Hogy mennyire nem bíztam alapvetően a mágusokban, az is muatta, hogy nem finomkodtam, ha épp földhöz kellett vágni valakit vagy épp jó messzire elrúgni. Mert speciel velük szemben csak egy csupasz buldózernek éreztem magam, aki igyekszik a megérzéseire hagyatkozni, ha esetleg engem érne a támadás. De a képességeim messze lekorlátozottak voltak az ő  arzenáljukhoz képest. Szép kis paletta, na meg szép kis bagázs.
Nem győztem kapkodni a fejem, amikor a köpenyes mágus akit Niel folyamatosan dokinnak szólított, belépett az egyenletbe és mindent rendre illesztett, nem sok dolgom volt attól a pillanattól kedzve, mert valahogy feltételeztem róla, hogy a kezében tartja a kialakult csetepaté kimenetelét. Elgindolkoztam rajta, hogy cseppet sem fest orvosos szerkóban de lehet más miatt ő a doki, aminek cseppet sem örül.
Mindenesetre ő maga is így mutatkozott be és inkább hallgattam a párbeszédeiket, hogy magam számára plusz információkat nyerhessek belőle. Azt leszámítva, hogy sebbel-lobbal itt teremtem, semmit nem tudtam a szituációról, csak hogy Nielnek szüksége volt támogatásra. Én jöttem, csak épp mágusok hadakozásába nem óhajtottam volna feltétlenül beugrani. Ezt sosem vették jó néven főleg az én világomban. De most erről is jobbnak találtam mélyen hallgatni.
Mégis rám esett a fókusz egy ponton. Mennyire nem szerettem volna válaszolni, de tiszta volt az is, hogy addig ebből a dimenzióból engem sem ereszt, ez pedig jobban frusztrált, mint az, hogy válaszolnom kellene.
- Igen, ő. Egy régi barátja lakótársa vagyok. Írt, hogy gáz van, a többihez semmi közöm. - biccentettem az ismeretlen arcok felé. Nem igazán eresztettem szabadon a szavaimat, mi több inkább még azt is alaposan megrágtam.
- Egy pillanat, ki az a Dormammu? - némi hallgatás után kíváncsian szóltam közbe a diskurzusra, mert én aztán a világért sem szakítottam volna őket félbe. Niel elmondása szerint az anyja meg a tesója is imádnak valakit, akit máshová is kötnek. Nekem pedig lövésem sem volt az egész szituációról, mert nem voltam otthon a mágusok dolgaiban sohasem. Bár meg mertem volna esküdni, hogy az ismereteik és a tetteik messze meghalad mindennemű fantáziát is. Niel igyekszik is megválaszolni a kérdésemet, ami nekem most így bőségesen elég is. Főleg mert Niel jobban érdekli őket, mint báőrmelyikünk itt. Vagyis a dokinak becézett Strange is elég elfoglalt, de az már zavar, hogy rólam teljesen megfeledkeznek. Ne fordíts hátat az ellenfelednek, nem? Így akit Niel sikeresen felém likvidál, azt én ártalmatlanítom végleg. De nem akarok közbelépni, alighanem a fickó valamiféle mester lehet, aki közbe tud avatkozni.
- Ezt én sem mondhattam volna szebben. - biccentettem Strange megjegyzése felé, ha így lenne, hogy végigmondhassák a monológot, akkor valami elbaszott filmben lennénk. A valóságban az ilyen figyelmetlen pillanatokaqt szokták kihasználni. De azért Niel felé is küldtem egy biccentést. Láttam rajta a fejlődés jeleit, ez fontos. Végül csak könnyedén szökkenek oda néhány mozdulattal a mágusnak háttal, ahogy kéri. Szóval moswt már nem trécselnek, ideje befejezni a talkot a másikokkal. Noha elhiszem, hogy mindenféle hatásos trükkel jönnek, még azelőtt aktivizálom magam a gyorsabbik fokozaton, mielőtt utolérnének a mozdulatban. Az én titkom mindig is a közelharc volt, a háló már csak a ráadás. De a pókösztön a csontpengével kombinálva hathatós bevetési fegyverré tesz engem, most pedig nem áll szándékomban visszafogni magam. Aki engem szemel ki, annak pillanatok alatt jaj lesz, mielőtt még bármit megidézhetne ide.  

Abban a pillanatban, hogy megjelent a köpenyes fickó, éreztem, hogy mintha megváltoztak volna az erőviszonyok. Még mindig nem egészen tudtam hová tenni a kocsmaszökevény kinézetű fickót akivel Niel leboltolta a csomagot - már amennyiben jól értettem a szituációt - és azt sem, hogy ő melyik oldalon állt, de abban biztos voltam az a pár alak akiket lendületből rúgtam fel, azok nem a mi spanjaink voltak. A fura ruha és a piperkőc fizimiska alapján az érkezett fickót mágusnak azonosítottam be, akit Niel szemmel láthatóan elég jól ismert. Nem éreztem szükségét folyamatosan készenlétben tartanom a figyelmem, inkább a csevegésre figyeltem. Nem sok közöm éreztem hozzá és igazából nem is nagyon tudtam volna mit hozzászólni.
Ahogy néztem, nekem már semmi dolgom nem volt itt, a mágus egészen jól kézben tartotta az eseményeket, noha a szavaiból kicsit úgy vettem le hasonlóképp kezeli az ellenfeleit, ha azzá váltak, így jártak, nincs kegyelem. Mindensetre nem akartam téves következtetéseket levonni, csak a nekem szegezett kérdésére válaszoltam.
- Niel barátja. - nem voltunk olyan viszonyban, hogy azonnal kiadjak bármit magamról. De szerettem volna egyből tisztázni, engem kerüljön is meg azzal a mindenható tudásával. Számomra a kevésbé kézzelfogható dolgok mindig bosszantóbbak voltak.
Igazam is lett, mert ahogy mindenki felocsúdott, hogy mi a franc történik, újfent támadásba lendültek. Riasztott is az ösztönöm, így egy sárgás nyalábbal körbevett ököl elől ki is tértem, de a köpenyes fickó hamarjában mindük útját állta.
- Azt hiszem csak megvárom a végjátékot. De felvilágosíthatna valaki, hogy ti mágusok miről beszélgettek. - nem akartam jobban beleártani a dolgokba magam, mint kellene, arról pedig eszem ágában nem volt szólni, hogy nem evilági vagyok.

A közelbe érkezve már nem kellett a telefon pittyenésére választ várnom Nieltől, hogy mi a fészkes fenébe csöppent, mert hamar oda értem és már messziről éreztem a kellemetlen ingert arra, hogy veszély várható. Csodálatos, nem így terveztem ezt a napot, de őszintén szólva meglepett volna, ha most az egyszer a szöszivel minden rendben lett volna. Sok a feltételezés az őt körüllengő események miatt, ez pedig inkább bosszantott, mint nyugtalanított. Végső soron nem tőle kaptam volna letolást, ha nem vigyázok rá, így két idegen fazonba könnyebb volt beleállni a meglepetés erejével, mint megkérdezni, hogy oké, kinek mik a szándékai? Niel ebeszélt helyettem is, nekem pedig ennyi elég volt, az a zömök masszív fickó sem volt a legbeszédesebb. Fél füllel egyébként is hallottam, ahogy Niel velem kezd el villogni, amire bosszúsan megrándult a szemöldököm, de nem szakítottam meg az ívét a lendületemnek, amivel még egy mágust sikerült a földbe döngölnöm. Sosem tagadtam, hogy az ilyen jellegű levezetéseket élveztem, de lévén hasonszőrűek lehettek mint Niel, még tartogathattak nekem is kéretlen meglepiket.
- A hold nevében? - ez melyik csatorna meséjében hangzott vajon el, hogy ilyen sületlenségeket ejtett ki a száján? Bár volt az az anime, amiben lányok varázsolgattak tornadresszben, abból simán szedhette. Amióta lakótársakkal éltem, óhatatlanul is ragadt rám minden tőlük ha akartam ha nem, kezdve a doramákkal, amiket többnyire amolyan fehér zajként elviseltem miközben épp leeresztettem Romy mellett a kanapén. Laze már persze egészen másokat tolt, gyakran tolta fel az instagram videóit nagyképernyőre és röhögött rajtuk non-stop, miközben a kaját burkolta. Niel ennyire nem volt gyakori vendég, Lilit pedig inkább mindig én rángattam el a tévé elől valami hasznos edzést tolni.
Niel akciója látványos volt, majd egyszer megveregetem érte a vállát, de a még talpon lévők nem tűntek annyira ijedtnek a tettétől.
- Szerintem nekik mindegy, mit teszel vele. - ugrottam végül én is talpra, szemmel tartva az összes jelenlévőt. Ismét bejelzett a radarom, de mire kettőt pisloghattam volna máris foglyul voltam ejtve. Nem kellett itt már Niel tesója után iramodnom, mert ő is pont úgy járt, mint mi midnannyian. Azonban meggondolatlan cselekedet helyett jobban szemügyre v ettem a mágust, aki a trükköt bedobta és levontam a következtetést, ismerte Nielt és nem akarta bántani. Eszerint én sem fogom. Hagytam, hogy a helyzetet inkább ő maga magyarázza el, elvégre én szintúgy inkább belecsöppentem a szituációba.

Úgy vibrált ettől a szöveg a telefonon, amit második vagy harmadik zümmögésre méltóztattam kiemelni a zsebemből és feloldanom, hogy ránézzek, kinek is hiányoztam ebben a pillanatban. A bal szemöldököm is pont így rángatózott és csak egy nagy levegő kellett, hogy ne akarjam azonnal a falnak vágni a kütyüt, elvégre Gwen nem tehetett a rossz hírek leszállításáról, ellenben a szöszivel, aki volt szívélyes még videót is mellékelni a hacukások gyülekezetéről. Én ma tényleg nem akartam semmi komoly edzést letolni leszámítva a súlyzók emelgetését vagy egy laza levezetést az épületek között. Végtére is nem arról volt szó, hogy másokat helyre tenni hív.
Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy csak sarkon fordulok és úgy teszek, mintha el se jöttem volna. De sajnos túl közel volt már a szentély. Meg mégsem hagyhattam, hogy felüssék a másik szemöldökét is, mert akkor vihetem haza újabb ellátásra, de akkor vele törlöm fel a lakás padlóját.
- Ajánlom, hogy egy értelmes magyarázattal állj elő, miért kötöttél bele megint egy csapat buldózerbe. - a 3 másodperces videó pont nem mutatott meg semmit csak azt, hogy már megint egy azonos tagokból álló banda volt színen meg egy valaki. Ha pedig megmentősdit akart játszani, akkor kénytelen leszek elbeszélgetni vele, hogy nem leszek olyan elnéző, mint Romyval a múltkori beavatkozásáért. Nagyon nem voltam olyan passzban, hogy füstjelekre jófejkedjek, de már nem fordultam vissza.
"Várj meg."
Pötyögtem vissza neki, de már nem is láttam elérhetőnek. Klassz, akkor látni sem fogja ezt. Egy nagy lemondó sóhaj kíséretében a zsebembe csúsztattam a telefont és körbenéztem, honnét is tudnám alaposan belátni a terepet. A kukákat hamar kiszúrtam onnan a szentélytől nem messze, de Niel fejét már sehol nem láttam, úgyhogy fellőttem egy hálót az egyik magasabb épület falára és fel is rugaszkodtam, hogy kivegyem mégis pontosan hányan vannak. Akkor már nem is annyian voltak ott, mert még egy taggal bővült a társaság, ami látszólag megakasztotta az eseményt. De Niel nyilván nem bírt magával és egyedül indult neki akciózni. Gyorsan kellett nekem is cselekednem, mert noha nem tudtam ki kicsoda és mit akarnak, infó hiányában csak pattoginkban bízhattam, hogy reálisan cselekszik. Elvégre legutóbb már segített nekem és aztán én is neki, szóval kvittek voltunk valahol.
Újabb lendítőket lőttem ki a kis sikátor két oldalán álló épületre és a kedvenc kombómmal nekilendültem, hogy aztán páros lábbal szálljak bele abba, aki épp Niel felé mozdult. Garantált k.o talán egy hétig. De a meglepetés erejét ezzel még nem akartam elengedni, mert amíg felocsúdtak, újabb alakra lőttem rá a hálót és rántottam meg magam felé, hogy alulról felugrással tovább száguldozzak és teli talppal végigszántsak az ő simára nyírt fején is. Végül csak az egyik kuka tetején landoltam.
- Nem ártana elárulnod, mibe rángattál bele.

Kedves szavak, mosolygó eladó, nyüzsgő emberek. Ez jellemző a legtöbb pékséget egy verőfényes reggelen. New Yorkban mindenképp. Ritkán szoktam oda járni. A boltba belépve a frissen sült termékek illata csapta meg az orrom, pofátlanul kínálva magukat ropogós aranybarna árnyalatban. Egyébként sem ártott, ha ragadt rám némi szociális kenet.
- Csak lassan, kisfiam. - szólal meg egy szőke, alacsony, de annál életrevalóbb hölgyemény hárommal előttem a sorban. Bizony reggel sorban állás van a pékségnél, mindenki a jussát, az első még frissen gőzölgő cipóját, vagy épp talán valami nyalánkságát várja. A pufók arcú kisgyerek, aki eddig egy hajtogatott papírrepülővel türelmesen várta a sorát az anyja mellett, most szaladgálni kezdett. Csak ment a repülő után. A város ébred, ez kétségtelen. Ez után mindenki munkába, vagy egyéb más dolgára megy. Én nem, majd csak hazafelé igyekszem. Az órámra nézek és megállapítom, hogy még épp időben vagyok. De már haladhatna a sor. A legelöl álldogáló nénike megkapja a hatalmas papírzacskóját. Én kettővel szoktam hazavinni, úgyis elfogy. Én ismét az órámra pillantok.
- Csak lassan, kisfiam. - az iménti hölgy most már nyomatékosabban szól tökfilkó porontyára, aki egyre elmélyültebben hajszolja álomvilága sárkányait. A néni épp csak pár centire sétál el előtte, a kellemetlenség baljós szörnye pedig csalódottan vánszorog vissza zugába. A sor halad egyet. Most egy pocakos bajszos, amolyan irodaharcos állja sorát a két csokis kakaós csigájáért. Megfordul a fejemben, vajon csak kettőt eszik meg?
Az órámra pillantok. Lassan már haladhatnánk, máskor ilyenkor rég sorra kerültem. Úgy fest a hétfő mindenkire rá vetíti nyomasztóan egyhangú és álmos hatását. Megkezdődnek a szürke hétköznapok. Már akinek. Az állandó robotolás, a visszatéri napi programok engem nem fenyegetnek.
- Csak lassabban... - a mostanra már oly' ismerősen csengő megszólítás már nem hangzik el. Felpillantok a kölyök felé, aki épp egy vele hasonló korú kislány triciklijének hátsó kerekén esett át. A papírrepülő elszáll a kezéből, ahogy csúszik pár centit a fényesre felmosott járólapon. Felül lassan, pirospozsgás arca most hófehér, majd lassan vörösödni kezd. Ijedtében szája sírásra görbül, anyja pedig kiállva a sorból hozzá sétál és vigasztani kezdi. Ígér neki minden jót, nyalánkságot, amit csak el tud képzelni.
- Kisfiam... - az ajtó csengője megszólal, hátra pillantok. A belépő idős szemüveges úr már ismerős a számomra. Hirtelen ér a felismerés, Warren. Figyelem, ahogy az újsággal idegesen int is felém és felkiált. De várjunk csak. Miért kezd az az újság hullámozni? Majd teszi ezt ő maga is, mintha csak ragályos lenne a mozgás. Aztán az ébresztőm fülsüketítő zaja térít észhez. Nem a professzor volt furcsa, csak álmodtam. Szép napnak indult. Ellentétben a maival, ami borongós. Kaine, hé Kaine, ideje, hogy összeszedd magad! Nem lesz semmi baj, csak ne legyél ennyire negatív. Nem történt meg, Waren kibaszottul csak az álmomban szerepelt. A mellkasom csak szaporán emelkedett fel és le, amíg fel nem ocsúdtam úgy igazából.
- Niel. - motyogtam magam elé, ahogy felpattantam az ágyból. Megígértem neki, hogy találkozunk. Azt nem, hogy pontosan hol, gondolom annál a szentélynél. Gyorsan összeszedtem magam és már úton is voltam a lehető leggyorsabb módon, mert fel akartam pörgetni magam. Kellett volna valami ébresztő, de erről most lemondtam. A szentély közeléhez érve végül egy mellékutcában landoltam és onnét már gyalogszerrel tettem meg az utat.