Sosem izgultam ennyire, mint most! Kivéve az első ZH alatt, vagy amikor lövöldöztek felettem és amikor Kaine több méteres magasságban áthintázott velem több épület között a hálójával. Oké, beismerem – De szigorúan csak magamnak! –, hogy ez csak egyike volt a számos para pillanat között, amit átéltem.  
Bishop sanszosan azért keménykedik, hogy ne árulja el magát előttünk. Ha minden jól megy, akkor nem kell sokáig ezt csinálnia. Csak jussunk ki a randevú spotra!
Gyorsan elejét vettem csapongó gondolataimnak, amikor Őrnagymester kiadta az ukázt, hogy aktiváljam vissza a csengőt. Ritka nehéz volt most kapcsolatba lépnem a környező technológiával, nem még egy ilyen konkrét dolgot csinálni.  
Gyomrom kezdésképpen görcsbe rándult a művelettől, hogy aztán szembesüljek vele, nincs is mit visszakapcsolnom. Mintha valaki már megtette volna helyettem…  
Nagyon fura volt. Tisztán emlékeztem, hogy kilőttem az éterbe.
– N-nem tudom – nyögtem ki a választ kisvártatva. – Valaki már visszakapcsolta – magyaráztam tehetetlenségemet. Annak ellenére is, hogy olyan jellegű kifogásnak hangozhatott, mintha a kutyám megette volna a házifeladatomat.  
Szégyenlősen kerültem Bishop tekintetét, mivel a visszalandolásom során elcsíptem, hogy telefonján egy „Kérlek” nevű valakivel diskurált a bizti rendszerük miatt, aki csak annyit felelt válaszul, hogy „Már rajta vagyok.” És csak az Őrnagymester által olvasatlanul hagyott „Na de a lécci hol marad???” – hozzászólás után csordogáltam vissza saját bőrömbe. Igaz, hogy sok mindent nem tudtam meg. Ettől még ott volt bennem a tudat, hogy tök béna vagyok és emiatt engedély nélkül olvasgattam mobiltelefonját. Hiába nem volt részemről szándékos, mert a virtuális szemeimet még nem tudom becsukni.  
– Persze, hogy tudom – helyeztem súlyomat egyik lábamról a másikra. – Remek kérdés, próbálok nem belegondolni, mielőtt kialakul valamim annak a puszta gondolatától, hogy netalántán a nap 24 órájában követnének. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem így van és amúgy is olyan jól csinálják, hogy észre se venném. De most nem hiszem, mivel Lavinával voltam – próbáltam el hessegetni aggodalmát ezzel kapcsolatban. Nem mintha Abuela bármi rosszat akarna az itt tanuló slash élő mutánsoktól… (Én állítom, hogy mindenkit akaratuk ellenére tartanak itt, szóval igazából tényleg be kellett volna vonni őket!)  
Megszédültem amikor Őrnagymester kijelentette, hogy otthonra lelt itt.  
ITT, ahol határozottan veszélyben van! Hiszen Freddy minden szava erre utalt! Lehet, hogy nem is tudja mekkora bajban van? Nem hagyják neki, hogy beszéljen róla?! Biztos titkos jelzést adott le míg a mobilját kukkoltam. Jaj, ne, gondot okozhat neki az is, hogy váratlanul felbukkantunk itt? Naná, simán benne van a pakliban és megmagyarázza miért ilyen feszült. Ne aggódj, Bishop, hamarosan kiviszünk innen! Bocsi, hogy még nem mondhatom el.
– Azt rögtön gondoltam – révén nem hasonlított a két Shard egymásra. – De Shard Bishop? – kérdeztem vissza. – Ha nem időutazó, akkor ő egy másik világból jött, igaz? – nem volt nehéz erre asszociálnom. Sok multiverzum migrációnak voltam szemtanúja mostanában.  
Picit megugrottam és felpislákolt a mennyezeti lámpa tőlem, amikor meghallottam az emlegetett szavait. Összepréselt ajkakkal néztem végig a kávé leszállítást. Nem is Bishop, hanem ő hozta rám a frászt, kishíján szívinfarktust kaptam nem-az-a-Shardtól! Jeez. Biztos hallotta, hogy róla beszéltem!  
– De nem is szóra… – kozni jöttem. Időben ráharaptam alsó ajkamra, mielőtt csípőből ráküldtem volna Lance kommentjére a reakciómat. Banyek, Morozov, majdnem elszóltad magadat, hogy nem szórakozni jöttél!
A beszédet ügyetlenül egy csendes biccentésre cseréltem. Ezek után jobbnak tűnt meg sem szólalni.
– Ez az! – örültem meg önkéntelenül is annak, hogy az udvarba megyünk. – M-már odakint láttam egy kis spoilert a kertből és nagyon kíváncsi vagyok milyen teljes egészében – torok köszörülve igyekeztem palástolni kicsattanó lelkesedésem valódi okát. Végtére is oda fognak landolni a többiek!
– Jó, jó, de a koliknak is van azért egy kapacitása... – ennyit a small talkról. Nem értettem, hogy miért reagált kérdésemre ilyen furán Bishop. Csak a tömeg látványa mondotta velem, ami ritkán megnehezítette a kiszabadítását.  
Annyira töprengtem a folytatáson, hogy nem-Freddy-kék-barátját is kishján letaroltam.  
– Jaj, ne!!! – megrökönyödve meredtem a Star Trekes doki után, mihelyst Őrnagymester volt kedves beazonosítani nekem. – Annyira jó benyomást szerettem volna tenni, erre kapásból letankoltam! – OK, lepattantam róla, részletkérdés. – Mondd, hogy nem haragtartó típus!!! – járattam kétségbeesett tekintetemet Bishop és a távolódó doki között.  
– Tényleg nem direkt volt, hosszú és eredményes életet! – vulkáni kéztartással csápoltam utána. Noha erősen késő volt már ennek a gesztusnak, mert addigra jól eltűnt a folyosó végén. Wow, itt a nagy kék figurák, hogy tudnak ilyen gyorsan kámforrá válni?  
Megilletődve nézem végig, ahogy a macskaszerű lány, citrusfélével a fogai között elvágtatott a folyosón. Orromat tüsszentés kezdte csavarni és szólni sem tudtam hirtelen. Bishop nevelő szavaira azonnal egyenesbe vágtam magam és majdnem elgyóntam ittlétem pontos okát. Csak a cseppet sem nőies tüsszentésem fojtotta belém a szót. Az egész folyosó bevisszhangzott tőlem.
– És ők kik voltak? – kérdeztem szipogva, amiért továbbra is a különös allergiás reakció szerű tünet birizgálta az orromat. – Milyen akkor, ha teli van a nap izgalommal? – bátorkodtam rá kérdezni. Mintha nem tudnám! Pontosan olyan, hogy mindenféle halálos veszélynek van kitéve, amiről Freddy is mesélt.  
Gondtalanul követtem a bejárati ajtó felé, Bishop számonkérését hallva azonban megtorpantam. Mintha csak attól tartanék, hogyha most nem mondok igazat a nyakamba szakad a bejárati ajtó. Így a küszöbön átkelés előtt kellett ez letudnom.  
Na most légy okos, Morozov!  
Szóra nyitottam a szám, készen állva egy füllentésre. Letagadva, hogy nem vagyok zavarban, ami félig igaz is, hiszen tényleg nem neki szólt, hanem a helyzetnek. De ahogy a szemébe néztem nem jöttek ki a szavak a számon. Képtelen voltam az arcába hazudni! Tök rosszul lettem a gondolattól amire készültem. Gyors előre néztem, kiválasztva egy random pontot a nyitott ajtón túli világból.  
Egy ezüst hajú, kísértetiesen ismerős srácra esett a választásom.  
Éreztem, ahogy arcomból kiszaladt a vér, nem tudtam levegőt venni és a lábaim is kocsonyává változtak, alig akartak megtartani. Szédültem vagy a világ forgott körülöttem, elég nehéz volt eldöntenem.  
– Pietro*? – nyögtem ki hitetlenkedve. Hiszen lehetetlen! Meghalt.
Tessék! Hazudni készülök és már hallottakat hallucinálok. Méghozzá pont Haversrácot, akinek a legnagyobbat hazudtam eddigi életemben, hiszen pont az érzéseimet tagadtam le.  
Könnyes szemekkel pislogtam fel Bishopra, egy akadozó légvétel kíséretében.  
– Őrnagymester én... – elcsukló hangon kezdtem bele az őszinte vallomásba. A pokolba is, Bishop igazán tudhat a megmentéséről! Csak könyörgőm tűnjön el a káprázat....  
De mielőtt lenyeltem volna a torkomba akadt gombócot és erőt vehettem volna magamon a beszédhez, egy furcsa kis kék gyermek landolt a mancsaim között. Iszonyú bűz és fülsértő kacaj kíséretében. Fogalmam nem volt arról honnét érkezhetett, egyszer csak a markomban termett!**
Alig, hogy egyet pislogtam és eltűnt előttem a káprázat, Bishop és az egész világ, hogy egy ismeretlen helyen találjam magamat. Fogalmam sem volt arról hol vagyok. A gyomrom fel és alá liftezett, a halott szellemek gondolatától rettegtem, a torkomat pedig marta az igazság. Tökre zizi voltam és hirtelen azt sem tudtam eldönteni, hogy most tényleg elküldtem a skillemmel a jelet a többieknek, vagy csak képzeltem? ***
Nem lenne túl alkalmas a beszállójuk, mivel elképzelni sem tudtam hol lehetek. Csak a kék kis ördög volt továbbra is a markomban, aki roppant mód emlékeztetett valakire...

* Romy nem képzelődik, az éppen arra járó Thomas Maximoff-ot keveri össze Pietróval.  
** Egy BAMF landolt a markában, aki elteleportálta a kert közepébe.
*** Igen, Romy tényleg leadta véletelnül a képességével a zöld kódot a többeieknek.  

Romy hozta a formáját. Felül is múlta azzal az elnyújtott nemmel, amit kibírt nyögni Shard bemutatkozására. A folytatás sem ment simábban. A csaj életében nem volt még nyugodt. Már itt elhasalt a terve. A megmentősdi sikere úgyis pont hidegen hagyott. Ürítse csak ki a szervezetéből az őrületet az X-eknél. Átadtam a stafétát Bihopnak erre a délutánra. Nem csipáztam a tornadresszes, nagyképű bandáját, de legalább gyakorlottan kezelték a mutáns suhancokat. Gyakorlottabban, mint én.
Romy nagyban magyarázta, mennyire higgadt mindenki. Ja, főleg ő. Meglapogattam a hátát. Menni fog ez, Szivi – üzentem neki. Aztán biccentettem az idősebb Bishopnak. és követtem a fiatalabbat a konyhába.  Mint egy apa, aki leszállította a szülinapi zsúrra a kölykét, baszki.
Zsebre tett kézzel támaszkodtam a pultnak. Franc se hitte volna, hogy egyszer itt fogok jópofáskodni a különc nevelde konyhájában.
A házigazdát továbbra sem bírtam hova tenni. Romy elfelejtette említeni, de a reakciója alapján volt valami háttérsztori.
Bedobtam kezdésnek egy kérdést, amíg előkészült.
– Mit tanítasz a kölyköknek?
Ha benéztem, és diák, akkor helyben herén lőttem volna magam. Kiskorúak kurvára ne rohangáljanak itt nekem karót nyelt tartással, feketén szürcsölve a kávét.
– Üresen iszom. Kösz.
Felhorkantam a megfigyelésére.
– Romy nonstop meg van szeppenve. Ez az alapbeállítása. És nem féltem Bishoptól. Jól ismerik egymást. Vígan ellesznek nélkülem. – Felmarkoltam a bögrémet. Még egy félmosolyt is megejtettem a nő felé. Baszódjak meg, a végén kiderül, hogy életemben egyszer hálás lehetek a fenének, amiért ide evett a kúriájukba. Lepasszoltam a lányt, és értelmes társaságban kávézhattam, távol a tomboló lakótársaktól.
Nem is kerestem tovább a kurva lécet. Rég tengerszint alá süllyedt.
Csekkoltam Vöröske mentális állapotát, amikor visszaértünk hozzájuk. Annyira tűnt súlyosnak, mint általában.
– Megfelel a kert. A miénknél csak békésebb lehet. – Elfintorodtam. Felrémlettek a szanaszét burjánzó indák, a kotlós tyúkok meg a jakuzziban bömbölő zene. Megmozgattam a vállamat. A puszta gondolattól elkezdett felgyűlni benne a feszültség.
– Jó szórakozást, Szivi! – intettem búcsút.
Futólag a nagyobbik Bishopra pillantottam. Tudtán kívül bazi nagy szívességet tett nekem. Hálából megemeltem rá a poharamat, és ismét biccentettem neki. Magamhoz képest kedélyesen.
– Szóval – szegődtem az idegenvezetőm mellé –, merre az a kölyökmentes övezet?

Na igen, abban egyet kellett értenem Lucas-szal, hogy ha Bitbug talált képeket az adatbázisokban, az nekünk régen rossz volt. De most fontosabb küldetésem volt: kávé. Mielőtt ismét röhögésbe fulladhatna a megbeszélésünk. Feltartott hüvelykujjal jeleztem, hogy értettem a rendelést. Ő valószínűleg nem kényszerből választotta a cukormentes változatot. Én sem éltem az édesítővel. Volt annak fontosabb felhasználása is, mint a kávéba elpacsálni.
A kis beszerző körutamat az ajtónál dörömbölő páros szakította meg. Az részletkérdés volt, miért nem használták a csengőt? A magam részéről inkább nem firtattam.
- Azt hiszem, a nevemre még emlékszem - jegyeztem meg a Bitbugra hasonlító lány tagadására. Fejsérülésem nem volt az utóbbi időben. Sőt, szerintem az utóbbi egy évben biztosan nem. Scarlett-ként vagy Liv Long-ként pedig NEM voltam hajlandó bemutatkozni. Senkinek. Menet közben Bitbug is tájékoztatott, hogy leadta a drótot Lucasnak. Mind a vendégek nevéről, mind az én hogylétemről. Azt is mellékelte, hogy ő most a gépteremben maradna és folytatná a képvadászatot, hogy legalább egyikünk dolgozzon is. Nem mintha nem ő használta volna ránk előszeretettel a sztahanovista, munkamániás és rabszolgahajcsár kifejezéseket.
- Nem sokára érkezik - bólintottam a kérésre a másik Bishoppal kapcsolatban. A kávé iránti kéréseket is megjegyeztem. A külön kiegészítő kérelmet sebtében átgondoltam, aztán rábólintottam arra is. - Támogatom. Leszállítom Lucasnak a kávéját és kiviszlek a hangzavarból - tettem hozzá, csak hogy Lance is tudja, mire számíthat. Még egy kitérőt kellett tennünk visszafelé.
Lucas érkezését egy mosollyal nyugtáztam. Aztán intettem Lance-nek, hogy kövessen. A konyha felé vettem az irányt, ahova eredetileg is tartottam és a mostanra megszerzett gyakorlatommal beüzemeltem a kávéfőzőt, három főre elég adaggal.
- Cukrot vagy tejet kérsz hozzá? - érdeklődtem a vendégtől. Már előkészítettem a bögréket, és a tejet Lucas italához. Nagyjából két perc kellett a masinának, hogy lefőzze a feketét, amit aztán háromfele tölthettem. Lucasét elkészítettem én, a sajátomat feketén hagytam. Lance-re rábíztam a sajátját. Amint megvolt, felkaptam a két übriket. - Rosemarie elég megszeppentnek látszott. Lucas mellett kizárt, hogy félnivalója lenne. De ha inkább mellettük maradnál, én nem állítalak meg - jegyeztem meg, ahogy visszaindultunk az ajtó felé, ahol a másik dimenzióból származó bátyám volt. És Rosemarie még mindig makogott.
Sóhajtva nyugtáztam ezt a képet. Gyorsan odaléptem, és Lucas kezébe adtam a kávésbögrét, amiben az ő itala volt.
- Azért ne hozd rá nagyon a frászt - villantottam egy félmosolyt a testvéremre, majd visszafordultam Lance felé. - Következő állomás a gyerekmentes zóna. Van egy egészen nyugodt hely a kertben, amit ilyenkor nem használnak. Az megfelel? - csak azért kérdeztem, mert ha nem, akkor ki kellett találnom valami mást. Egy magániskolában ez azért nem volt a legegyszerűbb feladat. A gépterembe pedig nem akartam elvinni. Még nem tudtam, mennyire megbízható figura. Így viszont sem Bitbug, sem a projektünk közelébe nem akartam engedni.

Hitetlenkedve meredtem Lancere, amiért földrengető módon dörömbölt az X-ek bejáratiajtaján. Nem kicsit aggasztott a gondolat, hogy a terv első fázisában lekapcsolnak minket emiatt. Az ajtó mögött álló hölgyemény szerencsére nem akart minket offolni. Lefagytam, mint egy wonky-n működő operációs rendszer, mikor kedvesen bemutatkozott nekünk.
Bishopként. SHARD Bishopként. Aki egy futurisztikus kütyüben volt benne. Akit már nem ér el az a sors, mert Bishop elintézte, hogy ne történjen meg. Most itt állt előttünk fizikálisan?!
– Neeem? – hangomba szökött bizonytalansággal válaszoltam. Mert kérem, nem lehetett Shard Bishop. Persze nyomban el is bizonytalanodtam, mivel aligha tudtam volna nem észrevenni Lucas és Shard között lévő hasonlóságot. Olyan szög egyenesen tudtak állni mindketten, hogy a gerincem rögtön sajogni kezdett pusztán a látottaktól. De az is lehet, hogy csak valami távoli rokonok, teszem azt, Bishop egyik felmenője?
– Mármint nem téged akarunk meg… izé KERESLEK, vagyis keresünk. Hanem a másik Bishopot – pontosítottam égő arccal a majdnem elszólalásomat. Mázli, hogy még időben megmentettem!
Hezitálva, egy alig erőltetett mosollyal az arcomon, üdvözlően biccentettem el Shard felé. Nem kifejezetten tudtam elhinni, hogy köze van Bisophoz, még ha minden jel arra is utalt.
– Én nem kérek, köszönöm – cincogtam a választ. Meghökkenve meredtem fel Alversre, amikor velem ellentétben ő elfogadta az iszogatás lehetőségét. Értem én, hogy diverzió, de az nem volt a forgatókönyvben, hogy egy SHARD Bishopot kell elterelnie. Azért néma jelzésére eleresztettem Lavina karját, talán már tényleg nem is remeg a föld, hogy kapaszkodás nélkül feldőljek. Kezeimet a levegőben lógattam, pár másodpercig nem igazán tudtam, hogy mit is kezdjek velük.
– Sz-szia, Bishop! – viszonoztam az üdvözlést A Bishopnak, akit valójában kerestünk. Kit hamarosan kiszabadítunk erről a helyről, ha minden az ütemterv szerint halad.
Ahogy kérdőre vont, azonnal egyenesbe vágtam magamat és mancsaimnak végre találtam is valami feladatot. Felemeltem őket a levegőbe, mintha pisztolyt szegeznének rám, ezzel tükrözve, hogy perpillanat nem értem hozzá semmihez sem.
– Esküszöm, hogy csak Lancehez! – feleltem megszeppenten. Szemeim kijelentésemtől függetlenül elpillantottak Brandy felé. Árulók! – Véletlen volt? – tettem hozzá halkan. Igazából nem hazudtam. Nem gondoltam komolyan kívánságomat, ha tudtam volna, hogy a csengő ennyitől bedobja a törölközőt, nem is merészelek gondolni arra: ne szuperáljon. Pont a legfontosabb pillanatban nem szólalt meg!
– Teljesen nyugodt vagyok – jó lett volna kevésbé remegő hanggal nyilatkozni erről. – Sőt, mindenki teljesen nyugodt, igaz? – halk nevetéssel pillantottam el először Lance, aztán „Shard” felé. Bár valami azt súgta, hogy én vagyok a legkevésbé nyugodt…
– Meglepetésnek szántam, ha szólok, akkor kevésbé lett volna meglepi, nem igaz? – arcomra gördült apró mosollyal próbáltam elterelni Bishop figyelmét arról, hogy súlyomat úgy dobáltam bal lábamról a másikra, mintha labdáznék. Igyekeztem kevéssé füllentésszagúvá tenni mondandómat, mert eddig úgy éreztem, hogy Hollywood által is megirigyelt színészi talentemet valahol otthon felejtettem.
– Nem gépekkel jöttem diskurálni, hanem veled, szóval azt hiszem ez menni fog – nyakamat behúzva, gyorsan vezettem körbe a tekintetemet az előszobában. Nem mondhatom, hogy nem érzékeltem a különböző gépeket a házban, de a legkevésbé sem szerettem volna itt ragadni egy mentőakció kellős közepén. Lopva lestem hátra Alvers felé, ki épp kávézgatni készült indulni ezzel a bizonyos „Shard” Bishoppal. Vegyes érzésekkel vezettem vissza tekintetemet Bishopra.
– Gondoltam beszélgethetnénk, meg érdekelt, hogy mi a helyzet veled és arra is kíváncsi voltam, hogy hol élsz – kezdtem bele. – Szóval… jól érzed magadat itt? Öhm… és Shard Bishop? – utaltam a nőre, ki korábban ajtót nyitott nekünk. Bár lehet, hogy ez az a szitu, amikor édes a tudatlanság. De nem igazán hagyott nyugodni a kíváncsiságom.
– Jó sokan vannak – jegyeztem meg. – Körbe vezetsz? Még sosem jártam itt – lódítottam. Habár fizikálisan valóban nem voltam itt. Próbáltam leplezni, hogy gyomrom totál görcsben van, amiért itt járok. – Kezdhetnénk például a kerttel? Hányan is vagytok? – bár lehet az a kérdés találóbb lett volna, hogy hányójukat tartják fogságban itt?  
Miközben ott tébláboltam Bishop mellett, naná, hogy nem néztem az orrom elé! Telibe belesétáltam egy nagy, kék és szőrős… valakibe?
Leesett állal pislogtam fel az idegenre és nem tudtam nem Freddy által keresett kékszőrös fickóra gondolni. Nem is értettem, hogy veszíthették el, ha én alig voltam itt öt perce és máris megtaláltam! Kezembe csúsztattam a telefonomat és alig észrevehetően lőttem egy képet, hogy elküldjem neki, egy rövid szöveggel: „Asszem’ megleltem az elveszett KÉK barátodat!”
– Bocsánat! Nem direkt volt – kértem elnézést, amiért figyelmetlen voltam és inkább odaorientálódtam Bishop mellé. Gyanakodva méregettem a kis kék valamit a vállán, mely sajnos annyira nem látszódott tisztán a Freddynek elküldött fotómon.

Vöröske kérlelő, kölyök pofával állt elém, pont, mint a kutyamentés előtt. Hülye lettem volna hagyni, hogy lyukat beszéljen a hasamba. Megkérdeztem, mi kell, és messzire kerültem a miérteket. Spóroljuk meg nekem a nyaggatást, úgyis egyértelmű a vége. Még mindig kevesebb fejfájást okoz helyben ellapátolni a szart, mint utólag kihúzni belőle ezt a hibbantat.
Csodálkoztam, hogy az X-ek tárt kapukkal fogadtak. A régi szép időkben nem csipázták ennyire a látogatókat. Lazán átlejtettünk az udvaron, nem botlottunk aknába vagy lézeres védelmi hálóba. Mi a franc? Romy talán juthat valahova a röhejes tervével.
Ezen felhorkantam magamban.
Jó vicc. Kimenteni Bishopot az X-ek közül! Haláli. Ilyen bődületes baromság is csak az ő csinos fejéből pattanhatott ki.
Félfüllel hallgattam Romy szövegelését, és elhúztam a számat, amikor tudatosult, hogy baromira le kellett volna hajtanom a maradék kávét indulás előtt.
– Nem hülye ötlet az SMS. De már itt vagyunk.
Nekem sem szólt, hogy beköltöztetett tíz szaros kamaszt a házamba. Amiatt bezzeg nem ette így a fene.
Zsebre dugott kézzel ácsorogtam mellette. Nem értettem, honnan jöttek neki ezek a felismerések éppen akkor. Ja, gyakran hord össze faszságokat. Eddig nem zavarta.
– Hozzászoktam – válaszoltam neki. A nagy bejelentésre is rábólintottam. – Legyél, Szivi.
És még egyszer megerősítettem:
– Tedd.
Kurva jó, nem csak engem sütött ki, a csengőt is. Nem volt nekem ehhez türelmem. Franc akar holnap, holnapután meg tököm tudja mikor visszafurikázni ide. Nem azért gyakoroltam a beleszarást, hogy heti többször vigyorogjak az X-slepp biztonsági kameráiba.
Vöröske buzgón sajnálkozott, miközben én odaléptem az ajtóhoz. Hangosan bedörömböltem, mellékeltem egy enyhe rengést, hogy biztosan észrevegyenek.
Ráhunyorítottam az aggodalmaskodó csajszira.
– Pontosan az a cél, hogy meghallják. – És az odabent dobbanó léptek alapján sikeresen elértem.
Romy belém csimpaszkodott. Az első jó húzása aznap. Ugorhattam miatta a kézfogós kört.
Próbáltam belőni, az ajtóban álló X tanít vagy tanul-e az elit faszkalap neveldében. Első blikkre nagykorúnak tűnt, a stílusa egész tűrhetőnek. Ennyivel bőven átugrotta a redvás lécet. Gyorsabban süllyedtek Bayville-ben az elvárásaim, mint a cseszett Titanic.
– Lance Alvers – mutatkoztam be kurtán, aztán Romyra böktem az állammal. – Rosemarie Morozov. Ő keresi a másik Bishopot. Én csak a sofőr vagyok.
Shard ajánlatára felvont szemöldökkel sandítottam le a függelékemre. Létezik? Megúszhattam egy kávézással a figyelem-elterelő baszakodást?
– Kösz, élnék vele. Lehetne, hogy egy kölyök mentes övezetben fogyasszuk el? Szerintem innentől boldogul nélkülem a kishölgy – lapogattam meg Romy kezét a karomon.
Parancsolj, Szivi! Lefoglaltam neked a szemtanút.

Nem tudom, miért tartott ennyi ideig, hogy mind Bitbug, mind Lucas úgy ítélje meg, kellőképp felgyógyultam ahhoz, hogy végre komolyabban is foglalkozhassunk az Őrszem robot – mint megtudtam, robotok - kérdésével. Már rég nem volt semmi bajom. Az intézet gyengélkedőjén az a gyógyító kölyök egészen hamar rendbe rakott. És minden, ami utána következett csak nevetséges közjáték volt végső soron. Már ami a teljes képet illeti.
Bitbugnak igaza volt, amikor azt mondta, nem lesz egyszerű az itteni élet a kőkori technológia miatt. A számítógépre nézve egyet kellett értenem. Amiket a felkelők között használtunk, azok is régiek voltak, de szerintem ez túltett rajta. Ezen viszont viszonylag hamar túl kellett lépnünk, Bitbugnak is ezen kellett dolgoznia.
De végre valahára rátérhettünk a lényegre: milyen Sentinelekkel álltunk szemben. Lucas volt olyan kedves és pár szemléltető ábrát is adott hozzá. Úgy fordítottam őket, hogy Bitbug a számítógép kameráján keresztül is láthassa őket. A magyarázatok hallgatása közben próbáltam értelmezni a rajzokat. Mert azok voltak, ugye? Amint végre sikerült felfognom, mit látok, az ajkamba haraptam. Nem akartam nevetni és megbántani, főleg, hogy az én kézügyességem is pocsék volt.
- Roppant reprezentatív. Hidegrázást kap a nyuszis mamuszom ettől a képtől - hallhattuk Bitbug kommentárját, amint ő is összerakta magában a képet. Ettől már kitört belőlem a nevetés. A lapokat letettem az asztalra magam mellé. Én próbáltam visszafogni magam, de tényleg. De elég volt ránéznem Lucasra, hogy csak még jobban nevessek. Szabályosan el kellett fordulnom és megtámaszkodnom az asztalon, hogy talpon maradjak.
- Bocsánat... Hogy is mondtad? - kérdeztem végül, amint vettem pár mély levegőt. De amint a rajzokra néztem, megint készült kitörni belőlem a nevethetnék. Ez így kezdett kontraproduktív lenni.
- Na jó, Fiatalok! Lucas, már megbocsáss, de inkább vadászok pár képet a kormányzati adatbázisból, mert ezt képtelenség lemodellezni. Így pedig sosem jutunk egyről a kettőre! - hallottam Bitbug kommentárját. Ezek szerint ő is érezte, hogy így nem jutunk majd sehova.
- Jó ötlet. Én akkor hozok egy kávét. Te is kérsz, Lucas? - kérdeztem meg a bátyám hasonmását. Lassan már akár a bátyámnak is hívhattam volna. Az elmúlt időszakban rá kellett jönnöm, hogy roppant mód hasonlítottak egymásra. Az egyetlen ordító különbség, amit eddig kiszúrtam, az a sakktudásukban volt. A legtöbbször a saját bátyám ellen is én nyertem, de az itteni Lucasnak az alapoktól kellett magyaráznom. Így nem volt igazi kihívás.
Mindenesetre jobbnak láttam tényleg elhagyni a géptermet és elindulni azért a kávéért. Még mindig az arcomat törölgettem az előbbiek miatt. Azért valahol bűntudatom volt miatta, de ahogy elnéztem, Lucas is jót nevetett a szituáción. Legalábbis reméltem, nem kínjában tette.
Már majdnem a konyhaajtóban voltam, amikor meghallottam a dörömbölést az ajtón. Ahogy körülnéztem, láttam, hogy rajtam kívül nincs errefelé senki. Sóhajtva fordultam vissza és indultam meg a bejárati ajtó felé. Nem egészen értettem, ki és mit keresett volna itt a napnak ebben a szakában, pláne invitálás nélkül. Úgy emlékeztem, ez egy magániskola volt. Akkor mégis ki lehetett az ajtóban? Ha már itt voltam, jobbnak láttam személyesen utána járni, így odatrappoltam és kitártam az ajtót.
Nem egészen erre a látványra számítottam. A cincogásra csak felvontam a szemöldököm, majd az ajtófélfának dőlve figyeltem a kibontakozó jelenetet. Nem tudtam nem belegondolni, vajon mi is hasonlóan festhettünk egymás mellett az itteni Lucasszal? A kijelentést hallva, hogy Bishopot keresik, csak még magasabbra szaladt a szemöldököm. Csak azért nem kérdeztem rá élből, melyiket, mert én csak nem olyan rég estem ebbe a világba, és komolyan kételkedtem abban, hogy bárki bekopogna ide, hogy engem vegyen elő.
- Megtaláltátok, Bishop vagyok - mutatkoztam be az előttem állóknak. A lány zavarodott ábrázatát látva elmosolyodtam. A hosszú hajat leszámítva rettenetesen hasonlított Bitbug hologramjára. - Shard Bishop - pontosítottam, mikor arra jutottam, megkegyelmezek nekik. - Lucas még elfoglalt, de mindjárt szólok neki, ha eláruljátok, kik keresik - tettem hozzá, kitárva az ajtót és ellépve az útból. Nem tartottam jó ötletnek az ajtóban ácsorgást. Túlzottan is kiszolgáltatott hely volt, és könnyű célpontot nyújtott bárkinek odakinnről. Nem akartam ott maradni. Reméltem, ők sem szeretnének odakinn cövekelni még órákat.
- Én eredetileg kávéért indultam. Kértek esetleg ti is? - kérdeztem rá azért a biztonság kedvéért. Valami alapvető illemet valaha belém vertek, vagy mi a túró. Meg aztán, ha Lucas barátai, mégsem kellett volna azonnal rossz benyomást kelteni bennük.

Csengetésre emeltem a kezemet, mindezt olyan szaggatott mozdulattal, mintha csak a halálos ítéletemet készülnék aláírni. Amit naná, hogy nem firkantanék alá! Szóval senki sem hibáztathatott azért, hogy valahol elveszett a motivációm egy ilyen rettentő egyszerűnek tetszelgő feladat teljesítéséhet.
Vettem egy mély levegőt és emlékeztettem magamat, hogy miért is strázsálunk Lavinával az X-Menek grandiózus kéglije főbejárata előtt. (Nem, nem nőtük ki Bayvillet – csak kezdjük – és végképp nem beiratkozni terveztünk.) Igazából egy nagyon-nagyon fontos ügyben érkeztünk. Őrnagymestert terveztük kiszabadítani! Freddy kiselőadása ugyanis egyértelművé tette számomra, hogy óriási veszélyben van itt.
A mentőakció ebből az egyáltalán nem bonyolult első lépésből állt, hogy be kellene csengetnem. Aztán a tervek szerint Lance lefoglalja az esetleges szemtanúkat, míg Bishopot ráveszem, hogy vezessen körbe és pont véletlenül a hátsó kertet szeretném látni, talán egy-két természetfotót is készítek. Valójában pedig ott fognak várni ránk a többiek.
Mondjuk akkora ez a telek, hogy csak a kaputól a főbájáratig teljesítettem a napi lépésszámom felét! Szóval csodaszámra megy, ha sikerül időben megtalálnunk egymást. Niel fogja nyitni az átjárót. Freddy, mint volt bennfentes, tudja, hogy hova kell nyitni majd a kaput. Kaine pedig erősítésnek jön, mert sosem lehet tudni… Miután 30 percen át magyaráztam Csodapóknak az okot, mire kiderült, hogy már az első öt perc után igent mondott volna, ha hagyom neki. Lance ugyanezen kiselőadásomba nem is hagyta, hogy belelendüljek, inkább nyomban igent mondott. Várjunk csak, lehet, hogy ennyire jó meggyőző képességekkel rendelkezem?
Egyébként biztosan jobb lesz a parti a kertben, nekem is velük kellett volna tartanom inkább. Ehelyett itt állok, vesződve egy nyomorult csengővel, miközben azon tűnődőm, hogy mit hagytunk ki a tervből, ha egyáltalán kihagytunk valamit?
– És ha nincs itthon? – rántottam vissza a kezemet a gombtól, Lance felé fordulva. Rettentő gyomorgörcsöm lett hirtelen, amit képtelen voltam megmagyarázni. De hé, be kellett látni, hogy ez egy teljesen jogos érv volt!
– Igazán írhattam volna Bishopnak SMS-t arról, hogy nem is tudom… Például arról, hogy jövök? És akkor eleve úgy tervezett volna, hogy érkezni fogok. Meg, hogy vendéget is hozok, mert most csak így random betoppanok veled együtt. Mondván látogatóba érkeztünk és valójában nem, amiről ő nem tud és ez szerintem nagyon fura. Te nem gondolnád furának? – hadartam, mintha a betoppanás randomsága lenne a legnagyobb problémám és nem pedig a rám törő félelem, ami átjárt az egész ittlétünkkel kapcsolatban. Rettegtem a gondolatot, hogy Bishop esetleg a telepatájuk elé pakol. Aztán fújhatjuk a mentőakciót!
– Semmi értelme nem volt annak, amit mondtam, igaz? – kezdtem tördelni kezeimet. Éreztem, hogy ezzel a kínlódással holnap reggelig itt fogunk állni vagy legalábbis addig a pontig, míg valaki ki nem nyitja az ajtót. Elszalasztanánk a meglepetés erejét, holott ez az egyik legnagyobb előnyük. Mindezt azért, mert itt tökölök.
– BÁTOR LESZEK! – jelentettem ki Lancenek, kicsit határozottabban, mint azt eredetileg terveztem. Viszont tudatni szerettem volna vele, hogy készen állok.
Na jó, nem, nem állok készen! Tökre vegyes érzésekkel indítottam meg mancsomat, sőt, azt sem bántam volna, ha meg sem szólal.
– Megteszem! – tettem hozzá megkésve. A mozdulatom valahogy előbb megtörtént, minthogy megszólalhattam volna.
Mindössze a fanfár hiányzott, ahogy rányomtam a csengőre. Viszont csak néma csend fogadott minket.
– Upsz? – szólaltam meg kisebb torokköszörülés után. – Azt hiszem túl hangosan kívántam a csengő némaságát magamban. És Brandy komolyan vett – fordultam ismét Lance felé, bűnbánó arckifejezéssel.
– Milyen kár, nem? – vontam meg a vállaimat. – Mi lesz, elnapoljuk? – mancsomban már pötyögtem is le a csopiba, hogy: „Bocsi srácok, de a csengő offos!” – Visszajövünk holnap? – fordultam sarkon, jelezve, hogy én készen állok a távozásra. – Vagy inkább holnapután?
Alighogy letettem a lábamat az első fokra, hallottam, hogy Alvers bekopog a masszív mahagóni ajtón. Döbbenetemben kishíján leszánkáztam a lépcső fennmaradó részén, amikor lendületesen visszafordultam. Az ajtó és Lance között járt a tekintetem, majd szinte visszaugrottam mellé.
– Mégis mit csinálsz és ha meghallják??? – bukott ki belőlem. Bár biztos voltam benne, hogy ez volt a célja, de teljesen felkészületlenül ért. Kezdtem megnyugodni, amikor senki sem nyitott ajtót.
– Úgy fest itthon sincsenek – nyugtáztam a dolgot és már-már készültem újból sarkon fordulni. Az ajtó feltárulása miatt végül belekapaszkodtam Alvers karjába. Eredetileg azzal a szándékkal, hogy elvontassam innét, de végül úgy csüngtem rajta, mintha tőle függene az életem.
– Szép napot! – makogtam. Csak remélni mertem, hogy angolul sikerült beszélnem és nem írta felül anyanyelvem az English.exe-t. Hát akkor… a Püspök Hadművelet megkezdődött!
–  Bishopot keressük.