Vöröske kérlelő, kölyök pofával állt elém, pont, mint a kutyamentés előtt. Hülye lettem volna hagyni, hogy lyukat beszéljen a hasamba. Megkérdeztem, mi kell, és messzire kerültem a miérteket. Spóroljuk meg nekem a nyaggatást, úgyis egyértelmű a vége. Még mindig kevesebb fejfájást okoz helyben ellapátolni a szart, mint utólag kihúzni belőle ezt a hibbantat.
Csodálkoztam, hogy az X-ek tárt kapukkal fogadtak. A régi szép időkben nem csipázták ennyire a látogatókat. Lazán átlejtettünk az udvaron, nem botlottunk aknába vagy lézeres védelmi hálóba. Mi a franc? Romy talán juthat valahova a röhejes tervével.
Ezen felhorkantam magamban.
Jó vicc. Kimenteni Bishopot az X-ek közül! Haláli. Ilyen bődületes baromság is csak az ő csinos fejéből pattanhatott ki.
Félfüllel hallgattam Romy szövegelését, és elhúztam a számat, amikor tudatosult, hogy baromira le kellett volna hajtanom a maradék kávét indulás előtt.
– Nem hülye ötlet az SMS. De már itt vagyunk.
Nekem sem szólt, hogy beköltöztetett tíz szaros kamaszt a házamba. Amiatt bezzeg nem ette így a fene.
Zsebre dugott kézzel ácsorogtam mellette. Nem értettem, honnan jöttek neki ezek a felismerések éppen akkor. Ja, gyakran hord össze faszságokat. Eddig nem zavarta.
– Hozzászoktam – válaszoltam neki. A nagy bejelentésre is rábólintottam. – Legyél, Szivi.
És még egyszer megerősítettem:
– Tedd.
Kurva jó, nem csak engem sütött ki, a csengőt is. Nem volt nekem ehhez türelmem. Franc akar holnap, holnapután meg tököm tudja mikor visszafurikázni ide. Nem azért gyakoroltam a beleszarást, hogy heti többször vigyorogjak az X-slepp biztonsági kameráiba.
Vöröske buzgón sajnálkozott, miközben én odaléptem az ajtóhoz. Hangosan bedörömböltem, mellékeltem egy enyhe rengést, hogy biztosan észrevegyenek.
Ráhunyorítottam az aggodalmaskodó csajszira.
– Pontosan az a cél, hogy meghallják. – És az odabent dobbanó léptek alapján sikeresen elértem.
Romy belém csimpaszkodott. Az első jó húzása aznap. Ugorhattam miatta a kézfogós kört.
Próbáltam belőni, az ajtóban álló X tanít vagy tanul-e az elit faszkalap neveldében. Első blikkre nagykorúnak tűnt, a stílusa egész tűrhetőnek. Ennyivel bőven átugrotta a redvás lécet. Gyorsabban süllyedtek Bayville-ben az elvárásaim, mint a cseszett Titanic.
– Lance Alvers – mutatkoztam be kurtán, aztán Romyra böktem az állammal. – Rosemarie Morozov. Ő keresi a másik Bishopot. Én csak a sofőr vagyok.
Shard ajánlatára felvont szemöldökkel sandítottam le a függelékemre. Létezik? Megúszhattam egy kávézással a figyelem-elterelő baszakodást?
– Kösz, élnék vele. Lehetne, hogy egy kölyök mentes övezetben fogyasszuk el? Szerintem innentől boldogul nélkülem a kishölgy – lapogattam meg Romy kezét a karomon.
Parancsolj, Szivi! Lefoglaltam neked a szemtanút.

Nem tudom, miért tartott ennyi ideig, hogy mind Bitbug, mind Lucas úgy ítélje meg, kellőképp felgyógyultam ahhoz, hogy végre komolyabban is foglalkozhassunk az Őrszem robot – mint megtudtam, robotok - kérdésével. Már rég nem volt semmi bajom. Az intézet gyengélkedőjén az a gyógyító kölyök egészen hamar rendbe rakott. És minden, ami utána következett csak nevetséges közjáték volt végső soron. Már ami a teljes képet illeti.
Bitbugnak igaza volt, amikor azt mondta, nem lesz egyszerű az itteni élet a kőkori technológia miatt. A számítógépre nézve egyet kellett értenem. Amiket a felkelők között használtunk, azok is régiek voltak, de szerintem ez túltett rajta. Ezen viszont viszonylag hamar túl kellett lépnünk, Bitbugnak is ezen kellett dolgoznia.
De végre valahára rátérhettünk a lényegre: milyen Sentinelekkel álltunk szemben. Lucas volt olyan kedves és pár szemléltető ábrát is adott hozzá. Úgy fordítottam őket, hogy Bitbug a számítógép kameráján keresztül is láthassa őket. A magyarázatok hallgatása közben próbáltam értelmezni a rajzokat. Mert azok voltak, ugye? Amint végre sikerült felfognom, mit látok, az ajkamba haraptam. Nem akartam nevetni és megbántani, főleg, hogy az én kézügyességem is pocsék volt.
- Roppant reprezentatív. Hidegrázást kap a nyuszis mamuszom ettől a képtől - hallhattuk Bitbug kommentárját, amint ő is összerakta magában a képet. Ettől már kitört belőlem a nevetés. A lapokat letettem az asztalra magam mellé. Én próbáltam visszafogni magam, de tényleg. De elég volt ránéznem Lucasra, hogy csak még jobban nevessek. Szabályosan el kellett fordulnom és megtámaszkodnom az asztalon, hogy talpon maradjak.
- Bocsánat... Hogy is mondtad? - kérdeztem végül, amint vettem pár mély levegőt. De amint a rajzokra néztem, megint készült kitörni belőlem a nevethetnék. Ez így kezdett kontraproduktív lenni.
- Na jó, Fiatalok! Lucas, már megbocsáss, de inkább vadászok pár képet a kormányzati adatbázisból, mert ezt képtelenség lemodellezni. Így pedig sosem jutunk egyről a kettőre! - hallottam Bitbug kommentárját. Ezek szerint ő is érezte, hogy így nem jutunk majd sehova.
- Jó ötlet. Én akkor hozok egy kávét. Te is kérsz, Lucas? - kérdeztem meg a bátyám hasonmását. Lassan már akár a bátyámnak is hívhattam volna. Az elmúlt időszakban rá kellett jönnöm, hogy roppant mód hasonlítottak egymásra. Az egyetlen ordító különbség, amit eddig kiszúrtam, az a sakktudásukban volt. A legtöbbször a saját bátyám ellen is én nyertem, de az itteni Lucasnak az alapoktól kellett magyaráznom. Így nem volt igazi kihívás.
Mindenesetre jobbnak láttam tényleg elhagyni a géptermet és elindulni azért a kávéért. Még mindig az arcomat törölgettem az előbbiek miatt. Azért valahol bűntudatom volt miatta, de ahogy elnéztem, Lucas is jót nevetett a szituáción. Legalábbis reméltem, nem kínjában tette.
Már majdnem a konyhaajtóban voltam, amikor meghallottam a dörömbölést az ajtón. Ahogy körülnéztem, láttam, hogy rajtam kívül nincs errefelé senki. Sóhajtva fordultam vissza és indultam meg a bejárati ajtó felé. Nem egészen értettem, ki és mit keresett volna itt a napnak ebben a szakában, pláne invitálás nélkül. Úgy emlékeztem, ez egy magániskola volt. Akkor mégis ki lehetett az ajtóban? Ha már itt voltam, jobbnak láttam személyesen utána járni, így odatrappoltam és kitártam az ajtót.
Nem egészen erre a látványra számítottam. A cincogásra csak felvontam a szemöldököm, majd az ajtófélfának dőlve figyeltem a kibontakozó jelenetet. Nem tudtam nem belegondolni, vajon mi is hasonlóan festhettünk egymás mellett az itteni Lucasszal? A kijelentést hallva, hogy Bishopot keresik, csak még magasabbra szaladt a szemöldököm. Csak azért nem kérdeztem rá élből, melyiket, mert én csak nem olyan rég estem ebbe a világba, és komolyan kételkedtem abban, hogy bárki bekopogna ide, hogy engem vegyen elő.
- Megtaláltátok, Bishop vagyok - mutatkoztam be az előttem állóknak. A lány zavarodott ábrázatát látva elmosolyodtam. A hosszú hajat leszámítva rettenetesen hasonlított Bitbug hologramjára. - Shard Bishop - pontosítottam, mikor arra jutottam, megkegyelmezek nekik. - Lucas még elfoglalt, de mindjárt szólok neki, ha eláruljátok, kik keresik - tettem hozzá, kitárva az ajtót és ellépve az útból. Nem tartottam jó ötletnek az ajtóban ácsorgást. Túlzottan is kiszolgáltatott hely volt, és könnyű célpontot nyújtott bárkinek odakinnről. Nem akartam ott maradni. Reméltem, ők sem szeretnének odakinn cövekelni még órákat.
- Én eredetileg kávéért indultam. Kértek esetleg ti is? - kérdeztem rá azért a biztonság kedvéért. Valami alapvető illemet valaha belém vertek, vagy mi a túró. Meg aztán, ha Lucas barátai, mégsem kellett volna azonnal rossz benyomást kelteni bennük.

Csengetésre emeltem a kezemet, mindezt olyan szaggatott mozdulattal, mintha csak a halálos ítéletemet készülnék aláírni. Amit naná, hogy nem firkantanék alá! Szóval senki sem hibáztathatott azért, hogy valahol elveszett a motivációm egy ilyen rettentő egyszerűnek tetszelgő feladat teljesítéséhet.
Vettem egy mély levegőt és emlékeztettem magamat, hogy miért is strázsálunk Lavinával az X-Menek grandiózus kéglije főbejárata előtt. (Nem, nem nőtük ki Bayvillet – csak kezdjük – és végképp nem beiratkozni terveztünk.) Igazából egy nagyon-nagyon fontos ügyben érkeztünk. Őrnagymestert terveztük kiszabadítani! Freddy kiselőadása ugyanis egyértelművé tette számomra, hogy óriási veszélyben van itt.
A mentőakció ebből az egyáltalán nem bonyolult első lépésből állt, hogy be kellene csengetnem. Aztán a tervek szerint Lance lefoglalja az esetleges szemtanúkat, míg Bishopot ráveszem, hogy vezessen körbe és pont véletlenül a hátsó kertet szeretném látni, talán egy-két természetfotót is készítek. Valójában pedig ott fognak várni ránk a többiek.
Mondjuk akkora ez a telek, hogy csak a kaputól a főbájáratig teljesítettem a napi lépésszámom felét! Szóval csodaszámra megy, ha sikerül időben megtalálnunk egymást. Niel fogja nyitni az átjárót. Freddy, mint volt bennfentes, tudja, hogy hova kell nyitni majd a kaput. Kaine pedig erősítésnek jön, mert sosem lehet tudni… Miután 30 percen át magyaráztam Csodapóknak az okot, mire kiderült, hogy már az első öt perc után igent mondott volna, ha hagyom neki. Lance ugyanezen kiselőadásomba nem is hagyta, hogy belelendüljek, inkább nyomban igent mondott. Várjunk csak, lehet, hogy ennyire jó meggyőző képességekkel rendelkezem?
Egyébként biztosan jobb lesz a parti a kertben, nekem is velük kellett volna tartanom inkább. Ehelyett itt állok, vesződve egy nyomorult csengővel, miközben azon tűnődőm, hogy mit hagytunk ki a tervből, ha egyáltalán kihagytunk valamit?
– És ha nincs itthon? – rántottam vissza a kezemet a gombtól, Lance felé fordulva. Rettentő gyomorgörcsöm lett hirtelen, amit képtelen voltam megmagyarázni. De hé, be kellett látni, hogy ez egy teljesen jogos érv volt!
– Igazán írhattam volna Bishopnak SMS-t arról, hogy nem is tudom… Például arról, hogy jövök? És akkor eleve úgy tervezett volna, hogy érkezni fogok. Meg, hogy vendéget is hozok, mert most csak így random betoppanok veled együtt. Mondván látogatóba érkeztünk és valójában nem, amiről ő nem tud és ez szerintem nagyon fura. Te nem gondolnád furának? – hadartam, mintha a betoppanás randomsága lenne a legnagyobb problémám és nem pedig a rám törő félelem, ami átjárt az egész ittlétünkkel kapcsolatban. Rettegtem a gondolatot, hogy Bishop esetleg a telepatájuk elé pakol. Aztán fújhatjuk a mentőakciót!
– Semmi értelme nem volt annak, amit mondtam, igaz? – kezdtem tördelni kezeimet. Éreztem, hogy ezzel a kínlódással holnap reggelig itt fogunk állni vagy legalábbis addig a pontig, míg valaki ki nem nyitja az ajtót. Elszalasztanánk a meglepetés erejét, holott ez az egyik legnagyobb előnyük. Mindezt azért, mert itt tökölök.
– BÁTOR LESZEK! – jelentettem ki Lancenek, kicsit határozottabban, mint azt eredetileg terveztem. Viszont tudatni szerettem volna vele, hogy készen állok.
Na jó, nem, nem állok készen! Tökre vegyes érzésekkel indítottam meg mancsomat, sőt, azt sem bántam volna, ha meg sem szólal.
– Megteszem! – tettem hozzá megkésve. A mozdulatom valahogy előbb megtörtént, minthogy megszólalhattam volna.
Mindössze a fanfár hiányzott, ahogy rányomtam a csengőre. Viszont csak néma csend fogadott minket.
– Upsz? – szólaltam meg kisebb torokköszörülés után. – Azt hiszem túl hangosan kívántam a csengő némaságát magamban. És Brandy komolyan vett – fordultam ismét Lance felé, bűnbánó arckifejezéssel.
– Milyen kár, nem? – vontam meg a vállaimat. – Mi lesz, elnapoljuk? – mancsomban már pötyögtem is le a csopiba, hogy: „Bocsi srácok, de a csengő offos!” – Visszajövünk holnap? – fordultam sarkon, jelezve, hogy én készen állok a távozásra. – Vagy inkább holnapután?
Alighogy letettem a lábamat az első fokra, hallottam, hogy Alvers bekopog a masszív mahagóni ajtón. Döbbenetemben kishíján leszánkáztam a lépcső fennmaradó részén, amikor lendületesen visszafordultam. Az ajtó és Lance között járt a tekintetem, majd szinte visszaugrottam mellé.
– Mégis mit csinálsz és ha meghallják??? – bukott ki belőlem. Bár biztos voltam benne, hogy ez volt a célja, de teljesen felkészületlenül ért. Kezdtem megnyugodni, amikor senki sem nyitott ajtót.
– Úgy fest itthon sincsenek – nyugtáztam a dolgot és már-már készültem újból sarkon fordulni. Az ajtó feltárulása miatt végül belekapaszkodtam Alvers karjába. Eredetileg azzal a szándékkal, hogy elvontassam innét, de végül úgy csüngtem rajta, mintha tőle függene az életem.
– Szép napot! – makogtam. Csak remélni mertem, hogy angolul sikerült beszélnem és nem írta felül anyanyelvem az English.exe-t. Hát akkor… a Püspök Hadművelet megkezdődött!
–  Bishopot keressük.