A Svéd Szilícium-völgyben gyanús technológiai eseményeket véltünk felfedezni, amit komoly osztások-szorzások eredményeként a HYDRA-hoz kötöttek a többiek. Állítólag arról voltak most híresek mutánskörökben, hogy begyűjtésünkre, avagy likvidálásunkra kreáltak veszélyes gépeket.
Eredetileg körbe szimatolni mentünk, de a rutin X-men nyomozófeladat végül – egyáltalán nem meglepő módon – összetűzésbe torkollott. Azért drámaoktatóként igyekeztem a ránk uszított mutánsokat vadászó bádogdobozok felbukkanásán őszintén meglepődni.
Sajnos több szőrszálam meggörbült a csata alatt, mint azt szerettem volna. A többiekhez képest így is szerencsésen jöttem ki. Szóval míg a többiek a Feketerigóban álltak sorba a kötszerért, én Mirabel közreműködésével mértem fel a környéket. (Bár győztesen jöttünk ki a csatából, nem voltunk biztosak abban, hogy nem követtek-e minket.)
Sietősen akartam végezni. Nem csak azért, hogy bebizonyítsam noha Pixie gyakorlottabb és lehet távolabb tud Bamfolni, mint én, ettől még én vagyok hatékonyabb... Hanem mert kezdett szindrómám kialakulni Stockholmtól.
Őszintén vágytam már haza. Főleg azután, hogy Tommy néhány napja random beszaladt arról tájékoztatni, hogy igazán remek partikról maradok le távollétem alatt! Arról nem is beszélve, hogy alig tértem vissza az űrbéli nyílt vizekről, máris viselnem kellett a régi uniformist, az új, talán jobb álcázóórát és közben még nem egészen dolgoztam fel a változásokat. Mégis ezt a régi szerepet kellett magamra öltenem, miközben már semmi sem volt olyan, amilyen régen, és talán ez volt a legfárasztóbb, amit valaha alakítanom kellett.
Az adóvevőből hallottam Küklopsz hangját, mely visszatérített a valóságba, utasítás szerint a Feketerigó fedélzetén gyülekeztünk. Már éppen visszaindultam volna, csak a miheztartás végett, mielőtt Pixie előbb érne oda. De egy újabb olyan különös robot arcába sikerült beletelportálnom.
Pont, amitől tartottunk!


A lövedékétől különösebb összpontosítás nélkül BAMF-oltam el. Az eredeti terv szerint Mirabelhez szerettem volna érkezni, ehelyett viszont megmagyarázhatatlanul tovább tartott az utazásom néhány másodperccel, mint amire számítottam. A végeredmény pedig még inkább döbbenetes volt.
– Oh mein lieber Gott, wo bin ich? – gördült le ajkaimról a tanácstalanság.
Kóros kimerültséget éreztem. Biztos voltam benne, hogy nem a Feketerigón vagyok, ráadásul a színes szoba egyetlen szeglete sem volt ismerős. Abban sem voltam biztos, hogy még mindig Svédországban vagyok. Miután akárhol is lehettem, ezért próbáltam azt az átkozott okosórát működésre bírni. Révén senki sem repesne az örömtől, ha a hálószobájában felbukkan egy nagy, kék, szőrös ördög.
– Entschuldigung, becsület szavamra, hogy békés szándékkal érkeztem – fordultam a csattanás irányába.
Megkönnyebbülten lélegeztem fel, amikor az óra halkan pittyent egyet, majd lassan elfedte bundámat a hologram. Mentegetőzve emeltem kezeimet a magasba, ujjaim három felé ágaztak. Ezzel kívántam tanúsítani, hogy valóban ártalmatlan vagyok.
Hunyorogva koncentráltam az ismerős hang felé, ahonnan a nevemet véltem hallani.
– Hä, Winifred? – kérdeztem vissza, de addigra már biztos voltam benne, hogy az ő hangját hallottam. BAMF helyett elé ugrottam, hogy felsegítsem. Úgy éreztem magamat, mint aki mérföldeket tett meg teleportálással és kifogyott a kurázsim.
Hihetetlen volt, a teleportálás, az érkezés és Freddy jelenléte.
– Mit keresel itt? – őszinte csodálkozással tettem fel neki a kérdést, miközben felhúztam a földről. – Jól vagy? – tapogattam meg az arcát, majd a karjait. Általánosságban is érdekelt hogyléte nem csak az esés utáni helyzetfelmérés volt. – Azt hallottam, hogy kiléptél az X-Menből és a maffiához, vagy a Testvériséghez csatlakoztál – homlokomat ráncoltam, ahogy felidéztem a két forgatókönyvet. Ki tudja éppen melyiket játszotta Winnie? Bíztam benne, hogy beavat a kulisszatitkokba.  
– Bruno? – hitetlenkedve meredtem a kis Bamfra, ki mindeközben Freddy vállára teleportált. Álmosan dörzsölgette a szemeit, mintha teljesen természetes lenne ittléte.
– Pärdon, mit kerestek itt? Hol vagyunk? Toto, ich habe das Gefühl, wir sind nicht mehr in Kansas!