Bűvész műsort tartottam az X sulisoknak, de az eltüntetős mutatványnál véletlenül mind egy szálig bezsebeltem őket, aztán senkit sem találtam a káoszban.
A beköltözés óta ilyen és efféle rémálmok nyúznak.
Néha bónusz is jár melléjük. Most épp arra riadtam, hogy rám potyogott egy rakat iskolai szuvenír.  A cerebro sisak a homlokomon koppan, a talpam belesüpped a kedvenc, bolyhos szőnyegembe, pontosabban beletoccsan. Az émelyítő alkoholszag azt súgja, Logan dugi piájában áztatom épp magam. Fene egye meg…
Bezzeg amikor a szerb maffia elől menekültem, akkor aludtam, mint a bunda!
Tuti gebasz van az agyammal. Vaaagy az is lehet, hogy az a feng shui hókuszpókusz okozza. Ezen így jó felbuzdulni, mert a szobámat sokkal könnyebben átrendezem, mint az agyamat. Na, szuper, az lesz a tuti. Ki is ürítem, hogy később tiszta lappal kezdjek. Már a szobát. Az agyam így is elég sivár.
Előrántom a fogkefét, és célba veszem a konyhát, az elmélyült szájsikálás közben megfontolom, kitől kérhetnék segítséget bútorozási meg alvási ügyekben. Kicsit gondban vagyok a lakótársakkal, szerintem nem is találkoztam még minddel. A hírhedt hírességet például olyan jól rejtegetik, hogy azóta sem találom. Bár nem is igazán firtattam, kit keresek.
Megtorpanok a nappaliban. Tátott számon kicsordogál a fogkrém. A nyálas hab először az én államat maszatolja össze, aztán Pókemberét a pizsamanadrágomon.
Ismeretlen srác tesped előttem a fotelben, az életkedve fele akkora sincs, mint a táska a szeme alatt. Mondjuk érthető, engem is letörne, ha chipset meg energia italt kellene reggeliznem.
Ennyire nincs kajánk? De hát a héten nem is fosztottam ki a hűtőt...
Letörlöm a képemet, és ösztönösen lenyelem, ami a számban van, aztán ugyanilyen ösztönösen öklendezni kezdek a mentolos pasztától. Vizes pohár elő, rövid öblítés, majd vissza minden a zsebbe.
Sebaj. Korán van, és úgy tűnik, a srác sincs a helyzet magaslatán, plusz voltak már ennél ezerszer bénább bemutatkozásaim.
– Jó re… – köszönnék rá, ám azzal a lendülettel el is harapom a végét.
A pikulát. Mi van, ha ő a celeb?!
Ráhunyorítok, aztán körbekémlelek, de sehol senki, aki megválaszolná az égető kérdést.  Pedig, ha ez itt a ház sztárja, akkor nekem úgy kell csinálnom, mintha nem látnám. Határozottan emlékszem erre, Romy rögtön az első nap figyelmeztetett rá.
És ha nem ő az? Akkor giga nagy bunkóság lenne csak úgy továbbmenni.
Kínomban a csillárral szemezek, és milyen jól teszem! Szinte azonnal megvilágosodom tőle. Nem is muszáj látnom a srácot. Attól még beszélhetek hozzá!
– Jó reggelt! – nyögöm ki végre, csukott szemmel. – Freddy vagyok, nemrég költöztem be. Bocsi, amiért furán viselkedem, csak Romy arra kért, hagyjam békén a hírességüket. Ha rólad volt szó, jelezz nyugodtan, és már itt sem vagyok! Azért hagyok hátra valami kaját, jó? – Előveszek egy doboz fánkot. Téblábolok vele kicsit vakon, végül jobb híján lerakom magam elé a földre. – Esküszöm, most nem én raboltam ki a konyhát. Sőt! Mindjárt feltöltöm a frigót, addig meg nyugodtan vegyél ebből.
Teszek pár lépést hátra, nehogy a srác fenyegetve érezze magát. Jól beletolatok egy cserepes növénybe, de minden oké, sikerül elblippelnem a gazt, mielőtt felborulnánk egymásban.

Amint kiürül a torkom meg a kezem is, felmutatom a hüvelykujjam.
Tök rendes a srác! Így már tényleg nem nézhetem levegőnek. Miért is lettem eltiltva a hírességtől meg az ugróegértől?
Ügyetlenül illesztgetem össze fejben a homályos puzzle darabokat. Azt tanultam, a szélével kell kezdeni, de a keret megvan, a keret az, hogy nem szabad a sztárral koketteznem. (Kokettálnom? Néha annyira nehezek a szavak. Reggelente majdnem szám-súlyuk van.)
– Igen, állandó. Mármint amíg ki nem hajítanak – csevegek a lámpával, addig sem látom a celebet. – A bentlakásos sulival elég csehül álltam, remélem ez jobb lesz. És köszi! Tele vagyok pókis cuccokkal. Ebből is van még.
Leviszem a csodálatos, vak bemutatkozásomat, de a hatodik érzékem azt jelzi, félresiklott. Kellemetlenül sistereg a levegő. Pedig még fánkot is ajánlottam! Mi lehet a gond?
A srác, aki nem híresség, mégis az, olyan kiakadást tol le, hogy elillan a jobb mamuszom. Nem igazán rám mérges, de közben valahol mégis.
Visszatérek a félkész kirakómhoz. Mi kerül a közepére? Azért kell kerülnöm őt, mert…
Gonosz? Undok? Veszélyes?
Megrázom a fejem. Amíg nem jött elő a sztár-kerülős téma, full jófejnek tűnt, barátságosan viselkedett meg minden.
Gratu nekem, ezt jól elszúrtam magamnak.
Rajongókról, kalóriáról beszél, közben villámként csap belém: itt én voltam a gonosz, az undok meg a veszélyes.
A rettenetes tini lány!
Összerezzenek. A bőröm bizsergése alapján közelebb került hozzám a srác. Mármint térben. Hullámhosszon messze van.
Kikukucskálok a pilláim alól.
Nyugi, pulzus, nyugi, gyomor. Agy mindjárt kezeli a helyzetet. Rögtön újraindul, csak még abbahagyja a sajgást, és megvárja, hogy kéz letörölje a nedvességet a szemem csücskéből.
Úr Isten.
Nedvesség? A szemem csücskében?
Ne már!
– Nem sírok! – tisztázom a sráccal, mielőtt félreérti. Az első sorból, teljes képernyőn meredek rá. Nem segít lehiggadni. – A csipa tehet róla! Meg reggel rám hullott egy sisak, és kicsit lüktet a fejem!
Micsoda mentés! Most kellene lassítani, és nyugodtan, értelemsen megbeszélni a dolgokat.
Na jó, de hogyan?
Itt áll előttem egy elméletileg híres srác, aki úgy néz ki, mintha igazából neki lenne szüksége kiadós sírásra, csak nem tud róla, szóval helyette sértett meg elveszett. Egy kiskutya, akit hazahoztak a menhelyről, aztán magára hagytak, és megtiltották nekem, hogy megsimizzem, ezért odakapott. Pedig nem is harapós. Illetve kicsit az, de szerintem azért, mert felidegesítettem a hülyeségemmel. Plusz a kialvatlanság meg a chips morzsák alatt azt hiszem, helyes is?
Stop! Gyorsan úgy döntök, mégsem helyes, másképp zavarba jönnék. Azt nem akarjuk. A kutyás hasonlat bőven elég az égéshez.
Jézusom, Freddy, ne ásd mélyebbre a gödröt!
A számnak néha nagyobb hasznát veszem, mint az eszemnek, szóval nekiállok hadarni.
– Figyu, jól átgondoltam, és megfejtettem! Tőlem akartak védeni. Mert hogy lány vagyok, meg elég fiatal is. Szerintem Romy nem hitte el, hogy nem ismerlek. Amúgy az baj? Mármint, hogy nem ismerlek – ékelem közbe, bűnbánóan az ajkamra harapva. – Úgy értem, hírességként. De egyébként nagyon szívesen megismernélek! Emberként, tudod. A fánkkal nem etetni akartalak, vagyis persze, azért adtam, hogy egyél belőle, de nem kötelességből ajánlottam fel, hanem mert bénán barátkozom, és a kaja az egyetlen trükköm. – Feljövök egy levegőért. – És igen, teleportálok, illetve olyasmi. El- meg visszapakolok dolgokat. De főleg el. Talán ezért sem akartak a közeledbe engedni. Két lábon járó feketelyuk vagyok! Ha a barátom lennél, én is féltenélek magamtól!
Grimaszba rándul az arcom. Szuper, most tuti megjön a kedve haverkodni velem.
A hátam mögé nyúlok, és a karomra terítem a pókemberes pizsi nacit, amit Mate-nek szántam anno. Ő úgy is jobban szereti Batmant. A srác felé kínálom a hacukát, engesztelésül, békülésképp.
– Lehet, hogy most azt gondolod, full kattant vagyok, és hogy jobban jártál volna, ha tényleg békén hagylak. Tökre megértem. De azért nyugodtan szólj, amikor szükséged van valamire! Szinte minden van a zsebemben.
Lebandzsítok a nadrágra, felnézni perpillanat túl kínos. A látványtól felszirénázik bennem egy kérdés: mi a nyűgért akarna sztár srác egyengatyát hordani velem? Az összes vér kiszáll a fejemből, és közben lángol a képem. Nem értem, hogyan. Egyáltalán lehet valaki egyszerre sápadt és paradicsomvörös? Ez ilyen mutáns dolog?
Villámsebességgel rántom vissza a kezem.
– Tudod, most baromira szeretném eltüntetni magam – préselem át egy kényszeredett mosolyon, ezúttal tényleg a sírás szélén.

Elzsibbad az arcom a tejbetök vigyortól. Eljátszom az ötlettel, milyen sirály lenne pók-rajongói klubot alapítani. Berendezhetnénk egy múzeumot is vagy valami! Ha ketten vagyunk ellene, talán Kén Parkerrel is megküzdünk! Mármint elvi szinte. Fizikailag nem mernék hozzányúlni.
– A cerebro sisak – szipogom. Mármint állítom. Tök higgadtan, ugyanis egyáltalán nem sírok. – Rémálmom volt és magamra ejtettem.
Sztár srác szeme majdnem egy vonalban van az enyémmel, max tíz centivel feljebb. Ez meglep. Most esik le, hogy eddig azt hittem, minden híresség legalább egy fejjel fölém tornyosulna. A végén még kiderül, hogy Pókember sem nőtt nagyobbra!
Először irtó bambán kancsalítok a közeledő kézre. Nem értem, mit keres ott. Aztán nem tudom, hogyan szépíthetnék a reakción. Ész nincs itt sok, van viszont az autópilóta, amivel szépen közelebb araszolok, oldalra billentem az állam, és hirtelen belőlem lesz simit kunyeráló kiskutya.
Kiégek. Pedig elvetemült tinilányoknak még nem kéne.
Árad valami melegség a srácból. Vagy talán csak a tenyeréből szivárog a testhő. Mindegy, a lényeg, hogy nyugtatóan hat, csupa kellemeset idéz fel. Anyu mézédes kamilla teáját, a Mate szobájában szétszórt képregények nyomdaillatát, Kurt selymes, mélykék bundáját.
Tudtam én, hogy nem harap!
Irracionális lányok – mondja.
Mint én – bólogatok.
Mekkora mázli, hogy Pókember megmentett! Nem is sejtettem, de neki köszönhetem, hogy nem váltam elvetemült fiúbanda fanná.
Vajon csak úgy civilben rajonghatok sztár srácért? Vagy korai lenne? Végül is ajánlott valami ilyesmit. De igen, valószínűleg korai.
Egyelőre beérem az elölről kezdéssel. Megtörlöm a tenyerem, és mikor már tuti biztosan száraz, finoman rászorítok az elém tartott kézre. Elismétlem magamban háromszor sztár srác nevét, akár egy varázsigét.
A dinoszaurusz szafari hallatán erősebben markolom az ujjait, aztán sietősen elengedem őket. Nem szabad túl lelkesnek tűnni, a végén még észreveszi, hogy én is csak egy irracionális lány vagyok, aki bármit megadna, ha ellophatna egy T-Rexet az erkélyéről.
– Jaj, nem – ábrándítom ki magunkat. Akkora isten azért nem vagyok, hogy világokat rázzak ki a kisujjamból. – Egyetlen zsebem van, de az végtelen, és tartósításra is jó.
Niel okésan, sőt, örömmel fogadja a gatyát, amitől valami csiklandozni kezdi belülről a mellkasomat. Más – köztük én is – elalélna tőle, milyen ciki páros nadrágot ajándékozni valakinek, akit tíz perce ismersz.
Mágus? Varázsbejáratokkal? Akkor már mindent értek! Tuti tündérport szórtak rá.
Vége, feladom az erőlködést, felszínre tör a fangirl.
Mire a vigasztalás végére ér, már a csodálattól és az izgatottságtól nedves a szemem. Közelebb suhanok hozzá, hogy a karjába kapaszkodjak. A pókis nadrág útban van, ezért átvetem Niel vállán. Úgy is neki szántam.
– Vigyél magaddal! Légyszí? – Szinte összeér az orrunk, és ildomos lenne mérsékelni magam, most jöhetne a zavart pironkodás is, de Pókember szentélyek és dinoszauruszok költöztek a fejembe, hol van itt hely cuki mosolygödröcskének meg pasis ádámcsutkának?! (Azért a sarokban meghúzhatják magukat.)
Niel piercingje ütemesen csilingel, talán az idegességtől, pedig igazán nincs miért idegeskedni. Megint megsuhint valami kellemes, meleg érzés, a jókedvvel és a rajongói lendülettel együtt a fiú nyakába röptet. Különben is ölelést emlegetett – fojtom el magamban az instant megbánást.
Mellékesen a kezébe nyomok egy ajakírt a szétcsócsált szájához.
– A dinoszauruszokat is meg szeretném nézni! – áradozom. – Totál biztonságos lenne! Elrakom őket, ha megpróbálnak megenni! Bármikor kölcsön adom neked én is a zsebemet! Kaphatsz belőle akármit! Használhatod nyugodtan szállításhoz meg raktározáshoz! – Kérlelően lóbálom a karját. – Ugye elviszel mágia túrára? Ugye varázsolsz nekem? Hmm, Niel? – Az izgatottságtól lepotyog körülöttünk egy tucat régi plüss: dinós, egeres, pókis, mindenféle. – Bocsi, majd elrakom őket – ígérem kurtán, és folytatom a kuncsorgást. – Légyszí, Niel? Rakj zsebre!
A csuklóját véletlenül sem eresztem. Akinek kamillatea-képregény-mélykék hangulata van, az előtt szabad túl őszintén és zakkantan viselkedni.

A kócos haját nézegetem. Az enyém valószínűleg rosszabb, utoljára tegnap reggel látott fésűt. Megigazíthatnám, de a hátsimi miatt nem próbálkozom ilyennel. A végén még véletlenül mellkason könyökölöm, vagy még rosszabb: félreérti a mocorgásom, és abbahagyja a simogatást. Amit persze ok nélkül csinál. Tökre nem sírok. Ettől függetlenül jól esik. Elraktározom későbbre. Kapóra jön majd, amikor tényleg szomorú és magányos leszek.
Azt állítja, hasonlóak vagyunk, és dicséri a képességem. Ilyet is ritkán hall az ember egy helyesebb, gödröcskésebb Harry Pottertől. Akkora vigyort villantok rá cserébe, hogy megszámolhatja a fogaimat.
– De tudsz varázsolni! Annál nincsen királyabb! – Apait-anyait beleadok. Muszáj megmagyaráznom neki, mennyire menő. – Pókembert csak iskolás koromban kedveltem meg, de a varázslókat ovi óta imádom! Te vagy az esti mesék legklasszabb szereplője! És tuti biztos vagyok benne, hogy a varázskönyved nélkül is mágikus lennél!
Szusszanok egyet.
Ne legyél túl sok, Freddy! Ne készítsd ki az irracionális lányságoddal!
– A tiéd – bólintok komolyan. Mate megértené, sőt, támogatná, hogy átruházom egy cuki mágusra a neki szánt nadrágot.
– Ezért kell gyakorolni! Hogy jobb legyél! – biztatom. Kihúzom magam és a mellkasomra csapom a tenyeremet: – Például velem. Nem dicsekvésképp, de tényleg hasznos tudok lenni. Főleg közelharcban! Tökre szívesen megvédelek azoktól a veszélyektől.
A hirtelen felindulásból elkövetett ölelés után másodszorra is megfogadom, hogy tűrtőztetem magam.
Úgy viselkedem, mint egy szeretetéhes kisgyerek. A pszichomókus imádott volna erről beszélgetni velem. A szeretetéhségről meg arról, miért vagyok mindig túl sok és közben sosem elég. Örülök, hogy a Blip után elfelejtettek visszaküldeni hozzá.
– Ajakápoló – bólogatok megint, és ügyesen meghúzom magamnak a határt: nem kenem rögtön én a szájára. Látod, Freddy? Megy ez.
Persze mehetne jobban, de a pikulába, hát dinoszauruszokról van szó! Ki lenne képes ennél jobban visszafogni magát?
– Mondtam, hogy majd megvédelek – motyogom. Ez most pont olyan, mint amikor Caldi lebeszélt az Eiffel Torony ellopásáról, és helyette a vegasi másolatot ajánlgatta, aztán abból sem lett semmi. – Mamutokhoz, űrlényekhez, akár szörnyekhez is vihetsz. Nem fogok megharagudni. Légyszíííí?
Kérdéses, a plüss zuhé vagy a lebiggyesztett szám meg a kérlelő pislogás győzi-e meg. Valójában nem számít. Zsebre fog rakni, és ez a lényeg.
Zsizseg bennem az izgatottság. Még a mamusz is visszatér a jobb lábamra, hogy részt vegyen a kalandban.
Belecsimpaszkodom Nielbe. Halványan érzem a szorítást a derekam körül. Még hogy harapós a mágus és veszélyes a világutazás! Ő itt a legrendesebb, legszuperebb mágus, és ez a legizgibb, legbiztonságosabb világutazás valaha! Sosem csal a megérzésem! Felveszem a kellemes, megnyugtató dolgok listájára Nielt. Kamilla tea, ropogós képregények, mélykék bunda, plusz gödröcskék és csilingelő piercing.
Először a varázskönyvet vizslatom, aztán a szobában forgok körbe. Elkezd kiszáradni a szám, innen veszem észre, hogy egy ideje tátva van. A tenyeremmel tolom vissza az államat a helyére.
Mate-et egészben felfalja majd a féltékenység, amikor megmutatom ezt neki!
Előrántok egy mobilt, hogy megörökítsem a multiverzum legkockább kockalakját. Odafigyelek a kamera szögre, Neil véletlenül se kerüljön bele. A hírességek allergiások a paparazzikra. Ennyit még én is tudok!
Niel a mancsomba ad egy figurát. Beleremeg az ajkam a meghatottságba. Rögtön elsuvasztom az ajándékot, és mielőtt átgondolhatnám, ismét a srác nyakába vetődöm. Max felborulunk. Ennyi párna között csak puhára tudunk esni. Akad nálam bónusz vánkos vész esetére.
Az ügyetlen ölelésből még ügyetlenebbül kibontakozva, kiszúrom csettintős padlizsán bácsit. Ráhunyorítok a szoborra, aztán Nielre. Nem hagyhatom ennyiben. Előbamfolok egy babás öltöztető készletet, és kikeresem a legfodrosabb ruhácskát meg a legvirágosabb kalapocskát. Szépen ráadom őket a bábura. A nagy koncentráció közben nyalókát teleportálok a fogaim közé.
– Édes a bosszú – selypítem. Elégedetten somolygok le a műre. Niel hangjától kapok észhez. – Oh, bocsi. – Előveszem a dobozt, tele nyalókával, és megkínálom. – Kérsz te is?
Bepózolom a fotózáshoz a szobrocskát arról, akit nem nevezünk nevén – főleg azért, mert nem emlékszem, hogy hívták –, közben pedig válaszolok végre a kérdésre.
– Szerintem nem vagyunk rokonok. Én legalábbis nem tudok róla. – Magasba emelem a mobilt, csekkolni, van-e wifi. Igazából mindegy, később is ráérek Mate szívét fájdítani. Vágni fogok neki egy montázst a legjobb képekből!
Lehuppanok a párnák közé, álltámasztéknak magam elé idézek egy élethű R2D2 plüsst.
– Viszont Caldi, aki beajánlott hozzátok, Romy nagybátyja vagy mi. Azért én önéletrajzzal meg motivációs levéllel jöttem, biztos, ami tuti. Mondjuk szerintem Romyt a képességem vette meg, és az, hogy mindketten blip áldozatok voltunk. – Magamhoz szorítom R2-t. Szegénynek kicsit bolt és csomagolás szaga van, biztos nem szellőztettem ki, miután elcsakliztam. Fújok rá gyors pár spricka szövetfrissítőt. Málnás-citromosat. Anyu is mindig azt használt. – Te? Honnan ismered őket? És hogy kerültél be a klubba? Amúgy nem kérsz valami rendes reggelit? Caldiról eszembe jutott a svédasztalos kaja, amit lenyúltam Vegasból.

Limitált képességek? Maximum úgy limitáltak, ahogy a szezonális kávék meg az ünnepi sütemények: nem jutsz bárhol és bármikor hozzájuk. Ezt mégsem rágom a szájába, majd egyszer rájön magától. Világokat ránt elő a zsebéből vagy mi fene!
Feljebb borzolja a haját, nyer tőle pár centit. Kábé olyan magas lehet így, mint Kurt.
Stop! Ne legyél nevetséges, Freddy! Ideje leszokni róla, hogy minden helyes fiút Kurthöz hasonlítgatsz.
A szülinapos kommenttől elérzékenyülök. Kedvem támad még több ajándékkal elhalmozni őt, de elnyomom magamban a késztetést, mielőtt megint túl sokat adok magamból. Nem is értem, hogy fér össze ez a nyavalya a kleptomániámmal. Milyen tolvaj osztogatja a zsákmányt huncut gödröcskékért meg csillogó, mese-kék szemekért?!
Niel somolyog. Látszik rajta, nem sejti, hogy egyszer letéptem Wolverine karját, és egyedül hoztam ki három mutánst egy meghibásodott Danger Roomból. Rendes vagyok, nem lohasztom ilyenekkel a kedvét.
– Okés, akkor én meg a férfiúi büszkeségedet fogom megvédeni – fogadom ünnepélyesen. – Bármikor megmenthetsz. Lehetsz te a hős mágus lovag, én meg a toronyba zárt királylány. Mármint a lánykérős, szerelmetes rész nélkül! – teszem hozzá kapkodva. Késő, javában pörkölődik le a fülem hegye. Sietősen ásom tovább a síromat, és bele is fekszem: – Nem flörtölni próbálok, eskü. Az sokkal rosszabb lenne! Amikor legutóbb megpróbáltam. eltűnt az áldozat, és azóta sem találom.
Jaj! Visszaadja a balzsamot. Fixen félreértette. Most mondjam meg neki, hogy nem azért stíröltem az ajkát, mert rá akarok cuppanni? De akkor jön az okosság, hogy a tagadás igazából beismerés. Ebből már sehogy nem jövök ki jól…
– Persze – motyogom. Körültekintően teszem el a szájápolót, véletlenül se érjek közben Nielhez.
Izgalmas másvilágok és kalandok ígéretével csitítom a zavarom. Különben is, akinek dimenziók lapulnak a tarsolyában, az biztos találkozott nálam cikibbel, nem? Aki dinoszauruszokkal meg Csodaországokban lóg nem pont rajtam fog kiakadni, ugye?
Ugye!
Egy csapásra visszatér a lelkesedésem, és onnantól rohamosan fokozódik.

Ahhoz képest, hogy először teszem be ide a lábam, a kockabarlang a legbarátságosabb, legismerősebb hely valaha. Mate-re emlékeztet.
Szuper! Sokkal szerencsésebb Mate-hez hasonlítani Nielt. Attól nem jövök zavarba.
Jót kuncogok a hereállon. Az epres ajakírt sajnálom a csúnya muksó repedezett padlizsán pofájára kenni, helyette illatos tollal sminkelem ki. Kap eyelinert, pirosítót meg rúzst is.
– Az én mumusaimnak ember alakja van és üres tekintete – vallom be közben szórakozottan.
Fél szemmel figyelem, milyen nyalókát kotor ki Niel. Felvezetem a savanyú cukrokat a bevásárló listára.
Rábazsalygok. Nincs itt mitől feszengeni. Oké, a srác elég varázslatos, de közben pont olyan elvarázsolt, mint Mate vagy én. Kiáltott abból, ahogy a nadrágot nézegette, és most üvölt a fanboy bunkiból.
Így könnyű odakucorodni az ágyára és nem belegondolni, hogy épp egy fiú ágyán kucorgok. Még azt sem reagálom túl, amikor mellém telepedik. Szembe helyezkedem vele R2D2-val.
– Bármikor kapható vagyok egy herepofa áldozásra. Mit jelent az, hogy máshogy telik az idő?
Bizonyítom az előző állítást, és kerítek egy üres cipős dobozt a csettintősnek. A tetejére valami azonosító dukálna, a helyesírásom viszont gyatra egy olyan egzotikus szóhoz, mint a Tanosz, így némi töprengés után inkább ezt körmölöm a fedőre: „suvasztani való here”.
– Caldi Romy és Lili nagybátyja. Valójában Dimitrynek hívják, csak összemostam a művésznevével, és rajta ragadt. Elég rossz vagyok az ilyesmiben. De téged megjegyeztelek, Niel! – Kihúzott háttal, büszkén szólítom meg. Egy szótaggal még én is boldogulok, na! Főleg, ha az az egy szótag egy dimenziókkal zsonglőrködő mágushoz tartozik.
Talán egyszer elárulom neked, hogy most kicsit Pókembernél is menőbbnek tartalak.
Egyelőre leköt a csodálkozás.
– Fiúnak adta ki magát? Miért?
Enyhén csücsörítve meredek rá.
– Irigyellek. Nekem nem igazán sikerült eddig barátokat bevonzanom.
És amikor összejött, hiába törtem magam, hiába csimpaszkodtam beléjük. Jól cserbenhagytak. Vagy én őket…
R2-val együtt a gyászos gondolatot is félrehajítom, és közelebb fészkelődöm Nielhez. A kódex fölé hajolok, ám továbbra sem bírom kiolvasni a tartalmát
Azon kapom magam, hogy a lapokhoz és Niel lábához vészesen közel kutakodom az enyves kezemmel. Gyorsan összekulcsolom a hátam mögött, az a legbiztosabb.
– Ezzel utazunk Wonkához? – Óvatosan teszem fel a kérdést, szinte tátogom, nehogy lefújjam a tündérport Nielről és a könyvről. – Képek nincsenek hozzá? Úgy sokkal könnyebb lenne. Egyébként ki írta? És hogy tudod kisilabizálni? Rosszabb, mint a kézírásom.
Álmélkodom egy darabig, megvizsgálom minden szögből az ereklyét. Nem bírom tovább. A mancsom ismét a papír közelében ólálkodik.
– Hozzá szabad érni? – mormolom. Felsandítok rá, és rájövök, hogy érzem a leheletét a homlokomon, olyan közel másztam hozzá. Ildomos volna bocsánatot kérnem meg távolságot tartanom. A sóhaj és a hozzá csapódó bamba kívánság erősebbnek bizonyul az udvariasságnál: – Bárcsak fertőző lenne a varázserőd! Szívesen elkapnám…
Méregetem, mintha várnám, hogy rám köhögjön, aztán végre odébb kepesztek. Arra gyanakszom, a sztár srácok – mágikusak vagy sem – nem kedvelik az aurájukba furakodó, random lányokat.

Csiklandoz egy megérzés belülről: egyszer még a fejembe fog szállni Niel mosolya, és az, hogy közöm lehet hozzá. Mindegy. Plusz egy függőség nem oszt, nem szoroz, szóval elégedetten visszabazsalygok rá.
Az arcom elé húzok egyet a vállig érő tincsek közül, és áttanulmányozom. Sokáig kellene növesztenem, hogy bárhová feljusson rajta.
– Dobok le neked kötéllétrát – ajánlom fel inkább. – Persze csak ha a férfiúi büszkeséged is okéban van vele.
A flörtölés vádját ugyan lemosom magamról, cserébe bekukkantást engedek a nyomi szerelmi életembe. Vagy inkább annak hiányába. Így jár az ember, amikor kék, szőrös lovagok az esetei, akik kiteleportálnak az életéből, előtte meg más királylánynak udvarolnak.
Felsóhajtok, és rövidre zárom az önsajnálatot. Kit érdekel? Összetörheti a szívem, csak lenne már itt!
Niel sztársága ellenére ezerszer megközelíthetőbb Kurtnél. Nem utolsó szempont, hogy ő épp itt van velem térben meg időben, és az sem kizárt, hogy kicsit elbűvölt a varázserejével. Érthetetlen késztetést érzek lecsupaszítani neki a lelkem. Bár azt hiszem, sok izgalomra nem bukkanna benne. Egyszerű vagyok, mint a faék, és ezt egy telepatától hallottam. Szóval inkább nem untatom a részletekkel.
– Első szerelem, tök reménytelen, csak jó vagyok az álmodozásban – foglalom neki össze. Kicsit kaparja a torkom az igazság. Igyekszem elviccelni. – Látod? Vigyázni kell velem! Én is tudok bután rajongani – böködöm oldalba. Rögtön megbánom. Az oldalba böködéshez ennél azért közelebbi ismeretség kellene, ez most majdnem olyan, mintha nekiállnék köszönés helyett megcsiklandozni a bolti eladót.
Előrukkolok valami szépítéssel. Hülye ötlet, szokás szerint se füle, se farka az egésznek.
– Ja, úgyhogy lehet, tőlem kellene magadat megvédened. Elvetemült lány vagyok, meg minden. Szerencséd, hogy nem téged pécéztelek ki! Mármint nem fenyegetésként, és ez sem flörtölés, csak azért tudjon róla a férfiúi önérzeted, hogy ha mégis az lenne, érted kellene aggódnia, nem értem. Te jófiúnak tűnsz. Én meg elég rossz vagyok.
Befogom a csőröm. Elérkezem a ponthoz, ahol csődöt mond az őszinteség. Nem árulhatom el neki, mit értek „rossz” alatt, mert akkor tényleg elijesztem, és nekem most égető szükségem van rá, hogy Niel kedveljen. Lényegtelen, miért. Olyan ez, mint megszomjazni. Nem töprengek rajta. Iszom és kész.
– De ígérem, ha zsebre teszel, jól fogok viselkedni!
Ezzel a fogadalommal kapaszkodom belé, amíg átrepít a kockalakba.

Tuti van valami a levegőben. Ülünk egymás mellett az ágyon, és igazából, most már akár meg is csikizhetném, annyira oldott a hangulat. Talányos, mivel tette azzá. Akkora varázslat, hogy a világidézés egészen eltörpül mellette.
A mumusaimról mesélek neki, és már nem aggódom rajta, elkergeti-e mellőlem az őszinteség.
– Emberek – felelem a kérdésére. – Tudod, olyanok, akiknek nem fáj másnak fájdalmat okozni. Meg azok, akik hátat fordítanak, amikor szükség lenne rájuk. – Hiába szeretném, nagyobb, hatásosabb szavakkal megfogalmazni, ennyire futja. – És a te mumusaid? – fürkészem az arcát.
Masnit kötök lila szalagból herepofa rögtönzött koporsójára, hogy lefoglaljam valamivel a kezem.
Elmosolyodom a lovagias rugdosós ajánlaton. A többi infó fokozatosan rögzül az agyamban.
– Lassabban telik kint az idő? Hát ez ultra szuper! Akkor bejöhetnél aludni, és órákat spórolnál meg! Lehetne itt olvasni, sorozatozni, vagy akármit, anélkül, hogy rámenne a fél napod!
Legszívesebben kérnék egy kulcsot a szobához, de valami azt súgja, nem egészen így működik a dolog. Azért én elképzelem, milyen pizsipartikat lehetne rendezni itt. Caldi kusza rokonsága a háttérbe szorul mellette, nem is győzködöm róla különösebben Nielt.
– Pedig mindkettejüknek a nagybátyja – vonok vállat.
Vajon, ha elárulom neki az összes személyes adatomat, meggyónom minden bűnömet, és odaígérem a fél királyságomat, akkor megengedi, hogy beköltözzek a zsebébe? Ilyen ábrándok ülnek az ajkam csücskében, mialatt odanyújtom neki a jobbomat egy friss bemutatkozáshoz.
– Winifred Gemma Wilson. Papíron huszonnégy éves. Csettintésre tizenkilenc. Nyugdíjas X-men, ex-bűvészsegéd, tolvaj és széf. Nagyon örvendek! Ha feszengenél, szólj! Még nem próbáltam fiúnak álcázni magam, de szerintem menne.

A barát-hiányos beismerés keserű ízét elmossa Niel tejszínhabos forrócsoki-szerű válasza. Érzem az édességét a nyelvemen és a melegségét a mellkasomban. Az élet metaforájának nevez. Nem vagyok elég okos, nem értem pontosan a mondat jelentését, de valahogy érzem, mire céloz. És ilyen szépet soha senki nem mondott még nekem.
Fura késztetések buzognak fel bennem. Oda akarom ígérni neki az egész királyságomat, nem csak a felét. Szeretném megnöveszteni a hajam, hogy felmászhasson a tornyomba, aztán rövidre vágni, hogy velem maradjon. Macskává változni, mint Lili, és dorombolva hozzádörgölőzni.
Attól félek, a fura késztetések mindjárt a karjába röpítenek, ezért megkapaszkodom a takaróban. Az élet metaforái nem teperhetnek le gyanútlan fiúkat az ágyra!
– Persze! Tiéd a szerep! Legyünk barátok! – bólintok kitörő lelkesedéssel.
Zseninek hív. Effélét sem hallottam soha mástól. Még egy bók, és a párnák közé döntöm meghatottságomban. Jobb figyelmeztetni a veszélyre.
– Niel, most, hogy barátok vagyunk, el kell árulnom valamit. Naaagyon – a hatás kedvéért elnyújtom a szót – rosszul mérem fel, mekkora távolságot illik tartani, meg ilyesmi. Figyelmeztetned kell majd, amikor kezdesz besokallni! És ne legyél velem túl rendes, különben a nyakadban fogok csüngeni, oké? – Összepréselt szájjal várom tőle a beleegyezést.
Mivel innentől Niel dolga lerázni, bátrabban mászom vissza a magánszférájába, a könyvet tanulmányozni.
– Ha ebből származik a varázserőd, és ami benne van, azt te írtad gyerekként, akkor valójában te vagy a mágia forrása, nem? – ráncolom a homlokom, végigsimítva az egyik oldalon.
Amikor arra kér, ne tegyem zsebre a kódexet, visszahúzom a kezem, és az ajkamra harapok. A végén felkenhetem rá azt az epres balzsamot.
Amúgy jogos, nincs min megsértődni. Kleptomániás vagyok, tolvajként mutatkoztam be, ráadásul nyúltam már le fontos tárgyakat, például Kurt egyik alakváltós karóráját. Az ördög se érti, miért esik mégis ennyire rosszul Niel kérése.
Gyorsan letörlöm az ábrázatomról a szomorúságot, és viszonzom a fiú vigyorát. Olyan közelről villantja rám, hogy fejest tudnék ugorni a gödröcskéjébe.
Az egyen nadrág és a közös wonkázás végleg félresöpri a bánat maradékát.
Idézek Niel és a rohamosztagosok elé egy paravánt az öltözködéshez, mert nem bírnám röhögés meg pirulás nélkül nézni, ahogy egy kartonbábu mögött vonaglik gatyacsere közben.
– Biztos nem kérsz semmit indulás előtt? – vetem fel. – Még mindig játszik a villásreggeli.
Hogy lássa, komolyan gondolom, odavillantok egy kétszemélyes asztalt, két széket, és megterítek. Közben nem mozdulok a kódex mellől az ágyról.

Hamar beérik a megérzésem: a fejembe szállt a mosolya. Biztos bőkézzel osztogatja, elvégre tinibálvány, vagy mi a frász. Sebaj, elhitetem magammal, hogy ez csak nekem szól, mert tényleg prímán álmodozom, és mert jólesik elhinni. Nem emlékszem, mikor mosolyogtak rám utoljára így. Talán soha.
Szeretném azt a pacsit, szóval hajlandó vagyok bevenni, hogy hozzám hasonlóan pórul járt a szerelemben. Mintha nem egy szőke herceg lenne, tele rajongókkal. Igen, persze, játsszuk el, hogy nem lopkodsz úgy szíveket, mint én… minden mást.
A tenyeréhez csapom az enyémet. Futtában összekulcsolom az ujjainkat is. Megkérdem magamtól, minek, mire volt ez jó, de megint ugyanaz a válasz: csak, mert jólesik. És ez valahogy pont nem ejt zavarba.
– Sok csokit – bólintok az orvosságra. Kiszalad a fejemből, mire írta fel, olyan vígan elvagyok.
Ja, igen. Kurt. Meg az elvetemültségem.
Felsóhajtok.
Azt állítja, félig pap. Ez valahol szerencse. Az eszem tartja a frontot, de ha nem tudnám, hogy szerzetes növendék, akkor a szívem tényleg képes lenne kipécézni magának. Még időben szólt.
Rámeredek, és extra komolyan gyónok.
– Hidd el, hozzám képest százszázalékos jófiú vagy. Hivatalos papírt kaptam a kleptomániámról, de az csak hab a tortán. – Jobb tiszta vizet önteni a pohárba, azaz önként lejáratni magam. Inkább tőlem hallja, mint mástól. Haladok hát előre a listán, és számolom az ujjaimon a bűnöket.  – Részt vettem pár rablásban, az egyik a hírekbe is bekerült. Egy ideig a nagybátyámnak dolgoztam, aki ilyen keresztapa féle a szerb maffiában. Csaltam néhány fogadáson Vegasban. Legyőzhetetlen késztetést érzek elcsenni híres emlékműveket. Rendszeresen hazudok az állásinterjúkon. Még mindig a blippelés előtti személyimet használom. És ghostoltam pár barátomat a depis időszakomban. – Halkan toldom hozzá a befejezést: – Mondtam, hogy Romy okkal próbált távol tartani tőlem.
Összeszorított fogakkal, összepréselt ajkakkal várom, faképnél hagy-e. Nem hibáztatnám érte. Mégis folytatom a sustorgást.
– Mondanám, hogy még elmenekülhetsz, de már tudom, hol laksz meg azt is, hogy nézel ki, és ha most lerázol, sírva fakadok, te meg túl rendes vagy faképnél hagyni egy pityergő lányt. Szóval bocsánat. Bemásztál a toronyba értem, kimenteni, aztán kiderül, hogy végig én voltam a sárkány. – Lezárom a szófolyamot egy mély levegővétellel. A padlót fixírozom csücsörítve, olyan rajtakapott gyerek stílusban, ahogy anyuval csináltam régen. Ha ez sem veszi el az igazság élét, akkor semmi.

Gyakrabban fogok gyónni járni Niel atyához. Könnyebbnek érzem magam, mióta kiteregettem neki a szennyest. Oké, egy icipici részem azért szorong miatta. Bennem van az a kényelmetlen éberség, mint amikor hajszálnyival rövidebb a szoknyád a kelleténél, és ha nincs más, ami lekössön, azon aggódsz, véletlenül se villantsd ki a bugyidat. A többi részem viszont képes lenne elröppenni egy bárányfelhőn. És Niel meg a zsebe épp eléggé leköt ahhoz, hogy ne rágódjam holmi bugyi-villantgatáson. Mintha be lenne csiccsentve a lelkem.
– Tökéletes helyen vagy itt mellettem – erősítem meg. – A maffiózó bácsikám az egyik mumus amúgy. Akit említettem. Mondjuk az nagyrészt az én saram. Miért is akartam megbízni egy pszichopatában? – A plafont fürkészem, várom az égi feleletet. Persze megint nem érkezik. Majd megkérem egyszer Niel atyát, hogy szóljon értem pár szép szót a főnökének. Most nem terhelem ilyesmivel, elég cefetül fest.
Profilból nézegetem az orra vonalát, az apró, bánatos vonalkét a szája csücskében, az árnyékot, amit a pillái vetnek a szeme alatti karikára.
Félrerakom padlizsántök díszdobozát, és odabújok mellé. Kitapogatom a kezét, és megint összefonom az ujjainkat. Most kivételesen okkal teszem. Anyutól azt tanultam, ahol a dumálás meg a lelkizés csődöt mond, ott érintéssel jó vigasztalni. Bár Niel nem árulja el, mi bántja, a vigasztalás ráfér, annyi biztos.
– Nem haragszom – szorítom meg a kezét.
Nem szeretnék átesni a lovon, ezért hátrébb farolok a matracon, onnan küldök vissza egy szórakozott vigyort a sármos mosolyára.
– Megbetegít téged a zsebed? – hüledezem. Először a saját homlokomra tapasztom a mancsom, utána az övére. Egyelőre okésnak ítélem a hőmérsékletét, az enyémnél legalábbis nem forróbb a kobakja. – Szólj, ha rosszul vagy! – kötöm a lelkére, megkísérlem leutánozni hozzá anyu szigorú ábrázatát. Attól tartok, megint csücsörítés kerekedik belőle, egy leheletnyi szemöldökráncolással. – Annyira nem akarom lázasan a világutazást, hogy hagyjalak miatta belázasodni!
Az nem hat meg, engem milyen mellékhatások érhetnek. Kemény fából faragtak. Bármilyen vírust meg oxigénhiányt legyűrnék egy dinós kiruccanás kedvéért. A legújabb, legmágikusabb barátom egészségét kockáztatni érte? Az más tészta.

Hogyan trafál bele minden gyengepontomba, olyanokba is, amikről nem tudtam? Eddig eszembe sem jutott olvadozni attól, hogy valaki a teljes nevemen szólít. És lássanak csodát, megtörténik.
Remélem, nem izzad a mancsom. Az kínos lenne.  Ajjaj, kezdődik a gondolatspirál. Gyorsan lopom Niel szövegét, és emlékeztetem magam, hogy mint a jófiúság, ez is relatív. A nyirkos kézfogás viszonylag alul van a mércén.
– Amikor csatlakoztam az X-ekhez, a suli igazgatója azt ígérte, gondoskodik a szüleimről, de úgy tértem vissza a csettintésből, hogy sem róluk, sem Kurtről nem tudott semmit. Eléggé szét volt csúszva mindenki. Inkább leléptem, mástól kértem segítséget. Az sem alakult jobban. – Az utolsó mondatot csak motyogom, aztán fürgén elterelem a témát. – De örülök, hogy az öt év nem-létezésem közelebb hozott minket – somolygok rá. – Mondjuk én egy fiatalabb, alacsonyabb Niellel is ugyanilyen szívesen barátkoztam volna.
Megint megböködöm a bordájánál. Már nem visszakozom meg szégyenkezem.
Mivel leszavazza a távolságtartást – hip, hip! – meg engedélyt ad a csüngésre – hurrá! –, végleg elfelejtem zavartatni magam.
A nevem megint úgy pördül le teljes hosszában a nyelvéről, akár egy varázsige, és én megigézve könyökölök előre törökülésben. Bólintással jelzem Nielnek: rendben, akkor csüngök tovább.
– Ha nem lennének képességeid, nem lenne mire rácsatlakoznia a könyvnek. – Mindentudóan felszegem az állam. – És látod? Én legfeljebb egy halom széttépett papírrá tudnám a saját könyveimet átváltoztatni. Szóval ne hurrogd le a kedvenc mágusomat, jó? – kacsintok vissza rá.

Pizsamában ülünk reggelihez. Mintha ezer éve együtt élnénk, és bevett szokás lenne.
Magunk elé halmozok mindent, ami beugrik: omlett, bacon, pékáruk, palacsinta mályvasziruppal, tej, kávé, kakaó.
Hol a lebegő gyertyára vigyorgok bamba ámulattal, hol Nielre, és őszintén nem tudom elképzelni, hogyan lehet bármi szuperebb annál a kellemes, megnyugtató bizsergésnél, ami épp átjár.
Koccintásra emelem a pókemberes bögrémet, aminek a párját elé készítettem.
– Egy csodálatos barátság kezdetére!
Mialatt békésen kortyolgatok és falatozgatok, kirajzolódik bennem egy elmélet. Közelebb hajolok Nielhez az asztal fölött.
– Tudod, mi jutott eszembe? Lehet, van valami hókuszpókusz benned – osztom meg vele. – Mármint a Harry Potterségen kívül. Valami spéci képesség, amivel bevonzod az embereket, és amire a lányok különösen érzékenyek. – Felkémlelek az ereklyére, megkocogtatom párszor az alsó ajkam a villával. – Vagy az is lehet, hogy valójában mégsem ébredtem fel, és csak álmodlak. – Betömök a számba egy fél tükörtojást, és jól megrágom a teóriával együtt.