Szörnyű érzés így látni Ugróegeret, gépekhez kötve, melyek halkan duruzsolva látták el feladataikat. A gépek tudták, hogy mit kell tenniük: életben tartani Nielt. Amiért lelkesen küzdöttek. Én bezzeg csak hantáztam és mindössze azért nem rágtam a körmeimet, mert már nem volt hova. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, de sokkal tehetetlenebbnek éreztem magamat, mint amikor odakint voltam. Ugróegér elpityeredésére a beszéd volt az egyetlen kapaszkodóm.  
– Persze, hogy nem vagy Pikachu! Ugróegér vagy. Nem korai még az identitás krízis? – próbáltam meg elütni Niel által szervált helyzet súlyát. Kínosan nagy mellé lett belőle.
– Jó, hogy nem voltam ott? – ismétlem meg, a megütközéstől nagyjából 60 fps-el. – BFF-ként kutya kötelességem lett volna ott lenni! Hogy lehetnék jó barát, ha akkor nem vagyok melletted, amikor szükséged van a támogatásra? A BFF cím nem csaj arról szól, hogy együtt nevetünk és játszunk. Én a nehéz helyzetekre is vállalkoztam! – ágáltam. – Ehelyett otthon lógattam a lábam a kanapén. Szinte semmi érdemleges segítséget nem tudtam hozzátenni a portálon túli eseményekhez[/color] – noha Csodapók hálás volt azért, hogy legalább hangban ott voltam. Csak az mégsem volt ugyanaz. Utáltam, hogy ilyen hasznavehetetlen képességem van.
– Ami pedig a többieket illeti, egyiküket sem kényszerítetted. Mégis mentek, mert ott akartak lenni, Veled, amikor baj van. És őszintén irigykedem, hogy ők ott lehettek! – bukott ki belőlem. Nem csak a FOMO miatt nem találtam fairnek.
Nekem mi maradt? Felsültem barátként, förtelmes vagyok BFF-ként. Inkább elviseltem volna, hogy nekem is fáj, ha ezzel könnyebb lenne a többieknek. Mert akkor most nem ölbe tett kézzel állnék, szavak nélkül, amiért Ugróegérből kirobbantak a könnyek, meg ami a portálon túl történt. Nem tudtam mit mondhatnék vagy miként könnyíthetnék a fájdalmán. Sose fogom tudni igazán megérteni, amin keresztül kellett mennie, menniük.
Figyeltem a földre hullott figurát.
Valójában egyikünk se volt Pikachu.
Főleg én nem.
– Tudod, szerintem te közelebb vagy hozzá… Mármint Pikachuhoz. Hiába állítottad azt, hogy nem vagy az – felvettem a földről az emlegetett Pokemont, hogy az éjjeliszekrényre száműzzem a figurát. – Csak azért, mert én hébe-hóba tudok rázni nem válok elektromos egérré. Sőt, sokkal inkább rózsaszín lennék és kerek, amiért folyton felfújom magam. A filcemmel pedig mérgemben összekennék mindenkit – szusszantam fel keserűen. Miként Niel kötéseire is mindenféle szavakat írnék, például azt, hogy lehet ennyire buta? Meg azt, hogy mennyire bolond, hogy azt hiszi miatta halt meg bárki is?
Nem tudom mikor került a kezembe a korábban emlegetett filc. A táskámba sok mindent képes voltam belesuvasztani. De már finoman írogattam is, amit gondoltam a papírfehérségű párnájának oldalára. Eredetileg a kötéseire szántam, de nem tudtam miféle sebek rejtőznek alatta. Azontúl, hogy fájdalmasok és mélyek. Vánkosára olyanokat biggyesztettem oda, hogy: Niel néha nagyon buta, Niel akkor is Pikachu, mellesleg Romy itt járt.
– Te barátságos vagy, bátor és elszánt – folytattam a dekorálás közben. Addig is meghagytam a privát szférát arra, hogy könnyeit szabadon eressze. Tudom, hogy fiúknál ez általában nem trendi, szóval meg szerettem volna hagyni a teret Ugróegérnek. Úgy tettem, mint aki nem látja. Mert jobb kint, mint bent. – És pont olyan makacs is vagy, mint egy Pikachu – fűztem hozzá.
– Szöges ellentétje vagy egy gyilkosnak. Szóval verd ki azt a butaságot a fejedből, hogy bárki meghalt volna miattad! – böktem mutatóujjammal a homlokára finoman. – A Bayville lakók közül mindenki jól van, jobban lesz. Freddy műtétje sikeres volt, Dilidoki már bent van nála. És lehet, hogy dinka, de orvos és vágja a dolgokat – elhúztam a szám David emlegetése miatt. Juj, ez majdnem egy dicséret volt tőlem! – Lilit is megviselte a történtek, de jól van – kötöttem az orrára, mert azt hiszem, hogy erre is kíváncsi. Utolsó infóim szerint Liliért van oda. És igazán hálás lehet, hogy tartottam magam ahhoz, hogy nem kotyogtam még el neki. – Plusz Őrnagymester értékei is jó, Shardék szerint – tettem hozzá. Mindenki más? Megviseltek voltak, a morál valahol a Fülöp-szigeteken tengődött, igen, de megmaradnak.
– A tesód pedig… – elharaptam első, negatív gondolatomat vele kapcsolatban. Nehéz volt nem árulónak kezelnem, amikor csak úgy faképnél hagyta Nielt, mindenféle csúnya dolgot vágva a fejéhez. De tiszteletben tartottam Ugróegér érzéseit, ez amúgy is olyan volt, amit sosem fogok megérteni. Milyen, ha az embernek testvére van? – A tesódnak pedig kétlem, hogy te ártottál volna – folytattam. Túllendülve negatív érzéshullámaimon.
– Különben se emlegesd magadat egy lapon alter-éneddel. Mi sem mutatja, hogy mennyivel jobb vagy nála, mert ennyire foglalkoztat a többiek állapota, ami történt, egyszóval minden – szorítottam meg biztatóan kézfejét, ami kevésbé tűnt múmiásnak a teste többi pontjához képest. Még, hogy ő ölt meg másokat vagy miatta sérültek meg a többiek. Nonszensz.
– Tudom, hogy förtelmes vagyok barátként – préseltem ki magamból. – Nem tudom mit mondhatnék vagy miként könnyíthetnék a fájdalmadon.  És sosem fogom tudni megérteni, mert elveszíteni egy családtagot… az mindenkinek máshogy fáj. Tudom – félszegen lestem fel rá. Nem tudtam mit fog reagálni, talán naiv azt képzelnem, hogy lelket önthetek belé, amikor maga alatt van. Az eddigi precedensek szerint egyébként is eléggé gyatrán megy. – De nem kell magányos hőst alakítanod. Ha valamit, hát azt megtanultam a nyár alatt, hogy elfojtani és magadat okolni a legrosszabb, amit magaddal tehetsz – osztottam meg saját tapasztalatim. Szörnyű volt hallani, ahogy hibáztatja magát és nem akartam, hogy olyat gondoljon magáról, ami nem igaz.
   

---

Pokoli volt az egész. A tehetetlenség, a körömrágás az ölbe tett kézzel való várakozás helyett, Dilidoki nyomasztó jelenléte, meg a víz ízű kávé az automatából. Eskü, hogy próbáltam az italgép lelkére beszélni, hátha. Shard még bele is bikázott, Lance pedig megkísérelte kirázni belőle legalább a cukrot, hogy íze legyen a kávémnak. Végül megadóan csak az aprót böfögte ki magából az automata.
De a legrosszabb az egészben az volt, hogy semmit sem tudtam tenni a többiekért. Nem tudtam mit csinálni mikor veszélyben voltak… és most se nagyon.
Mikor végre valahára zöld lámpát kaptunk, hogy betérjünk Ugróegérhez, tíz tövig rágott ujjköröm és némi bőrtépkedés után, kő-papír-ollóval döntüttk el Lavinával, hogy melyikünk megy be előbb hozzá. A sorsdöntő játékban gyorsan váltottam az ollót papírra, azzal magyarázva, hogy az olló valójában papír csak beöltözött. A lényeg a lényeg, hogy én mentem be először Nielhez. Amúgy sem akartam Dilidokival közösködni Freddy meglátogatása közben.  
– Szent ég, Ugróegér, annyira örülök, hogy magadhoz tértél! – suhantam be a privát betegszoba ajtaján. – Még pár óra és a lábujjkörmeimnek kellett volna nekiesnem. Az meg fúj – hantáztam a kellemetlen körömrágó szokásomról, mialatt keresztülszáguldtam a szobán, egészen a betegágyig.
– Hoztam sütit, amit a nagymamám receptje alapján készítettem, viszont a Dokid azt mondta, hogy nem ehetsz nehéz ételeket még. Szóval beburkolták a Pillangók – magyaráztam, hogy miért érkeztem szinte üres kézzel. Igazából a home made süteménnyel fizettem le a bandatagjait, hogy elsőként bejöhessek. De helyette kapott tőlem Pikachu plüsst és egy nagy ölelést.
– Hogy vagy? – pillantottam végig rajta aggodalmas ábrázattal, ahogy elhúzódtam tőle. Nem számítottam fájdalmas sziszegésekre egy ölelés miatt. – Úgy nézel ki, mint egy múmia – állapítottam meg a kötszerek mennyiségéből, egy apró mosollyal az arcomon. – Ha cosplay versenyen lennénk, te vinnéd a fődíjat – próbáltam elütni a helyzet élét, viszont hamar visszamászott az arcomra az aggodalom és Niel látványa okozta szomorúság.
– Nagyon fáj? – fordítottam komolyra a szót. – Ne haragudj, hogy nem tudtam ott lenni és segíteni. Igaz fogalmam sincs, miként segíthettem volna. De segítettem volna, többet is! – győzködtem. Inkább magamat, mintsem Ugróegeret. Igaz, butaság azzal ámítanom magam, hogy megakadályozhattam volna idekerülését. Viszont az önbecsülésemnek jót tett volna, nem sültem volna fel BFF-ként és FOMO-m se lenne most.
– Mi történt pontosan? – fogalmaztam meg óvatosan a kérdést. Finom mozdulatokkal kisöpörve arca elől kósza hajtincseit. Talán kicsit sietősen rohantam le ezzel, hiszen nem mértem fel mennyire áll készen Ugróegér egy beszámolóra. Azonban tőle akartam hallani először. – Van kedved erről beszélni? – fűztem hozzá finomítás gyanánt, hogy mégse hangozzon úgy, mintha ki akarnám taposni belőle percre pontosan mi zajlott odaát. Persze érdekelt, hogy mi történt! Szörnyű volt így, hogy csak hallottam, de nem láttam. Vaktában való tippelgetésből lehet a legrosszabb forgatókönyveket írni.
   

---