️️️️️️️
Azért amikor Lance kilátásba helyezte, hogy talán mégis csak tudja a kis titkát, fordult vele egyet a világ. Hiszen olyan óvatos volt! Jó, ami a számítástechnika laborban történt, az egyszerű véletlen volt, és igazából csak ő tudja, hogy mi történt valójában. Ugye?
– Csak blöffölsz  – jutott nagy nehezen végül konklúzióra, és most úgy érezte, határozottan ki is tud állni mellette.
Igazából a folytatást sem igen tudta hová tenni, bár ha arra gondolt, ami vele zajlott éppen, akkor rövid úton igazat kellett adnia a fiúnak.
Körbenézett a káoszon, ami egyetlen perc leforgása alatt keletkezett körülöttük. Leborult munkafüzetek, törött földgömbök, szétszóródott dolgozatok, és persze a nagy és nehéz, tömör fa szekrény, ami eltorlaszolta az ajtót. Fohászkodott, hogy a fiú ne most kapcsolja össze fejben, hogy hogyan is kerültek még éppen időben el a veszély útjából, de erre szerencsére nem került sor. Ellenben épp hogy csak el nem pirult a fiúnak ama őszintének tetsző mosolyára. Jól állt neki ez a szín.
– Azért ne tedd próbára. Vigyáznod kell magadra. – mosolyogta haloványan, nem sokra rá pedig már odakintről felfeszíteni próbálták az ajtót, úgyhogy a fiú patronálásával kimászott először az ablakon, majd le a tűzlétrán.
Zavarba jött a visszakérdezéstől. Mintha kapott volna még egy esélyt felülbírálni, mekkora hülyeséget is kérdezett valójában. Remélte, hogy kiugrat valamiféle nyulat a bokorból, de nem így történt. Pedig volt egy megérzése.
– Olyan volt, mintha… – kezdte bizonytalanul, a kézfején a bőrt csipkedve, de aztán hamar rátalált a mondanivalójára. – … Mintha összhangban lett volna az érzelmeiddel. Veled.
Eddig a tornacipője orra izgalmasabb látványnak tűnt, de ezen a ponton nagy, szilvakék szemével amazra pillantott. Megijesztette a fiú tekintete, de annyira mégsem, hogy elszakítsa róla a sajátját, vagy ellépjen tőle és elszaladjon. Bátorsággal farkasszemezett vele, de attól, amit a fiú mondott, csodálkozva nagyobbra nyíltak a szemei.
– … Nem. – nyögte ki végre nagynehezen, ahogy megtalálta a hangját. A fiú ugyanis legalább egy fejjel magasabb volt nála. – Egyik sem.
Hű, te jó ég. Jaj, te lány, hát lehet, hogy mégsem vagy egyedül a mizériáddal? Lehetséges volna, hogy létezhet még valaki, aki ha segíteni nem is tud, de megérti, min mész keresztül? Akinek kiöntheted a félelmeid és az aggodalmaid anélkül, hogy furcsán nézne rád? Az izgatottság olyan hévvel vett erőt rajta, hogy amikor csuklón ragadta, és megajánlotta, hogy elviszi, még ő volt az, aki a parkoló felé húzta amazt sietősen.
– Akkor meg mire vársz? Menjünk máris!
Végre, végre választ kaphat megannyi gyötrő kérdésre! És ami még ennél is fontosabb: nem lesz egyedül, mint a kisujjam.

️️️️️️️
Teljesen összezavarták a fiú szavai. Hogy értette, hogy többet tud róla, mint el tudná képzelni? Jó, persze, egy iskolába jártak, és ő is ismerte nem csak a fiú arcát, hanem a nevét is. De ez már csak így szokott lenni, nem? A gólyák szokták tudni a felsőbbévesek nevét, különösen ha annak viselője akkora bajkeverő, mint Lance Alvers. Fordítva nem kifejezetten jellemző. Vagy valami teljesen másra gondolt, és látta vagy hallotta, mi történt ma a számítástechnika laborban? A gondolattól malomkő zuhant a gyomrába, és olyan fehér lett, mint a frissen meszelt fal. Szabályosan elfogta a rosszullét, ha arra gondolt, hogy a fiú tudomást szerzett erről az egész mizériáról, amivel küzd.
– A-az nem lehet… – nyekeregte maga elég, mint valami utolsó mentsvárat, idegességében járt a lába az asztal alatt, a körömágyát macerálta. Hátha a fiú csak a bolondját járatja vele, és rálegyint, hogy hát persze, hülye kis gólya mindennek bedől. De az igazság az volt, hogy talán magát is hitegette valahol. Ez kellett, hogy legyen mögötte.
Valami miatt mégis azt gondolta, hogy a fiú igazat mondott. Mert hiszen érezte, hogy mióta Lance rákacsintott, égővörös lángrózsák nyíltak az arcára, hiába érezte úgy, hogy az imént minden vér kifutott belőle.
Aztán persze rögtön megbánta, hogy felemlegette amaz szüleit. Nem sok olyannal találkozott még a közvetlen környezetében, hogy valakinek ne lennének szülei. Válással igen, meg talán még azt is bevette volna valahogy a gyomra, hogy apja nincs valakinek, de hogy egyedül legyen, mint a kisujjam… ! Bűnbánón lebiggyesztette az ajkát.
– Sajnálom, én… Én nem tudtam. Nekem fogalmam sem volt róla, csak már megint előbb járt a szám, mint az eszem. Gyakran előfordul…
Meg akarta érinteni a fiú vállát – nem tudja, miért, abban sem volt biztos, hogy amaz ezt feltétlen értékelné úgy egyáltalán, most meg aztán különösen elbizonytalanodott. Már majdnem hozzáért, de az utolsó pillanatban, mikor amaz levágta a tollat az asztalra, visszarántotta a kezét. Összerezzent az éles csikorgástól, de amikor Lance az ajtó felé indult, a karja után kapott.
– Ne menj el!
A mozdulattól nem mellesleg neki is fel kellett pattannia a helyéről, felborította a székét, ami hangos csattanással ért földet. Nem is azért tartotta volna vissza, hogy amaz ne kerüljön még ennél is nagyobb bajba – mondjuk az sem lett volna hátrány… – csak… Csak elfogytak a szavak. Nem volt benne biztos, hogy van olyan szó, olyan „részvétem” vagy „sajnálom”, ami kitöltötte volna azt az űrt, amit felpiszkált. Nézni tudta csak a hátát azzal a nagy, vizenyős őzikeszemével, remélve, hogy ennyi is elég lesz, hogy amaz meggondolja magát. És valóban, Lance meg is állt.
Figyelnie kellett volna az intő jelekre. A vihar előtti síri csendre. A porszemek különös táncára.
Nem figyelt.
Érezte, hogy a lába alatt remeg a föld, de nem értette. Beleremegett a szekrény is, a szekrény tetején a jobb sorsra érdemes műanyag koponya, Mr. Cranium is, az puffant akkorát, és gurult egész a lábukhoz. Hazudott volna, ha azt mondja, nem ijesztette meg az egész helyzet.
– Lance… ? – először csak bizonytalanul szólongatta, remélve, hogy ennyi elég lesz, hogy magára vonja a figyelmét. De a fiú látszólag teljesen figyelmen kívül hagyta. Csak akkor értette meg ennek az okát, amikor amaz meggörnyedve az egyik, időközben elmozdult asztalnak dőlt. Akkor a torkába szökött a szíve.
– Lance! – rögtön mellette termett, hogy támogassa a látszólag migrénnel küzdő fiút. Régi munkafüzetek, földgömbök, és atlaszok csúsztak le a helyükről, és nagy hangzavarral – és nem mellesleg kuplerájjal – terültek, gurultak és törtek szét a földön. Valami nagyot reccsent, és ahogy Kitty felpillantott a mellettük igencsak labilis kétajtós, régi típusú fa szekrényre, rossz érzése támadt.
– Ki kell jutnunk innen! Ránk omlik az egész! – győzködte, bátorságot merített, és megtolta a fiút az ajtó felé, de mikor a kilincsért nyúlt volna, nagy recsegés-ropogás kerekedett. Rémültet sikkantott, mikor már látta, hogy a szekrény menthetetlenül rájuk dől. Szorosan Lance karjához bújt, hogy amennyire csak lehet, védje magukat a veszélytől. Felkészült a súlyra és a fájdalomra, amit érezni fog, habár tényleg csak elképzelni tudta, mihez hasonlítsa, ám egyik sem érkezett. Sem a súly, sem a fájdalom, pedig hangja éppen volt, ahogy az ajtónak esett a nehéz fa bútor. Nekik mégsem esett bajuk. Egy hosszú pillanatig tátott szájjal állt és meredt a bútor és a törmelék által eltorlaszolt ajtó felé. Talán Lance is valamikor ekkor találhatott magára, legalább is a hangjából úgy értette. Gyorsan elé sorolt és megállította.
– Jól vagy? – hadarta szinte egyszerre a fiúval, ami arra késztette, hogy zavarában félrepillantson és a füle mögé tűrjön egy tincset. – Khm... Semmi bajom. És te… ? A fejed?
Kétkedve felvonta a szemöldökét, ahogy végignézett a pusztításon, ami röpke fél perc alatt esett a szertáron. Nem volt benne biztos, hogy ez valóban pusztán földrengés volt. De aztán ahogy amaz kikerülte, és otthagyta, hirtelen beléhasított egy felismerés.
– Várj! Én lehet, át tudnám magunkat––– – kezdte, de az ajtó túloldaláról kínos precizitással felcsendült Mrs. Trotz aggodalmas hangja.
– Miss Pryde?! Mr. Alvers?! Jól vannak?
Rögtön ezután pedig jól láthatóan megpróbálta kinyitni az ajtót, ami jól láthatóan nem sikerült neki. Mire felocsúdott, Lance már sehol sem volt – illetve, pontosított: pontosan mögötte volt. Ha lett volna érkezése megfigyelni magát az ablak halovány visszatükröződésében, megállapította volna, hogy ennél kócosabb az ágyból felkelve sem szokott lenni. Aztán amikor Lance a kezét nyújtotta felé, furcsán csillant a szilvakék szempár. Amaz jól ismerhette ezt a csillanást: a tilosban járás bizsergető izgalma volt ez. Hátrapillantott még az eltorlaszolt ajtó felé, amit azóta úgy tűnt, Ms. Trotz mellett még jónéhány gondnok próbált felfeszíteni. Csak egyetlen pillanatig habozott, aztán a fiú felé fordulva határozottan bólintott.
– Várj meg. Jövök én is. – somolyogta.
Belekapaszkodott a kezébe, úgy igazán, bizalommal, és felmászott mellé a párkányra. Az volt a szerencséjük, hogy rögtön alattuk a főépület kiépített, de kihasználatlan tetője terült el. Onnan pedig már gyerekjáték volt találni egy tűzlétrát. Mikor pedig már szilárd, és nem rengő talaj volt a lábuk alatt, és úgy tűnt, sikerült is egy félreeső szakaszt találni, ahol senki nem járt, végre elengedte Lance kezét. Helyette idegesen gyűrögetni kezdte a csuklóján a ruhát.  
– Az a földrengés az előbb… Az nem volt természetes.
Nem tett fel kérdéseket. Csak nézte. És a tekintetével faggatta. Nem tudta, milyen választ akar hallani – de valahol megnyugtatta volna talán, ha kiderül, hogy nincs egyedül az átkával.

️️️️️️️
A szertárteremben eleve kissé félhomály volt, a déli fekvésének köszönhetően. Meglehetősen nagy volt a por, amit a vaskos, ronda barna bársonyfüggöny közt átszökő napfényben jól lehetett látni. Kitty úgy sejtette, az elkövetkező néhány órát azok számolgatásával fogja tölteni. Vagyis úgy hitte, mert nem számított rá, hogy más is lesz rajta kívül büntetésben. Érthető volt, nehéz ám úgy összeszervezni a tanárokat, hogy rá is érjenek, és minden huncut diákot lekössenek – pedig ő nem is rossz, esküszik… ! – egyszerűbb hát ezeket a diákokat egy helyiségbe, egy tanár felügyelete alá helyezni.
Meg kellett állapítania, hogy látta már a fiút – csupa negatív kontextusban, mondjuk, de ismerte. Ő volt az, aki elárasztotta az évnyitő ünnepséget, meggyújtott petárdákat dobott az iskolai kukába, összefirkálta a szekrényeket, a mosdót (bent nem járt), a kantinban az asztalokat, kilyukasztotta a tornaszertár összes labdáját, és még sok minden mással hozzák összefüggésbe, ami nem jutott akkor Kitty eszébe. Talán a nevét is tudta, ha nagyon megerőltette magát. Lance, Lance Alverz, ha jól téved.
Nem lepődött meg hát, ahogy a macskakaparásból nagynehezen kivette, ezúttal miért fogták büntetésben. Ez valami fiús dolog lehetett, amivel nem tudott azonosulni. Aztán amikor a fiú rámorrant, hogy mit bámulja, összerezzent, de rögtön észbe kapott, és félrekapta ibolyakék szemét.
– Semmit! – hadarta sietve.
Végülis amaznak igaza volt, semmi köze nem volt hozzá, meg a dolgaihoz. Csak hát a mondás is úgy tartja, hogy a kíváncsiság vitte a sírba a macskát… Intézett azért felé egy rosszalló pillantást arra a horkanásra, majd visszatemetkezett a jegyzőkönyvébe, amivel már majdhogynem készen volt.
Aztán a fiú újfent megszólította, ő pedig igencsak meglepődött.  
– Tudod a nevemet?
Olyannyira meglepődött, hogy gyerekjáték volt elcsaklizni az asztaláról a papírt.
– Hé, azonnal add vissza! – pattant fel ő is a székből, és nyújtózkodott a papír után, ami – mint a fiú megjósolta, valóban csinos, apró betűkkel az utolsó részletig gondosan ki volt töltve.
Név: Katherine Anne Pryde
Szül. idő: 1997. 01. 26.
Szül. hely: Deerfield, Illinois, USA
Anyja neve: Theresa Pryde
Apja neve: Carmen Pryde
Osztály: 9. D
Bűntett: A számítástechnika teremben tönkretettem egy monitort, mikor lelöktem a helyéről.
Indíték: Véletlen baleset volt.
Büntetés: Három óra iskola utáni fogda.
Kirendelt pedagógus: Mrs. Alicia Trotz

Diák aláírása:                              
Kitty Pryde                                  
Igazgató aláírása:
________________


A fiúnak pont arra volt ideje, hogy nagyjából átfussa a jegyzőkönyvet, mielőtt sietve kikapta volna a kezéből, és a ráncokat kisimogatva visszahelyezte volna az asztalára. A gúnyolódásra épp csak elhúzta a száját, de hát nem hagyhatta magát! Nem volt ő olyan, akit olyanok mellé tesznek büntetésbe, aki olyan ábrákat firkál a szekrényekre!
– Nem fognak, az én szüleim nem olyanok. Különben is, a tieid mit fognak szólni, hogy már megint büntetésbe kerültél, mert olyanokat rajzolsz?  

️️️️️️️
Hetek óta, lassan egy hónapja küzdött. De nem csak menstruációval, meg a hirtelen jött növekedési rohammal. Nem, az ő életébe a hormonháztartás felborulásán kívül valami más is betört. Egy istencsapása, egy igazi átok, valami, amit nem győzött rejtegetni a szülei és az iskolatársai elől. Olykor, ha félt, vagy mérges volt, összezavarodott, vagy szomorú, a legkülönösebb dolog történt: akármi volt a kezében, vagy a lába alatt, az orra előtt, azon egy az egyben átesett. De nem megbotlott, és felbukott, hanem szó szerint a bejárati ajtón keresztül az előszobába keveredett. Vagy a szobájából az ágyról a nappali karosszékébe. Eleinte egészen jól titkolta a szülei elől, aztán már arra is képtelen volt, amikor családi vacsorakor a konyhaszékről a földre került. Az apja kampányolt volna amellett, hogy Kitty-t lássa szakorvos, de szerencsére az édesanyja lecsillapította a kedélyeit az érvelésével: „Különben is, mit mondanál a doktor úrnak? Hogy átesett a széken?”
Aztán hamarosan még egy probléma felütötte a fejét: mégpedig az iskolakötelezettség. Kitty a testnevelés kivételével színötös tanuló volt, szeretett is iskolába járni, de a szülei féltették tőle, hogy mi lesz, ha ott történik valami. Kérlelték, hogy maradjon otthon, legalább néhány napot, amibe Kitty bele is egyezett. Megoldást nem találtak ez idő alatt, hála a nyugodt körülményeknek ellenben Kitty sem produkált újabb különös baleseteket. S mint hogy az egész família, beleértve a lányt is, azt hitték, hogy akkor ennek a történetnek itt a vége, és bármi is volt ez, elmúlt, megengedték neki, hogy újra iskolába járjon.
Akkor történt.
Egyéb iránt a nap java része zavartalanul zajlott, de számítástechnikán valami mégis csak félrement. Amikor vége lett az órának, és az egész osztály szedelőzködni kezdett, az asztal és a rá helyezett monitor mellett elhaladva véletlen meglökték, ő pedig meglökte a monitort. Próbált utána kapni, és esküdni is mert volna, hogy elkapja a nehéz, tévészerű elektronikát, az azonban mégis valami különös és megmagyarázhatatlan módon átesett a kezén, szikrákat hányt, füst kerekedett, míg végül földet érve használhatatlanná nem törik. Kitty szíve megállt egy pillanatra, és a zsivaj is elcsendesedett körülötte.
– Szörnyen sajnálom… ! – habogta – Véletlen volt…
– Mit bámészkodtok? Nektek nincs órátok? – dörögte a tanár, erre pedig mindenki folytatta a szedelőzködést, és távozóra fogta, de mikor Kitty tette volna ugyanezt, a tanár úr megéllította. – Te nem, Pryde.
Kitty összerezzent.
– Tanár úr, én igazán nem akartam…
– Én elhiszem. Ugyanakkor a kár nyilvánvaló…
– Feltakarítom…
– Nagyon helyes. Tanítás után pedig várom eltölteni a büntetését.
Kitty végül nem ellenkezett, csak sóhajtott az ítéletre. Lehet, az anyjának mégis csak igaza volt, és otthon kellett volna maradnia.
És mint hogy a büntetése az órák utánra szólt, így még szerencsére volt alkalma aggódó édesanyjának küldeni egy üzenetet, hogy késni fog legalább egy órát, nem sejtve, hogy még ennél sokkal többet fog otthonról késni, és még ennél is nagyobb galibába fog keveredni.
Vett egy mély levegőt, megemberelte magát és benyitott az ajtón. Arra azonban nem számított, hogy az apró, szertárszerű tanteremben nem egyedül fogja tölteni a fogvatartási idejét.
A teremben hárman voltak immáron – vele együtt. Egy tanárnő, meg egy tőle valamivel idősebbnek tűnő fiú, aki úgy tűnt, egy ideje már a büntetését tölti.
– Miss Pryde, örülünk, hogy itt vagy. Kérlek, foglalj helyet.
Kitty levette a hátizsákját és leült a szabad asztalhoz, előtte néhány formanyomtatvány hevert. Tudta, mi ez, de még sosem látott egyet sem – ez a jegyzőkönyv volt. Nekik kellett kitölteni a büntetés természetéről, okáról, az itt fogott, meghatározott időn túl. Vetett egy pillantást a szomszéd asztalra, hogy a sorstársa vajon hogy áll a sajátjával, majd óvatosan feljebb emelte a tekintetét, hogy szemrevételezze, kivel fogja a következő néhány órát tölteni, de nem merte túl sokáig nézni. Inkább tollat ragadott, hogy kitöltse a formanyomtatványt, a tanárnő pedig közel húsz perc múltán a telefonjára pillantott, elnézést kért, és kilépett a teremből.