Gregory díjazná, hogy közszájon forognak a győzelmi menetei, főleg hajlékony tornászok telt ajkán élvezne forogni velük. A krónikus heteroszexualitását első blikkre diagnosztizáltam, bár a jelenlétemben senkire nem bökött rá 80D felkiáltással.
Informátorom kerek pofijába meredve ritka látogatást tesz bennem a megfontoltság. Aggasztó, hogy nem ő az első kamasz, akit ilyen pikírt társalgásra inspirálok. A lehengerlő közvetlenségem meg az utánozhatatlan karizmám az oka vagy ennyire könnyű manapság a cukros bácsik munkája? Pete bá rég sárba tiporta a Maximoff nevet, nem ásom mélyebbre kétes vádakkal. Magamban tartom a kérdést, tesztelt-e azt az ominózus szakértelmet. Valószínűleg csak minden lében kanál, azért kevergeti kispadról a forró teát.
Gregory háreme vállrándítást kap, Lili csálé vigyort. Értékelem az alapos tájékoztatást, de túl jólnevelt vagyok egyetemisták nemi életében vájkálni – üzenem az ábrázatommal. Mákunkra. Engem a morális fertő, őt a kislányos zavar kerülgetné, ha belegabalyodnánk a részletekbe. Egyik rosszabb, mint a másik.
Kiegyenesítem, szélesebbre húzom a vigyort, amikor áttérünk az öcskösre. Na, ő fixen nem korhatáros téma.
– Elvontabb típus. Verbálisan kúrál. Gyorsasággal nem vádolnám.
Elszórakoztatnak a mikromimikái. Továbbra is macskás. Lopott kávéban oldja fel a nyúzottságát és beleártja magát mások dolgába. Utóbbihoz én is konyítok. Viszonzom a szívességet. Javára szól, hogy nem veszi zokon a kontárkodást. Kipöfékelek egy hahotát a teoretikus összefoglalóra.
– Egyetlen kifogásom lenne – hunyorítok rá. Megcsap a koffein és a cukor egyvelege a leheletében, annyira belemásztunk egymás aurájába. Illendően arrébb csusszanok. – Mágikus kalandba keveredtél és pont egy falikép intézett el? Nem a legdicsőbb küzdelem. Megérteném a titkolózást. Legközelebb nyugodtan színezd ki a sztorit, majd úgy csinálok, mintha nem kapnálak rajta.
Cinkos kacsintással, frizurakócolással búcsúzom, addig amíg megszervezem a csapattársainak a pihenőt. Hamar visszatérek, ismerkedem vele meg a humorával, keresem rajta a feles energiát, az ösztöndíjas gyászfeldolgozást, az árulkodó állati jeleket.
– Köze van a szaknak a természet adta tehetségedhez? Egyáltalán mi az istent oktatnak nektek? Minden sarkon rácáfol valaki az evolúcióra, vígan borogatják a tudományos elméleteket. – Kitárom a karom, prezentálom magamat a fizikai, biológiai és egyéb törvények áramvonalas cáfolataként. – Lássuk be, Mendel kezet foghat George Lucasszal, ebben az ökoszisztémában az X-gén recesszív öröklése pont annyira egzakt válasz, mint a midi-chlorianok.
Felkínálom pacsira a praclimat.
– Detto. Nekem is egyetlen adottság jutott. – Elég szemléltetést adtam, nem magyarázom tovább. – A bőrjáró betegen hangzik. Már bocs. Horrorisztikus sorozatgyilkos felhangja van. Hadd tippeljek! Macskaféle? Minket lokális glitch tarolt le. Asgardi eredetű. Bár tesó a padlizsánfejű népirtásából is kapott kóstolót. Bizarr, mázlista csavar, hogy végül egy térben és időben kötöttünk ki. A porlasztós incidens miatt részvétem. – Meglapogatom a lapockáját, és igyekszem kispórolni az együttérzés mellől a szokásos kritikát. Aztán meggondolom magam. Nem tesz jót a szervezetnek a bennrekedt méreganyag, egészségesebb kiengedni: – Ennyi szuperhős és egyiknek sem jutott eszébe lekapni Thanos karját… Az értelmetlen tragédiák netovábbja.
A fejemet ingatom, megnyugtatásként.
– Téged egyelőre csipázlak, max az egyetemet meg a torna szakkört fogom véges határidőn belül megunni. Akárhonnan nézem, a mágikus kaland intenzívebben izgatja a fantáziámat, mint a sántító gyakorlatok vagy az ejnye-bejnye, amit a felénk közeledő amazon tartogat számomra – mutatok az edzőnőre. Dörgedelmesek a léptei, morcos az ábrázata. Szívfájdalom nélkül kipaterolna a csapatból, pedig micsoda veszteség volna, még nem is látott tornadresszben! Összesöpörtem a vakolatot, békében, szertárban nyugszik a megrongált labda, az illetékesség relatív, a kávészünet indokolt. Hol itt a probléma? Hát már ingyen cappucinót sem osztogathat az ember fia? Pardon. A boszi és a szintezoid fia. Biztos itt van a kutya elásva. Mindjárt kiszáguldok diszkriminációt ordítva.
Lili bájos védőbeszédet pislog. Kiperkálom az ügyvédi díjat, szerválok pár flakon tejszínhabot, mielőtt elfelejtem és tehénné kamatozik. Pont ráérek két mondat között, szóval ajándékkosárba pakolom, masnit kötök rá, azzal együtt rakom az ölébe.
Odaperdülök Miss Andersonhoz, elé tartom a jobbomat.
– Maximoff. Thomas Maximoff, de a Tommy tökéletesen megteszi, a Speedről kezdek leszokni – toldom hozzá a Misterhez. – Miss Volkov ártatlan, félrevezettem a mérhetetlen kompetenciámmal. Valójában Sólyomszemem volt, nem sas, az is futókaland, egy másik világban. Hosszas – lehalászom a terem jobb sarkából a becslést –, fél perces töprengés után az imént arra jutottam, a segédedzőség mégsem nekem való. Azt mondják, az tanítja, aki nem tudja, én viszont probléma nélkül szaltózom. Az újdonság varázsán kívül nem sok varázslat lenne abban, hogy akrobata hölgyek bokasérülését diagnosztizálom újra. Mindenesetre egy élmény volt. Köszönöm a szíves vendéglátást. – Fürgén kacsót csókolok, kihasználom Anderson edzőnő dermedt döbbenetét és visszahuppanok Lili mellé, bizalmasan hadarom a fülébe:
– Nos, Lili Volkov, mágikus kalandor, bőrjáró és ösztöndíjas gyászfeldolgozó, a tényállás szerint kénytelen leszek távozni. Részben a felrobbanni készülő tanárnőd lelki békéje érdekében. De legfőképp a rohamosan zuhanó adrenalinszintem miatt. Kérdés: elrabolhatlak egy reggeli küldetésre vagy inkább kímélnéd a válladat és a reputációdat?
Mialatt meghányja-veti a dilemmát, talpra pattanok, az ő poharára is felrajzolom az önarcképem és az elérhetőségem. Hmm. Talán hagynom kellett volna, hogy Billy rám sózza azokat a névjegykártyákat. Na, majd legközelebb.
A lány felé fordítom az alkotásom, széles vigyorral hajolok le hozzá.
– Baráti ajánlat. Később ugyanúgy áll. Hálám jeléül. Sőt, alanyi jogon, mert adom a stílusod.

Lepacsizhatnánk rajta, milyen kevésre tartjuk a magánszférát, az enyémbe lazán belehajol, letapizza a bicepszem, lopja az italt, és nem olyan pofásan gyorsan, mint én. Pofátlanul ráérősen. Sokat leszűrni egy szimpla kézfogásból, amikor perceptuálisan fél évig tart, ez a mutatvány meg aztán kimeríti az ismerkedést. Befeszítem stabilabb kapaszkodónak a karom. Beugrik egy random kép idegenekhez dörgölőző macskákról. Rövid hmm a válasz Brooke bokájára, hosszabb a kávénak szóló elégedett sóhajra. Lili. Megjegyzem a nevét, egyelőre. Aztán magától megragad, amint lesz mit kötni hozzá. Gregory például rögzül, fehérneműszakértőként.
– Passz. Van több Gregory? Az enyém elfelejtette említeni a kosárméret-adatbázisát. Honnan szerzi be az infót? Erre specializálódott a képessége? Szólni kéne Victoriának, hogy veszélyben a titka.
Fancsali pofával bólintok, stimmel a diagnózis, a gyors tanulás bármiből kiiktatja a kihívást, lelombozó, monumentális kereszt ez, egy örökkévalóság óta cipelem, azaz erről ennyit. Marad a hecc, a poén, esetleg a hacuka motivációnak. Feszülős szerkóban a felemáskorláton hintázni, szaltókat dobbantani a dobbantón, lelassítani a nézők meg a bírók kedvéért. Meglenne annak is a szépsége.
Megmentem tornász pajtit a tanhelyi balesettől, edző cimborát a bűntudattól. Visszatérek Lili pörgős, gyakorlatias ötleteiért, a labort bölcsen kizárja, jóváhagyom feltartott mutatóujjal. Türelmem az nincs. Billy kívánhatott volna, de megkopasztották az isteni hatalmától. Lecsúsztam a témáról.
– Hah, érdekes javaslat. Eszembe juthatott volna. – Bár magamtól nem venném komolyan. Meggyőzőbb olyantól, aki a milliszekundom törtrészénél tovább fontolgatta, sőt, látványosan eltöprengett rajta. – A gyógyítást az öcsémre hagytam. Megnézném, beelőzhetem-e benne. Végül is, ráérek. Szánhatok pár hetet a projektre.
Kölcsönös stírölésekbe bonyolódunk az odaát pózoló pózerrel. Lili megállapítja hangosan az egyértelműt. Eltátom a szám, amikor felcsapna párkapcsolati coachnak. Feljebb billen a bal szemöldököm, tudatosan ott tartom, miközben végigmérem őt. Lehet vagy húsz. Maximum. Utána végigmérem magam is. Ja, továbbra sem festek pancsernek, aki egyetemista lányok tanácsára építi a randikat. Féloldalasan rásomolygok. Kikérhetném magamnak, de hatásosabb és gyorsabb tettekkel tiltakozni. Átvillanok a terem túloldalára az egyik lattéval, menet közben lenyúlom a közelebbi edző tollát, mire a srác mancsába nyomom a poharat, rajta virít a nevem, a számom és egy képregény stílusú önarckép. Kacsintok, adok neki néhány másodpercet felfogni a történéseket, megvárom, míg elpirul a füle hegye.
Visszasurranok Lili mellé.
– Könnyű kiszúrni, amikor kimerevített pillanatképekben skubizod. Azt döntsd el te, mi lenne jó neked! – huppanok le a padra. Idáig hallom a fejében kattogó fogaskerekeket, odahajolok, a tenyerem mögül suttogok a fülébe. – A vállsérülésedet fixen észrevenném. Megkérdezném, honnan szerezted. Ha kínos a sztori, kénytelen lennél hantázni róla, de mi a garancia rá, hogy nem árulnak el a mikrorezdülések az arcodon? Szóval? Jó ötlet vagy nem? – Felegyenesedem. Nevetek a kínálgatáson, annyira szemtelen, hogy hajborzolással honorálom. – Kösz, kihagyom. Kakaó párti vagyok. – Felkapom a gazdátlan italokat, egyet odarakok mellé tartalékba, mielőtt körbecikázom a helyiségben a tálcával, nyugalmi pózba igazgatom a tagokat, és pakolok a markukba egy-egy poharat.
– Kávészünet! – zengem a lelátó tetejéről. A következő pillanatban ismét Lilit boldogítom.
– Te mit tanulsz? Sportnak miért pont a gimnasztikát választottad? Ember vagy? Mutáns? Mágus? Embertelen? Egyéb?
Szerválok egy labdát. Visszapattogtatom a plafonról, tetemes a belmagasság, hamar megunom a zuhanását várni, triplázok a lendületen. Potyogásnak indul tőle a vakolat. A biztonságunk érdekében ölbe kapom a lányt, kávéval együtt arrébb szállítom néhány méterrel.
A kényszerpihenőre küldött atléták kezdenek felocsúdni, felénk indul egy keménykötésű nő, csupa szigor, erélyesen dübörögnek a léptei. Előbb tippelném birkózónak, mint akrobatának. Esélyes, hogy ebből a klubból is kitiltanak.
– Mekkora bajban vagyok? – Míg Lili kikalkulálja a választ, összesöpröm a pusztításom nyomait, eldugom a szertárban a kilyukadt lasztit. A dühödt amazon öt méteren belülre ér. Lehúzódom a lány mögé, férfiasan pajzsnak használom.

Oázisra bukkantam New Yorkban, Wakandai Egyetemként fut, a névrokon országtól sétatávolságra, Billy kecójának hátsó udvarában. Az akadémiai sznobizmus továbbra sem műfajom, a különcök viszont igen. Beugrom megérdeklődni, milyen programokat kínálnak a sajátos nevelési igényű hallgatóknak. Biztosítanak-e gyorsban elvégezhető képzéseket, beszéli-e a fénysebességet valamelyik professzor, és a futócsapat ásza az idő berkein belül rohangál-e. Csak a lényeg.
Benézem a zónákat. Koreában hesszelek, amikor megszáll az ihlet, aztán kénytelen vagyok hajnalok hajnalán házalni a nyűgös sportolók között. Jézus stilóban átkelek az úszócsapat medencéjén, port kavarok a futócsapat salakpályáján. Lepacsizom Gregoryval, az egyik sprinterrel. Azt javasolja, próbálkozzak olyan területen, ahol nem verem kenterbe félgőzzel az összes létezőt. Elirányít a szertorna és ritmikus gimnasztika különítményhez. Nézek rá, miből feltételezi, hogy pusztán fürge vagyok, és nem kecses, hajlékony meg egyebek. Pöpecül állna mondjuk a tornadressz, ebben egyetértünk. Megér egy misét. Meg egy próbát. Főleg, hogy a maroknyi dologba tartozik, amit még nem próbáltam.
Berezgek az egyetemi kávézóba. Nyolckor nyitnak csak, de kiszolgálom magam. Lelassítok, amíg elhelyezem a fizetséget az italokért a kassza mellé. Megmutatom a kamerának. Korrekt vagyok, munkadíjat sem számolok fel, kiperkálom a teljes árat Billy kitalált vagyonából.
Több hordozónyi koffeinnel fékezem le, megvesztegetésnek hozom, odapakolom a padra, lehuppanok a rajta ücsörgő lány mellé. Élénk kék szempár meg a korán kelés fájdalma világlik az arcán.
Terpeszben könyökölök előre a térdemre.
– Bokasérülése volt? Gyanúsan kíméli a bal lábát – kommentálom az előttünk gyakorlatozó szőke hölgyet. Aztán odafordulok, nyújtom a jobbomat bemutatkozni.
– Hali! Tommy vagyok. Épp kihívásokat keresek, amiket nem lehet szuperszonikus felfogásból meg szuperszonikus fizikumból megoldani – hadarom, szándékom szerint felfogható tempóban. – Gregory a futócsapattól ide irányított.
Elkalandozik a tekintetem. Felszisszenek. Kimerevített képkockákon látom, amint az egyik edzőnek elterelik a figyelmét, közben a trambulinon gyakorlatozó srác készül kegyetlenül elszúrni a landolást, a szög alapján vállficamot jósolok neki. Odapördülök, elragadom a matracot a trénertől, és alá tolom, mire belesüpped, könnyed, hajborzolós szellővel visszatelepedem a helyemre.
– Van valami gyakorlatias, pörgős szakotok? – folytatom a csevegést. – A kvantum fizikát halálra untam. Sok mindenre képes az ember fogadásból. Ma már bealudnék a saját disszertációmon.
Ismerős. Elszaladhattam mellette párszor. Kétesélyes a szituáció. Vagy sokkolom a szervezetét és kiszalad belőle a kóma, vagy menthetetlenül korai neki a speedezés. Akkor megkörnyékezek valaki mást. Például a túloldalon feszítő srácot. Egyértelműen úgy feszít, mint aki megkörnyékezésre vár.