Kedves szavak, mosolygó eladó, nyüzsgő emberek. Ez jellemző a legtöbb pékséget egy verőfényes reggelen. New Yorkban mindenképp. Ritkán szoktam oda járni. A boltba belépve a frissen sült termékek illata csapta meg az orrom, pofátlanul kínálva magukat ropogós aranybarna árnyalatban. Egyébként sem ártott, ha ragadt rám némi szociális kenet.
- Csak lassan, kisfiam. - szólal meg egy szőke, alacsony, de annál életrevalóbb hölgyemény hárommal előttem a sorban. Bizony reggel sorban állás van a pékségnél, mindenki a jussát, az első még frissen gőzölgő cipóját, vagy épp talán valami nyalánkságát várja. A pufók arcú kisgyerek, aki eddig egy hajtogatott papírrepülővel türelmesen várta a sorát az anyja mellett, most szaladgálni kezdett. Csak ment a repülő után. A város ébred, ez kétségtelen. Ez után mindenki munkába, vagy egyéb más dolgára megy. Én nem, majd csak hazafelé igyekszem. Az órámra nézek és megállapítom, hogy még épp időben vagyok. De már haladhatna a sor. A legelöl álldogáló nénike megkapja a hatalmas papírzacskóját. Én kettővel szoktam hazavinni, úgyis elfogy. Én ismét az órámra pillantok.
- Csak lassan, kisfiam. - az iménti hölgy most már nyomatékosabban szól tökfilkó porontyára, aki egyre elmélyültebben hajszolja álomvilága sárkányait. A néni épp csak pár centire sétál el előtte, a kellemetlenség baljós szörnye pedig csalódottan vánszorog vissza zugába. A sor halad egyet. Most egy pocakos bajszos, amolyan irodaharcos állja sorát a két csokis kakaós csigájáért. Megfordul a fejemben, vajon csak kettőt eszik meg?
Az órámra pillantok. Lassan már haladhatnánk, máskor ilyenkor rég sorra kerültem. Úgy fest a hétfő mindenkire rá vetíti nyomasztóan egyhangú és álmos hatását. Megkezdődnek a szürke hétköznapok. Már akinek. Az állandó robotolás, a visszatéri napi programok engem nem fenyegetnek.
- Csak lassabban... - a mostanra már oly' ismerősen csengő megszólítás már nem hangzik el. Felpillantok a kölyök felé, aki épp egy vele hasonló korú kislány triciklijének hátsó kerekén esett át. A papírrepülő elszáll a kezéből, ahogy csúszik pár centit a fényesre felmosott járólapon. Felül lassan, pirospozsgás arca most hófehér, majd lassan vörösödni kezd. Ijedtében szája sírásra görbül, anyja pedig kiállva a sorból hozzá sétál és vigasztani kezdi. Ígér neki minden jót, nyalánkságot, amit csak el tud képzelni.
- Kisfiam... - az ajtó csengője megszólal, hátra pillantok. A belépő idős szemüveges úr már ismerős a számomra. Hirtelen ér a felismerés, Warren. Figyelem, ahogy az újsággal idegesen int is felém és felkiált. De várjunk csak. Miért kezd az az újság hullámozni? Majd teszi ezt ő maga is, mintha csak ragályos lenne a mozgás. Aztán az ébresztőm fülsüketítő zaja térít észhez. Nem a professzor volt furcsa, csak álmodtam. Szép napnak indult. Ellentétben a maival, ami borongós. Kaine, hé Kaine, ideje, hogy összeszedd magad! Nem lesz semmi baj, csak ne legyél ennyire negatív. Nem történt meg, Waren kibaszottul csak az álmomban szerepelt. A mellkasom csak szaporán emelkedett fel és le, amíg fel nem ocsúdtam úgy igazából.
- Niel. - motyogtam magam elé, ahogy felpattantam az ágyból. Megígértem neki, hogy találkozunk. Azt nem, hogy pontosan hol, gondolom annál a szentélynél. Gyorsan összeszedtem magam és már úton is voltam a lehető leggyorsabb módon, mert fel akartam pörgetni magam. Kellett volna valami ébresztő, de erről most lemondtam. A szentély közeléhez érve végül egy mellékutcában landoltam és onnét már gyalogszerrel tettem meg az utat.