Komolyan bólintottam, mintha a stílus nem ismeretének ténye olyat jelentene számomra, amit tudnék kezelni. Igazából fogalmam sem volt arról, hogyan vezessem be Csodapókot a k-pop táncok világába. Már bántam, hogy nem az egyszerű keringő mellé tettem le a voksomat. De ahogy ez keresztül szaladt a fejemben, menten eszembe jutott az este és azonnal elöntötte a pír az arcomat.
– E-ezt is el fogod „kapni” csak idő kérdése – bíztattam, miután kijavítottam a mozdulatot, amit csinált, hogy aztán megmutassam a következő csípőrázós részt. Ezt lassan elmutogatni iszonyú fura volt.
– Hogy én? – meglepetten pislogtam rá a kérdését hallva. Berekesztettem a mozdulatot, rettentő kínosnak érződött amúgy is. – Hát... Engem Elvis számokra tanított még anno a Papám. A lábfejeire állított és körbe táncolta velem a dolgozó szobáját. Olyan négy-öt éves lehettem akkor. De az alapok abszolút tőle vannak – egészen nosztalgikusan hangoztam, amikor apáról meséltem. – Aztán járattak balettra, amit utáltam – vallottam be, szándékosan csálén fel véve belőle az egyik, egyszerűbb alapállást.
– De a koreai táncokat a tükör előtt tanultam meg videó tutorialokból, magamtól.

Már javában benne voltam a tánclépésekben, amikor Kaine megpróbálta leutánozni. Már a közepén tartottam, mikor észrevettem, hogy berekesztette. Volt valami kínos abban, hogy csak én lejtem a koreográfiát, mire szép lassan én is befejeztem a mozdulatsort.
– Lassabban csináljam? Megmutassam először az első három lépést? – hangsúlyom ugyan kérdő volt, de hamar cselekvésbe is fogtam. Szépen fokozatosan mutattam el Csodapóknak, hogy mit kell csinálnia.
– De ha te nem csinálod utánam, akkor nem fog menni – tettem szóvá a hiányzó részletet a képletből. Berekesztve ismét a prezentálást, melytől kezdett újra elönteni egy enyhe zavar. Olyan vizsgálóan tud időnként nézni, szinte most is úgy éreztem, hogy valójában azt is látja miért ezzel traktálom.
Megráztam a fejemet, hogy kiverjem kobakomból ezt a gondolatot, elkergetve ezzel együtt futó zavaromat is.
– Naaa, most te jössz! – pillantottam rá és megvártam, hogy elismételje a korábban bemutatott lépésszakaszt. Ha úgy látom, hogy rosszul csinálná természetesen azonnal ugrottam, hogy korrigáljam, mielőtt rosszul rögzítené magában a lépést.
– Nem volt ilyen stílussal dolgod korábban, igaz?

– De – helyeseltem rá a szédelgésre, bár inkább csak a túlbuzgó gondolatoktól szédültem be. – Vagyis izé… nem – ráztam meg a fejemet, sebtében kijavítva magamat. – Tényleg csak megbotlottam – lepillantottam, hogy rábökjek mégis miben. Csakhogy nem volt egyetlen kézenfekvő bűnbak sem, akire blameshiftelhettem volna az egészet.
– A-a lényeg, hogy jól vagyok! Köszönöm, hogy elkaptál – pironkodva tettem hozzá. Őszintén reméltem, hogy sikerült zavaromat az emeleten hagynom és nem csak testben, de lélekben is belevetnem magamat a táncolás folyamatába.
A helyszín megvolt, tér is akadt bőven hozzá. A zene adott volt, már csak a mozdulatokkal kellett előrukkolnom. Egy pillanatra megtorpantam, mikor a bálon is adaptálható mozdulatsorokat kért. Eszembe jutott a múlt este, amikor némi ízelítőt adtam neki a keringő alap lépéseiből, melyet túlságosan jól lehozott, annyira, hogy azóta sem tudok nem gondolni rá. Arcom ilyenkor jellemzően lángokba borult, akárcsak most is.
– Ennek a zenének például ez a hivatalos koreográfiája! – jelentettem ki hirtelen, hogy elkergessem kislányos zavaromat. Csakhogy rá kellett jönnöm, roppant mód nem emlékeztem mik is voltak a mozdulatok ehhez a dalhoz. Ezért a Butter című számokból hánytam oda egy kezdők számára picit bonyolult szakaszt. Hogy ez mennyire fog megférni a bálon? Nos, az remek kérdés.
– A bálon nem csak keringőzni szoktak, hanem van after party is pörgősebb számokra – magyaráztam, mintha ez lenne az oka annak, hogy ilyenekkel traktáltam és nem a keringővel.
– De nem is nehéz – dehogynem az, Rosemarie! Kit próbálsz meg áltatni ezzel? – Csak jobban oda kell figyelni a kéz-és láb mozdulatokra is.

– Szinte már mindenki el tudta foglalni a saját szobáját. Szerintem feleslegesen aggódsz emiatt. A lényeg, hogy mindenkinek meglegyen a saját szférája, a többit meg fokozatosan tudjuk csinálni – jegyeztem meg. Mondjuk nem bántam, hogy nem kint lófrál ezúttal, ki tudja merre? Mert az üzenethagyás sajnálatos módon nem volt erőssége.
– Pontosan mit szeretnél még befejezni? – remélem nem a szobára gondol, aminek a tatarozása közben sikeresen megzavartam. Vagy de? – Rosszkor jöttem, igaz? – helyeztem súlyomat egyik lábamról a másikra. Nem kéne emiatt aggódnom, már tegnap belevésettem magamat a napirendjébe. Bérelt helyem volt!
Arcomat elöntötte a pír, amikor Kaine lovagiasan elkapott. Jobban ki volt élezve az ilyen helyzetekre, mint saját tulajdon reflexeim, melyek vakációzni voltak éppen valahol a Bahamákon. Egészen belefeledkeztem a pillanatba és átadtam magamat a doramákba illő életérzésnek.
– Tökéletes – szökött ki a számon, na nem arra értve, amire Kaine gondolt. Merthogy a tökéletest neki szántam, igen, de nem olyan értelemben. Utólag koppant le, hogy a kéztartásra gondolhatott, ami annyira jól eső volt pedig külsőleg egy kis apróságnak tűnik.
Nekem többet jelentett, annyival többet, hogy azonnal a tegnapi napra gondoltam és az utólag tett eskümre: hogy igyekszem mellőzni a testi kontaktust, mert a szervezetem megőrül tőle. A szívem máris felkapcsolt, azt, hogy pólóban melegem volt húsz fokban, ne is említsük.
Hirtelen kaptam ki a kezemet a mancsából, először fülem mögé tűrve hajamat, megvillantva lángoló füleimet. Sebtében igazgattam vissza vörös tincseimet és kezdtem ujjaim köré csavarni őket.
Vajon Kainenek egyértelmű volt, hogy ez a tökéletes nem annak szólt, amire ő értette? Jaj, és ez a heves reakcióm?! Olyan buta vagy Rosemarie, hát ezt biztosan félreérti!
– P-p-pontosan így volt tegnap – bólogattam hevesen. – Megjegyezted! – meghatódva pillantottam fel rá, hogy aztán újabb torokköszörülés kíséretében hozzátegyem: –– Bocsi, nem tudom mi történt az előbb, akkor mehetünk? – ezúttal különösen odafigyeltem arra, hogyan teszem a lábaimat, megelőzve a korábbi pillanat megismétlődését, mert nem tudnám úgy lehozni most, hogy ne legyen látványos a zavarom.
A nappaliban kifújtam a levegőt, amit észre se vettem, hogy eddig visszatartottam. Odaléptem az előre bekészített hordozható hangszóróhoz, hogy összeházasítsam a mobiltelefonommal a megfelelő hangzásokért. Meg így legit indokom volt az időhúzásra is. Belőttem egy best of zenelistát a BTS-től, melyből rögtön a Permission to Dance kezdett szólni.
– Ilyen zenére gondoltam gyakorolni – fejem automatikusan mozogni kezdett a dal ütemére, miközben szembe fordultam Kainenel. – Tiniként tök sok koreográfiát betanultam hobbiból, jobbak voltak, mint a tesi órák.

– Nem, ha koreográfiákról van szó – főleg, ha koreai koreográfiákról! Nem mertem újra egy olyan közeli keringőre hívni, mint legutóbb, mert nagyon-nagyon furcsa érzéseket ébresztett bennem, ami nem volt a leglakótársasabb.
– Hát főleg a ritmusára, a szövegére meg ezekre nem igazán. De ne aggódj, könnyű lesz! – nyugtattam meg, mielőtt rágörcsölne az egész táncolásra. Azt azért nem akartam, hogy teljesen feszülten álljon egy szórakoztató jellegű programhoz. – És nem a pro tánc a célunk. A lényeg, hogy jól érezzük magunkat, oké? – emlékeztettem azért a múlt este elhangzottokra is.
– Komolyan? Szóval megint rákockultál a renoválásra? - húztam el a szám. Örültem, hogy ennyire lelkes a felújítás miatt. Viszont nem lelkesedtem azért, hogy ennyire túlhajtja magát emiatt.
Meglepett Kaine vetkőzése, annyira, hogy pislogni is elfelejtettem, így telibe végig néztem az egészet. Illett volna mondjuk elfordulnom vagy legalább nem ennyire feltűnően őt bámulni, miközben nekivetkőzött, hogy aztán visszavegye a felsőjét kifordítva.
– O-oké, menjünk! – dadogtam, ahogy próbáltam leküzdeni a zavaromat. Mitől lett ennyire meleg?!
Előjáróként terveztem megindulni, de zavaromban majdnem megbotlottam saját lábamban. Olyan béna romantikus filmekbe illően!
– Jaj, de ügyetlen vagyok – bugyuta nevetéssel kommentáltam bénaságomat. Pontosan úgy, mint azok a karakterek. Szent ég, Rosemarie, szedd össze magad, ez nem Hollywood!

– Hát már ezer éve nem táncoltam! Na jó, utoljára akkor mielőtt fenekestől felforgatták volna az életem a HYDRA maffiózók. Szóval át kellett néznem pár dolgot – magyaráztam. Meg azért a koreai együttesek táncai annyira nem egyszerűek.
A múlt este felemlegetésével azonnal pír öntötte el az arcomat.
– Cs-csak nem akartalak tovább fenntartani – dadogtam össze a választ. – De most más lesz! – győzködtem, égő fülek kíséretében. – Most már zenénk is lesz! - adtam elő úgy, mintha csak ezen múlott volna a múlt esti tánc 0. órája.
– Hát, gondolom itt nem akarunk, mielőtt a végén belelépünk valamibe. Szóval a nappaliban? De nem gáz, hogy abba kellett hagynod miattam a renoválást? – azért mégis a festés közepén volt benne. – Engem nem zavar a szetted, autentikus a foltokkal. De ha kényelmesebben éreznéd magadat egy kevésbé festékes szerelésben, akkor megvárom, míg átöltözöl – ajánlottam fel. Szinte észre sem vettem magamat, hogy mennyire megbámultam, míg a ruhájáról beszéltünk.

– Fel kellett készülnöm – vágtam rá, csak félig volt lódítás. Más tészta, hogy direkt megvártam, míg a többiek benyomják az alvó módot. Egészen olyan volt, mintha rosszban sántikálnék, ezért minden kis neszezésre megugrottam. Még arra is, amikor Arrow tiszteletét tette közöttünk. Csak most nem sétálni terveztünk.
– Azt mondtad anno, hogy akár este is zavarhatlak – emlékeztettem. – Én pedig nem tudok aludni – vallottam be ezt az apróságot. Igazából mióta itt vagyunk Bayvilleben nehezen hajtottam alvásra a fejemet, szó szerint üldözött a nem is olyan kései múlt.
– Nos, készen állsz? – kérdeztem rá kisebb torokköszörülés után. Pedig még csak nem is kapart a torkom! – Hoztam zenét is.