Gondolkodó fejet vágok, amikor Lili arról beszél, hogy miként kellene viselkednem. Tudom jól, hogy igaza van és nem mindig jön jól, ha kínzok másokat a piszkálódásommal. De ha máshogy nem mondják el mi bajuk van csak így? Amúgy is egyszerűbb azt mondani, hogy Lazere haragszom, mint valami megfoghatatlan távol lévő személyre, akivel nem lehet veszekedni és akit én se tudok összeszorítani az indáimmal, mert olyanokat bánt, akik fontosak nekem.
- Jól van anyu, majd megpróbálok normális lenni vele. De ha az is balul sül el, nem az én hibám lesz, előre szólok. – de valószínűleg az is az én hibám lesz, de teljesen mindegy ennyi részletbe belemenni már tényleg. Szépen lassan a Laze szó egyenlő lesz mindennek az okával és arra még én se, meg a világ se készült fel, inkább legyen valaki más hibája.
- Oké, lemegyek alfába inkább, az segíteni fog mindkettőnknek. – neki a vezetésben, nekem pedig kiötölni valami járható utat, ami nincs, de ki mondta, hogy nem lehet felkészülni mindenféle eshetőségre…
- Mindkettőre, bár azt még most se sikerült megérteni, hogy az oroszok miért Odinnak nevezik az egyet. – nyilván ezt is rosszul ejtettem most ki, nem olyan szépen ahogy fonetikusan leírták és helyes volna a kiejtés, pedig eskü meghallgattam az audio verzióját is biztos, ami biztos alapon.
- Igen. Ez lesz a legegyszerűbb. Légy te a felderítő én pedig a nyomodban lévő lovasság. – döntöm el végül, hogy ez lesz a legkézenfekvőbb megoldás. – Szimatolj körbe és gyere vissza amilyen gyorsan csak lehet vagy jelezz egy nyávogással, ha tiszta a terep, kettővel, ha nem. Ez menni fog, nem? Hárommal, ha bajba kerültél. – teszem hozzá, hogy erre is legyen nyávogásjelzés. Tudom furcsa őt ilyesmire kérni, de akkor se kérhettem, hogy kezdjen el sikítani macskaként. Hogy venné az ki magát?
Amint megvitatódik, hogy Sam talán tiszta lehet, - de egyik lehetőséget se zárnám ki, az öcsémről van szó, - kicsivel lazábban sétálok Lili mellett. Nem kell rástresszelni.
- Lehetetlen küldetés, állok elébe, ha te is. – pillantok rá, most már sokkal lelkesebben és kihívásra készen.
Foroghatnának a fogaskerekek és elég észszerűnek tűnik az a javaslat, amit Lili mond, ha a meglepetés silány erejével élünk és a közepébe csapunk akkor minket is hamar kiiktathatnak, de ha lopakodunk… Még a videójátékokban is az a célszerűbb és jobb stratégia, ha aljas módszerekhez nyúlunk és egyesével, szépen csendben iktatjuk ki az ellenfeleket. Van elég növény, csak energiám nem biztos, hogy lesz, de kiderül, minden kiderül akkor, amikor odaérünk.
- Megkerülhetjük, ha találunk egy fát vagy biztos falat akkor bemászhatunk. Téged macskaalakban könnyedén felpakolhatlak egy indára és ha belekapaszkodsz a karmaiddal, akkor az inda felvisz és letesz a túloldalon. Mit szólsz? – az állatkert oldala felé vettem az irányt, nem a főúton sétáltam be. Ha volt is más megoldás, most ezzel éltünk. Reméljük nem bukunk le túlságosan. Ha igen. Nos… kénytelenek leszünk kibeszélni belőlük az életet is vagy leindázni és karmolni őket amíg nem szégyelljük, de golyóval fenyegetnének minket… hát… reméljünk nem így lesz. Persze ez is csak fejben ilyen szép.
- Rossz esetben, megvan még az a szerepünk, amivel le vagy kikoptattuk az életemből Mia-t? Most a szituáció a rossz helyre tévedt randizók volna. A leszidás elég jól megy már neked, én majd leszek a nyomulós csávó.

Mindig szerettem Lilivel beszélgetni, mert ő rátapintott a lényegre, előtte, ha akartam volna se tudtam volna kertelni, hogy bizony a viselkedésemmel lehet a baj, mert elragadnak az érzéseim és olyankor olyannyira vakká válok, hogy bár a jóindulat vezérel kezdetben, a végére káosz születik. Így volt ez Kaine esetében is, mert nem akartam esélyt adni neki, hogy érvényesüljön, azután amit leművelt meg pláne nem. Egy időzített bomba volt a szememben, amin nem voltam hajlandó úgy ülni, hogy nem tudom biztonságban a többieket. Valójában csak az zavart, hogy nem ismertem. Míg egy részem meg akarta ismerni őt, a másik nem. A másik a saját hibáját látta benne, a bizalom hiányát, amit én magam is igyekeztem legyűrni, az már nem kis segítség volt, hogy nyíltan használhattam az erőm a többiek előtt. De még mindig visszafogtam magam. Az egyszerű trükköknél maradtam. Könnyebbnek tűnt. Nem kergettek az őrületbe a mi lenne, ha gondolatok és ez jó volt így, mert az indákon és növény gyógyításon kívül úgymond nem érdekelt sok dolog.
- Szerintem csak szimplán nem bír engem, az első perctől fogva. – jegyeztem meg egyszerűen és piszkálni is kezdtem a mobilom, mintha most ebben a szent percben kaptam volna valakitől üzenetet és annak rögvest válaszolni kell. Nem, nem volt ilyen. Egyszerűen csak nem akartam erről beszélni. – Ugye nem azt hiszi, hogy nekem tetszik Romy, mert akkor eskü elé tolom a striguláinkat és megmondom neki, hogy… Áh mindegy, ha megmondjuk nekik se veszik észre. – legyintek is, mindenre. Látszik rajtuk, hogy vakok, pedig elvileg látniuk kellene. Na mindegy. Ezt nem nekem kell megvitatnom Lilivel, hanem nekik egymással.
- Miért? A legrosszabbra kell készülni és akkor történnek a legnagyobb csodák. Szóval, ha élet vár ránk, ott, ahol a halált számítjuk, az már fél siker. – most milyen jó, hogy nem én vezetek, mert ha én vezetnék kevesebbet beszélnék, de így Lili magával rántott valami olyasmit a gyors hajtásos bírság mellett, amit én képviseltem.
- Jó, majd kitalálok valamit. Ha nem fogsz nézni, akkor el is rejtem. – röhögni kezdtem, de aztán elkomolyodtam és újra legyintettem, hogy nem kell felvennie és semmire se kell gondolnia, csak vígan megyek tönkre, ennyi az egész. – A zsebemben jó helye lesz. Nem hiszem, hogy a magokat akarnák pont elvenni tőlem, de ha mégis hát előbb lecsap rájuk a növényparádé, mint terveztem. Ennyi. – osztom meg vele is, hogy ha ez történne, akkor ne lepődjön meg, mert hirtelen cselekednék.
Lili kijelentésére, hogy nem kapatja el magát csak bólintottam, annak még nem adtam nem tetszésem jelét, hogy nem hajlandó menekülni nélkülem. Bár az a kis srác, akivel megismerkedett egykor, most biztosan örülne, ha ezt hallaná. Inkább hagytam őt vezetni, néha figyeltem az utat, bár inkább hátra dőltem az anyósülésben és élveztem azt a kevés pillanatot, amikor úgy tűnt, hogy nekem van egy taxisófőrnőm, nem pedig én vagyok a taxisófőr. Persze miután megérkeztünk és ő leparkolta a kocsit, első dolga volt szóvá tenni nekem az elszólásomat, még a vállamba is bokszolt, amit most nem adtam vissza neki, szerintem meglepődött volna azon így, én is tudom piszkálni őt, de nem teszem.
- Csak azért nem mondom, hogy légy macska a közelemben, mert ha megszólalnál macskaként is csak nyávogást hallanék és jobb szeretem, ha értem is azt, amivel megátkozol engem tudod, azon az idegen nyelven. – ami már nem volt olyan idegen a számomra, de ezt nem kötöttem az orrára, számolni már tudtam, rossz kiejtéssel megjegyzem, de legalább elkezdtem.
- Jó, meglátjuk, hogy a macskára vagy az emberi formádra van szükség. Először előre engedlek, hogy felderítsd a terepet, de szépen a nyomodban leszek. Remélhetőleg egy macskát nem néznek gépfegyveresnek, de sose lehet tudni. – melyik kamerát kémlelik éppen, ezért kell majd egy fa vagy bokor mögé evickélnünk majd, ha ott leszünk, legalább az eltakarja ahogy a lányból macska lesz vagy fordítva.
- Most se jövünk ki túl jól, de ha a bátyánkról van szó, félre tesszük a nézeteltéréseinket. Annyira nem hülye ő se, hogy ilyesmivel viccelődjön. De ha igen… Akkor megkérem Romyt, hogy tiltsa le az öcsémet minden játékos felhasználójáról és a steamszolgáltatók oldalairól is, egy időre. – mert biztos vagyok abban, hogy ott azokban látna hülyeséget, ami hazugságra készteti őt. De a testvérem ő is, magamhoz nem vehetem, de néha ránézhetek és beszélhetek is vele, csak nem mindig megy olyan könnyen vele se.
- Mennyi az esélye annak, hogy mindketten ugyanazon a komodói varánusz rejtekhelyen legyenek? – ez nagy költői kérdéseim egyike volt, amire tudtam, hogy nem Lilitől fogom megkapni a választ, mégis jobb volt azt gondolni, talán van ennyi szerencsénk. Talán.

Apró mosoly kúszik az arcomra, amikor ő megjelenik és azt mondja, hogy egy kicsit túltoltam a dolgokat. Persze, hogy túltoltam, én is nagyon jól tudom, de muszáj volt szenvedősre állítanom magam.
- Történhetnek csodák, de az valójában nem Romy volt Kaine nevében? Tudod ő képes belemászni a kütyükbe és megbabrálni őket. Te kinézed Kaineből, hogy használja a mobilját? Mert én nem. Úgy kell könyörögni neki, hogy felvegye, amikor hívjuk! Nem tudom Romy, hogy éri el őt, de biztosan ez is a Romys dolgok egyike, amit még nem láttam tőle. – zúdítom rá szerencsétlenre egyből a teóriámat, miszerint így üzenhet nekem a természet. Túl vak vagyok én ahhoz, hogy ezt észrevegyem, szóval többször kell a természetnek próbálkoznia. Mindenesetre értékelhetik, hogyha csak egy mosolygós emojit küldtem a fogd már be tematikájú szövegelésre.
- Sosem lehet tudni mikor leszünk bezárva a négy fal közé, arra az esetre is gondoltam ám. – mentem a menthetetlent. – Bár kétlem, hogy a Central Parkon kívülre kerülnénk, de ha mégis rajtam a halálunk nem fog múlni! – viccelődök. Koránt sem gondolom én ezt komolyan.
Azt viszont igen, hogyha szeretne akkor átadom neki a vezetést, amit ő a jelek szerint, ha rábólintok akkor el is fogad.
- Persze. A többieknek nem kell hangoztatnod, Kainet nem ültetném be a sofőr ülésbe még, de ha az életem múlna rajta, talán igen, ám amíg nem múlik rajta az életem, addig nem. Szóval nyugodtan Lili. Neked sem árt, ha vezetsz a városban. – biztatom őt és át is passzolom neki a kulcsokat.
- Ha a Carnegie Hall közelében parkolsz le és onnan sétálunk a park felé nekem tökéletes. Hetedik sugárút. – tettem hozzá, igaz volt mit sétálni, de ha valahol akkor ott biztonságban volt a kocsi. Remélhetőleg lesz hely leparkolni is a kocsit, ha mást nem.
Beültem az anyósülésre és hagytam, hogy Lili kiszórakozza magát a vezetéssel. Kíváncsi voltam, hogy mennyit javult a vezetési tudása, mert azzal nagyon is tisztában voltam, hogy miként vezet, egyszer már sikerült megtapasztalnom. Azóta csak pislogni tudok, hogyha valaki, akkor ő tuti nem szívbajos lány. Betudtam ezt annak, hogy ő is mutáns, a mutánsok pedig nem szívbajosak, csak ha rá kényszerítik őket, de az más téma már igazán.
- Ha bármi baj történne ígérd meg, hogy átváltozol macskává és elfutsz, nem hagyod elkapni magad. Baj esetén riasztani kell a többieket, neked jobban elhiszik, hogy nagy a baj, mint nekem. – a Grand Canyonos eset után főleg nem, miután elküldödtek az üzeneteim, amit nem akartam, hogy végül megkapjanak, de mire kitörölhettem volna a beszélgetésből, már egy tonna üzenetet kaptam, amit vissza is olvashattam és lenyugtathattam a többieket, hogy semmi perc és otthon vagyok.
- Itt jó lesz. Leparkolhatsz. – szólalok meg miután elérkeztünk az úti célhoz, viszonylag nem kezdtem el nyigni mellette, hogy miként vezet és legyen óvatos. Üres fülekre találtak volna a szavaim, ezért nem is próbáltam meg kritizálni vagy tanítani őt. Lilinek megvoltak a saját módszerei, amit úgy érzem kérésre sem fog elhagyni vagy kinőni, próbálkozni persze lehetett volna, de ugyan minek? Elértünk ide és ez volt a cél, az már mindegy, hogy hogyan. Itt voltunk, le tudtuk parkolni a kocsit és csak ez számított.

Amióta Sam felborzolta a hírével az életem olyasvalakihez fordultam, akiben megbíztam és aki ismert már hosszú ideje s, egyszerre utált és szeretett ugyanabban a percben mindenért, amit és ahogy teszek baráti keretek között persze. Ez a személy volt Lili. Benne jobban megbíztam, mint másban ez tény, nyíltan ki is merem mondani, hogyha ő kér valamit neki hamarabb cselekszem, mint mondjuk Kainenek vagy Romynak. Azt kétszer is átgondolom, hogy nekik mire mondok igent vagy mibe vonom be őket. Az a bajom, hogy nem ismerem őket még túl jól, de Lilit igen, róla tudom, hogy csak akkor nyírna ki a hülyeségemért, ha betelt volna nála a pohár és amire kértem őt, ahhoz körültekintőnek kellett lennünk. Nem zavarhatta meg semmi sem a számításokat, egy véletlenül meghibásodott hálózat, gép most nem kellett. Valójában attól tartottam egy kicsit, hogyha Romy elkezd kutakodni és el kell hoznunk őt, nem leszek elég gyors, akármennyire is próbálkoznék. Kainet pedig azért nem avattam be ebbe, mert akkora felhajtásra nincs szükségem: tiszta munkát akartam. Ehhez pedig az kellett, hogy magam járjak a dolog végére, de mégse egyedül tegyem beavattam Lilit is. Egy rossz szava sem lehet, hogy így tettem. Otthon amikor látszólag egyikük se volt otthon, mindent rázúdítottam szerencsétlen lányra. De szerencsémre megértette és ez nagy szó. Vagyis dehogy nagy szó. Régebb óta ismer, mint más, még jó, hogy megérti a félmondataimat is!
Megbeszéltük, hogy valami közös csapatépítős biószos sületlenségen veszünk részt, ezért a másik két lakótársunknak is megírtuk reggel a hűtőre, hogy hol leszünk és merre járunk. Hát nem az egyetemen az biztos. De ugyan melyikük akarna értünk jönni és ott keresni minket mert valamit nem talál otthon, mert mi tettük el? Na pontosan! Egyikük se, mert Romy beszél a gépekkel, azok megmondják neki, hogy hol az elektromos késfenő vagy a tudja az isten, amit keresne éppen. Szóval bajban nem volnának.
Órák utánra beszéltük meg a találkozót, nekem az utolsó elmaradt így szépen megvártam míg az övé lejár. Addig a büfében téblábóltam, vettem egy zacskónyi szotyit, nem elfogyasztásra, sokkal jobb ötleteim vannak annál, hogy ezt az adagot én itt elpusztítsam. De ha mégis másképpen alakulna a dolog, akkor arra az esetre kértem még egyet, mert még időben voltam.
Írtam valami random hülyeséget az otthoni beszélgetésünkbe, hogy megpusztulok és ha a temetésemre kerülne a sor, akkor az apámat ne hívják meg és azt is leírtam, hogy hová kérem a síromat s, minden ilyen hülyeség, amíg rám nem szólt valaki, hogy most már befejezhetem, elhiszi, hogy kivagyok.
Ez könnyen is ment, büszke voltam magamra. Innen mentem tovább a parkolóba. A kocsim mellé valaki leparkolta szépen a motorját, na én amellett vártam meg az utolsó tíz percet Lili órájából és már néztem is jobbra meg balra is, amikor végre feltűnt az arca a láthatáron.
- Szia! Ne haragudj, hogy annyit dramatizáltam a csoportba, de muszáj volt elterelnem valamivel a figyelmüket. Mondd, hogy jól csináltam! – nem kellett efféle megerősítés sem dicséret, már nyitottam is ki neki az anyósülés ajtaját, hogy beülhessen és mehessünk is isten hírével a csodálatos állatkertbe.
- Tele van a zsebem anyaggal, szóval, hogyha ott ahová megyünk nem lenne elég növényzet, akkor van miből művészkednem. – nyugtattam meg őt, így előre miután én is beültem a kocsiba és elindítottam volna a kocsit. – Vagy akarsz te vezetni? Még meggondolhatod magad. – viccnek szántam, de ha igennel válaszolna se fogok fújtatni és lebeszélni őt a vezetésről, nem árt, ha gyakorol. Inkább úgy, hogy én is itt vagyok, minthogy nem.