Mocorognak bennem az indulatok, vagyis inkább a felindultság, a kellemes fajtából. Olyasmi, mint amikor találkozol a világ legcukibb kutyájával, és ki tudnál ugrani a bőrödből örömödben és rajongásodban, de akármennyire simogatod meg dögönyözöd, nem bírod kifejezni, a felét sem sikerül levezetni.
Fura ilyet érezni egy srác iránt, ugye?
Az – válaszolom meg magamnak. Ettől persze nem múlik el. A mai napom tanulsága: az érzelmeim magasról tesznek a gondolataimra, sőt, néha azok is elszabadultak, és hatalmas rejtély, mások hogyan nem kergülnek meg maguktól. Akármi segít nekik normálisan viselkedni az enyém megcsappant, elfogyott, kint rekedt a valóságban.
Szóval egy darabig küzdök a felindultsággal, ökölbe szorítom a mancsom, feszesen mosolygok Nielre a pír alól, aztán feladom. Mielőtt lerakna, jó erősen magamhoz szorítom, úgy, hogy alig marad köztünk hely a mély szusszanásaimnak.
Szabad, igaz? Engedélyt kaptam közel lenni, többször is. És egyébként muszáj. Szinte kötelező. Nem haladhatunk a világmentéssel, amíg elvonja a figyelmem, mennyire meg akarom ölelni!
Azt hiszem, túl könnyen hozzászoknék ehhez. Niel közelségéhez meg ahhoz, hogy nekem ennyi mindent szabad. Ez is egy elszabadult agymenés, amit későn érek tetten. Késő elfojtani. Inkább zavartan a fülem mögé tűröm a hajam és visszaténfergek a helyemre, kecskét idézni.
– Ó, olyat a zsebem is szokott. Kilyukadni. A plüss-zápor totál akaratlan volt. – Az agyamat nem részletezem. Az agyam egy tésztaszűrő. Jobb napokon sajtreszelő.
Viszonzom Niel cinkos pillantásait, és elfordulok Hugótól, hátha úgy kevésbé sértem meg a kuncogással. Bár úgysem érti. Szegény Hugo semmit sem ért. Egyrészt együttérzek, másrészt örülök, mivel általában nekem sincs dunsztom a dolgokról, és egészen üdítő kivételesen képben lenni hozzá képest.
Niel határozottan jár-kel a pacik között, igyekszem példát venni róla, bár neki könnyebb, ő bárhova passzolna. Lehetne szőke herceg egy mesekönyvben, mágus valami legendából vagy dalra fakadó Disney hős, és senki nem kérdőjelezné meg.
Kipécézem a legszebb, legfehérebb lovat. Látványosan eltűnődöm rajta, minek keresztelhetném el.
– Majd együtt! – vonom be Nielt. Nevet választani az első pegazusunknak nagy felelősség. Vegye ki belőle a részét! – Neked van ötleted?
Amint rábólint a fotózkodásra, odarántom magamhoz, és már igazgatom is a szelfi botra szerelt mobilt, hogy mindhárman beleférjünk a felvételbe a szárnyas csodával.
– Áh, ennyit trükközhetünk előtte – suttogom közben Hugóra. – Ádám legklasszabb fia vagy, én meg Éva rémisztő lánya. Szerintem egy mobil tőlünk a minimum.
Felpipiskedem hozzá, a vállába kapaszkodom, és elkészítem életem legvagányabb képét. Elégedetten, bizsergő mellkassal bazsalygok le rá. Nasival jutalmazom a paripát, baromi menőn fest mellettünk, tiszta modell-szerű, ebben hasonlítanak Niellel.
Lassan elzsibbad az arcom a sok vidulástól és ámulástól. Állítólag kedvel engem a paci, attól meg továbbra sem térek észhez, mekkora mázlim van, milyen valószerűtlen: összebarátkoztam az univerzumok legszuperebb varázslójával, akinek spéci űr kütyük fordítanak és tuti több világban járt, mint én országban. Tele lenne a dimenzió-útlevele pecséttel!
Lehet, mégsem fogok erről áradozni Mate-nek. Sosem hiszi el nekem. Túl szép, hogy igaz legyen. Az egész. Elejétől a közepéig. A végét hagyjuk, azzal nem foglalkozom, baromira nincs kedvem befejezni.
Féltem Niel pólóját meg a fülemet is a kigyulladástól, mindkettő veszélyben van, ha a ló félpucérra rágja előttem a srácot. Inkább elhárítom a katasztrófát egy almával. Aztán jön az a kérdés…
Ennyi erővel hagyhattam volna levetkőztetni! A fülem szempontjából ugyanott tartunk. Visszasimítok rá néhány tincset, igyekszem elrejteni Niel elől a vörösségem. Számít egyáltalán? Más színben úgysem látott. Szerintem meg sem ismerne sápadtan.
– Öhm… Elöl? – Ráfókuszálok a gyümölcsöt ropogtató lóra, a fogát nem nézem. Ajándékba volt, így nem illik; helyette az orrlyukára zoomolok. – Karolj át! – döntöm el végleg.
Abszurd. Ilyet kimondani. Hogy lehet erről csevegni? A lökött gondolataim között lenne a mondat helye, úgy összefolyik a fejemben lévőkkel, majdnem hangosan hozzáfűzöm: mert szeretném, hogy kapaszkodj belém. És Jézusom, Szent Maris, hála az égnek, amiért nem teszem. Simán mögé képzelhetne mindenféle rejtett jelentést meg célzást! Tiszta ciki lenne!
Felejtsük is el! Fürgén!
Felmérem a nyerget. Bazi magasan van. Hümmögök párat, majd megköszörülöm a torkomat, és Nielhez fordulok.
– Segítesz felmászni?
Menne egyedül. Mégsem akarom egyedül. Pedig imádom zsebből megoldani a problémákat, a többiekét, a sajátomat. Pöccinthetnék ide fellépőt vagy sámlit. Sima ügy. Máskor ezt tenném. Most viszont szívesebben bíznám magam Nielre. Asszem véletlenül átállított bennem valami kapcsolót.

Megmártózom a nevetésében, belebújok az ölelésébe.
Ha kitaláltam vagy álmodom, hagyjatok haluzni, sose ébresszetek fel, sőt, dicsérjetek meg, mert nagyobb csoda senki fejéből nem pattant még ki. Niel a mágusok mágusa, és itt áll mellettem, érzem az illatát meg a bőre melegét. Mate gratulálna nekem. Kiakadna, mégis mivel kábítottam el, mit rejtegetek a zsebemben, hogy démonokat leigázó popsztárok vigyáznak rám.
– Az is számít! Nem muszáj laposra verni őket, attól még győzhetsz – kardoskodom mellette. – Többet ésszel, mint erővel, nem?
Elmagyaráznám Mate-nek, hogy valójában egyszemélyes rajongótábor vagyok, és Niel szimplán túl kedves, nem hagyna hoppon, jófejségből viszonozza picit a rajongásom. Így fair. Biztos a zenekar követőinek is tartogat egy-egy mosolyt. Mate értené.
Hugo viszont semmit sem ért. Totál felrúgja a patás csülkeivel a barátkozós mesémet, és hagyja magát elcsettinteni.
– Neeem – nyögöm. Hosszúra nyúlik az ellenkezés. – Dehogy gyűjtöm!
A felháborodás, a pánik, minden elillan a talajjal együtt.
Belekapaszkodom Niel nyakába, és próbálom feldolgozni, hogy épp a karjában tart. Rosszullét meg bokaficam sem kellett hozzá. Felkapott. Csakúgy. Mintha gyakran súlyzózna lányokkal.
– Nem – lehelem erőtlenül. Hamarosan leperzselődnek rólam a ruháim, annyira lángol minden centiméterem, ahol hozzám ér. – Úgy értem, igen. Minden rendben. Biztos.
Fura késztetést érzek halántékon puszilni, de asszem, haverok ilyet nem szoktak, Mate mellett határozottan ritkán támadtak hasonló ötleteim, szóval beérem azzal, hogy miközben kifundálom, mihez kezdjünk, sunyiban feljebb csúsztatom az ujjaimat a tarkóján, és beleborzolok a hajába. Tök véletlen. Teljesen ártatlanul.
Leokézza a tervet, elég gyorsan. Kár. Mármint dehogy kár! Nem akartam volna tovább dekkolni a karjában, kerge fantáziaképeket kergetni magunkról, máshol, máshogy is hozzáérni vagy bármi efféle! Nem vagyok csalódott meg semmi!
Visszapuffantom magamra a cipőt. Megkímélem Niel derekát. Annyira mégsem vagyok pille. Eleget dörgölőztem hozzá.
Úr Isten. Dörgölőzni? Ez milyen hülye szó! Nem dörgölőztem!
– Lerakhatsz. – A vár monumentális falait vizslatom. Tényleg monumentálisak, akad mit vizslatni rajtuk. Közben megkísérlem baromi finoman arrébb tolni magamat Nieltől. A mellkasára tapasztom hozzá a tenyerem, nem a legokosabb ötletem ma. – Vissza kéne penderítenem ide a kecskénket – ficergek. A fejem egy túlérett paradicsom, kívülről tuti mélyvörös, belülről lottyadt meg szottyos.
– Hű, az fullos. Akkor rád bízom a pózt! Nekem nem ilyen penge az agyam.
Ritkán figyelek a lényegre, dolgokból is a leghaszontalanabbakat jegyzem meg, és fogalmam sincs mennyi harmincnégy fok. Legfeljebb Celsiusban saccolnám be, hogy elég sok. Enyhén tikkasztó, kánikula gyanús, pont, mint Niel közelében lenni.
Tolmácsolja a póni-rendelésünket Hugónak, rám csak a bólogatás hárul.
Fél kézzel Nielbe kapaszkodom, a másik mancsom meglovasít ezt-azt a levéltárból. Szuvenírből sosem elég. A régimódi toll, tintatartóval illene Caldihoz, király karácsonyi ajándék lesz belőle.
Rajtakapottan fordulok a kecskéhez. Niel is engem mustrál megerősítésért. Eddig olyan jól előadta, mekkora profik vagyunk, megpróbálok ráerősíteni a sztorira. Átlényegülök legendás kalandorrá.
– Pihenés? A hősök nem pihennek! Narniának szüksége van ránk! Irány a fing-fenevad! – lendítem előre a karomat. – Persze kizárólag a szárnyas paripa után!
Falusi szagok terjengenek a levegőben, a nagyiéknál töltött nyári szüneteket idézik. Nosztalgikus, boldog fintor terül el tőle a képemen.
– Atya gatya! Legyen a második! – Izgatottan csüngök Niel karján. – Az olyan menő lesz! Szerinted nagyon elrontanám a feelinget, ha lőnék közben egy szelfit? Igaz, rossz ötlet. Éljünk a pillanatnak meg ilyenek. Vajon barátságosak a pacik? Nem akarok olyan lovat rabolni, aki nem kedvel – csivitelek halkan, fel sem fogom igazán, miről. Akkor áll be a csőröm, amikor testközelségbe kerülök egy pegazussal.
– Gyönyörű vagy – udvarlom körbe szemből. Répát és kockacukrot dugok az orra alá ajándékba. – Szia! Engem Freddynek hívnak. Leszünk barátok?
Nielhez fordulok. Bizalmasan, a tenyerem mögül faggatom.
– Mennyire tudnak emberül? Erről jut eszembe… mihez kezdesz azokban a világokban, ahol nem beszélik az angolt? – Elhúzom a számat. – Ezt máskor kellene megtárgyalni, igaz?
Legyintek egyet, hogy ráér. Azt ígérte, fogunk még együtt lógni. Elvisz új dimenziókba. Lesz alkalmam kifaggatni.
Vissza a megmentősdihez meg a trónfosztáshoz!
– Sir Hugo! Ne vesztegessük az időt! Kérjük a legegyüttműködőbb, legextrásabb lovat! Nyergeld fel meg ilyesmi, és már itt sem vagyunk! El kell náspángolnunk a varázslatzabáló förtelmet!
Nielre sandítok jóváhagyásért, a tekintetemmel firtatom, megfelel-e a lendület, így kell-e űzni a démonűzést és a világmegváltást. Kiválasztottként biztos keni-vágja a témát.

Óriási a gond. Óriásibb a ködszerű, varázslatot lakmározó ellenfélnél. Valójában pár perccel ezelőttig kutya bajom sem volt, aggódtam, feszkóztam, csak a szokásos. Aztán Niel félreértette a megjegyzésem, átkapcsolt tőle védelmező máguslovag üzemmódba, felvetette, hogy skippelhetjük a hősködést, átugorhatunk pacit rabolni, és most már tényleg nem vagyok jól. Megint meg akarom csókolni. Pontosabban azt akarnám, hogy ő csókoljon meg engem. És ez nem normális. Baromira nincs rendben. Valami bekrepált bennem. A portál sem segítene rajta.
Várná a válaszom, de kénytelen beérni a hápogásommal. Csalódottnak tűnik, amiért lecsúszunk a koronázásról, és ebben a pillanatban épp nem bánnék egy irrealitásokat pusztító izébizét. Rám vethetné magát a bokorból, a fa mögül, esetleg a híd alól, és bekebelezhetné az irreális fantáziaképeimet arról, hogy Niel meg én. Királyi párként.
Felejtős. Gyorsan, sietősen felejtős. Épp rettegek a ránk leselkedő végzetes bigyótól. Keressük azt! Hagyjuk a fura, random gondolataimat! Mert azok. Fura, random gondolatok. Semmi jelentőségük, sőt, jelentésük sincs.
A szemem sarkából elcsípem Niel félmosolyát. Ettől a veszélytől kellene inkább megvédenie, a gödröcskéjétől, attól, hogy felrobbanjon a kobakom és szétcsócsáljam belülről a számat.
Csimpaszkodom, mert mi mást csinálnék? Pásztázom a környéket. Éberen. Felkészülten. Összeszedetten. Mindenféle módon, ami passzol az ilyen fontos, komoly küldetésekhez. Véletlenül sem kattogok rajta, hogy Niel szerint ő próbálkozás nélkül is nagyon kedvel és izgalmas találgatni.
A végére lelassítok. Vinne? Engem?
Legyek rosszul? Egy laza bokaficam?
Nem. Az már a vég, totális égés, full szánalom. Nem cipeltethetem magam Niellel, miközben majd kicsattanok az egészségtől! Messzire űzöm a zagyvaságokat. Zéró csók, keine ölben hordás, semmi belezúgós. Platóian sem.
Haverok vagyunk. Nem veszem magunkat komolyan.
– Köszi, de velem minden oké. – Túlzok. Az agyam záptojás, viszont azon nem segítene, ha a karodba kapnál. Egek. Még rontana is rajta! – A te mágikusságod miatt izgulok. Engem nem tartana finomnak a varázslat-faló pukiszörny.
Megrágom az ajkammal együtt a kérdését. Nehezen fókuszálok Hugo patakalapálása mellett, a szövege pedig végleg kizökkent. A töprengésből, a haverságból, meg úgy általában a józan észből.
Magától mozdul a kezem. Alig súrolja az ujjam, de már késő. Én is kizökkentem őt. A létezésből.
Pislogok kettőt a szatír hűlt helyére. Először csendben pánikolok. Utána hangosan.
– Bocsánat – sápítozom Nielnek. Elrejtőzöm a kezem mögé. – Véletlen volt! Zavarba jöttem. Esküszöm nem szoktam vaktában eltüntetni másokat! Akkor sem, ha félig kecskék!
Belelélegzem a tenyerembe. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Előbújok. A bal csukám megint sehol. A lábujjaimat bámulva darálom le a tervet.
– Beszéljük meg, aztán visszarakom. Simán olyan pózban kell állnunk, mint előtte, és akkor észre sem veszi, hogy elblippelt!
Visszaidézem magamra a zoknit meg a cipőt,
– Bocsi, Tényleg… – sandítok fel Nielre. – Szóval… a testetlen dögvész… meg Narnia… – A hajammal babrálok. Elakad az ujjam egy gubancban, és milyen szuper kócosnak lenni, megnyugtató ezen pörögni, leköt picit, eltereli a figyelmem. Fésűt szerválok, hogy kibogozzam vele a tincset, amíg megálmodom, mi legyen.
– Próbáljuk meg? – A fodros-bodros felhőkben bújócskázó formákat silabizálom: sárkány, hintó, bögre. Emlékeztetnek rá, hogy egy mesébe csöppentünk, és mennyire elképesztő már ez az egész világ! Nem léphetünk le kaland nélkül!
Félrehajítom a kérdőjelet.
– Próbáljuk meg! Kérünk pegazust. Azt mondjuk, azon vonulunk csatába, sehogy máshogy. Ha nagyon para a szitu, puff, elrakom a pacit, és te huss, kiviszel minket – magyarázom kézzel-lábbal, mielőtt bizonytalanabbra, suttogósabbra váltok: – Csak arra kell rájönnöm, hol és hogyan álltunk, amikor a zsebem elnyelte Hugót…
Nem azért csináljuk így, mert azt láttam, lelkesíti a trón és én szeretnék egy délutánra királynő lenni az oldalán, szerelem-mentes szerelmi jeleneteket rendezni, amit mások esetleg félreértenek, én viszont tuti nem fogok. Egyáltalán nem erről van szó. Azért csináljuk így, mert ez… ez… Elvi kérdés! Igen. Tökre az! Ne egyél üres pirítóst, amikor ehetsz nutellásat! És ne érd be egy szárnyas lóval, ha ellophatod az egész birodalmat! Ilyen egyszerű.

Játszi duzzogással hápogok Nielre, mert a bicskánál kisebb kard az csak egy borotva, és persze, hogy borotvát használnak, abban éppen nincs semmi izgi vagy furi. Miért kérdeznék rá Kecske bátyánál? Aztán megszólítja helyettem, és egy pillanatra tátva marad a szám ijedtemben. Ég Apunak hála, nem a szőrtelenítési szokásait firtatja. Az elég csúnya foltot ejtett volna mindkettőnk virtusán, fickós vagy sem.
Hugo. Hah. Hát ez sem túl izgi vagy furi. Lehet, a varázsdimenziók csak bizonyos szintű bizarrságot viselnek el, és ez a dimenzió elköltötte az adagját Hugo hetyke farkincájára. Igyekszem nem megbámulni. A végén azt hiszik, a popóját stírölöm.
Nielen meg az erőltetett vigyorán köt ki a pillantásom, ezért eliszkolok a közeléből, mégsem nyugszik meg. Arra készültem, fellélegzik, miután leakaszkodtam róla. Sunyiban áttanulmányozom, és inkább világfájós az arca, távolról sem megkönnyebbült. Mintha az ő birodalmát fenyegetné a Nagy Csúnya Gonosz.
A barátságunkkal is feleslegesen villogok, nem lelkesíti. Most már aztán tényleg dunsztom sincs, hol és mit szúrtam el.
Talán, ha megfejtem magunknak a küldetést, attól kevésbé lesz nyomott. Szóval kérdezek valami értelmeset Hugótól.
Nem tetszik a válasza. Nyúlnék Niel karjáért, megkapaszkodni benne, rázúdítani a mindenféle aggályomat, de túl jól bevált a távolságtartós taktika, nincs elég közel. Ő persze a ramaty hírt is lazán kezeli, szerintem nem fogta fel, mit jelent.
Visszapofátlankodom mellé kupaktanácsot tartani.
– Nem vagyok jól. A lopkodás meg most mindegy – hessegetem el a dolgot. Ha lenne ilyesmire időnk, megdöbbennék rajta, mik hagyják el a számat. – Hallottad, mit mondott? Testetlen gonosz, aki irreális, varázslatos lényeket írt. – Minden fogadalmam elröppent a friss, enyhén kecskeszagú szellővel. Rámarkolok Niel alkarjára. Megszorítom, hogy érezze a helyzet súlyosságát. – Te vagy a legirreálisabb, legvarázslatosabb lény, akit ismerek! És testetlen dolgokat nem tudok zsebre rakni! Hatalmas kakiban vagyunk!
Körbepásztázom a környéket. Tisztára leteper a paranoia. Lesem a sötét homokvihart vagy a sűrű füstöt, ami tuti mindjárt elragadja mellőlem Nielt. Nem ér ennyit az a trón. A szárnyas pacik sem érnek ennyit!
A dilis szívem pánikolás közben is képes duplaszaltót ugrani pusztán azért, mert Niel nem akarja, hogy távol legyek. Bár különben nincs választása.
– Most akkor sem tudnál levakarni, ha szeretnél. – Magamhoz húzom a jobbját, két karral fogom satuba.
Keresem a veszélyt a cikornyásan faragott híd korlátján túl, a méregzöld növények levelei között, a monumentális oszlopok mellett, az íves ablakok színesen sziporkázó üvege mögött.
Hugo sürgetésére fürgébben szedem a lábam. Annyira leterheli az agyam az aggódás, hogy át sem gondolom, simán odasutyorgom Nielnek, mi jutott eszembe a magyarázkodásáról.
– Nem haragszom és nem reagáltál hülyén. Csak nagyon kedvellek. És nagyon próbálkozom, hogy te is kedvelj engem. Viszont kicsit béna vagyok az ilyenekhez. Meg nem ismerlek még annyira. Nehezen jövök rá, mi jár a fejedben.
Majdnem orra bukom a lépcsőn, annyiszor hátra-hátra sandítok csekkolni, biztosan nem követ-e a mágusokat uzsonnázó démoni nagyúr vagy micsudi. Mázlimra ezt a mágust még nem falták fel mellőlem, és elég stabil.
– Bármikor haza tudsz minket vinni? – pislogok fel rá. – Ígérd meg, hogy ha baj lesz, lelépünk! Sosem próbáltam ekkora cuccot elrakni, de eskü, zsebre vágom a kastélyt, sőt, az egész hegyet, ha a vacak gonoszuk a közeledbe jön.
Meséljék másnak a meséjüket! Ültessenek kecske urakat a trónra! Én elfutok Niellel. Leszek Éva gyáva, vérmesen vicsorgó lánya, de Nielt nem adom!
Összeszorított fogakkal, kihúzott háttal torpanok meg, amikor végre odaérünk. Akárhova is vezessen Hugo.

Szeretem, amikor Niel nevet, picit mindig máshogy cseng, néha üdébben, néha karcosabban. Illik ebbe a színes-illatos fantáziavilágba a hangja. Legszívesebben bepalackoznám, összegyűjteném a zsebembe. De ilyenekre nem gondolunk, és végképp nem mondjuk ki, mert az már nagyon elvetemült tini lányos volna. Majd írok egy köszönő levelet Mate-nek. Ha nem szoktat rá a képregényekre, lehet tényleg Niel topsztárkiadásának az őrült rajongója lennék. Az albumjaira aludnék el meg effélék. És akkor biztos nem hozott volna magával kecskelesre, birodalmakat menteni.
A toll max bűvésztrükk, annak is gyenge, Caldi sokkal menőbbekre képes, mégsem javítom ki a patás fickót. Legyen varázslat a zsebem! Kell a tekintély, hogy megvédjem Niel fickós virtusát.
Felsandítok a fiúra, az arca pirosságától még élénkebben rikít a szeme kékje. Biztos zavarba hozták a vádak. Rávicsorgok bosszúból a szatírra, aztán már én is vörösödöm.
Király és királynő?
Illene leakadnom Nielről, tisztázni a dolgokat, vagy ilyesmi, csak hát… kicsit tetszik a félreértés. Az baj, ugye?
Kecske bátya különben még mindig nem mutatkozott be. Igen, morfondírozzunk inkább ezen. Sokkal biztonságosabb téma.
Szóval a nevét nem tudjuk, viszont Önöz meg trónt ígér – remélem, kényelmesebbet, mint amiért abban a sorozatban harcoltak –, és pegazus utazással csábítgat, ráadásul elismeri Nielt Ádám legklasszabb fiaként, vagyis megenyhülök felé. Jól van, megtarthatja a bundáját. Egyszer lehet, a szakállát is befonom.
– Az még sokkal jobb! Imádnék egy saját repülő paripát! – suttogom Nielnek izgatottan. Eszembe jut a tornyos dolog a hajleeresztéssel meg a kötéllétrával, és felajánlanám, hogy tessék, amint lesz pegazusunk, jöhet azzal megmenteni, de nem teszem, mivel korábban magabiztosan megfogadtam, nem flörtölésből zagyválok hülyeségeket. Mostanra elillant az a magabiztosság.
Zavartan ráncolom a homlokom az epilátoros intésre.
– Karddal szőrtelenítenek? Az… durva…
Erőltetettnek látszik Niel mosolya, miközben átkarol. Aggódom, hogy én szúrtam el valamit. Jaj, ugye nem az elszólás miatt? Visszautasított, megbeszéltük, haverok leszünk, erre megint kvázi szerelmet vallok és rajta csüngök. Persze, hogy kellemetlenül érzi magát. Tök jogos.
Kibújok a karja alól, és lefejtem róla a mancsaimat. Arrébb sasszézom kábé egy métert, úgy haladok tovább mellette, a hátam mögött összekulcsolt kezekkel, nehogy ösztönösen érte nyúljak. Helyette a rég elúszott kérdés után kapok.
– Egyébként barátok vagyunk – avatom be Kecskeurat a kapcsolatunk rejtelmeibe. – Meg még leszünk is. Sokáig. – Ezt a saját meggyőzésemre teszem hozzá.
Hallod, Freddy? Gereblyézd szépen össze magad! Megígérted Nielnek, hogy itt leszel majd mellette. És itt akarsz lenni, vagyis nem férnek bele a baromságaid. Látod, mennyire feszeng tőled? Elég legyen!
– Hogy néz ki ez a gonosz? És hogyan törli Narniát? – értetlenkedem.
Niel szerencsére ura a helyzetnek. Pont olyan határozott, mint azt egy kiválasztott, hős megmentőtől remélném. Be is csukom gyorsan a számat, ne rontsam tovább az imázsunkat.
Szeretnék halkan megtárgyalni ezt-azt Niellel, viszont rámenne a távolságtartás. Kutakodóan vizslatom. Közelebb araszolok. Nézem, kiütközik-e a vonásain a korábbi vonakodás. Az lenne a stop tábla. Addig merészkedem, ameddig szabad, és odapusmogom Ádám legklasszabb fiának a kérdéseimet.
– Szerinted tényleg legyőzhetjük azt az izét? És elrakhatom majd, amit kapunk, vagy inkább leplezzem a zsebemet? – Megcsodálom, hogyan isszák be a szőke, borzos hajtincsei a meleg napsugarakat. Elkalandozik a pillantásom az ajkában megrezdülő, csillogó piercingen. Tuti az is mágikus. Instant elkap tőle az őszinteségi roham. – Amúgy még mindig áll a korábbi dolog. Szólj, amikor túl sok vagyok! Direkt próbálok nem csimpaszkodni, mert az előbb ilyen fejet vágtál – utánzom le a kínos vigyorát, rábökve a mutatóujjammal.

Eszméletlen, hogy Niel univezrumokat húz elő a zsebéből, idevarázsol egy varázskastély elé, unikornisok meg beszélő állatok közé, és közben képes a földön tartani az egóját, sőt, néha gödröt ás neki. De nem baj, mert talán, ha eleget rajongok érte, előbb-utóbb rádöbben, hogy színpadi fények nélkül, karikás szemmel is igazi szupersztár.
– Bőven van benned X-faktor, mutáció ide vagy oda – viszonzom a megnyugtatást. Becélzom hátulról a bordáját egy baráti böködéshez. És jó haverként nem foglalkozom vele, mennyire kemény az oldala. Még véletlenül sem.
Niel megmenti kecskeurat a szőrtelenítéstől. Neki elhiszem, hogy barátságos jószág, hiába hívják úgy, mint a ballonkabátos pasasokat.
– Annyira azért nem szimpatikus – motyogom. Miért fonogatnám random idegenek szakállát? Miket képzel rólam? Nagyon legfeljebb a Télapóét vállalom! Ez amúgy nem is rossz ötlet, mármint nem a fodrászkodás, hanem meglátogatni a Mikulást. Felírom fejben a listára, a dinók alá.
Niel válasza az Ádám-Éva kérdésre lavina az Északi sarkról szőtt álomképek között. Fagyosan temet maga alá. Remegő ajkakkal megkapaszkodom a karjában. Múlt időt használt. Jaj, ugye nem téptem fel semmilyen sebet? Fürkészem a vonásait, felmérném a károkat, de nem hagyja. Lezseren cseveg a szatírral. Engem meggyőz a magabiztossága. Ádám fia és megmenti majd Narniát. Én pedig csúcs fotókat fogok lőni róla! Megmutatom majd az unokáimnak, amikor erről a kalandról mesélek nekik. Meg persze Mate-nek. Tuti berosál!
Büszkén feszítek Niel mellet, míg a kecske-hapsi örvendezése át nem csap vádaskodásba. Arra felprüszkölök. Megsértette Niel méltósága, közvetve az enyémet, és még az aurámat is lószagú támadás éri!
– Már elnézést, uram! – Nekiszegezem a golyóstollat, ami magától ugrik a markomba, mert ilyen udvariatlan alakok nem érdemlik meg a baráti ujjal böködésemet. – A leány neve Freddy, és nem rabolták el! Max a szívét! – Juj. Ezt ugye nem tettem hozzá hangosan? Hadarj szám, ne fájj fejem! Ha elég sokat és elég gyorsan dumálok, akkor majd elsikkad a hülyeségem a szóözönben! – Tudja, illene bemutatkoznia! Niel nagyhatalmú mágus, és simán megmentené ezt az egész világot, de kinek lenne kedve segíteni, amikor így bánnak vele?! Kikérem magamnak! Azt is, hogy ártatlan lennék! Maga csak ne mondja meg, milyen vagyok! Még egyszer: nem raboltak el, és Niel valódi hős! Ádám legklasszabb fia! – Végigmutatok rajta. Felvont szemöldököm íve azt kérdezi a vén kecskétől: látod? Látod, milyen klassz? Előbb hinnék el az emberek, hogy én raboltam el őt, mint fordítva!
Fú, katasztrófa elhárítva. Eltereltem a figyelmet a bakiról, megvédelmeztem Niel méltóságát, ráadásul csináltam neki reklámot. Szerintem a srác menedzsere simán lepacsizna velem. Biztos van neki, nem? A hírességeknek lenni szokott.
– Mindjárt előveszem az epilátort – puffogok az orrom alatt. Valójában lenyugodtam, és nem rántanék fegyvert, de a biztonság kedvéért tovább lógok Niel karján. Inkább vele osztozom a magánszférámon, mint a szatírral. – Szóval… milyen kórság terjeng a vidéken?