Eddig fel sem fogtam, de azt hiszem, mióta Caldi lepasszolt, ölelés-hiányban szenvedek. Most rendesen bepótlom, kihasználom Niel közelségét és jófejségét, betárazok ínséges időkre. A legfrissebb adagom meg az istálló között eldiskurálunk a zsebemről. Rábólintok. Tényleg érdekes. A legérdekesebb részem. Nélküle valószínűleg uncsi lennék.
– Aha, magától csinálta. Vagyis hát nem parancsra, az tuti. Valami új szokása lehet, szerintem az izgatottság váltja ki. Legutóbb párnákat köhögött fel, amikor Romyval arról beszéltünk, hogy befogad hozzátok a házba. – Billegek párat a talpamon, rábökök a visszavarázsolt cipőmre. – Az eltüntetősdi régebbi trükkje. Zavaromban meg ijedtemben gyakran elsuvaszt dolgokat. Főleg a bal csukámat. Veled történnek ilyenek? Vagy a mágia nem szokott reagálni az érzésekre?

Itt valahogy a szalma illata, a lovak leheletének bukéja is különlegesebb, áthatóbb, frissebb. Talán Colgate-ot használnak, vagy Narnia teszi, esetleg Niel társaságában a falusi trágyaszag is tündérmeséket duruzsolna a fülembe. Ki tudja?
Azért nem vakít el totálisan a rajongásom, a Don Juanért picit kinevetem.
– Sir… – kóstolgatom az utolsó opciót. – Sir Maximus! – döntöm el, mielőtt Niel elkereszteli Peckes Szoknyapecérnek szerencsétlen patást.
Elkészül az első közös fotónk, majd elkészül a második is, amin nyelvet ölt, én meg őt nézem a kamera helyett, és irtó bambán vigyorgok. De hé, a vállamat böködő szárnyas ló és a gödröcskés popsztár között úgysem foglalkozna vele senki, mennyire idióta az ábrázatom. Főleg nem én.
Odatartom Nielnek, hogy áldását adhassa rá. Szupersztárokról mégsem őrizhetek képeket jóváhagyás nélkül. Az tiszta paparazzi húzás lenne.
– Majd átküldöm őket.
Bazsalyogva süllyesztem el a mobilt. Akkor is bazsalygok, amikor a démon miatt nyugtatgat – nem aggódom, mellette felesleges –, aztán felsegít Sir Maximus hátára. Elég bénára sikerül a mutatványunk, összekuncogom a végét, félig jókedvemben, félig zavaromban. Célba talált a béna kérésem, megérte a tehetetlen királylányt játszani – megint a karjában tart.
– Ühüm. Köszi! Jöhetsz!
Neki már inkább kipakolom a paripa mellé azt a fellépőt, plusz segítségnek. Csak nem veszi magára. Azt állította, a férfiúi büszkesége odavan a kötéllétrákért, ez meg nincs attól messze. A hajamat mégsem lógathatom le neki, az izmaim meg kábé átmennek kocsonyába. Túl közel van.
A markomba szorítom a gyeplőt. Megvakarászom Sir Max nyakát. Szerencsére lovagoltam párszor, bár azok a pacik legfeljebb a domb tetejéig emelkedtek, nem az égig. Sebaj, őrzöm a hősi látszatot. Magabiztosan kihúzom magam, vetek egy utolsó pillantást a kísérőnkre.
– Köszönjük a segítséget, Hugo! Legyen szép napod! – Illene frappánsabb, menőbb szöveggel csatába indulni, de hirtelen ezt sikerül összehozni. Csoda, hogy egyáltalán értelmes szavak hagyják el a számat, miközben Niel testmelege mindjárt lepörköli a hátamról a pólót meg fura bizsergéseket gerjeszt a gerincem mentén.
Galoppozásra sarkallom Maximust. A fodros-bodros, vattafelhők között, a rügy-fakasztó napsütésben eszembe jut azt is kideríteni:
– Öhm… merre van amúgy Észak?
Nem értem, miből feltételezte, hogy elboldogulok ennyivel. Néha a jobbat meg a balt is keverem.
Mihelyt eligazít, a helyes irányba noszogatom tovább Maxot. Okos, lelkes paci, vígan repül velünk világot menteni. Előrehajolok a fülébe gügyögni néhány dicséretet, hisz túl cuki és lehengerlő, nem bírom megállni, muszáj belehabarodni. Ő kapja a bókokat, amiket a mögöttem ülő srácnak kínos lenne kiosztani.
Egyszerre élesedik ki és halványul el minden, az ízek, illatok, érezetek és zajok. Intenzívebben létezik a környezet. Intenzívebben létezem én is. Élénken vibrálok. Maximus terebélyes szárnyai drámai ütemet suhintanak, hajamba borzol a szél, kellemesen feszíti a bőröm. Belekényelmesedem a biztonságba, amit Niel áraszt, és hatalmasat szippantok a ropogós levegőből. Elcsent kincs, megúszott rablás a pillanat. Rá fogok függeni, pont, mint a lopkodásra.
– Szerinted mennyire lesz durva? – harsogom túl a fuvallatokat. – Vannak harci varázsigédéig vagy ilyesmi?
Alighogy megpedzegetem a haditervet, felsejlik a távolban a pukiszörny. Asszem. Sosem láttam még pukiszörnyet, nehéz megmondani.

Megértem, miért tiltott el tőle Romy. Megértem az elvetemült rajongókat is. Ha Niel mindig így mosolyog, ilyen nyílt, kíváncsi tekintettel néz másokra, akkor persze, hogy irracionális lányságba zuhannak. Túl könnyű mellette különlegesnek hinni magam, pedig ráronthatott volna bárki chipsezés közben a nappaliban, és valószínűleg ugyanitt kötnek ki. A szőke hercegeknek mesékben a helye, a varázskódexe is tudja, tuti azért hozta ide.
Teljesen egyedinek nevez, vagy hát a zsebemet, mert nagyon igyekszem nem magamra venni. A végén a fejembe szállna.
Zavarodban – ismétli utánam. Visszapörgetem az együtt töltött időt, próbálom megszámolni az eltüntetett csukákat. Túl sok volt belőlük. Zavaromban.
Lesütöm a szemem. Hála a magasságosnak ezúttal marad a cipőm, pedig megint kínos vizekre evez minket a hülye beismerésem. Igazán megtanulhatnám befogni a csőröm. Legalább gondolkodni, mielőtt kinyitom. De ma már vallottam ennél neccesebbről, mégsem dobott ki a zsebéből. Akármilyen profin lopok, szív-rablásban sokkal-sokkal ügyesebbek nálam a sztárok. Talán rég hozzászokott ehhez, a pironkodáshoz, a csitris butaságokhoz, elsietett szeretlekekhez.
Felkémlelek a bólogatására.
– Koncentrációval? – Ez a leglenyűgözőbb része, nem is az univerzumokat nyitó könyvereklye. Aggyal, összpontosítással csodát tenni. Durva. – Juj. Akkor én nagyon rosszul mágusköröznék. Szóval fáradtan meg mondjuk dühösen nehezebben varázsolsz? Vagy idéznél magadnak véletlenül ágyat és akaratlanul szórnád a bűvös villámokat?
A vállrándítás azt jelzi, eresztenem kellene a témát, de az sem ereszt engem. Szeretnélek megismerni, jobban a rajongóidnál, tényleg itt lenni hónapok, évek múlva, jelenteni valamit. Túl sok, ugye? Túl hirtelen. Szerencsére megtartom magamnak.

Nézzük a közös fotóinkat, és megint próbálok keveset képzelni bele. Majd. Majd egyszer. Egyszer biztosan lesznek egy hullámhosszon az érzéseink, nem? Az enyémek csitulhatnak, ő meg kedvelhet erősebben. Miután eleget lógtam makacsul a nyakán. Most véletlenül sem harapok az ajkamra, mert fölém hajolt, eszembe sem jut hátradőlni, neki a mellkasának, felmosolyogni rá, és…
Pikulába, Freddy! Stop!
A tornamutatvány, ahogy felküzdjük magunkat Sir Maximus hátára és Niel nevetése búcsúzkodás közben visszaterelnek a barátkozósdihoz. A póz viszont ellenem dolgozik, sebesen, elérhetetlen magasságokban szárnyal tőle a fantáziám.
Kár félreérteni. Korai. Különben Kurt érintései mögött sem rejlett soha olyasmi, amit bele szerettem volna magyarázni. A dobbanások, a hátamban rezonáló ritmus a sajátom, vagy a repülésnek szól, a paripánk patája alatt nedvesen szétmálló felhőknek. Akció, fantasy a történet. Nem romantikus.
Átengedem magam a pillanatnak. Lehunyom a szemem. Maximusnak udvarolok. Útbaigazítást kérek, könnyedén, mintha valójában nem számítana, hova sodor minket a szél. Voltaképp tényleg mindegy. Vihetne bárhova.
Aztán a pillanat bukfencet vet a gyomromban, amikor a karomnál fogva terel Észak felé. Fenébe is. Nem érdekel. Épp Narnia égboltján hasítunk keresztül! Belesimulok az érintésbe, hátrabillentem a fejem, megpihentetem a vállán, és rávigyorgok.
– Jó lesz így – felelem, a hangomban bujkáló rekedt sóhajt ráfoghatjuk a huzatra. Vagy mindjárt felfalja az emlékét a sűrű, sötét köd előttünk.
– A pajzs meg a kard király, de igen, ez az izé elég gáz. Mármint halmazállapotra. Meg úgy egyébként is. – Hadarok, marhaságokat, mivel nő a feszkó. Belém mar a fagy, libabőrt borzol a karomra, a színes-illatos tájképre füstöt fújtak, felégette a hideg feketeség, és ettől hirtelen valóságosabbnak tűnik az egész. Ráébreszt, hogy nem álmodom. Valóban megtörtént a mai nap. Vagyis meg kellene küzdenünk ezzel az irracionalitásokat faló fing-fenevaddal.
Szorosabban markolom a kantárt, tudatosítom Niel közelségét. Amíg ő a könyvet bújja mögöttem, előkapok a zsebemből egy akkus porszívót, fenyegetően magam elé tartom a csövét, és rákapcsolom a pukiszörnyre. Abszurd, felér az epilátorral. És ettől kibukik egy röhögés, azonnal feloldja bennem a görcsöt. A bal dorkóm sem szökik meg!
– Bocsi. Asszem nem fognak minket megkoronázni.
Eltűnődöm, nem járnánk-e jobban egy levélfúvóval, ám Niel ekkor ismét átránt minket egy másik dimenzióba. Elcsigázottan pislogok. Elrakom a hangosan zúgó gépet, és a hirtelen ránk ereszkedő csendben ismét elkap a nevethetnék, ráborulok Maximus nyakára.
– Legközelebb… – prüszkölöm – inkább sárkányra vadásszunk, oké?
A kacagástól lihegősen fordulok felé. Ellenőrzöm, nem kóstolt-e bele a füst bestia. De hát Ádám legklasszabb fiának úgysincs mitől tartania, és akármilyen hideglelős borzongásokat szított az az izé, Niel mellett engem is elhagy a félsz.
– Te vagy az egyik legszuperebb dolog, ami történt velem.
Upsz. Ezt kimondtam.
– És most? – kérdezem gyorsan. Az előző mondat meg sem történt. Kósza hallucináció. A stressz okozta.
Istenem, ez annyira elvetemült kamaszlányos volt… Kellene rám egy szűrő. Anélkül szinte hihetetlen a cikiségem, tök valószerűtlen, pont a szörny ízlése. Igazán felzabálhatta volna…