled, szóval azt hiszem ez menni fog – nyakamat behúzva, gyorsan vezettem körbe a tekintetemet az előszobában. Nem mondhatom, hogy nem érzékeltem a különböző gépeket a házban, de a legkevésbé sem szerettem volna itt ragadni egy mentőakció kellős közepén. Lopva lestem hátra Alvers felé, ki épp kávézgatni készült indulni ezzel a bizonyos „Shard” Bishoppal. Vegyes érzésekkel vezettem vissza tekintetemet Bishopra.
– Gondoltam beszélgethetnénk, meg érdekelt, hogy mi a helyzet veled és arra is kíváncsi voltam, hogy hol élsz – kezdtem bele. – Szóval… jól érzed magadat itt? Öhm… és Shard Bishop? – utaltam a nőre, ki korábban ajtót nyitott nekünk. Bár lehet, hogy ez az a szitu, amikor édes a tudatlanság. De nem igazán hagyott nyugodni a kíváncsiságom.
– Jó sokan vannak – jegyeztem meg. – Körbe vezetsz? Még sosem jártam itt – lódítottam. Habár fizikálisan valóban nem voltam itt. Próbáltam leplezni, hogy gyomrom totál görcsben van, amiért itt járok. – Kezdhetnénk például a kerttel? Hányan is vagytok? – bár lehet az a kérdés találóbb lett volna, hogy hányójukat tartják fogságban itt?  
Miközben ott tébláboltam Bishop mellett, naná, hogy nem néztem az orrom elé! Telibe belesétáltam egy nagy, kék és szőrős… valakibe?
Leesett állal pislogtam fel az idegenre és nem tudtam nem Freddy által keresett kékszőrös fickóra gondolni. Nem is értettem, hogy veszíthették el, ha én alig voltam itt öt perce és máris megtaláltam! Kezembe csúsztattam a telefonomat és alig észrevehetően lőttem egy képet, hogy elküldjem neki, egy rövid szöveggel: „Asszem’ megleltem az elveszett KÉK barátodat!”
– Bocsánat! Nem direkt volt – kértem elnézést, amiért figyelmetlen voltam és inkább odaorientálódtam Bishop mellé. Gyanakodva méregettem a kis kék valamit a vállán, mely sajnos annyira nem látszódott tisztán a Freddynek elküldött fotómon.