Tune || A One Shot az alábbi játék után történik

Ázsiai drámák szüntelen darálása – az egyetlen időtöltés, mely kiváló menekülésként szolgált számomra a való élet elől. Valamivel pedig muszáj volt megtörni a Mi Casában honoló szokatlan csendet. Fura volt egyedül lenni, de azzal nyugtattam magamat, hogy így szabadon bitorolhatom a nappali kivetítőjét és szégyentelenül fetrenghetek kiskutyámmal a kanapén.
Figyelmem azonban minduntalan elkalandozott, hol a telefonomat görgettem céltalanul a sorozat mellett, hol pedig a gondolataim támadtak meg. Fényes nappal kínoztak a hajnali kétórás témák és oh, jaj, akadt belőlük bőven!
Alantosan belebegtek lelki szemeim elé, például az a pillanat, amikor Kaine hazaállított azzal a szőke póklánnyal…
Szám széle önkéntelenül is lefelé ívelt és erőteljesen nyomkodtam a mancsomban tartott készülék kijelzőjét. Nem a Dislyte-ban benyelt vereség bosszantott, sokkal inkább a tudat, hogy pár órája szemtanúja voltam Csodapók, Laze és Gwen trió távozásának. Én kimaradtam a pókos shoppingolós buliból. Csak remélni mertem, hogy Laze nem fogja Kaine orrára kötni a virágszirmokat tépkedő megzuhanásaimat, különben lesheti a melegvizet!
Keserűen felsóhajtottam. Határozottan nem voltam büszke arra a Romyra.
Előbb érzékeltem, hogy kiskutyám nyílként kilőtt mellőlem, minthogy az ajtó hirtelen csapódását realizáltam volna. Meglepetten pillantottam fel és néztem el a bejárat felé, Kaine a szokottnál is feszültebben fogadta Arrow udvarlását. Ráadásul, ha az ajtó beszélni tudna, akkor biztos, hogy jajgatna a korábbi bánásmódért.
Egy-két másodpercig haboztam, azon tanakodtam, hogy bátorkodjak beszélgetést kezdeményezni vele vagy sem? Viszont túlontúl érdekelt, hogyha korábban hárman mentek el, akkor most mégis miért egyedül jött haza?
Jaj, Morozov, nem kéne beleütnöd az orrodat a dolgába, de…
A kíváncsisága győzött.
– Szia – böktem ki magamból. – Láttam, hogy elmentettek Gwennel bevásárolni. Mi történt? Szeretnél róla beszélni?
– Laze egy seggfej – fogalmazta meg a rövid, de annál is velősebb válaszát.
– Ezt eddig is tudtuk – noha meglepett a nyers felelet, nem vitattam el a kijelentés igazát. Laze velejárója volt, hogy időnként túl lazán viselkedett. – És részben megmagyarázza, hogy miért vagy ennyire ideges – fűztem hozzá. Tehát, a szemeim nem csaltak!
Vonakodva léptem ki a telefonos játékból, mert nyilvánvalóan nem tudtam koncentrálni rá. Lehelyeztem magam mellé a készüléket, hogy figyelmemet teljes mértékben Csodapók felé irányítsam.
– Ha szeretnéd megbeszélni valakivel én itt vagyok – ajánlottam magamat fel félszegen. Istenem Morozov, miért pont veled akarná megbeszélni? Kit ámítasz ezzel?! – Kivéve, persze, ha Gwennel akarod… – nem túl kedélyesen egészítettem ki korábbi szavaim.
– Miért akarnám Gwennel?
Meghökkenten meredtem rá a visszakérdezését hallva. Ezt mégis nekem honnan kellene tudnom?
– Nem tudom, hogy nem pókos dologról van-e szó – vontam meg a vállaimat. Lazán akartam, de az félúton kiveszett a mozdulatból. – Meg mostanában sokat lógtok együtt – hangomat kezdte elszínezi a féltékenység. Nehéz volt túltennem magamat azon, hogy tök jól elvoltunk Csodapókkal, aztán jött a szőke maca, aki fenekestül felforgatta az egészet.
– Teszteljük, hogy mit tud, de ez nem pókos dolog – rázta meg a fejét. – Egyszerűen csak Laze egy seggfej.
– Ezúttal pontosan mit csinált? – helyeztem a hangsúlyt inkább Lazere, mert nem akartam belegondolni Csodapók mégis mit érthetett a Gwennel való tesztelgetés alatt.
– Csak oltogatott. A szokásos. De most túltolta… Meg én is – válasza hallattán összeszaladt a szemöldököm.
– Mivel oltogatott? – kérdésem közben felültem rendesen a kanapén és meglapogattam a mellettem kialakult üres helyet. Ezzel bíztatva Kainet arra, hogy csüccsenjen le mellém. Úgy éreztem, hogy ezt jobb lenne kényelmes helyzetben megbeszélnünk.
– Miért érzed úgy, hogy túltoltad? – tudakozódtam tovább. – Ha tényleg beszólt, akkor persze, hogy kiállsz magadért! – utaltam arra, hogy nem feltétlenül ő hibázott a helyzetben. Laze is bűnös lehetett, de ahhoz előbb hallanom kellene az ő verzióját is. Viszont most Csodapókére voltam kíváncsi, örömmel hallgatnám meg, ha úgy határoz megosztja velem. Aztán pedig eldöntöm, hogy beszélek-e a bojlerrel.
– Igazából jelentéktelen dologgal – Kaine feleletadás közben lehuppant mellém a kanapéra. Nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire frusztrálja ez az egész. Aggódva figyeltem emiatt.– Csak felkaptam a vizet rajta.
– Számodra nem lehet jelentéktelen, ha felhúzott – mutattam rá egy apró mosoly kíséretében. – Tudtad – törökülésbe hajtogattam lábaimat, majd kicsit előre döntöttem a törzsemet, ahogy folytattam: –, hogy akkor veszítjük el az irányítást az érzelmeink felett, amikor azok mondani akarnak nekünk valamit? És ezt nem egy Pixar meséből hallottam! – lódítottam a végét, holott nagyon is abból idéztem. De szerintem nagyon fitting volt ide, plusz annyira igaz!
– Te mindig egy meséből idézel – jelentőségteljes pislogással fordította felém arcát.
– Azokon nőtem fel! – somolyogva vontam meg finoman a vállaimat, miközben picit közelebb húzódtam hozzá. – De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy szerintem is így van! Szóval, miért kaptad fel a vizet rajta? – ismételtem magamat, érdeklődve fürkészve Csodapókót, immáron jóval közelebbről. Olyan régen figyeltem meg ennyire közelről!
– Nem tudom, mert már sok volt, amit csinált. De nem értem magamat sem, nem akadtam ki még senkin – kijelentésétől picit úgy éreztem mellkasomban, hogy megszakad a szívem. Biztos voltam benne, hogy nem lehetett egyszerű számára új érzelmekkel találkozni. Mi ezeken gyerekként, de főleg tinikorban jól átgaloppoztunk. Neki pedig most kellett megtanulnia ezeket, mert odaát, ahonnét jött, semmi lehetősége nem volt erre.
– Mi volt az, aminél elszakadt a cérnád? – próbáltam meg feltáró kérdéssel közelíteni a konkrét gócpontot.
– Egy piti beszólás, már nem is emlékszem rá – tanácstalan vállvonásában éreztem, hogy legszívesebben hagyná az egész témát úgy, ahogy van. Én még nem terveztem lapozni!
– És hogy érzed most magad, még mindig mérges vagy? – puhatolóztam őszinte kíváncsisággal. Észre se vettem, hogy újból közelebb fészkeltem magamat pár centivel hozzá. Lassan köphettünk a kötelező két méteres távra. – Néha kell egy kis idő, hogy új szögből tud nézni a másikat. De javaslom, hogy Laze lazaságát csak engedd el! Nem kell komolyan venni, amit mond – néha hihetetlen bölcsességekkel tudott traktálni, néha pedig túltolta az okoskodást.
– Haragszom, de inkább magamra. Nem engedhetem ennyire el az indulataimat!
Döbbenten vizslattam Kainere, nem számítottam erre a kijelentésre. Szavai elkergették arcomról a vidámságot.
– Miért érzed azt, hogy nem lehetsz indulatos? – mancsom majdnem önálló életre kélt, hogy megfogja Csodapók kezét. Szerencsére még időben visszaejtettem magunk közé, a kanapé ülőrészének szélét kezdtem szorongatni vele. – Hidd el, hogy mások is ugyanilyen idegesek lettek volna a helyedben!
– Mert annak még nem lett soha jó vége. Én nem engedhetem el korlátlanul a dühömet…
Csodapók szavai szöget ütöttek a fejemben.
– Attól tartasz, hogy megismétlődik ugyanaz, mint az Egyetemnél? – tettem fel óvatosan a kérdést, mintha csak attól tartanék bármikor megismétlődhet az a pillanat. Tudatlanul hátra söpörtem arcomba lógó hajamat a fülem mögé, ahogy futólag eszembe jutott még fodrásznak is felcsapott akkor.
Kaine bólintással helyeselt. Az elmaradt szavak, a közénk telepedett csend pedig még keserűbbé tette az egészet. Mintha az Egyetemnél történtek súlya ismét ránk telepedne. De főleg Csodapókra. Szerettem volna kicsit könnyíteni rajta, hogy éreztessem nem kell egyedül megküzdenie ezzel az egésszel. Mielőtt végig gondolhattam volna már cselekedtem. Karjaim maguktól mozdultak, valahogy ilyenkor nehéz volt a szavak emberének lenni és az ölelés tűnt a legjobb módszernek a támogatásom kifejezésére.
Zöld lámpának vettem, amikor viszonozta.
Egészen belemerültem a pillanatba, azt sem számoltam, hogy hány percre duzzadt. Nem fértek meg emellett olyan őrlő gondolatok, hogy mennyire tarthatja furának a tényt: lakótársaként ölelgetem. Vagy Gwen.
– Veszélyes vagyok. Okkal nincs rajtam kikapcsoló gomb.
Kaine szívfacsaró szavai bootoltak újra. Enyhe pírral az arcomon, zavartan engedtem el. Alig hittem el magamat, Csodapók őszintén megosztotta velem aggodalmait, én pedig képtelen voltam túllépni az elmúlt pillanat varázsán. Rosszabb voltam, mint egy hormonokkal túlfűtött tinédzser.
– Mindenkin van, csak meg kell találni – kisebb torokköszörüléssel tereltem vissza figyelmemet a beszélgetés témájára. – Nem emlékszel, hogy helyre ráztalak legutóbb? Szó szerint! – húztam ki magamat úgy, mintha büszke lettem volna arra a pillanatra. Holott semmi szándékosság nem bújt meg akkori tettem mögött.
– Az egy életmentő dolog volt – komoly bólintása emlékeztetett arra, amit a kirándulás alkalmával megbeszéltünk. Ha nem tettem volna meg, akkor nem tér magához. Csak engem kínzott továbbra is a bűntudat, amit buta megnyilvánulásokkal próbálgattam rejtegetni, mint az előbbi. De mikor ilyeneket mondott, akkor tényleg úgy éreztem helyesen cselekedtem, annak ellenére is, hogy nem volt szándékos.
– Szerintem nem vagy veszélyes, csak még sose volt lehetőséged megtapasztalni ilyen emberi miazmákat. Az, hogy az „adattáradban” ott vannak dolgok az egy más dolog – nem olyan, mintha személyesen átélte volna őket.
– Úgy érted álljak bele a konfliktusba akkor is, ha elszáll az agyam közben? – visszakérdezését bizonytalan szájhúzással zárta. Korrekcióm előtt megcsóváltam a fejemet.
– Úgy értem, ha félsz megélni az érzéseket, mert attól tartasz, hogy közben „elszállsz” – idézőjeleket rajzoltam ujjaimmal a levegőbe, ahogy kölcsönvettem tőle a kifejezést –, akkor így is lesz. Ne erre gondolj! Egy csomó mindenről lemaradsz, ha gyakorlatilag félve éled az életedet. Ha pedig legközelebb elszállsz, ott leszek az első sorban, hogy visszarángassalak a talajra.
– Megígéred?
Biztató mosoly kúszott az arcomra, hogy elkergessem bizonytalanságát. Mi sem volt ennél egyszerűbb!
– Kisujj eskü! – jelentettem be, feltartott kisujjammal.
Vártam, hogy beleakassza a sajátját, de csak furcsálló ábrázattal lemásolta mozdulatomat, csendesen figyelve a kialakult helyzetet. Részemről nem volt fura ilyen gyerekes dolgokkal előállni, viszont a legkevésbé sem gondoltam volna, hogy pont őt zavarná ez. Vagy… jaj, de buta vagy Morozov! Csodapóknak nem is volt rendes gyerekszobája!! Valószínűleg azt se tudja, hogy mit szeretnél!!!
– Ez egy szokás Japánban. Két ember összeakasztja a kisujját így – prezentáltam sebtében feltartott ujjainkkal a módszert. Meglepett, hogy Kaine mennyire kooperatív, nem húzta el a kezét vagy ilyesmi. – És ha így teszünk ígéretet, például én azt, hogyha megint elszállnál, akkor ott leszek, hogy visszahúzzalak a talajra. Nos, akkor az egy megszeghetetlen eskü lesz.
– Megszeghetetlen eskü?
– Igen, mert aki megszegi, annak le kell vágnia a kisujját! – hangoztattam kísérteties hangon a következményeket.
– Hát… Az nem nő vissza nekem sem – állapította meg Kaine.
– Az hagyján, de ha nincs kisujjad, hogy tennél megszeghetetlen ígéretet legközelebb? – mutattam rá a legfőbb következményre.
– A másikkal – emelte fel a másik kisujját.
– És ki tenne esküt azzal, aki egyet már nem tartott meg? – akasztottam bele másik ujjamat az övébe. – Én be fogom tartani!
– Ebben van valami – érdeklődve figyeltem, ahogy Kaine az összegabalyodott kisujjainkat nézte. – Én sem akarnám megszegni, ez visszafele is működik?
– Nope, csak annak jár bünti, aki megfogadta. Esetleg szeretnél megígérni valamit?
– Én is szeretnélek megóvni mindentől.
Meghökkentem Csodapók kijelentésén, tekintetemet pironkodva vezettem rá. Csomó kérdés tolongott a fejemben. Kezdve azzal, hogy Kaine miként érthette ezt? Gyorsan lecsitítottam magamban a romantikus tinilányt, mielőtt rohamosan dobogó szívem kiugrana a helyről. Először is, ott van Gwen, Morozov! Másodszor pedig lakótársak vagytok!! Hogyan máshogy érthetné?!
– Nekem is fontos vagy – szólaltam meg kisvártatva. – Lakótársak vagyunk, ezért sokat jelent nekem az épséged. Rendes tőled, de azok a helyzetek legyenek kivételek, ahol önként keresem a bajt, jó? Nem mintha tennék ilyet… – csak tíz esetből egyszer, a többi szigorúan véletlen!
Láttam furcsálló tekintetét, lehet, hogy erős volt így kihangsúlyoznom mindent?
– Ha kockáztatsz és bajban leszek, akkor nem deal – komoly ábrázattal rázta meg a fejét Kaine. – Ezzel részben magamat is igazolom, hogy csinálok végre valamit.
– De nagyon fifikás vagy Csodapók! – jelentettem ki hirtelen. – El sem engedted az ujjamat, így lehetőségem se volt visszakozni az esküd felett! – szusszantam fel, miközben jómagam pótoltam az elmaradt lépést és elengedtem kisujjait. – De most komolyan! Mi lesz, ha valami nagy, nagy, naaagy bajba ásom magamat? Nem akarnám, hogy miattam megsérülj… – aggodalmaskodtam a meg sem történt forgatókönyv felett.
– Akkor utánad megyek és kihozlak, ilyen egyszerű – Kaine nevetése váratlanul törte meg a helyzet súlyosságát.
– Ez nem vicces! Tényleges veszélyekről beszélek, ami nem játék! – megütközve vizslattam Csodapókra. Kezdtem azt érezni a hahotájától, hogy ezt az egészet csak én veszem komolyan. Habár nagyon jól esett az önkéntes megmentő gondolata…
– Nem, az eskü tényleg nem vicces, betartom – úgy hangzott beszédével, mint aki menteni próbálja a menthetőt. – Az volt vicces, ahogy megnyilvánultál. De tisztában vagyok a veszély fogalmával és én veled ellentétben többet bírok. Szóval, ha bajban vagy, akkor csak hagyd segítsek.
Összepréselt ajkakkal hallgattam végig mentegetőzését, némán szuggerálva Csodapókot. Végül köpni-nyelni nem tudtam a szokatlan gondoskodáson.
– O-oké – égő arccal adtam be a derekamat. – Bocsi, ez nekem még új. Sosem akartak ezelőtt így megvédeni – szaladt ki belőlem egy rövidebb, zavart nevetés.
– Nem jó helyen kerested a társaságot – Kaine bólogatva nyugtázta a hallottakat, melytől a nevethetnékem elillant, a zavarom viszont megmaradt.
– Elég ügyetlen vagyok ebben, általában betoppannak az életembe – tűnődtem el.
– Még itt vagyok és nem tervezek lelépni – szúrta közbe Kaine, hangjától felocsúdtam az elmélkedésből. Ha lehet még jobban zavarba jöttem figyelő tekintetétől, úgy tűnt, mint aki készül valamit mondani, csak megelőztem a beszédben.
– Te elég hatásosan tetted a betoppanást – ismertem be, majd jobbnak láttam visszakanyarodni eredeti témánkhoz. – Khm… – köszörültem meg a torkomat. – De eltértünk a lényegtől! Hogy érzed még mindig feszült vagy attól, ami korábban történt a shoppingolásnál?
– Nem, igazából már túl is lendültem rajta – Csodapók arcán lassan mosoly bontakozott ki. – Beszélnem kell vele, azt hiszem…
– Örülök, hogy így érzed! És nyugodtan mondd csak meg neki, hogy ez neked rosszul esett, illetve azt, hogy viselkedjen mert lehet következményei lesznek – kijelentésemmel a levegőben hagytam azt, hogy mégis mifélék. Elhallgattam a bojlert, mert Kainenek semmi köze nem lenne hozzá, ha Lazenek újfent nem fog működni.
– Én is túlreagáltam – tartott ki véleménye mellett.
– Az a gyanúm, hogy nem reagáltad túl – tettem le voksomat Csodapók mellett. – Szeretnél enni valamit? – vetettem fel hirtelen. Nem tartottam valószínűnek, hogy hamar túllendülünk azon, hogy ki reagált túl mit. – Összedobhatunk valamit. A shoppingolástól én mindig lemerülök! – Kaine korgó hasa azonban önmagában hordozott egy határozott igent.
– Épp kajálás előtt hagytam ott őket – magyarázta. – Egy pulcsin és egy cipőn kívül semmivel sem jöttem haza.
– Komolyan? – meglepett a szerény loot mennyisége.
– Nos, előtte vesztem össze vele… Szóval ők gondolom mentek kajálni, én meg hazajöttem – érdeklődve vártam a folytatást, amíg Kaine láthatóan a boltban történteket igyekezett visszaidézni. – Gwennel jól meg fogják érteni egymást – vont vállat végül, rövidre zárva a beszédet.
Gwen nevét hallva összepréseltem az ajkaimat, bizonyára okkal emelhette ki őt az egész helyzetből. Ha tippelnem kellett, akkor féltékenység. Ismerős érzés volt.
– És az zavar téged, hogy együtt lógnak? – félszegen tettem fel a kérdést. Igyekeztem nem kimutatni, de rettentően tartottam a válaszától.
– Nem, nem különösebben érdekel kivel és hol töltik az idejüket. Szerintem egészen jól kiismerte ő is magát ebben a világban, így nem is érzem azt, hogy több időt kellene töltenem vele – nem tudtam megmondani, hogy Csodapók min morfondírozott ennyire. Azonban határozottan meglepett a válasza. Rövidke ideig érdeklődve figyeltem gondolkozó kifejezését. Sajnos kíváncsiságom nagyobb volt annál, hogy ennyiben hagyjam a témát, de jobbnak tűnt most először az élelemre koncentrálni.
– Akkor gyere, meglátjuk mit tudunk kotyvasztani a hűtőből – felpattantam, majd nyújtottam is a kezemet Csodapók felé, hogy felhúzzam. Nem láttam tovább ragozni az üzletben hagyott Laze és Gwen kérdését.
– És van még szükséged valamilyen ruhára? Ha gondolod segíthetek megrendelni online és akkor még emberek közé sem kell menned. Hátránya, hogy így nem tudható előre 100%-ban milyen a minősége – tettem hozzá, már úton a konyha felé.
– Nem az emberekkel van bajom, hanem Laze türelmetlenségével. Kiharcolja, hogy el kell mennem vele vásárolni, mert nincs elég göncöm, de vegyem meg minél gyorsabban, kitalálni sem tudom mit akarok… Sok mindenről azt sem tudom, hogy jól állna-e.  
– Legalább le tudtad vonni a következtetést, hogy legközelebb nem mész vele vásárolni. Nem vesztettél ezzel semmit sem.
A konyhába érve első dolgom volt becsekkolni a hűtőbe. Mindezt beszéd közben tettem, mert a multitasking sosem volt számomra probléma. Miközben előhalásztam a bőséges rántottának való cuccokat, kölcsön vettem Kaine kezeit is a pakoláshoz, ha már mögöttem állva ő is mustrálta az opciókat. Egyedül képtelenségnek tűnt egy körből mindent odavinni a pultra, szerencsére kooperatívan kisegített, még kérnem sem kellett! Azért nem fukarkodtam a hálás pillantásokkal.
– Szeretnéd, hogy elmenjek veled? Segíthetek benne, ha szeretnéd – ajánlottam magamat, miután letettük a cuccokat és immáron a szükséges eszközök előkészítésén szorgoskodtam.  
– Ha nem megterhelő… Én is válogatós vagyok, azt hiszem – Kaine ábrázatán ugyanúgy látható volt az enyhe bizonytalanság, ami a ruhavásárlási szokásait illette. Viszont engem az sem zavart volna, ha finnyáskodva túrná a különböző lehetőségeket. Az igazi megtalálása időbe telik!
– Az nem baj, engem nem idegesít, ha valaki sokat válogat. Nekem is sok időbe szokott telni a választás – nyugtattam meg. Vidáman toltam az önmarketinget, hogy miért is lenne érdemes velem tartania.
– Szóval már van taktikád arra, hogy milyen, ha valaki sokat válogat – mosolyodott el Kaine, mialatt segédkezett az étel előállításában.
– Abszolút, ráadásul első kézből, majd lehozzuk! – bazsalyogtam rá. – Tudom, hogy az itthoni szereléseimből nem látszik, de az utcához van fashion-érzékem és rendkívül kritikus vagyok.
– Szerintem itthon is van érzéked hozzá – mellékesen odaszúrt megjegyzése meglepett.
– A-azt nem igazán mondanám – tanácstalanul néztem végig rajta, miközben elkezdte feltörni a tojásokat, aztán magamat vettem alaposan szemügyre. Nos, még mindig ugyanaz a túlméretezett felső és kopottas leggings volt rajtam, amit reggel felvettem. – De köszönöm – pironkodva álltam neki a zöldségaprításnak. – Ha szeretnéd, akkor kaja után útra is kelhetünk.
– Nem mindig az a mutatós, amiben villogni lehet. De ha beburkoltuk a kaját, mehetünk – ment bele az ötletbe.
Zavartan tűrtem hajamat füleim mögé, ahogy éreztem Csodapók mustráló tekintetét magamon. Lehet, hogy mellőzhettem volna ezt a mozdulatot, mert így kijött, hogy mennyire is elvörösödtek most a füleim.
– De te vezetsz! – jelentettem ki határozottan.
– Oké, vezetek én – kapta fel a fejét egy pillanatra Kaine, mielőtt beleöntötte volna a feltört tojásokat a tűzön lévő serpenyőbe.
– Nem aggódsz amiatt, hogy Gwen megsértődik, hogy nem töltesz vele elég időt? – vonakodva fogalmaztam meg a kérdésemet a zöldségek átmosása közben. A kíváncsiságom erősebb volt annál, hogy sokáig magamban tartsam.
– Nincs miért több időt eltöltenem vele – Kaine szemöldökét ráncolva, meglepetten pislogott fel rám a hirtelen témaváltástól. – Néha jó egy magamfajtával edzeni is, mert kevésbé kell arra figyelnem, hogy túlságosan erőteljes a lendületem. Néha diskurálunk arról, hogy neki hiányzik az otthona… De nem vagyunk összenőve, még inkább nem sok közös témánk van ezen felül. Miért, máshogy tűnt? – Csodapók úgy festett, mintha kérdezni szeretne még valamit, de inkább elvetette az ötletet. Nem bántam, mert ezt is elég nehéznek tűnt megválaszolni. Az egyszerű, velős igen itt kevésnek bizonyult.
– Hát… De gondolom neki is fontos, hogy tudtok időt tölteni együtt. Nem feltétlenül csak edzés miatt – kezdtem bele lassan. – Elég sokat vagytok együtt – ismertem be végül az általam tapasztaltakat. Vagy csak mindig kiszúrom, mikor együtt lógnak? Viszont képtelen voltam Kaine szemeibe nézni beszédem közben.
– Ezért gondoltam… szóval azt hittem… ezért… – nem igazán akarództam kimondani a gondolataimban lappangó kifejezést. Tartottam attól, ha hangosan kiejtem, hogy: „együtt vannak”, akkor bejinxelem az egészet. Nem álltam készen egy ilyen szembesítésre még! – Inkább hagyjuk is! – ráztam meg fejemet, hogy kikergessem a gondolatokat belőle. Megmagyarázhatatlanul bosszantott Kaine és Gwen lehetséges együttléte.
– Hálás nekem, hogy ide hoztam – nem voltam benne biztos, hogy nem lett-e túl látványos a szemforgatásom. Én is hálás voltam, hogy meg lettem mentve, de ez nem volt magyarázat semmire sem! Arra se, hogy miért bosszantott ez az egész. Csodapók arckifejezéséből viszont gyanítottam, hogy valóban nem sikerült lepleznem ellenérzéseimet ezzel az egésszel kapcsolatban. – Úgy érted, hogy bejövök neki? – szinte annyira megvoltam döbbenve, mint Kaine. Majdnem belevágtam az ujjamba meghökkenésemben.
– NEM! – vágtam rá kicsit hangosabban, mint azt eredetileg szántam. Tekintetem találkozott Kainevel, ki annyira figyelt. Nem voltam biztos abban, hogy engem vagy a késkezelős technikámat. Leküzdöttem torkomba szaladt szívemet a helyére és moderáltam a hangszínemet. – Vagyis de… akarom mondani nem tudom… nem igazán beszéltünk ilyenekről, szóval fogalmam sincs – habár a „nem beszélünk” sokkal helytálóbb lett volna.
– Én sem beszélgetek vele ilyenről – óvatosan kezdett bele a válaszadásba, mintha tudná, hogy részemről veszélyes vizekre eveztünk. Mozdulatai is sokkal lassabbak lettek, amit az ételkészítést illeti. Ezúttal komolyan igyekeztem nem kimutatni mennyire aggaszt Kaine reakciója. Lehet, hogy most keresi a szavakat miként mondja el valós érzéseit Gwennel kapcsolatban? Argh, de akkor ne húzza az időt és legyünk túl rajta mielőbb!
– Kizárt dolog, annyira más – mosolyogva rázta meg a fejét. Vidámságát látva úgy éreztem, hogy újfent én vagyok az egyetlen, aki véresen komolyan veszi az egészet és készül meghalni ennek súlya alatt. – Sokkal fiúsabb is, mint te.
– Fiúsabb? – kérdeztem vissza őszinte döbbenettel. Nem értettem ezt a konklúziót. – D-de szőke, az nagyon is lányos és szereti a rózsaszínt, mely végképp – próbáltam keresztül navigálni Csodapók gondolkodásán Gwent illetően.
– És mi van akkor, ha szőke? Az csak egy hajszín, a rózsaszín is egy szín, Gwen meg… Ő dobos, azt a srácok szokták csinálni…
– Hát… szőke – gyomrom egészen apróra ugrott össze, ahogy felmerült meg kéne ezt magyaráznom. Igazából ez a fact csak engem zavart. – A rózsaszínt a lányok szokták szeretni, a dobolás meg nem is fiús, én is szeretem a hangszert! Igaz nem tudok játszani rajta. De Gwen menő, hogy tud ilyet, nem? – pillantottam fel rá aggodalmas ábrázattal. Láttam rajta, hogy mennyire tanácstalan ezekkel az érvekkel. Jaj, el se hiszem, hogy kimondtam, Gwen menő! Menőbb, mint én!! Persze utóbbi nem nehéz, de akkor is!!! –Deeztnemondelnekihogyilyetmondtamjó?! – hadartam hozzá gyorsan. Nem is törődve Csodapók kérdő tekintetével, miért is kértem e percben hallgatásra.
– Kéne valamit tennem vele? Valamit nem veszek észre, igaz?
– Én nem tudom, én csak kívülről láttam, hogy együtt lógtok tök sokat. Gwen felől nem tudom mennyire komoly a dolog – kezdtem belesavanyodni a puszta gondolatba, hogy esetleg „nagyon”. – De ezek szerint neked nem komoly? – homlokomat ráncolva fürkésztem Kaine arcát, egészen megfeledkezve környezetemről és az aktuális cselekvésemről.
– Nem. Ugyanúgy lógok csak vele, mint mondjuk Milessal, Niellel, Lilivel… Csak jó, hogy végre valaki ugyanazt tudja, mint én és nem érzem a késztetést, hogy rátámadjak. Ez nekem… – csendben hallgattam Kaine válaszát. Mikoris hirtelen megmerevedtem, aztán letekintettem a deszkára. Berekesztettem a vagdosást és remegő kezekkel emeltem fel a mutatóujjamat, melyből egy icipici vér serkent ki. Mély levegőt vettem és…
– WÁÁÁH, ez a te hibád, Csodapóóók! – elérzékenyülve kentem rá saját bénaságomat, teljesen félbeszakítva mondandójában.
Valójában tényleg az ő hibája volt, elvonta teljesen a figyelmemet! Szerintem akaratlanul is féltem attól, hogy kimondja esetleg „fontos” számára Gwen ilyen szempontból. Önálló életre kelt kezeim ügyetlenséggel tiltakoztak a vallomás ellen.
– Hupsz… hozok ragtapaszt! – Kaine kérdés nélkül hagyott ott mindent, hogy elővegye a szükséges elsősegély dobozból az eszközöket.
– Oké, de siess! – nyögtem fel könnyes szemekkel. Nyugtalanul próbáltam menteni az ételt vérző ujjam elől. – És ezt… és ezt Gwen is tudja, hogy neked ez csak egy ilyen laza együtt lógás? – kérdeztem meg két légvétel között. Nem tudtam eldönteni, hogy most ugrat vagy tényleg ennyire nem vette észre Gwen felől a vibe-okat? Vagy csak én látom ezeket?!
– Ökölpacsizni szoktunk, ahogy ő teszi azt Niellel is – felelte, miközben elkezdte letisztogatni a vágott sebet, mielőtt bevonná.
– Ökölpacsizni bárkivel lehet – motyogva kommentáltam oda. Ez nem magyarázat semmire sem!
Már nem tudtam eldönteni, hogy a fájdalomtól könnyes a szemem vagy a téma miatt, netán a gondoskodásán hatódtam meg ennyire?
– Neked mi? – hozakodtam elő a kérdéssel, mintha a fogamat húznák, pedig szó szerint kezdtem elvérezni. Csak akkor lélegeztem fel valamelyest, mikor a ragtapasz lüktető ujjhegyemre került. El se hiszem, hogy itt a halál küszöbén is az érdekel, hogy mit jelent Csodapók számára Gwen.
– Mármint? – kérdezett vissza, mialatt elégedetten nyugtázta a mentést. – Ja… nos, én egy nagyon jó barátot látok benne, akinek nehezebben jön össze a beilleszkedés, mert honvágya van és jobb neki, amikor erről beszélgetünk.
– Mármint… „csak” barát? – vonakodva kérdeztem vissza. A tökéletes leápolás után már nem is fájt annyira a vágott sebem. Még az aprításhoz is vissza mertem térni, hogy legyen indokom ne Kaine szemeibe nézni. – Olyan barát-barát vagy „komolyabb is lehet az egész” barát? – tapogatóztam körül a témát.
Nehezemre esett elhinni a látottakból, hogy Csodapók nem gondolta ezt komolyan. Lopva pillantottam fel, tanácstalan arckifejezését látva pedig kezdtem úgy érezni, hogy lehet kezdtem túllőni a célon feltáró kérdéseimmel.
– Barát-barát, „nem érzem komolynak az egészet” barát.
Hitetlenül meredtem rá Kainere, alig-alig sikerült elrejtenem a megkönnyebbüléstől arcomra gördülő mosolyt.
– Miért kérdezed? – a visszaszervált kérdésére úgy döntöttem, hogy bátorkodom megmutatni én is a lapjaimat.
– Cs-csak mondtam. Nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire együtt szoktatok lógni mostanában. Azt hittem, hogy „komolyabb is lehet az egész” módon haverkodtok – lopva lestem felé, mikor kicsit elgondolkodott a válaszadás előtt. Oké, Morozov… Lehet, hogy tényleg elhamarkodtad az őszinte lapok kijátszását!
– Semmi ilyenről nincs szó, különben is, miért akarna bárki így haverkodni velem? – Kaine apró bizonytalan mosollyal csatlakozott mellém a zöldségszeletelés műveletébe.
– T-talán mert kedves és őszinte vagy? – kezdtem bele enyhe pírral az arcomon. – Remek észrevételeid vannak? Jó hallgatóság vagy? Gondoskodsz a másikról? – pillantottam le tapasszal ellátott ujjamra, majd Csodapókra, ki hitetlenkedve hallgatta a felsorolásomat, így gyorsan kerítettem még pár indokot. Innen már amúgy sem volt visszaút! – Jól nézel ki? Erős vagy? – emeltem csak ki néhányat, ami hirtelen eszembe ötlött. – Csomó oka lehet, egyikért sem hibáztatnám – fűztem hozzá paradicsommal vetekedő színnel. Zavaromban inkább begyűjtöttem a felszelt zöldségeket, hogy össze lehessen keverni a serpenyőben őket és még idén elkészüljön a rántotta a’la gazdagon.
– Ezt most a magad nevében mondod vagy az övében? – érdeklődött, miközben segített a kaja végső formába öntésében.
– Hát… ezek az én észrevételeim? – feleltem bizonytalan hangon. – De ez nem jelenti azt, hogy Gwen nem így gondolja?
– Kétlem, hogy ő így gondolná – Kaine válasza közben lopva néztem rá. Arcán apró zavart véltem felfedezni, de olyan rövid ideig tartott, hogy az is lehet, hogy a szemem káprázott. – Mármint jól esik, hogy ezt gondolod rólam.
– Nem tudhatod, ha nem kérdezted meg tőle – savanyúan jegyeztem meg, elvonva a tekintetem. A puszta gondolat is felőrölt, hogy Gwen esetleg hasonló dolgokat emelne ki róla. – Én komolyan gondolom mindet. Tényleg így látom, hogy ilyen vagy – fűztem hozzá bátortalanul. Ez nem vallomás volt, hanem még belefér a laktórás viszonyba, ugye? UGYE?!
– Igazából nem különösebben érdekel – vállvonása ordított az érdektelenségről. – Te ilyen szempontokat szoktál szem előtt tartani? – rácsodálkoztam, hogy az én gondolataim érdekelték és nem pedig Gwené.
– Hát, ilyeneket is – pironkodva feleltem. – És neked mi számít lányosnak? Mondtad, hogy neked az fontos, mert Gwen túl fiús – kérdőn pillantottam fel rá. Szigorúan nem az érdekelt, hogy mennyi azonosságot tudok esetleg találni a felsorolás és magam között. Hosszan tartó eltűnődésével viszont kezdtem úgy érezni, ha nem is az eddigiek, hát ez a kérdés volt az, amit nem kellett volna feltennem. Többször szóra nyitotta a száját, majd visszakozott, mely miatt még inkább megdöbbentett a válasza.
– Ha egyszerűen kellene megfogalmaznom, akkor az annak számít, amilyen te is vagy.
– Én? – döbbenten kérdeztem vissza. – Én, „lányos”? – ismételtem el, hitetlenkedve magamra mutatva tapasztott ujjammal.
– Igen, te – Csodapók heves bólogatással felelt, majd mielőtt bármi egyebet is hozzáfűzhetett volna, gyorsan visszavettem tőle a szót.
– N-ne mondj ilyeneket, mert zavarba jövök! – kínos nevetéssel összecsuktam ujjaimat és öklömmel finoman beleboxoltam Kaine vállába. Reménykedtem, hogy arcom vörössége nem árulja el, hogy igazából már MOST mennyire zavarban vagyok.
Nem is jegyzett meg pár percig semmit.
– Miért nem hiszed el magadról? – tette fel a kérdést kisvártatva.
Válaszom előtt teljes figyelmemet a serpenyőre fókuszáltam. Beszívva alsó ajkamat szuggeráltam a készülő ételt, hátha arcszínem moderálja magát közben. A tojás kezdett rántotta állagú lenni és úgy éreztem, hogy arcom olyan forró, hogy igazándiból rajtam is lehetne sütni a kaját.
– Suliban folyton megkaptam, hogy nem vagyok lányos. Én a nerdek táborát erősítettem, az sem állt össze senkiben, hogy gamerkedek csaj létemre… – kezdtem bele vontatottan. – És mikor legutóbb ilyesmiket mondtak nekem és komolyan vettem, kiderült, hogy nem kellett volna – feszülten öntöttem szavakba az utóbbit.
– Én nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni, de ez az igazság. Lehet akkor másmilyen voltál, de nem ismertelek akkor. – Nem vártam el, hogy Kaine megértse gyötrődésemet. Pietro óriási űrt hagyott bennem és az, hogy sosem volt lehetőségünk megbeszélni, feneketlenül tátongott bennem. Viszont nem tudtam nem észrevenni hangjában felütő feszültséget. – Jó nagy seggfej volt akkor.
– Csak félre értettem őt. Nem az ő hibája – nevettem fel kínosan. – De köszönöm, hogy azt gondolod lányos vagyok. Ez jól esik – apró, hálás mosolyt küldtem Csodapók felé.
– Az nem fordult meg a fejedben, hogy kihasznált? – pironkodva pillantottam Kainere, ki nekitámaszkodott a pultnak, hogy a szemeimbe tudjon nézni.
– Szeretném azt hinni, hogy nem így volt? – kisebb tűnődés után feleltem meg a kérdést. Valójában magamnak is nehéz volt beismernem ezt az eshetőséget.
– Pedig akkor az nem a te hibád – oldalra billentett fejével szinte egyvonalba került velem. Alig tudtam nem őt nézni.
– Ebben nem vagyok annyira biztos. Glitchnek többször igaza volt. Például abban is, hogy elég naiv tudok lenni – kezdtem látványosan kerülni Kaine pillantását a kihasználtság témája miatt.
– Ezek mind olyan dolgok, amin tudsz javítani, hogy meglásd – nyilatkozott úgy, mintha végtelen tapasztalata lenne ebben. Lehet, hogy az „adatbázis” memóriája miatt tényleg van?
– Vannak tippjeid? – puhatolóztam, hátha akad közte néhány jótanács is. Úgysem volt mit vesztenem ezzel.
– Csak figyeld meg a másikat mire, hogy reagál. Észre fogod venni – felelte. Nem hittem volna, hogy ennyire képben van ezzel. Egészen lenyűgözött.
– Azt hiszem nekem nincs szemem ilyenekhez – megrökönyödve vizslattam Kainet. Néha még róla sem tudtam olvasni!
– Majd lesz, azt mondják a tapasztalatokkal jön – biccentett párat helyeslésképpen.
Mindeközben elkezdtem kimeregetni a tányérokra a fejadagokat, hogy aztán az asztalhoz ülve nekiláthassunk az evésnek. Viszont a kínos csendnek nem akartam teret hagyni.
– És vannak más szempontok, amik számodra fontosak még? – hozakodtam elő az újabb kérdéssel, visszakanyarodva korábbi témánkhoz, melyről jól letértünk.
– Fontos, hogy mennyire tudom elengedni magam az illető mellett – Kaine nem törte sokat a fejét a válaszon, hamar felvette a fonalat.
– Mellettem el tudod engedni magad? – szökött ki ajkaim közül a kérdés. Utólag merült fel bennem, hogy lehet erre nem kellett volna ennyire közvetlenül rákérdeznem.
– Igen – meglepetten felelt, azon se lepődtem volna meg, hogyha csak a kérdés meghökkentő erejétől helyeselt volna azonnal. Mégis lelkes mosolyt varázsolt arcomra válaszával.
– Komolyan? – pillantottam fel hasonló csodálkozással Csodapókra, ki egy biccentéssel reagált visszakérdezésemre. – Ennek nagyon örülök, pedig azt hittem nagyon idegesítelek néha a végtelenségig nyúló csacsogásommal – pironkodva fűztem hozzá.
– Nem untatsz, érdekes dolgokról beszélsz.
– Jó ezt hallani! Azaz igazság, hogy szeretek időt tölteni veled, de mostanában tök sokat lógtál Gwennel és azt hittem zavarlak – felbátorodtam erre a vallomásra, viszont ez az átmeneti bátorságom hamar elillant és azt kívántam bárcsak meg se szólaltam volna.
– De hát még Niellel is több időt töltöttem mostanában! Egyáltalán nem zavarsz, bármikor ráérek – felelte jólesően, kisebb eltűnődést követően.
– Niel nem számít, mert ő nem lány – megütközve pillantottam rá, majd inkább belemerültem saját fejadagom megevésébe. Remélve, ha eszem, akkor kevésbé lesz szembe tűnőbb arcom vörössége.
– Jó, de Gwennel nem is töltök sok időt, Niel, Lili és Miles még, akikkel sokat lógok – felelte úgy, mint aki csak szavaim próbálja megfejteni erről az időtöltésről. Nem hibáztattam, még én sem igazán értettem, hogyan értettem, pedig én vetettem fel! – De komolyan gondoltam azt, hogy bárimkor – vette Kaine is magához saját adagját, hogy elkezdhesse ő is az étkezést.
– Mikor benne vagy nem is tűnik soknak – motyogva kommentáltam két falat között, melyet lehet sikerült olyan halkan, hogy Kaine meg sem hallotta.
Ezt követően krákogva köhögtem fel a megrágatlan tojásdarabot, amikor meghallottam: bárimkor zavarhatom.
– Este is? – bukott ki belőlem a sokkhatás kedvéért. Ahogy realizáltam magamban mit is kérdeztem, picit lejjebb ereszkedtem a székben, villámmal piszkálva a tányéromat.
– Akár este is, néha hallom, hogy rosszul alszol – Kaine tanácstalanul pislogott a furcsa kérdésemre, berekesztve egy pillanatra az evést.
– Á-áthallatszik? – döbbenten meredtem rá Csodapókra, halkan fogalmazva meg a kérdésemet. Még a tojásdarab is leszökött a villámról. – Néha rosszat álmodok – ismertem be. Ha kapucnis felsőt viselnék, akkor most biztosan alámenekülnék. Ennek hiányában csak magamba kanalaztam egy jó nagy adagot az ételből.
– D-de várj! Honnét szoktad hallani? Te sem alszol az este?! Úúú!!! Mikor volt?! Biztos kimentél az éjszakába szaglászni a baj után, igaz? – felfújt arccal kezdtem méregetni Csodapókot, szigorúnak szánt ábrázattal várva az őszinte vallomását.
– Nem megyek el mindig – fejét csóválva reagált a gyanúsításomra. – De ennyire jó a fülem. Nem kell kimenjek, hogy mindent és mindenkit halljak ebben a lakásban.
Kétkedve vizslattam Csodapókra, mígnem felpattantam egy érzelmi hullámvasútra. Gondoltam, hogy ezzel a fordulattal jól leterelem alvási szokásaimról a témát, de határozottan mellé lőttem. Vajon mondtam bármi olyasmit álmomban, ami Kainenel volt kapcsolatos, de nem Csodapók fülének szántam?
– Gyakran szoktál hallgatózni? – préseltem ki magamból a kérdést.
– Nem szándékosan – értetlen pislogás keretében válaszolta meg Kaine. Határozottan nem festett úgy, ki érti mi a probléma ezzel. Holott ez erősen sérti a magánszférát!!! Még ha nem is direkt csinálja…
– H-helyes, mert nem illik! – égő arccal hoztam ezt tudomására. – Miket szoktál egyébként hallani? – nem kis kíváncsisággal hozakodom elő kérdésemmel. Lehet, hogy hosszútávon meg fogom bánni érdeklődésemet.
– Hát… változó. Általában próbálok fejhallgatóval aludni, főleg, amikor Lili tanul vagy Laze sokat zsörtölődik. Te motyogsz álmodban, ha rosszat álmodsz.
– Motyogok álmomban?! – összepréselt ajkakkal próbáltam vizionálni magam előtt, hogy mik távozhatnak belőlem az ilyen éjszakákon. – U-ugye nem kérek bénán, reménytelenül segítséget? – nevettem fel kínosan, lángoló fülekkel. Valójában nem voltam kíváncsi a válaszra.
– Inkább nyöszörögsz, meg random szavakat mondasz. Ha sokszor, akkor feltételezem zaklatott is vagy. Olyankor nagyon forogsz – magyarázta Csodapók eddigi tapasztalatait alvási szokásaimról, melytől legszívesebben beledőltem volna evőkésembe. Ehelyett inkább behúztam nyakamat, hogy pulcsim takarja ki arcom nagy részét. Ijesztő volt, hogy ennyire részletgazdagon le tudta írni mit művelek a rémálmokkal teli éjszakáimon. Mielőtt totál megölt volna szégyenérzetem, úgy döntöttem Kainere terelem a témát.
– Neked vannak furcsa alvási szokásaid egyébként?
– Néha… nekem is vannak rossz álmaim – elgondolkodva válaszolt kérdésemre. Értékeltem, hogy jól vette a témaváltást, habár a legkevésbé számítottam ilyen szívszaggató válaszra. Fájdalmasan szorult össze a mellkasom.
– Téged mik szoktak gyötörni olyankor? – bátorkodtam rákérdezni, miközben rendesen felültem székemen. Aggodalmas pillantásokat küldtem Csodapók felé. Nem hittem volna, kár, hogy pont ebben voltak közös pontjaink. De talán szívesen beszél róla úgy, hogy velem is előfordult ilyesmi.
– Bevillanó kísérleti fázisok, amikor valamit változtatni akartak rajtam – fejtette ki mindenféle manír nélkül.  
– S-sajnálom, nem tudtam – megrökönyödve hallgattam az elhintett részleteket. – Ez azt jelenti, hogy magadnál voltál, amikor… csinálták rajtad azokat a dolgokat? Mert akkor ez rettenetes, sőt, embertelenség, amit csináltak veled! Mármint eddig is ez volt a véleményem, de fúúúh! Kerüljön a kezembe az a fickó egyszer és úgy… – evőeszközöket tartó kezeimmel hevesen gesztikuláltam a levegőben. Valami olyasmit pantomimelve velük, hogy két kezemmel fujtanám meg, feltámasztanám, hogy aztán ismét könyörtelenül kivégezzem az illetőt.
– Már meghalt – Kaine meglepett pislogásokkal figyelte előadásomat. Nem tudta hova tenni tehetetlenségemből kibúvó erőszakomat, ellenben kivételesen nem szégyelltem.
– Ez az egyetlen szerencséje!! – fújtam fel az arcomat, mint egy Pokemonból szabadult Jigglypuff.
– Most elképzeltem, ahogy megsütöd – nevetett fel Kaine a reakciómon. Pedig én véresen komolyan gondoltam!
– Nagyon forró olajon tenném! – jelentettem ki bőszen. Azonban kezdtem megenyhülni, ahogy láttam Csodapók arcára visszatérni a vidámságot. – Ne haragudj, hogy ezt így felemlegettem, nem akartam elrontani az étvágyadat – fújtam ki szép lassan a levegőt az arcomból.
– Nem sokat tudott rajtam módosítani – jegyezte meg Csodapók mellékesen.
– Nem is baj, szerintem így is tökéletes vagy – szökött ki ajkaim közül az elismerés. Tök komolyan vettem a helyzetet. Szép lassan realizáltam csak, hogy kimondtam, mármint úgy hangosan TÉNYLEG kimondtam. Szent ég, Morozov, hogy sosem tudod befogni a csőrödet, amikor kell!
– Sz-szóval, hogy állsz? – tettem le evőeszközeimet lecsupaszított tányérom mellé. Csodapók meglepett pislogását látva korábbi megjegyzésem után naná, hogy tématerelés gyanánt! Lassan mesterségem lesz a kínos témákon túllendülni. – Én magamra veszek egy vállalható göncöt és részemről indulhatunk – fűztem hozzá.
Kaine bólintással jelezte, hogy részéről is indulhatunk, ahogy csendben megette a maradék ételt a tányérjáról.
Jaj, istenem, remélem, hogy elfelejti korábbi kommentáromat, mire elindulunk!

Take my hand and we'll make it, I swear