Ha nem tudnám, hogy az x-génnel megáldott emberek mennyire sokszínűek, lehetséges, hogy csak azt hinném haluzom ezt a sokféleséget. A rengeteg képességgel rendelkezőt, a kis kék lényeket, Freddy eltűnését, Romy ájulását attól a fószertől aki hasonlít Pietrora és még sorolhatnám. Ebben a tébolydában egyre inkább az járt a fejemben, hogy mi csináltunk hülyét magunkból és igazából Bishop nincs is veszélyben. Határozottan nem úgy festett, mint aki abban lenne, ráadásul amikor találkoztunk is azon a véleményen voltam, ő pontosan tudja neki mi a jó és a szükséges. Egy jó katona.
Már éppen készültem Romyt visszahozni a szabályos módon ahogy egy ájultat kell, amikor magához tért. Voltaképpen Bishop kérdésére már akkor tudtam a választ, amikor még a szóban forgó nem volt magánál.
- Azt hiszem a gyors srác emlékeztette egy rossz emberre. - oszlattam el jó előre az aggodalom kételyeit ha esetleg az felmerülne benne. Most nem volt affinitásom egyszerre foglalkozni Freddy eltűnésével és Romy hogylétével, csak sorban tudtam haladni, de feltételezem egyikük sincs veszélyben. Pozitív bizalom megerősítésének vettem Lucas Bishop bemutatkozását, ahogy kezet rázott velem. Ennek már épp ideje volt, mert annak ellenére, hogy milyen rég is találkoztunk, csak a legendákat hallottam róla kis túlzással meglehet.
- Rendben, akkor elköszönéskor. - nem feltételeztem, hogy nem adná oda, így hamarjában elengedtem a témát. Fordítva lehet nekem sem tetszene ha az otthonomban főleg ahol ennyi a gyerek fegyverrel mászkálnának. De nem tudtam mire számítsunk, itt még valóban nem jártam. Hatalmas a birtok, rengeteg a lakója és annál különlegesebbnek is tűnik mintha egy mezei iskola is lenne. Ha itt mindenki felszerelt osztagos lenne, esélyünk nem lenne ennyien lerohanni őket. Azért lefogadom az igazi nagyágyúk meg sem villantják a tudásukat.
Eleget tettem Romy kérésének, hogy ismét a saját lábaira állítottam, inkább elpillantottam az épület felé ahogy fél füllel hallgattam a beszélgetést. Niel ijedtsége talán túlzónak hatott vagy ő mindig ennyire parázik mindenkiért?
- Gyanítom nincs bajban. - fűztem közbe immár ugyan határozottan de teljes nyugalommal. Ez a hely tényleg nem ártó szándékú, de hallgatóznom kellett ahhoz, hogy megkülönböztessem itt a hangokat egymástól. Csupa csacsogó, csicsergő hang, egy rakás diák, nagy susmus. De volt elég időm ahhoz, hogy legalább a nem ide illő beszélgetést kiszúrjam.
- A konyhában lesz. De csak akkor rohanj, ha éhes vagy. Volstagg is itt van? - kérdőn pillantottam Bishopra, ahogy rájöttem kinek a hangját hallottam ennyire öblösen. Hihetetlenül kicsi a világ, hiszen vele Lilivel találkoztunk még körülbelül egy hónapja, amikor le kellett szerelni a maffiatagokat.
- Lehet neked is jót tenne pár falat vagy korty, sápadt vagy. - pillantottam el Romy felé, ahogy elindultam az épület irányába.
 

Fogalmam sincs, hogy meddig tarthatott a rövidzárlatom, de amint érzékelni kezdtem a valóság foszlányait, köztük Bishop hangját is elcsíptem két Ugróegér féle metál szintű ordítás között…. Indításként habozás nélkül betartottam a magamnak tett eskümet.
– Csak meg akarunk menteni! – rikkantottam el, mondandómat Őrnagymesternek címeztem, a szemeim viszont nem találták meg őt. Ugyanis, amikor hirtelenjében megkíséreltem felülni, a hevességtől megszédültem és már nem csak a Föld, de a környezet is forgott körülöttem. Szép lassan visszaereszkedtem vízszintesbe és lassan pislogtam párat, hogy helyreálljon a kép.
Legnagyobb meglepetésemre Kainet vehettem szemügyre, egy igazán izgalmas szemszögből. A nagy bambulásomból eltartott néhány másodpercig mire leesett, hogy a karjaiban hesszelek. Hatalmas kérdőjel volt bennem azzal kapcsolatban, hogy mégis mikor kerültem ebbe a szituba. Hiányzott a korábbi mentésemből ez a jelenet. Arcom pedig újfent úgy döntött, hogy felveszi a hajammal a vörösségi versenyt.
– Jól vagyok már Csodapók, letehetsz! – óvatosan meglapogattam a vállát. Majd szinte azonnal menekülni próbáltam a zavarbejtő helyzetből és úgy izegtem-mozogtam, hogy megpróbáljak katapultálni a karjaiból.
Mikor a saját talpaimon állhattam, gyorsan kisimítottam a ruhámat, mintha számos gyűrődés lenne rajta, amit sürgősen orvosolnom kell. A zavart tinilányt idéző állapotom szinte azonnal elillant, amikor Őrnagymesterre pillantottam. Ekkor átcsaptam az „ajaj, bajban vagyok” tinilányokkal vetekedő állapotba.
De hé, legalább Pietro szelleme már nem kísértett!
– Bocsi, hogy csak így betörtünk – kezdtem bele tétován. – Tartozom egy vallomással. Valójában ez egy mentőakció akart lenni – ismertem be ittlétünk valódi okát, reményeim szerint ezzel megelőzve minden további félreértést. Ujjaim a hajamat matatták, éppen fonatot készültem varázsolni tincseimből.
– Freddy ex-X-es volt és egy csomót mesélt a helyről. Kezdve a gyilkos edzőteremről. A rendszerről, ami simán behatolónak néz, ha nem vigyázol. A kiképzések gyötrelmeiről és társairól. Beijedtem. Azt hittem, hogy bajban vagy, hogy talán az akaratod ellenére tartanak itt… Csak segíteni akartam – pillantottam bocsánatkérő tekintettel Bishopra. Nem akartam elérzékenyülni, így próbáltam valamelyest kipislogni szemeimbe gyűlt nedvességet.
– A-aztán beszélgettünk és tökre az ellenkezője jött le abból, amiben vagy, mint amit hittem, hogy vagy. – Uh, ennél nyakatekertebben meg se fogalmazhattad volna Rosemarie! – Először azt hittem, hogy Stocholm-szerű szindróma vagy kimosták az agyadat… De határozottan nem úgy tűnik. Bevallom eléggé elbizonytalanodtam önkényes küldetésemben, amikor arról beszéltél, hogy elvagy itt – ráharaptam alsó ajkamra. Nagyon rosszul következtettem Freddy elbeszéléseiből.
– Szóval, nem akartam bajt okozni – lecsüggesztett fejjel tettem pontot a beismerésem végére. Időközben a hajamat is sikeresen befontam.
– A többiek sem akartak rosszat, csak segíteni akartak. De gondolom a többiek már mondták, hogy miért jöttünk, igaz? – pillantottam először Csodapókra, majd futó zavaromban elkaptam róla a tekintetemet és helyette Nielre vezettem ki totál stresszben volt. – Ugróegérbe mégis mi ütött? – kérdeztem rá értetlen pislogások kíséretében. Aztán beütött a hiányérzet… Freddy nagyon nem volt képben!
– Oh... Jaj, ne! Hova lett Freddy?! – kezeimet arcom egy-egy oldalára tapasztottam kétségbeesésemben. Hogy magyarázom meg Dimitry-bácsinak, ha elhagytam őt?
Jesszuska, Őrnagymestert jöttünk menteni, most pedig menthetjük Freddyt!

Már a házban úgy éreztem, hogy teljes a káosz. Elég volt azt a feszültséget érzékelnem, ami Niel és Freddy között volt, hogy ne akarjak inkább további problémát generálni. Inkább igyekeztem arra gondolni, hogy odaát nem történt még semmi baj és igazából Lance ura a helyzetnek. A vén róka sem aggódott, pedig elméletileg sokkal több időt töltött a suli falain belül, mint itt mindannyian együttvéve. Ha pedig ő nem parázott, nekem sem volt különösebben okom rá.
A szituáció amibe belecsöppentünk egy katyvasz volt. Ha azt hittem, hogy a káosz otthon uralkodott, akkor ezt alaposan át kellett gondolnom odaát a zöld gyepre kilépve. Nem győztem hová kaoni a fejem, csak a nagydarab fickó ismerősen csengő öblös hangjára figyeltem elsőre fel. Szóval ő volt Bishop, immár nappali fénynél látva. Teljesen értelmét vesztette a mentőakció funkciója, így már a maszk sem volt a fejemen. Egyáltalán minek jöttünk ide? Hisz a szóban forgó nem hogy segítségért kiavált volna, még mérges is volt. Hallottam még Niel kérdését, illetve ahogy mindenki megállt egy pozícióban, aztán felbukkant egy srác, akinek a mozdulatait még én sem bírtam követni, csak a radarjaim jelezték, mennyire hamar váltott irányt. Eszembe jutott akaratlanul is róla egy szörnyen kellemetlen alak még az én világomban. Pietro pont ugyanilyen képességekkel rendelkezett, mégsem tűnt ez a srác annyira arrogánsnak. Csak a pisztolyt teleportálta ki gyorsan tőlem, Romyt aki közben elájult pedig a kezembe.
Valaki elárulná mi a jó ég történik itt?
A következő pillanatban már Bishop kezében volt a fegyver, Niel pedig eltolt egy mesés utalást. Lesújtó pillantással néztem felé, majd le Romyra. Csak tudnám mi akasztotta ennyire ki, hogy elájuljon, de eszem ágában sem volt addig letenni őt, amíg magához nem tér.
- Azt hiszem félreértés történt. Freddy... - akinek hűlt helye volt ebben a pillanatban - vagyis a lány, akit elvitt a kék apróság innét valahová azt mondta nekünk, hogy bajban vagy és meg kell téged menteni. - igyekeztem összegezni a lényeget a marcona férfinak, aki még nálam is magasabb volt. Még mindig nem tartottam tőle, elvégre ha bármi furát észlelnék, az ösztöneim megsúgják. De az egész most már kezdett egy fatális félreértésként összeállni.
- Szerintem beszéljétek meg a kommunikációs zűrzavart. - óvatosan ráztam egy aprót a karomban hervadozón, hátha attól magához tér és akkor lerakhatom. Ha pedig ezt sikeresen kiviteleztem, akkor már kezet nyújthattam Bishopnak is. A múltkor nem nagyon sikerült úgy bemutatkoznunk egymásnak, mint illett volna. Illetve arcot semmiképp nem tudott volna társítani hozzám.
- Kaine. Romy sokat mesél rólad. Jól szuperál a fegyver, amit adtál. - egyben pedig nyújtottam is a kezem a sajátomért, mert ha használni nem is kellett, azért elraknám.
 

Niel látni sem akar. Tutira utál, én meg tökre szorongok tőle, mert amúgy is gáz, hogy átfut a fejemen, mennyire helyes kócosan és milyen jól áll neki a bőrdzseki. Ilyet nem gondol a foglalt barátjáról az ember, miközben véletlenül amúgy szeretőt tart, és ha az a barát ráadásul már nem is akar barátkozni vele, akkor attól az egész sztori ezerszer cikisebb meg szomorúbb...
Súlyos a helyzet. Annyira súlyos, hogy szabályosan megkönnyebbülök Kén jelenlététől. Azért érik bennem egy gyerekes, sírós hiszti, de tartom magam. Törött mécsessel biztosan nem vinnének magukkal. Csak még inkább berágnának rám. Mindketten.
Nielnek úgy kell kierőltetnie magából egy válaszmosolyt felém, az is sóhajtásba fullad. Csúnya az a nem, amit utána kapok. Kurta, lerázós.
Beletörődöm, hogy elszúrtam. Mit is?
Mindent.
Haragszom magamra, mert ezek után hirtelen felindulásból, pofátlanul körberajongom a mágusportálért. És biztos ő is haragszik rám, hogy engedély nélkül hozzáértem, mivel hát barátnője van és épp a háta közepére sem kíván engem. Jogos. Mostanában én sem kedvelem magam túlzottan. Teszek nekünk egy szívességet, és tartom tőle a távolságot. Kén mellé húzódom. Az ő közömbössége egészen szívmelengető Niel nyílt elutasításához képest.

***
Pörög a bizarr álomkaland. Romy sápadtabb egy pohár tejnél és én nyalókával bűvölök egy miniatűr, kék szőrrel borított elfet. Még a vulkáni kéztartása is stimmel, a három ujjacskával.
Végül Niel teszi fel hangosan a millió dolláros kérdést: mégis ki a manó ez a manó?
– Azt hiszem… – Lenyelem a sokkot meg a hitetlenséget. – Kurt gyereke…?
Én leragadok ennél az egynél, Kén viszont már azt pedzegeti, talán több Minicrawler rohangál errefelé. Hápogok rá párat, hápogok a babára is, aztán Romyra, mert ha neki rejtély, merre lófrál Bishop, akkor elég nagy galibában vagyunk. Szívesen szónokolnék valami biztatót, hisz eléggé pánikol, de ezt inkább másnak kellene. Mondjuk Kénnek. Mielőtt én is bepánikolok. Elég gyorsan nő az esély rá. Egy vérmes bácsi sajtótájékoztatóról ordibál meg arról, milyen feltűnőek vagyunk. Rá inkább nem hápogok. Olyasmi a kisugárzása, mint Lándzsa bátyának, vagyis keresztben lenyelne. Várjunk… Lehet, hogy ő Bishop? Végül is, Romy klasszul kijön Lavinával. Talán szívesen haverkodik ijesztő bácsikkal…
Zsupsz, végleg kicsúszik a mancsomból a valóság, a nyalókával együtt.
Odavillan közénk a semmiből egy fehér hajú pasi. Én csak majdnem kapok szívrohamot, Romyt viszont ledönti a lábáról. Mire feleszmélek, itt a markomban törpe Kurt, illetve az apja szerint az egyik a sokból, Kén markában meg ott az ájult Romy. Az ősz fickó pisztolyokkal seftel, és nem találom a támpontot, totál abszurd a szitu. Kifolyik a fülemen a logika. A karjaim között gubbasztó mesebeli lénybe kapaszkodom.
– Tényleg vannak tesóid? – kérdem tőle bambán.
Csintalan vigyorra rándul a szájacskája. Vagy ezt is csak képzelem.


Kipislogom a szememből a füstöt. Nosztalgia kavargatja a gyomrom. Pont ilyen érzés volt Kurttel utazni régen. Felmérem a terepet, attól tovább fokozódik a deja vum. Hányszor fosztottam ki anno ezt a hűtőt! Nézelődés közben átsuhan a tekintetem a kis, kék manókon. Teljes hadsereg, de minimum egy focicsapatnyi! Müzlis dobozokon veszekednek, a konyhaszekrény ajtaján hintáznak, lógnak a fiók fogantyúján és a hatalmas, vörös óriás szakállán. A bácsi szőrösebb Logannél és magasabb, mint Kén. Megszeppenten pislogok rá.
– Csókolom…?
Megint felbukkan a fehér sérós teleportőr. Elsorol egy tucat nevet olyan gyorsan, hogy démonidéző varázsige kerekedik belőle, aztán hasonlóan tempós kérdéssel folytatja. Asszem arról érdeklődik, kész-e a kaja. Valószínűleg nem tőlem várja az ebédjét, de stresszelek, és a zsebem úgy dönt, nekem kell megetetnem. Magától kipakolja a terülj-terülj asztalkámat a pultra. Haloványan dereng valami köszönetféle, majd a fürge ürge felszívódik az ételekkel meg a gyerekeivel. Csak azt az egyet hagyja hátra, amelyik a vállamon ücsörögve szopogatja a nyalókát.
Visszafordulok a szakácshoz. Viking Télapó a Weasley családból – ez ugrik be róla így második nekifutásra. Olyan magasan van az arca, hogy menten begörcsöl a nyakam.
– Bocsánat a zavarásért. Én… Freddy vagyok. – Bátortalanul odanyújtom a jobbomat. – Pár éve még ide jártam suliba.
Lassan ideje lenne felébredni, nem?

Nem tudtam eldönteni, hogy a lámpa akaratlan fel-le kapcsolgatása vagy a ferdítés miatt szégyelltem magamat jobban. Őrnagymester olyan csúnyán nézett rám, hogy már kezdtem egész létezésemet megbánni. Próbáltam azzal vigasztalni magamat, hogyha megmentettük, akkor talán megérti furaságomat. Legalábbis a mostanit.
– Ne is mondd! Bayvilleben pedig extra hely van nekik, azóta szinte egy dzsungelünk van nem is kertünk – avattam be. – Poison Ian-nek akadnak különös növényei, melyeknek nem túl bölcs a közelükbe menni. Noha nem értek hozzájuk, még az öntözésüket is elbénázom. De esküszik rá, hogy így legalább mindig van friss levegőnk… Viszont ettől még ez róluk a benyomásom – meséltem el heves gesztikulációk kíséretében.
Egyszerűbb volt erről sztorizni, mintsem tovább boncolgatni az itt lakók létszámát, mert amúgy sem adott rá egyenes választ. Így elkönyveltem egy és sok közé. A sneak-peek pedig magáért beszélt, a macskavonásokkal rendelkező mutánslány szőre Liliével ellentétben távol állt a hipoallergéntől.
– Nekem nincs bajom a macskaszőrrel! – hangosan szipogva ráztam meg a fejemet. – A macskaszőrnek van baja velem – javítottam ki Őrnagymester megfogalmazását. – Jellemzően a véremet kívánja – magyaráztam allergiám súlyossággát.
– Ne aggódj, ha nem inhalálok a szőréből, akkor megmaradok – hessegettem el esetleges aggodalmát. A zsebemből kihalászott zsebkendőbe kezdtem fújni az orromat. – Hidd el, tudom! Mikor bent éltem a városban egy gonosz macskásnéni volt az alsószomszédom, akinek a cicái folyton rettegésben tartottak engem és a kutyáimat. Főleg a kutyáimat, aztán engem. De sikerült túlélnem és itt vagyok – mutattam végig magamon. Szerencsére most is csak az orromat csűrte és csavarta a hátrahagyott mutánsmacskaszőr.
– És szoktak rád hallgatni? – merészkedtem rákérdezni, noha nem azért terveztem boncolgatni a témát, mert a jelenlegi helyzet nem ezt sugallotta. – Oké, csak költői kérdés volt! – tettem hozzá gyorsan Bishop szigorú tekintetét látva.
Egy légvételnyire álltam az őszinte vallomástól, mely végül nem úgy sült el, ahogy én azt terveztem. A megmentő expedícióba nem kalkuláltam bele szellemjárást! Mennyi volt ennek az esélye? Körülbelül 0,25%? Bár ezek a véletlenek az egész életemre ráhúzhatók. Jellemzően semmi sem úgy sikerül, ahogyan azt elképzeltem. Néha jobban, sokszor rosszabbul. Pietro kísértetét okoltam a negatív gondolatok miatt, amik eluralkodtak rajtam és aki miatt beszélni is elfelejtettem. Pedig igazán hálás lehetnék neki… hiszen a váratlan felbukkanása révén nem buktattam le magamat a többiek megérkezése előtt.
A következő Murphy-átok pedig a pici ördögfióka volt a mancsomban.


Egymást kergették fejemben a gondolatok. Pietro szelleme. A levegőben hagyott vallomás. Pietro-szelleme. A rosszullét. Pietro szelleme. A zöld-kód. Pietro szelleme. A teleportáló tiefling. Pietro szelleme. A többiek felbukkanása. Pietro szelleme.
Itt vannak a többiek! Csodálkozás és megkönnyebbülés egyvelege lett úrrá rajtam. Freddy alakja elmosódva hullámzott előttem a szemeimbe gyűlt könnyfüggöny mögött. Lassan jutottak el hozzám a szavai.
Helyeslően bólogattam, hogy minden oké. Általánosságban az volt.
Sután ráztam meg a fejemet, mert nem voltam jól. Nem álltam készen beszélni Pietro szellemével! Az Ouija tábla hiánya pedig a legkisebb bajom volt, mert kinéztem Freddyből, hogy azt is tart a dimenzionális zsebeiben.
Hogy hol van Bishop? Fejemmel berekesztettem a mozdulatokat. Remek kérdés!
– Hol van Bishop? – annyira kiváló volt a kérdés, hogy meg kellett ismételnem. Mintha ők többet tudhatnának, mint én.
A figyelembe a kis kék lény terelődött. Niel megkérdezte ki ez? Csak egyet tudtam:
– Hát… Ő nem Bishop… – és nem Pietro szelleme.  
De így jobban szemügyre véve egészen hasonlított Freddy eltűnt barátjára, ezért kész voltam átnyújtani neki.
Csodapók puszta hangja biztonságérzetet keltett bennem. Felvezettem rá a tekintetemet. Nem érdekelt a maskarája és ezúttal a mancsában őrzött lőfegyver sem. Bár elképzelni sem tudtam, hogy minek kellett ilyen felszerelés egy mentőakcióhoz.
– Úgy örülök, hogy itt vagytok! – bukott ki belőlem. A könnyek ellenére a szám megállta, hogy lefelé íveljen. Nem szomorú voltam, csak zaklatott amiatt, amit láttam. – Nem tudom, hogy vannak-e még ilyenek. Azt hiszem csak egy van belőle. De nem adhatjuk fel most, hogy már itt vagyunk! Csak… csak én… láttam… – szavaimat elnyeltem mikor megpillantottam ismét az ezüst tincseket.
Arcomból kiszaladt a maradék vér. A tüdőmből nem mert kijönni a levegő. Hatalmasra tágult szemekkel meredtem Pietro szellemére, ki egy kísértethez képest roppant eleven volt. Szívem a fülleimen keresztül akart távozni. Hangosan dübörgött, elnyomva a hangokat körülöttem.
A torkomon megrekedt szavak miatt magamban sikítottam. Annyira nem akartam szembenézni az egésszel, hogy jótékony sötétség telepedett a szemeim elé. Hollywood megoldotta, hogy egy ájulás is úgy fessen a tévében, mintha az elegáns és nőies lenne. A valóság ennél viszont sokkal csúfabb volt. A hányinger kerülgetett és biztos voltam benne, hogy semmi elegáns, semmi nőiesség nem volt abban, ahogy a lábaim feladták a szolgálatot. Biztos voltam benne, hogy hamarosan a fájdalom is megérkezik, ahogy testem találkozik a talajjal.  
Egyedül a rám telepedett jótékony sötétség jelentett vigasztalást. Mert az megakadályozta, hogy szembenézzek a valósággal, hiszen IRL nem lehetett visszatöltetni egy megbánt döntés elé a pillanatot.
Ezért elhatároztam, hogyha magamhoz térek első dolgom lesz megmondani Bishopnak: „Csak megmenteni akartam… akarjuk!”
Akkor talán Pietro szelleme is feloldozásra kerül és többé nem fogom látni.

Nem sokat tettem bele a közösbe Bayvilleben, de azt határozottan állíthatom, hogy a többieket hallgatva elkezdtem szanálni azokat az információkat, amelyeket nem tartottam validnak vagy nem teljesen igaznak. Az ilyeneket többnyire csak elengedtem a fülem mellett vagy relatíve közömbösen reflektáltam le. A saját ismereteimre alapozva valahogy mindig stabilabban tudtam mérlegelni és ez most sem volt másképp. Freddy sztoriját Bishopról és ezekről az "x-ekről" annak ismeretében furcsa volt elhinnem, hogy nekem a pasas olyannak tűnt, aki meg tudja védeni magát. Na meg nem arról mesélt Romy is már, hogy egy ideje ebben az épületben van?
Vagy nem?
Tapintani lehetett volna a feszültséget, ahogy rásandítottam a lányra, aztán Nielre. Az egész szituációt nem nagyon értettem. Bár lehet csak lemaradtam egy olyan eseményről, ami kiváltja ezt vagy még rettentően sokat kell tanulnom az emberi kapcsolatokról. Oké, nem volt egyszerű a mozis est után mindenkinek visszaorientálódnia oda, ahol azelőtt volt. Pedig Alvers tényleg nem sok vizet zavart azóta és néha láttam az arckifejezésén, hogy még annyira sem kívánkozik a társaságunkba, mint amennyiszer belebotlik. Bár én futottam vele a legkevesebbszer össze, akkor is kimerült a kommunikációnk egy biccentésben.
Javában tanulmányoztam inkább a térképet. Hogy ideges lettem volna? Aligha, inkább kíváncsi voltam, mint feszült. Legalább lesz alkalmam Bishopot jobban is megismerni, ha mást nem épp mentés közben. Vagy fals leégés közepette. Jelre vártunk, a kivárás viszont erősségeim közé tartozott. Felsandítottam ugyan Freddy gyors reakciójára és a telefon csipogására, de nem tűnt olyan stresszesnek, mint amilyet vártam volna. Niel is levágta, mert a kérdésre határozott "nem" volt a válasz és én is a fejem ingattam. Parázni nem kell amiatt, hogy elkésnénk, Niel pillanatok alatt nyit egy kaput, aztán kihozzuk őket ha kell. De még mindig annyira nehezen állt össze a katyvaszt sztori a fejemben. Nem enyhítettem a szitun, ahogy ezek ketten ott furén szemeztek vagy ezaz, hogy nem. Én pedig egy szót sem szóltam. Jól elvoltam a memorizálással, a második jelzésre pedig már talpra is ugrottam. Egy stukker megfér az övemben biztonság esetén.
Utolsóként lépek be a már megszokott portálba.
Markom már a pisztolyon, hogy ha kell rögvest időzíthessek, de sehol egy ösztönös bizsergés, sehol egy ellenség, csak Romy a végtelennek tűnő birtokon. Freddy már szalad, Niel meg totál értetlen arcot vág Lehet az enyém is egy kissé ilyen. Fülelek, de semmi. Leszámítva azt, hogy ketten feltűnnek az épület felől, az pedig jobban magára vonzza a figyelmem, hogy mi köti le ennyire a lányokét. Nem igyekszem annyira oda, de valahogy sikerül föléjük tornyosulni.
- Ilyenek vannak odabent is? Mert akkor kétlem, hogy Bishopot el kellene innét hoznunk.



 

A moziest óta próbálom mindennel és bármivel elterelni a figyelmem a moziestről. Nagyjából biztonságban vagyok, nincsenek rablások, maffia-kergetőzések és vegasi fellépések, ami elég rossz. Marad időm unatkozni. Szorongani meg szomorkodni. Egyre gyakrabban teper le a levertség, majdnem úgy, mint ahogy én tepertem le Davidet a moziesten…
Jézusom, stop! Elég! Fókuszálj a feladatra, Freddy!
Igen, a mentőexpedíció.
Kihozzuk Romy barátját, Bishopot az X-ektől. Erre készülök, mióta előrukkolt az ötlettel.
Fogalmaztam magamnak mindenféle szöveget arra az esetre, ha összefutnék valakivel a korábbi csapatból. Úgy saccolok, egy bocsánatkérést sikerülhet kinyögnöm, mielőtt elzokogom magam vagy berezelek és világgá futok. Megint.
Előkerestem a zsebemből a suli alaprajzát. Voltak képeim mellé, főleg a kertről és a közös terekről. Mate-nek készítettem őket anno, lássa, miből marad ki. Sosem néztem vissza az albumot, tartottam a nosztalgia erejétől. Most is félve nyitom ki, mert eleve izgulok, és lehet, kiköpném a szívem, ha szembejönne egy lesi fotó Kurtről vagy a bandáról.
Kezd megint görcsölni a gyomrom a semmittevés miatt. A nappaliban várakozom a fiúkkal, csupa fekete kémfelszerelésben. Bőrkabát és bakancs, tök fullos, kifejezetten erre a küldire loptam. Nem érzem magam menőbbnek vagy profibbnak tőle, de legalább csal a látszat.
Megtartottam Kénnek meg Nielnek a kiselőadást a kúriáról, kiraktam nekik a tervrajzot, megnéztük a fotókat, beikszeltük, hol landoljunk. Semmi teendőm nem maradt. Várjuk Romy jelzését.
Felcsipog a telefon. Rögtön talpra ugrom a kanapéról.
– Téves riasztás – engedem ki a levegőt, miközben visszarogyom a popómra. Pötyögöm a választ Romynak, csupa nagybetűvel: EZ MR. BEAST. KURT FIATALABB ÉS CUKIBB. Elküldöm az üzit, utána akad meg a szemem a sárgán világító szempáron. Kinagyítom az árnyékba burkolódzó válldíszt.
– Ez meg mi a manó? – hunyorítok rá. Mutáns? Ilyen piciben? Talán ovit nyitottak? Mikről maradtam le?
Lenyelem a keserű ízt a nyelvemen. Én jöttem el. Magamra vessek.
És jó helyem van itt. Nem…? Felsandítok Kénre, de gyorsan elkapom róla a pillantásom, inkább megszokásból, mint bármi más okból. Helyette Niel felé fordulok. Biggyesztek magamra egy reszketeg mosolyt. Valami nem egészen klappol köztünk mostanában, érzem, hogy nyikorognak a fogaskerekeink, amik az elején olyan klafán kattogtak. Lövésem sincs, mivel olajozhatnám meg őket. Abban reménykedem, a közös mentőakció megteszi a trükköt.
– Ti nem izgultok? – pislogok felváltva a srácokra.
Fogytán az epres balzsam, annyit strapálom mostanában az ajkam. Valószínűleg nem segít, hogy szeretem az epret. Fel is kenek egy réteget, legyen mit leszopogatni.
Másodszorra sípolja ki belőlem a lelket a telefon. Megint felugrom. Ezúttal a valódi jelzés futott be, vagyis ideje befutnunk. Indul a buli!
Hiába kerülget a frász és vág fejbe a stressz, megállok hüledezni Niel portálján meg az elegáns, könnyed kézmozdulaton, amivel elénk rajzolja a semmiből. Tapsolok párat tátott szájjal, aztán elismerően vállon paskolom a fiút. Mindegy hányszor látom varázsolni, minden alkalommal ugyanolyan varázslatos. Irigylem Lilit. Én is szeretnék egy mágust…
Bevillan a moziest. Több részletben. Asszem émelygek.
Ökölbe szorítom a kezem, kirázom a fejemből az emléket, és kicsit távolabb húzódóm Nieltől. Titkos ügynökök vagyunk egy ultra fontos bevetésen. Nem érünk rá ilyesmikre.
Átmasírozunk a csodakapun.
***
Romy kicsit messzebb ácsorog a megbeszéltnél, de még elég közel, hogy ne fulladjak ki, amíg odakocogok.
Közben felmérem a terepet. A gyakorlópálya végében, a pihenőnél felsejlik két alak. Nehezen veszem ki az arcukat, Lavina bácsit tudom csak beazonosítani a flaneling meg a loréal séró alapján. A másik tag rejtély. Nem lényeg, Lavina bácsi majd lerendezi. Romy azt mondta, ő intézi az elterelést.
– Romy, minden oké? Jól vagy? Hol van Bishop? – zúdítom rá a kérdéseket értetlenül. Aztán a sokk csomót köt a nyelvemre, kiszívja az összes vért a képemből.
A szőrös, kék babára szegezem a mutatóujjam. Hápogok, tátogok, igyekszem visszaemlékezni rá, hogyan kell levegőt venni.
Ez a manó a képről. És élőben kiköpött Kurt.
Uram Atyám, Jézus Maris, az összes szentek…
Kurtnek gyereke van?! Várjunk… ha Kurtnek itt a gyereke…
Körbefordulok a sarkamon, hátha előbukkan egy nagyobb, sötétkék folt, hátha megcsapja az orrom az enyhén szúrós illat, hátha megüti a fülemet egy puha pukkanás, egy tompa bamf. Semmi.
Nyalókát ragadok. A gyerekek szeretik az édességet, nem?
– Szia, kishaver – suttogom, szétfoszló hangon mini Nightcrawlernek. Odanyújtom neki a cukrot. Ez egy álom, ugye? Megint szórakozik velem az agyam, összemossa a valóságot valami totál kattant tébollyal. – Hol van az apukád? – A végét már suttogásnak sem nevezhetem, épphogy susogok. Vagy ki sem mondom? Talán szimplán gondolom. Fantáziálom az egészet.
– Valaki csípjen meg – szalad ki a számon a kérés. A tekintetem a Romy markában üldögélő rémisztően cuki ördögfiókán ragad.