Amióta Sam felborzolta a hírével az életem olyasvalakihez fordultam, akiben megbíztam és aki ismert már hosszú ideje s, egyszerre utált és szeretett ugyanabban a percben mindenért, amit és ahogy teszek baráti keretek között persze. Ez a személy volt Lili. Benne jobban megbíztam, mint másban ez tény, nyíltan ki is merem mondani, hogyha ő kér valamit neki hamarabb cselekszem, mint mondjuk Kainenek vagy Romynak. Azt kétszer is átgondolom, hogy nekik mire mondok igent vagy mibe vonom be őket. Az a bajom, hogy nem ismerem őket még túl jól, de Lilit igen, róla tudom, hogy csak akkor nyírna ki a hülyeségemért, ha betelt volna nála a pohár és amire kértem őt, ahhoz körültekintőnek kellett lennünk. Nem zavarhatta meg semmi sem a számításokat, egy véletlenül meghibásodott hálózat, gép most nem kellett. Valójában attól tartottam egy kicsit, hogyha Romy elkezd kutakodni és el kell hoznunk őt, nem leszek elég gyors, akármennyire is próbálkoznék. Kainet pedig azért nem avattam be ebbe, mert akkora felhajtásra nincs szükségem: tiszta munkát akartam. Ehhez pedig az kellett, hogy magam járjak a dolog végére, de mégse egyedül tegyem beavattam Lilit is. Egy rossz szava sem lehet, hogy így tettem. Otthon amikor látszólag egyikük se volt otthon, mindent rázúdítottam szerencsétlen lányra. De szerencsémre megértette és ez nagy szó. Vagyis dehogy nagy szó. Régebb óta ismer, mint más, még jó, hogy megérti a félmondataimat is!
Megbeszéltük, hogy valami közös csapatépítős biószos sületlenségen veszünk részt, ezért a másik két lakótársunknak is megírtuk reggel a hűtőre, hogy hol leszünk és merre járunk. Hát nem az egyetemen az biztos. De ugyan melyikük akarna értünk jönni és ott keresni minket mert valamit nem talál otthon, mert mi tettük el? Na pontosan! Egyikük se, mert Romy beszél a gépekkel, azok megmondják neki, hogy hol az elektromos késfenő vagy a tudja az isten, amit keresne éppen. Szóval bajban nem volnának.
Órák utánra beszéltük meg a találkozót, nekem az utolsó elmaradt így szépen megvártam míg az övé lejár. Addig a büfében téblábóltam, vettem egy zacskónyi szotyit, nem elfogyasztásra, sokkal jobb ötleteim vannak annál, hogy ezt az adagot én itt elpusztítsam. De ha mégis másképpen alakulna a dolog, akkor arra az esetre kértem még egyet, mert még időben voltam.
Írtam valami random hülyeséget az otthoni beszélgetésünkbe, hogy megpusztulok és ha a temetésemre kerülne a sor, akkor az apámat ne hívják meg és azt is leírtam, hogy hová kérem a síromat s, minden ilyen hülyeség, amíg rám nem szólt valaki, hogy most már befejezhetem, elhiszi, hogy kivagyok.
Ez könnyen is ment, büszke voltam magamra. Innen mentem tovább a parkolóba. A kocsim mellé valaki leparkolta szépen a motorját, na én amellett vártam meg az utolsó tíz percet Lili órájából és már néztem is jobbra meg balra is, amikor végre feltűnt az arca a láthatáron.
- Szia! Ne haragudj, hogy annyit dramatizáltam a csoportba, de muszáj volt elterelnem valamivel a figyelmüket. Mondd, hogy jól csináltam! – nem kellett efféle megerősítés sem dicséret, már nyitottam is ki neki az anyósülés ajtaját, hogy beülhessen és mehessünk is isten hírével a csodálatos állatkertbe.
- Tele van a zsebem anyaggal, szóval, hogyha ott ahová megyünk nem lenne elég növényzet, akkor van miből művészkednem. – nyugtattam meg őt, így előre miután én is beültem a kocsiba és elindítottam volna a kocsit. – Vagy akarsz te vezetni? Még meggondolhatod magad. – viccnek szántam, de ha igennel válaszolna se fogok fújtatni és lebeszélni őt a vezetésről, nem árt, ha gyakorol. Inkább úgy, hogy én is itt vagyok, minthogy nem.