CSALÁD
Finley Smith – bankár, ízig-vérig amerikai. A jelleme alapján erőszakoskodó, az akaratát minden és bármi áron végig vivő személyről van szó. Ő nem szereti és nem is tűri a kifogásokat, amivel Lachie előrukkol néha. Nála nincs „más hibája” volt, minden elkövetett hülyeségért azt okolja, aki kezdte a dolgot: a fiát. Senki se mondja ki a családban, hogy Lachlan pont rá ütött, mert fiatalkorában hasonlóan lázadó és bajkeverő volt. A harmadik iskolaváltásnál azonban az apja választás elé állította Finleyt: vagy megkomolyodik vagy el lehet otthonról költözni és boldogulni egyedül az életben. A költözés mellett döntött, így mindent fel kellett építenie az alapoktól. A fiával csak azért bánik keménykezűen, hogy véletlenül se kerüljön az ő helyzetébe. Ezt persze Lachlan nem tudja, sokszor haragszik is az apjára, de ugyanakkor szereti, mert mégis csak az apjáról van szó.
Layla (née Dahl) Smith – norvég nyelvtanár, norvég felmenőkkel. A jellemét úgy lehetne leírni, hogy egyszerre kedves és heves. Hamar vált egyik vagy másik végletből. Az egyetemen, ahol tanít egy nyugodt és kedves oldalát mutatja kollégáinak és diákjainak is, úgy tűnik a türelme végtelen. Nos ez addig tart, amíg haza nem érkezik és értesül fia tetteiről. Akkor ugyanis mindent Lachlanra zúdít, rá tíz percre pedig, miután elgondolkodott azon, hogy vannak dolgok, amiket túl reagált, megy és bocsánatot kér a fiától. Ezzel is kettős érzést keltve Lachlanban. Vele viszont a veszekedések ellenére a fiú nem haraggal kommunikál vagy piszkálódásokkal. Az anyját jobban megérti, emberek veszik körül, több, mint az apját, ingerek érik őt, amit ott helyben nem tud kellően levezetni. Lachlan egy élő boksz zsák, vannak dolgok, amiket nem vesz a szívére, lehet mondani neki, úgysem hatják meg, viszont van, ami igen. Ez olyasmi, amiről senkinek sem beszél, még az anyjának sem.

JELLEM
Lachlan meglepő módon ENFJ, a családi hátteréből adódóan nem néznék ki belőle, hogy bárki felé nyitó extrovertált legyen, de az ő ereje pontosan ebben rejlik! Olyan dolgokra képes, amit te első látásra nem is néznél vagy gondolnál ki belőle.
Alapjáraton oda mondogató, nem rejti véka alá a véleményét és ezt úgy adja elő, hogy másoknak is tetszen az, amit épp közöl. Ha találkozol vele, biztosan téged is rávesz valami csínyre vagy meggyőz a kisugárzása is, hogy segíts neki. Túlságosan ártatlan kis cukifiú ábrázata van, amivel ő tisztában van és ki is használja, leginkább azok ellen, akik segíteni akarnak neki. Neki pedig nem kell mást tennie, mint összefogni azokat, akik bíznak benne, mert nagyon könnyű beszélgetni vele, könnyen utat talál másokhoz, főleg a szívükhöz. Ha akar nagyon inspiráló tud lenni, másokat ösztönző, hogy jóra vagy rosszra az nem mindig egyértelmű az elején, mert ha nem vigyáz akkor könnyen olyasmire buzdíthat mást, amiből nehezen van visszaút.

Mi az, ami leköti Lachlant?
A küzdősport. A szülei beíratták őt karatéra. Először viccesnek tűnt a szülők számára, hogy ilyesmivel kötik le a fiú figyelmét. Mára már, inkább sajnálják a dolgot és azon bánkódnak, hogy nem teniszre vagy kosárlabdára adták a fiúkat. Persze a kosárlabdához, nem elég magas, ha a kosarasok égimeszelői méreteit nézzük.
Mi az, ami untatja Lachlant?
Az egyhelyben ácsingózás. Ha nem tehet semmit. Ha nem történik semmi. Az nagyon zavarja őt. Ha téged is unalmasnak talál, akkor nem fog faképnél hagyni, hanem rávesz arra, hogy te is cselekedj valamit. Jót vagy rosszat, rajtad áll. Lényeg, nem hagyja, hogy téblábolj mellette.

Lachlan csak egy egyszerű halandó. Nem kell belelátnod semmit sem. De ha az képességnek számít, akkor semmiperc alatt belevisz téged is a bajba, ha kell, ha nem.

Spoiler:

A szikla tetején lógatta lefele a lábait, gyakran feltápászkodott és a mélybe nézett, hogy mekkora távot tett meg odalentről. Eljátszott a gondolattal, hogy itt most mindennek véget vethetne, leszámolhatna az összes problémával, amivel szembe néz, a szüleinek nem fájna a feje, a barátai meg sem siratnák őt, mert mindent megtett azért, hogy haragudjanak rá. Egyszerűen nem szereti az egész helyzetet. Elege van. Kilépne. Lelépne. Valaki másnak átadná az életét, hogy élje helyette, mert ő már torkig van. Mindennel. Néha semmi sem zavarja őt, néha meg minden. A csend is és a madárcsicsergés is. A barátnője. A barátai. A tanárai. A szülei. Tényleg minden.
Az egyik lábát előre is tette, mintha a semmi közepén volna egy láthatatlan híd, amire, ha fellép le nem esik onnan és folytathatja az útját. De aztán hátra ült a kavicsos felszínen. Összehúzódott, átölelte a térdeit és mérlegelt. Túl gyáva volt ő ehhez. Mégis milyen világ volna az, amiben ő nincs benne? Van-e egyáltalán túlvilág? Ő nem hitt ebben. Mi van, ha nem lesz több esélye? Ha ez az egy élete van, ez az első és utolsó is egyben? Az volt az ő gondja, hogy nem hitt semmilyen vallásban, a médiának sem. Hiába tűnt valóságosnak minden, amit magyaráznak: Thor a Földön, létezik, járkál és hős istenség is! Egyszerre volt ez az egész ijesztő neki és hihetetlen. Nem hitt a hősökben, a gonoszokban annál inkább!
Utálta is emiatt a tehetetlenségét. A tini lányok között olyan nyáltenger folyt, hogy melyik szuperhős a legszuperebb már neki fájt – lényegtelen, hogy a hősök több tízen évvel idősebbek voltak és valószínűleg az olyan fiatal lányokat, mint ők észre se vették, megvolt már nekik amúgy is a tökéletes vagy tökéletlen párjuk. Ezeknek a magas elvárásoknak ő pedig nem tudott megfelelni. Fájt is, hogy a barátnője újonnan elkezdett Thor után rajongani. Ez idegesítette őt. Csak képzeletben szórt villámokat az asgardi istenség fejére, mert a valóságban képtelen lett volna. A Darts táblájára is Thor arca került ki, azelőtt Amerika kapitány volt, ő előtte Pókember, attól függően a barátnője éppen kiért rajongott. Kezdett betelni nála a pohár. Haragudott ő mindenkire, önmagára leginkább.
Kirázta őt a hideg, hiába volt mászófelszerelésben, jól felöltözve. Úgy döntött, gyáván visszaballag a hegy aljára, azon az ösvényen, amin feljöhetett volna ő is az elején, de ő mászni akart, igazi hegymászókhoz hasonlóan. Volt hozzá felszerelése már. Hegymászó cipő, csákány, kötél, térdvédő, fejvédő, rögzítővas… és a többi. Nem egyedül jött volna, hanem az apjával, ő viszont volt olyan kedves, hogy ma is lemondta a közös programjukat. Még egy ok, amiért Lachlan haragszik most rá. Lefele a köves ösvényen kavicsokat rugdosott, minden újabb követ egy olyan tökéletes hősnek látott, akit a barátnője kedvelt valamilyen szinten. Épp az egyik ilyen hőskövet rúgta volna el, amikor egyszer csak megcsúszott. A talaj elfogyott a lába alól és ő szépen lecsúszott a köves útszakasz egy részén, már nem volt a fején a védősisak, ha ott lett volna valószínűleg hamarabb felpattan a földről. De nem így lett. Elvesztette az eszméletét és valamikor az éjszakához közeli órában tért magához. Sajgott a feje és nem emlékezett arra, hogy miként került ide, elég volt ránéznie a mobilja kijelzőjére: 34 nem fogadott hívás, 89 sms, 264 új üzenet messengeren és ez még mind semmi volt ahhoz képest, ahogyan érezte magát. Egyiket se volt képes elolvasni vagy az "Anya" névű számot visszahívni, vagy a "Hisztis Miss"-t, akárki is legyen.
Megpróbálta összeszedni magát, felmérni a károkat magán. Határozottan nem az az utolsó emléke, hogy idekerül. Zavarodott volt. Nem tudta mi ez. Idő kellett neki. Megvilágosodni persze nem volt ideje, mert egy újabb hívás következett az "Anya" nevű hívótól. Most viszont felvette és bizonytalanul kérdezett az anya szóval, amire egy hosszú litánia következett, de megtudta, hogy őt Lachlannak nevezik, sőt Lachlan Smithnek, a nő volt olyan kedves és a teljes nevén szólította. Magában próbálta memorizálni a saját nevét közben. A nő pedig továbbra is beszélt és beszélt, szobafogságról, PlayStation mentes napokról, hetekről inkább, pontos hazaérkezésről, hazatelefonálásokról, mire megkérdezte tőle, hogy hol van most. Nagy nehezen leírta, hogy túra felszerelés van rajta és amint tud haza megy, csak épp elcsúszott. A fejfájást szándékosan nem említette a nőnek, úgy tűnt, mint aki még egy hét szobafogságot mér rá, nem is érti miért. A hívás vége az lett, hogy menjen haza és majd számolnak otthon. Vajon hányig fognak számolni? Eljutnak milliárd egyig? Vagy más számolásra gondolt az "Anya" névre keresztelt nő?
Mindegy volt. Kutatni kezdett a zsebében a hívás végén a pénztárcája után. Emlékezni akart kicsoda és hogy hol él pontosan. Ezután már nem esett nehezére a Google Mapst használni és haza bringázni. Csak fél órányira lakott ugyanis a helytől ahol volt, legalábbis a Google szerint. Otthon más várta amire ő számított. Főleg miután az "Anya" hívó meglátta, hogy néz ki ő valójában. Alvadt vér a tarkóján, csak egy kis horzsolás semmi több, a hajától nem látszik. Gondolta ő, hiszen jól van. Él és virul. Az élen volt a lényeg, korábbi negatív gondolataira már nem is emlékezett, ha felpróbálta idézni, az élni akarás jutott az eszébe, hogy ne mondjon le semmiről sem.
Ez nem mostanában volt, de tisztán emlékszik arra, hogy a változás akkor következett be az életében, azon a napon, amikor ő felelőtlen volt. Úgy érzi az volt az amikor újjászületett. Ráébredett arra, hogy az "Anya" nevű hívó aggódik érte. A "Hisztis Miss" pedig talán szereti őt, függetlenül attól, hogy tényleg hisztis, de összetartanak. Ez tetszett neki. Felettébb tetszett. Viszont már nem érzett semmit abból amit Hisztis Miss mond, nem mondta ki a szeretlek szót, ahogy a lány várta, csak annyit, hogy én is, jelentsen ez bármit a lánynak. Talán kiszeretett belőle, nem tudta mivel magyarázni vagy minden jobban érdekelte őt, csak a kapcsolatuk nem, ettől függetlenül még nem engedték el egymás kezét, még mindig járnak, csak érzi, hogy ez nem az igazi. A lány persze van olyan vak és nem veszi észre, mert a fiú elkezdett úgy viselkedni, mint egy hős, vagyis dehogy. Inkább, mint egy meg nem értett hős, aki feltűnést kavar maga körül. Először csak az iskolában ahová jár. Szépen apránként.

Spoiler: