2119. szeptember 11. reggel

Még volt néhány óránk az indulásig. Mindenki az előkészületekkel volt elfoglalva. A néma feszültség szinte tapintható volt az egész főhadiszálláson. Megértettem őket, engem sem töltött el nyugalommal a feladat, amit végre kellett hajtanunk. De ameddig mindenki a felszerelésével foglalkozott, én nyugodtan odamehettem a Dicsőségfalhoz.
Dicsőségfal, jó vicc. Szerintem semmi dicsőség nem volt benne. Csak egy változata azoknak a múlt századi emlékműveknek, amiket a háborúkban elesetteknek emeltek. A különbség annyi volt, hogy nálunk a kőbe vésett nevek helyett az elesettek azonossági jegyei lógtak a falon. Nekem mindig, de főleg az utóbbi két évben groteszk emlékműnek hatott. Elvégre minden bevetés előtt a résztvevők itt hagyták a dögcédulájukat, és csak azok vették vissza, akik vissza is tértek. Tekintve, hogy holttesteket csak elvétve - ha egyáltalán - tudtunk visszahozni, ez adott valamilyen lezárást.  
A saját rituálémat követve néztem körül gyorsan, mielőtt levettem a nyakamban lógó azonossági jegyet és a jól ismert párját levéve az akasztóról nemes egyszerűséggel kicseréltem. Ha én nem jövök vissza, kétlem, hogy bárki észrevenné. Nekem viszont olyan volt Lucas azonossági jegyét felvenni, mintha valahol ő is velem lenne. Ostobaság, tudom. A halottak nem figyelnek és nem vigyáznak ránk. Ahogy egy emlékmű sem jelent feloldozást senkinek, csak fájó emlékeket. Őrültség Dicsőségfalnak nevezni. Bitbug szereti hangoztatni, hogy mindenkinek kell a remény, hogy semmi nincs hiába. És a maradóknak is kell valami, amiről emlékezhetnek. Vitatkoztunk már ezen párszor. Nem hiszem, hogy valaha egyet fogunk érteni.  
Az idegen nyakláncot a ruhám alá rejtve fordultam vissza a nagyobb tér felé. Néma motozás, sürgés-forgás. A szokásoshoz képest nagyobb csapattal készültem indulni. Mély levegőt véve léptem el a faltól és indultam a saját eszközeim felé. Út közben végigmértem a hat fős csapat minden tagját. Trevort látva igyekeztem lenyelni azt a kellemetlen gombócot a torkomban. Legszívesebben itt hagytam volna. Nem voltam biztos benne, hogy képes leszek együtt dolgozni vele. Még kevesbé abban, hogy ő velem. De a képességére szükségünk volt, a csapatérdeknek pedig felül kellett írnia az én ellenérzéseimet.  


Egy héttel korábban...

A szokásosnál is feszültebb voltam aznap. A technopaták ellen érzékenyített, múltba küldendő Sentinelek puszta gondolata is borzolta az idegeimet. Nem akartam beszélni, nem voltam vevő a kommunikációra. Trevor persze sosem hagyta magát rövidre zárni. Amivel nem is lett volna baj addig a mondatig...  
- Nem lesz baj, Shard! Majd mi vezetjük a csapatot, tudod, hogy együtt megállíthatatlanok leszünk - kezdett bele, a karjaimat elkapva. Hirtelen nem is fogtam fel mit mond, csak ki akartam kerülni a fogásból. De aztán elért hozzám a mondandó lényege.
- Te miről beszélsz? Milyen "mi"? - kérdeztem vissza a kelleténél ingerültebben, amint ismét szabadon mozoghattam. - Trevor, nincs olyan, hogy mi. Te vagy és én. Külön. Semmi "mi" - szögeztem le határozottan. Két roppant gyenge pillanatomban, sok alkohol általi oldást követően tudtam csak megnyílni neki, nem csak lelkileg. És mind a két alkalmat roppant mód megbántam már másnap. Nem terveztem ilyesféle hibát elkövetni.  
A megütközött, és talán dühös ábrázatát látva meglehet lehettem volna finomabb is. De nem voltam hajlandó efféle játszmákba belemenni. Nem értem rá ilyesmire. Nem adtam esélyt a veszekedésre, csak sarkon fordultam, hogy felkeressem a mentorunkat. Szükségem volt a támogatásra, hogy megtervezhessük a következő lépést. Az érzelgős drámák nem fértek bele az életembe. 


2119. szeptember 11. este

Eltekintettem attól, hogy a terv kísértetiesen ismerős volt. Azzal nyugtattam magam, hogy sok hibát kijavítottam a korábbiakhoz képest. Ezúttal nem hagyunk senkit egyedül, nem adunk esélyt arra, hogy bekerítsék és a hely levegőbe repítése legyen az egyetlen kiút.  
A gyárépületet a vízpartról közelítettük meg. Tudtam Warpath elbeszéléseiből, hogy Long Islandnek ez a része valaha üdülő övezet volt. Hát, ha egykor szép is volt, jelenleg hidegen hagyott. A gyárba kellett bejutnunk. És ami azt illeti, simábban ment minden, mint eredetileg számoltunk vele. Azt az egy-két mutáns őrszemet könnyű volt ártalmatlanítani. Ultron robotjait pedig nem is akartuk kímélni.
- Shard, ezen van valami új progi. Nem ártana letöltenünk - hallottam a fülemben Bitbug figyelmeztetését az irányítóteremben. Tudtam, hogy ezzel értékes perceket fogunk veszíteni, mégis intettem a többieknek, hogy várjanak. Mostanra megtanultam megbízni a technopatánkban és hallgatni a tanácsaira. Úgyhogy csatlakoztattam a kommunikátort a központi géphez és hagytam, hogy végezze a dolgát. Amint jelezte, hogy megvan, eltávolítottam a gépből az eszközt. Az időzítőt beállítottuk. Nagyjából a tényleges rajtaütésünkkor kellett beindulnia a megsemmisítésnek.  
Ahogy haladtunk tovább, egyre biztosabb voltam benne, hogy itt valami nem stimmel. A korábbi bevetéseinkkel összevetve minden túl simán ment. Sehol nem voltak készülő gépek. Az egyik ablakból lenézve csak maroknyi elkészült Őrszem robotot láttunk.  
- Vajon azok aktívak? - tette fel a kérdést az egyik társam.  
- Még nem - válaszolt Bitbug mindannyiunknak. De a hangsúlyból ítélve bármikor aktiválhatták őket. Nem szerettem volna még itt lenni, amikor ez megtörténik.  
- A kérdés inkább az, hogy ezek már az új programon futnak-e vagy nem – tettem én is megjegyzést. - Tovább. Az az érzésem, a prototípus már elkészült. Addig kell szabotálnunk ezt a helyet, ameddig még nem küldték vissza a múltba - adtam ki az utasítást. Nem volt időnk tovább tökölni és bámészkodni. A vésztervnek még mindig ott volt a Bitbug által telepített vírus, hogy megsemmisítse ezt a helyet. Örültem volna, ha ez nem velünk együtt történik.  
Gyanúsan nagy volt a csend a felső szinteken. A legrosszabbra kellett készülnünk, ahogy elindultunk a föld alatti laborok felé. Bár ekkor talán még mindig féltünk belegondolni abba, mivel is kell szembenéznünk odalenn. Az egyik folyosó végéről fény szűrődött ki, úgyhogy arrafelé vettük az irányt. A nagy sietségben kevésbé foglalkoztunk a terep biztosításával. De eddig szinte minden kongott az ürességtől. Most sem tört ránk a sötét laborok felől semmi. És nem azért, mert Bitbug meghekkelte az összes biztonsági érzékelőt.  
Valamiért nem arra számítottam, hogy egy csarnoknyi terembe érkezünk. Egy pillantás elég volt, hogy tudjam, alapos késésben vagyunk. Az átjáró generátora már töltött. Perceink lehettek hátra. Az új típusú Sentinel még felénk sem bagózott, a benn lévő négy régebbi típus és Ultron klónjai vetették ránk magunkat helyettük. Ezért voltam én a frontvonalban: a pajzsom meg tudta védeni a többieket, hogy ellentámadást indíthassanak.  
- Shard, iktasd ki, most! - kiabált Bitbug a fülembe. Nem tudtam, hogy a robotra célzott, vagy az átjárót üzemeltető gépre.  
- Készüljetek, háromra leengedem a pajzsot! - figyelmeztettem a többieket, majd hangosan visszaszámoltam. Aztán a gép felé vetettem magam, minden elnyelt fényenergiával a fizikai erőmet növelve. Gondoltam, ha más nem, nyers erővel tönkreteszem a berendezést. Nos, a terveimmel ellentétben csak behorpadt. A második ütésre széttört ugyan, de mintha a rendszer nem erről a gépről futott volna. Az átjárónak meg sem kottyant. Bitbug számításai zengtek a fülemben. Párhuzamosan a saját gondolataimmal.  
Őrültség … Ostoba … Kettős mérce … Árulás …
A másodperc tört része alatt kellett döntést hoznom. És amint a ránk eddig fittyet hányó Sentinel a frissen nyíló átjáróba lépett, én is lendültem utána.  


???

Sok mindenre számítottam, amikor a föld alatti átjáróba ugrottam. Arra a legkevésbé sem, hogy a kapu másik oldala a föld felett 3 méterrel nyílik meg. A meglepettségtől még a pajzsomat is elfelejtettem használni a landolás előtt. A fájdalom élesen nyilallt a lábamba mielőtt elterültem a földön. Hallottam a Sentinel mozgását, úgyhogy pótoltam a korábbi hiányosságot, még épp időben. Összeszorított fogakkal is csillagokat láttam, és a pajzson keresztül is éreztem annak a lövésnek a rezgéseit. Bakker, mintha kiverték volna a tüdőmből a levegőt.  
Kellett egy pár hosszú másodperc, mire ismét rendesen tudtam lélegezni és körül tudtam nézni felmérni a terepet. Még pont láttam, ahogy a robot a maradványaimról tudomást sem véve elrepül. Nyögve ültem fel.  
- Bitbug... - szólítottam meg rekedt hangon. Igyekeztem nyugalmat erőltetni a légzésembe, ahogy összeszorított fogakkal helyezkedtem. - Ugye nem hagytam ott a csapatom és rekedtem a múltban? - kérdeztem kimérten. Most nem engedhettem meg magamnak, hogy szétessek vagy pánikoljak. Akkor sem, ha pont ugyanazt a hülyeséget tettem, mint annakidején Lucas... Amikor nem letaglózott a hiánya, annyira dühös voltam rá, hogy a kompetens vezető nélkül hagyott ott minket... És a másodperces néma csend alatt már a pánik kezdett kerülgetni. Annakidején Bitbug Lucas kommunikátorából az utolsó pillanatban átugrott az enyémbe. Reménykednem kellett volna, hogy most is ezt tette, de önző módon nem akartam teljesen magamra maradni.  
- Asszem’... - érkezett a torz válasz. - De szeretném jelezni, hogy a pulzusod jóval magasabb a kelleténél. Lefuttatom az első diagnosztikát... - ezen a ponton jóval kevésbé izgatott, hogy mit hablatyolt, mint az, hogy az egész kommunikáció torz volt. Lenéztem a bal karomon viselt kommunikátorra. A csuklónál lévő kijelző ripityára tört. Hát ez menthetetlen.  
- Hagyd ezt. Derítsük ki, hol vagyunk és mikor - kértem helyette és mély levegőt véve álló helyzetbe tornáztam magam. A bal bokámba nyilalló fájdalom miatt ismét csillagokat láttam, de összeszorított fogakkal sikerült talpon maradnom. Mélyeket lélegeztem, hogy ezzel is akadályozzam a szervezetem természetes reakcióit. És bár tudtam, hogy nem kéne, ezúttal a fizika megerősítést a gyenge területre irányítottam. Mindenekelőtt lakott területre kellett jutnom.  

Mivel a sors különös humora folytán itt épp koraeste volt, a közeli település fényei hamarosan sokat segítettek. A bicegés közben Bitbug továbbra is elsődleges diagnosztikát emlegetett és pampogott azon, hogy tudatosan torzítok a képességemmel az eredményein. Ez most egyáltalán nem volt fontos.  
Az egész hely roppant furcsa volt. Sehol egy Ultron hasonmás, sehol semmilyen őrszem. Kijárási tilalom nulla. A villogó cégérre, miszerint “Internetkávézó” legszívesebben széles ívben kerültem volna. Bitbug erősködött, hogy bemenjünk. Fejemet lehajtva telepedtem le az egyik múltszázadi géphez, és hagytam, hogy belelendüljön. Addig sem engem zaklatott a tartósan emelkedett pulzusommal és a verejtékező homlokommal.
- Dátum: 2025. október 24 – hallottam a fülemben a magyarázatot. Basszameg. Az majdnem száz évvel a kiinduló helyzetem előtt volt. - O-M-G, a Bosszúállók legyőzték Ultront? Ez a Pietro de béna... Volt... - hallgattam tovább a helyzetjelentést.
- Mi van Ultronnal? - kérdeztem vissza kissé lefagyva. A Bosszúállók legyőzték? Mi van? Egyetlen Sentinel, amelyik egy órája sem érkezett, nem csinálhatott ekkora változást.
- Itt van feketén-fehéren. Egy vörös változatot, valami Visiont pedig az Avengers tagjaként tiszteltek Thanos-ig. Huh? Itt harcoltak is vele tárgyalás helyett? Ez a világ kész káosz - érkezett a reakció. Én pedig csak győztem felfogni az információkat.  
- Hogy jutunk New Yorkba? Ha a mieinknek az ottani csatornahálózat volt a főhadiszállása, akkor ebben a... világban is kell ott lennie valakinek. Kit ismerünk, aki ott él? - kérdeztem fojtott hangon. Senkinek nem kellett tudnia, hogy a fülesemmel társalgok éppen. Legalább megpróbáltam úgy csinálni, mint aki tényleg gépel és ő maga csinálja a saját kereséseit.  
- Hát... Az én evilági páromnak is ott kell élnie. Meg aztán Pókembernek is ott a főhadiszállása. És az X-mennek és a Brotherhoodnak is ott kéne lennie. … Bíp, téves, a Brotherhoodot feloszlatták. No comment. De ott tényleg jobbak az esélyeid. A buszmegálló itt van egy köpésre. Összelootolok neked egy bankkártyát és kisebb kezdőtőkét. Jeez... Shard, a szervezeted kezd sokkba lépni. Először keress egy kórházat - hallottam a segítséget, de az utolsó részről próbáltam nem tudomást venni. Egy nagyvárosban valóban jó esélyekkel indultam belefutni lehetséges szövetségesekbe.  
- A bankkártya elég lesz. Minden más ráér New Yorkban – válaszoltam egy mély légvétel után. Amint Bitbug megvolt mindennel, követtem a helyiek példáját és a kasszánál fizettem. A csuklómon lévő kijelzővel. Mindenki az órájával fizetett. Ez egy különös hely volt. Nekem pedig minden lépés kínokat okozott és csak összeszorított fogakkal tudtam kitámolyogni az ajtón.  
Amint beállt a busz és megvolt a jegyem, hátraevickéltem, ahonnan kényelmesen beláthattam a járművet és közel volt a hátsó ajtó. Nem akartam meglepetéseket, és kellett a menekülési útvonal is. Itt legalább lehetett időm tanulmányozni, pontosan milyen időben és legfőképp helyen kötöttem ki.  
- És ha odaértünk, menj el egy kórházba. Csinálok neked TAJ-számot és iratokat, biztosítási számot, de az értékeid sokkra utalnak. És törött bokára. Ne ignorálj, mert addig fogok sípolni a füledbe ameddig be nem eszed magad egy kórházba! - figyelmeztetett Bitbug, mielőtt túlzottan elmerülhettem volna a terepszemlében. Reméltem, hogy hamar megérkezik a járat New Yorkba.