Nem akartam kiskutyámat túl nagy bajba sodorni, ezért nem szúrtam oda, hogy jobb, ha duplán zárja az ilyesféle ingóságait, mielőtt Arrow tényleg kiszimatolja és jobbnak látja lenyúlni.
– Érdemes elgondolkodni a poén mivoltán, ha senki nem nevet rajta – kommentáltam sértetten a megjegyzését. Eskü, hogy én körülnéztem és kerestem a vicc kósza nyomát is, hátha tényleg csak elpattogott. De sehol sem láttam!
– Micsoda? – leesett állal meredtem rá Dilidokira. – Nem! – arcomba szökött a vér, a puszta feltételezésre is, hogy a zöldben rejtőzködve, zéró intimszférát adnék bárkinek is. – Dehogy!! – tiltakoztam zavaromban. – Itthon sem voltam! Viszont hallottam a többiektől ezt, meg azt – biggyesztettem oda úgy, mintha éppen a fogamat húzná. Kettesben kint a kertben szcenárió több mint beszédes volt!
Még, hogy kukkolni, én!
– A telefonodnak semmi köze sincs a szakképzettségedhez – szaladt le a számról. Őszintén nem értettem, hogy lehet ilyen dilinyósnak lenni. Aztán én vagyok a zakkant, ha a gépekkel diskurálok. – Csak azért mondod, mert irigykednél, ha valóban képzelhetnék sokat magamról, mi? – húztam ki magam. Arcomon pimasz mosoly villant. – Mert én bizony értek a nyelvükön! Poliglott vagyok és folyékonyan beszélem a binárist, haver – ismertem be félig a skill szettemet. Nem mintha technopatának lenni olyan nagy buli lenne! Bár nekem igazán szórakoztató lesz, amikor bosszúból megbeszélem majd a bojlerrel, hogy legközelebb ne melegítsen Dilidokinak melegvizet, amikor fürdeni szándékozik. Vajon akkor is túl sokat fogok képzelni magamról?
Hátra hőkölök hevességemben, amikor az elhunyt szüleiről beszél. Gyanakodva méregetem, hátha az arca rezdüléséből le tudom olvasni, hogy füllentett vagy igazat mondott? De sajnos annyira nem voltam ügyes mások arckönyvének olvasásában. Lehet, hogy azért, mert utálok könyvet olvasni.
Zavarodottan pillantottam a padlóra, majd rá. Illett volna bocsánatot kérnem, de túlzottan haragudtam rá, amit Freddyvel csinált. Vagyis amit feltételeztem, hogy történhetett közöttük. Viszont most már nem voltam annyira biztos abban, hogy tényleg az lehetett, amire eddig asszociáltam. Azonban előbb haraptam volna le a nyelvemet, minthogy kimondjam: „bocsánat”. NOPE! Soha.
Az is lehet, hogy direkt mondja ezeket. Annyira nem ismertem Dilidokit, így simán hazudhat a származásáról, a szüleiről, akármiről. A talajszemle után megint ő következett és továbbra sem tudtam kiolvasni belőle, hogy vajon melyik állítása lehet igaz vagy hamis. Na és ha igaz, Rosemarie? Olyan vagy, mint egy gonosz gazember, aki érzelmileg bánt másokat! Pontosan úgy viselkedek, amit másban megvetnék.
– Származás ide vagy oda. Gondolom voltak anno családi vacsoráitok – amiben elhangozhattak intelmek. Szavaim eltompultak, mintha elcsorbította volna élüket Dilidoki korábbi kommentárja.
Bár engem sem az asztalnál neveltek a szüleim. Mindegy.
– A Google-ön – mormogtam el válaszul. A virtuális diploma is számít, nem? Pillanatok alatt megtaláltam bármely nyavalyára a best of gyógykezeléseket. Azt eszem ágában nem volt az orrára kötni, hogy saját tapasztalat!
– Helyes! Amig nem negatív, addig mehet – ez is volt a célom. Itt rebesgeti, hogy milyen gáz nép vagyunk, aztán alig ismer minket. Olyan volt, mint a pocsék iskolarendszer, előre beskatulyázott, mint a tanárok. Bosszantó volt.
Hagynom kellett volna az egészet és lelépni, míg lehetett. Most itt voltam, labdátlanul és több méterre a földtől. Ahogy lenéztem azonnal éreztem, miként forog a Föld és a hányinger kerülgetett.
– Értem, hogy a név kötelezz, de ne add ennyire a dilist! – sipákoltam. – Le akarok szállni! – tiltakoztam tovább az egész hercehurca miatt.
Amikor azt mondta, hogy ne féljek, akkor kezdtem el igazán rettegni. Nehezemre esett hinni neki, nem még bízni benne! Egy szörnyű hullámvasútnak tűnt a pillanat, amiből nem lehetett kiszállni. Sírás kerülgetett és a reggelim kaparta a torkomat. Nem akartam átvészelni a fentet, a kanyarokat, a gyomorforgató hullámokat. Csak akkor akartam felébredni, amikor már lent vagyunk és nincs mitől félnem.
Egyszer nem gondoltam volna, hogy egy óvatlan kívánság mihez vezethet…


Játszani akar! Hát mosolyognunk kell. A rossz hírt megtartottuk magunknak. Előbb velünk kell szórakoznia, aztán kaphatja meg csak a labdát. De csak akkor, ha Arrow odaadja Pán Péternek.
Vártuk, hogy repüljünk, hogy szálljunk, mint a madarak!
Csalódnunk kellett.
Fájdalom nyílalt minden porcikánkba. Keményen csattantunk, különösen ott, ahol Pán Péterrel ütköztünk. Jobb landolásra számítottunk. Biztosan elromlott.
– Na mi van, elfogyott a hit, a bizalom és a tündérpor? – gúnyosan kérdeztünk. Nem volt mesebeli az utazásunk, ezért őt okoltuk.
Elkezdünk lekászálódni valamennyire a röpképtelen Pán Péterről. Ekkora vallotta be nekünk, hogy nem is az, akinek kiadta magát nekünk. Orvos. Mi pedig utáljuk az orvosokat! Az már önmagában egy nagy Pokol nekünk!!
Lassan oldalra biccentettük a fejünket. Láttuk szemeiben megvillanni a könnycseppeket. Pokollal fenyegetőzött, de nem tudtuk komolyan venni.
– Orvos vagy – ismételtük meg, amit mondott. Kinyúltunk előre, hogy szorosan rámarkoljunk sérült karjára. – Akkor gyógyítsd meg, Doki – közelebb toltuk mellkasához a bibis mancsát. Azt mondta orvos, akkor bizonyára ért hozzá, gyógyítson!
Kiskutyánk is volt olyan rendes, hogy gyógyító nyalintást adott rá. Jó kutya!
Levetett minket magáról, mi pedig lepottyantunk róla, mint egy darab zsák.
Nem zavartattuk magunkat, nálunk volt a labda és lent voltunk.
Ahogyan azt akartuk.
Lehunytuk a szemeinket, nem volt több dolgunk.


Összeszorítottam a szemeimet, hátha abbahagyja a fejem ezt az elviselhetetlen zúgást.
– Mi történt? – préseltem ki magamból a kérdést.
Arrow hideg nózijának érintésére lassan pillantottam fel. Az a szörnyű forgás elmúlott, viszont rettentő fura szögből nézhettem a tetőt és felettem ácsorgó kiskutyámat. Jobb elülső mancsával kaparászott mellettem és túrta az orrát a kézfejemhez, a kezemben szorongatott labdát próbálta elvenni tőlem.
Nálam volt a labda!
Szélsebesen ültem fel, ami határozottan rossz ötlet volt. Nem csak megszédültem tőle, de minden porcikám belesajdult. Dilidoki szitkozódását próbáltam kibogarászni, a kezével volt kapcsolatos. Remegni kezdtem, ahogy a korábbi percekre gondoltam, de csak sötét folt volt a helyén.
Nem tudtam felidézni, hogy mi történt.
Szaggatott mozdulattal toltam magamat talpra, mintha nem is én irányítanám a testemet, hanem valami külső erő. A puszta gondolat is megrémisztett. Tudtam jól, hogy mikor történtek ilyenek velem, de mostanában nem volt jellemző.
Ma, most, mégis megtörtént.
Nem voltam ura a testemnek, a cselekedeteimnek, nem voltam önmagam. Csak arra a részemre tudtam gondolni, akitől rettegtem, hogy bármikor kibújhat belőlem. Sosem gondoltam volna, hogy bántani fog valakit. Még ha az éppen Dilidoki is volt, még ő sem érdemelt ilyet.
Megpróbáltam hozzászólni, meg akartam kérdezni, hogy jól van-e, mennyire fáj neki, de nyilvánvalóan nem volt jól, fájt neki. A szavaim pedig a torkomon akadtak. Hirtelen az ismerős világ idegenné és ellenségessé változott, mintha egy üvegburán keresztül figyelném a környezetemet, miközben egyre inkább kétségbeestem.
A lábaim maguktól vittek előre. Nem mertem ott maradni, féltem, hogy megint sötétségre fogok emlékezni, ha nem tágítok el onnét. Hallottam Arrow lépteit, hogy követ engem, de annyira távolinak tűnt. Ahogy beértem a házba, nem érkezett meg a várva-várt megkönnyebbülés. A falak elmosódtak, a bútorozok torz formát vettek fel.
Minden rendben van – próbáltam győzködni magamat, de nem tudtam elhinni. Gondolataim folyamatosan visszakanyarodtak a korábbi esetre, össze-vissza cikáztak a hiányzó percek körül és a sírás kerülgetett. Nem én voltam, de mégis. Bántottam valakit. Honnan tudom, hogy nem fog még egyszer megtörténi csak ezúttal olyannal, akit szeretek?
Miért nem tudok lélegezni?
Megbénított a félelem. Minden izmomat feszesen tartottam, mintha bármelyik pillanatban akaratom nélkül megmozdulhatnának.
Veszélyes vagyok… és ez a gondolat csak tovább súlyosbította a pánikot, ami átjárt.


// Köszönöm a játékot! És bocsi a kezedért Doktor úr   //

– Még szerencse, hogy a veséim nem eladók – húztam el a szám. – Éhínséges időkre tartogatom – tettem hozzá, mintha bármi köze lenne a belső szerveimhez. A legkevésbé sem akartam ötleteket adni neki. – És egyébként kiskutyám tényleg kiszimatolja a drogot! – összehúzott szemöldökkel, gyanakodva méregettem Davidet. Lehet, hogy Dilidoki szereken él és emiatt piszkálja Arrow? Így akarja jelezni nekem a problémát? Az sok mindent megmagyarázna. Nem csak kiskutyám viselkedéséről.
– Tűről és cérnákról beszélünk, hogy jön ide a kés?! – kiábrándulva sandítottam rá. Nem tudtam és nem is akartam követni a gondolatmenetét. Túl magas volt nekem. Az orvosok furcsák. Hacsak nem az agyzavar egyik jele tőle.
– Vitathatnánk, hogy kettőnk közül ki vinnyog – morcosan fordítottam el a fejemet. Csak azért nem mutattam rá, mert nem illik. – És nem nekem kellett volna osztogatnod a kedvességedet – tettem hozzá dacosan. Freddynek járt volna ki, de hát, mint azt tudjuk, nem ez történt.
– Szerinted ilyen könnyű ilyesmiről beszélnünk?! – felháborodva vezettem vissza rá a tekintetemet. – Arról van szó, hogy ittasan nem illik játszani az ember érzéseivel, ha fiú, ha lány az illető. Végképp nem szép dolog kihasználni a másikat – vágtam a fejéhez. Mondjuk kicsit elgondolkodtattak a szavai. Lehet, hogy Freddy tényleg meg szeretné majd beszélni vele?
Ettől még nem eresztett az egész helyzet nyomasztó hasonlata ahhoz az estéhez. Freddy helyében én képtelen lennék elé állni.
– Nem izgat a mobilod, jobb ízlésem van Dr. Frankensteinnél – hárítottam azonnal a vádat. – Mégis honnét szedted ezt? – magam előtt összekulcsolt kezekkel kérdeztem rá. Valaki netán beszélt a technopataságomról neki? Én tuti nem reklámoztam! Vagy már nem csak telekinézist tol, hanem fejekben is olvas? Brr, ebbe inkább bele sem merek gondolni, még viccnek is rossz. Túl sokan lennénk idebent. Plusz bőven elég, hogy egy embernek rendszeres bejárása van a kobakom zárt részeibe.
– Mondanám, hogy bocsi, amiért illedelmesebben beszélek a tanult angolommal, mint te. De szent ég, micsoda jenki vagy! Ennyire nem kell irigykedned – forgattam meg a szemeimet. – Tudod, jómodorra tanítottak a szüleim. Látom te kihagytad ezeket az órákat a családi vacsik alatt – próbáltam túlharsogni rettentő idegesítő röhögését. Mellé nyelhetne, de igazán. Akkor talán megtanulja hogyan kell viselkedni.
– Nem. Nem panaszkodott – feleltem meg lassan a kérdést. – De ismerem a tűneteket és azok önmagukban is elég beszédesek – mogorván toldottam hozzá. Nem mintha kedvem lett volna pont vele beszélgetni erről. Sugárzott róla, hogy nem veszi komolyan ezt a beszélgetést, ami extrán bosszantó volt.
– Ha jól emlékszem a paranoiám ellenére is idehoztunk. És az, hogy én miként reagálok idegen, elvérző emberekre egy sikátorban nem változtat a tényen, hogy ennek ellenére idehoztunk és segítettünk. Lehet, hogy nem vagyunk tökéletesek, de a „gáz” elég túlzás. Javaslok egy szinonimaszótárt, ha ennyire nem találod a szavakat a saját anyanyelveden – kapcsoltam rá gőz erővel a témára. Talán azért hadartam ennyire, mert volt igazság abban, hogy nem kéne beleütnöm ebbe az orromat, csak hát Freddyről volt szó és meg akartam tenni érte. De valahogy eljutottam arra a pontra, hogy most már inkább el akartam tűnni Dilidoki közeléből, kiskutyámmal és annak labdájával együtt.
– Hozzá ne merj érni Arrowhoz! – figyelmeztetőleg szóltam rá. Sosem láttam még a képességeit használni és nem is akartam, főleg, ha a kiskutyám a kísérleti egér hozzá.  
Tettem egy lépést hátra, amikor Dilidoki elkezdett furán viselkedni, úgy, hogy testemmel kitakarjam Arrowt. Kiskutyám a hátam mögött felcsapott operaénekesnek az ugatásával, ahogy a labdája egyre magasabbra és magasabbra emelkedett.
Letaglózva és némi hitetlenkedéssel figyeltem, ahogy egyre távolabb reptette a játékot a puszta… akaratával? Legalábbis gondolom, hogy nem az erőlködésből származó izzadtságával! Viszont, amikor elhangzott tőle az az ominózus „hoppá” valahogy minden csodálkozásom elillant és újból összehúzott szemöldökkel, haragosan pillantottam rá.
– „Hoppá”?! Figyelj, ha azt akarod, hogy bocsánatot kérjek, előjáróban kijelentem, hogy nem fogok! És nem Arrowt kell büntetned emiatt, szedd le onnét a játékot!! Azonnal!!! – mutattam határozottan a tető felé.
Olyan volt, mintha a falnak beszélnék, legalábbis minden jel erről tanúskodott, kiváltképpen az, amikor megvillantotta idegesítő vigyorát. Nem értettem, hogy miért dobálózik Wendyvel, mi a szösznek akar repkedni, mikor nem is tud repülni.
Mert nem tud repülni, ugye?
Belém hasított, hogy kegyetlenül nem tudok semmit az előttem állóról azontúl, hogy lábatlankodik.
– Nem vagyok Wendy! – jelentettem ki első ízben. – Engedj el, low-budget Pán Péter!! – folytattam, mikor karon ragadott.
Megpróbáltam elhúzódni mellőle, másik kezemmel pedig a terasz korlátja felé kalimpáltam fogódzó után. Azonban már túl késő volt, alig csak ujjhegyeimmel tudtam érinteni az oszlopot. Ezért megkíséreltem megvetni a lábaimat.
– Teljesen elment az eszed Dilidoki?! – károgtam tovább, miközben minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a súlyomat bevetve húzzam le magamat. Bakker! A végén kiderül, hogy tök felesleges böjtölgetnem és hiba volt nemet mondanom reggel a csokis pudingra?!
– Nem akarok repülni!!! – kétségbeesésemben már a lábaimmal próbáltam elkapni a tartóoszlopot. – Csak hozd le a labdát. Jó? Figyelsz rám?! TEGYÉL LE MOST RÖGTÖN! – próbáltam elhúzódni tőle, de a talajtól való távolság már kezdett félelmetes lenni. – OMG, de magasan vagyunk… – elcsukló hangon fogózkodtam meg benne, nem kis finomsággal. Sosem szerettem a magasságot és csak egy emberben bíztam, ha „repülésről” volt szó és David határozottan nem ő volt.
– LE NEM MERJ DOBNI! – kiabáltam a füleibe, összeszorított szemekkel. Csak részben azért ilyen hangosan, hogy biztosan hallja hozzá beszélek. Noha a volumen nagyobbik részét félelmem rakta rá.
Szám teljesen kiszáradt, szívem olyan gyorsan kalapált mellkasomban, hogy félő volt menten kiugrik a helyéről. Csak azért nem ájultam el, mert annál jobban tartottam, ha kikapcsolok a világból tényleg elhajít.
Kiskutyám kitartóan ugatott alattunk. Egész testem remegett és egyre elviselhetetlenebb lett a tehetetlenség, ami átjárt. Nem akartam itt lenni. Nem akartam ebben a helyzetben lenni. Csak újra a talpam alatt akartam érezni a talajt, aztán eltűnni Arrowal…



Utáljuk a repülést. És nem szeretünk akaratunk ellenére játszani. Ettől még csendben megvártuk, míg felérünk a tetőre. Egyetlen okból: ott volt a labda.
Tekintetünk megállapodott Arrow játékán. Elsőként terveztük megszerezni. Nem lehetett Pán Péterré! Hogyha kellett a lábunkkal löktük le a tetőről. Utána már csak a lejutáson kellett gondolkodnunk. Mert le akartunk jutni. Minél előbb.
Lepillantottunk a tetőről. Az ugrás nem szerepelt az opcióink között. Azonban Pán Péter felhozott minket…  
Eltűnődtünk. Akkor lefelé is működik, nem?
Somolyogva ránéztünk Pán Péterre.
Ő volt a megoldás!
– Repülni akartál? – kérdeztük bazsalyogva. Akarata ellenére is a lefelé vezető út felé fordítottuk. – Rendben, akkor repüljünk! – jelentettük ki és egész testünket bevetve meglöktük hátulról. Határozottan kapaszkodtunk belé, ha megindult. Vártuk, hogy varázsszőnyegként levigyen minket.
Aztán, ha mégsem repülne, akkor is puhára érkezünk!

– Határozottan jobb, mint a hangokkal a fejemben – csípőből szúrtam oda a választ. Meg sem próbáltam magyarázkodni a többiekről.
– Egyébként Arrow rendkívül okos és érti, amit mondanak neki. Rendőrkutyának képezték ki. De orvostan hallgatóként mi a szöszért érdekel egyáltalán az ilyesmi? – homlokomat ráncolva sandítottam felé. Dilidokinak mégis mi köze lenne a pszichológiához? – Az átképzéshez nincs túl késő? Az emberi pszichét nem tűvel és cérnával ápolják – tettem hozzá. Pontosan azért hangsúlyoztam, mert biztos voltam abban, hogy ezzel ő is tisztában van. Ki szereti, ha az ember orra alá dörgölik azt, amit alapvetően tud? Én felrobbannék.
És fel is robbanok! Csak egészen mástól.
– Nagyon is jól tudod, hogy miről beszélek! – bosszankodva vágtam a fejéhez. Butaság volt belevizslatnom a telefonjába. Inkább át kellett volna vonulnunk Arrowal máshova, hogy még csak a képét se kelljen néznem. Irritált minden egyes szava, rezdülése. Főleg most, hogy láttam miket gondol titkon rólunk és vajon miket gondolhat még, amiket nem írt le gondtalanul a mobiljába?
– Igen? Hát én tökre örülnék, ha megsüketülnél! – jelentettem ki csak azértis. – Persze, hogy Freddyt kéne kérdeznem a részletekről, mert te mit tudsz a részletekről, hm?! Pontosan. Semmit! Bele se gondolsz a részletekbe! Ha érdekelne téged egy kicsit is, akkor eltűnődnél azon, hogy vajon Freddy hogyan érezheti magát most? Nem tanították neked, hogy nem szép dolog másnak az érzéseivel játszani?! Ezt a fájdalmat nem lehet kiműteni! – dobáltam a nyálas kutyalabda után kiélezett szavaim, hogy érezze tettei súlyát. Ha eddig netalántán nem vette észre, hogy vannak!
Megilletődve pislogtam dilidoki felé. Az hagyján volt, hogy idegbetegnek kiáltott ki. (Pont ő!) De még telefon-stalkerkedéssel is megvádolt, mintha tudná, hogy mit követtem el. Ami ugyebár lehetetlen, hiszen honnét tudná, hogy képes vagyok beszélni a gépekkel?
– M-miről beszélsz?! – böktem ki magamból kisvártatva. Összezavart azzal, hogy mit tud és mit nem, ami óvatlanná tette szavaim. Holott minimum telepatának kéne lennie ahhoz, hogy levágja: technopata vagyok. – Rá se néztem Dr. Frankensteinre! Kit érdekel a telefonod? Különben is az orrom előtt kéne lennie hozzá, hogy nézegetni tudjam! Hogyha trécseléssel vádolnál az jóval közelebb lenne a valósághoz. És még én vagyok idegbeteg, te hallucinálsz… – sértődötten szegtem égnek az orromat.
– É-és attól még, hogy vannak problémáink, amit hajlamosak vagyunk túldramatizálni az nem tesz minket gázzá. Ez esetben te is gáz vagy. Sőt, te vagy a leggázosabb, mert kihasználtál egy fiatal hölgyet! – toltam egy UNO-reverse lapot, mert semmi joga nem volt ilyet mondani a többiekről.
Kényelmetlenül fészkelődtem a székben és vártam, hogy visszaadja Arrow játékát, ki már türelmetlenül várta a lasztiját.
– Igen, szeretném. Vagy szerinted miért kértem vissza? – forgattam meg a szemeimet.
– Hékás, ha gáznak nevezel minket ahhoz igenis közöm van! – a haragtól lángoltak a füleim. Talán igaza volt. Talán egy picit mindenki gáz volt itt, de ez nem volt indok a leitatásunkra és az esetleges kihasználásunkra. – Ha Freddyről van szó, ahhoz szintén közöm van, mivel fontos nekem a jóléte, ami neked láthatóan nem lényeges! Pedig igazán hálás lehetnél, hogy megmentett!! Miként Freddy-n sem, úgy az ártatlan labdán sem kell kiélned a fickós virtusodat, mert nem ez tesz naggyá!!!
Hiszen attól sem lett hatalmasabb, hogy kihasznált egy ittas lányt… Ez az egész eset felborzolta emlékeimet és nem tudtam nem arra az estére gondolni Pietróval.
A bizonytalanságom azonban hamar elillant, amikor megláttam az idegesítő képén azt a bosszantó vigyort. Viszketni kezdett tőle a tenyerem.
– Mit tudsz te a normálisról?! – úgy pezsgett a vérem a haragtól, hogy azonnal talpra ugrottam tőle. – Egyáltalán miben mérhető a normális?! – megkerültem a kisasztalt. – Mert szerintem az nem sorolható bele a normálisba, amit te csinálsz! – dübörgő léptekkel megindultam felé. – Komolyan, mi bajod van? Ilyeneket mondasz rólunk, mikor nem hagytunk elvérezni, megstoppoltunk, tetőt, ételt, otthont adunk és segítünk neked – megállapodtam előtte, tekintetem szikrákat hányt és azt hiszem egy kicsit én is. – Nézz magadba előtte, mielőtt ilyeneket vágsz másokhoz! – minden egyes szó után megböktem mellkasát jobb mutatóujjammal, mintha csak késként szúrnék le ujjhegyemmel rá. Támadásaimat követően olyan rázós élményt hagytam, mint amikor az ember hozzáér a bevásárló kocsihoz és kisül rajta.
Egyébként eléggé fájt, de nem voltam hajlandó megadni neki azt az örömet, hogy kimutassam. Azért remélem nem törtem el az ujjamat rajta, az irtó cringe lenne…
– Add vissza a labdát! – mérges ábrázattal dobbantottam bal lábammal egyet, miközben visszaköveteltem Arrow játékát. Most egy léccit se voltam hajlandó mondani, csak a mancsomat tartottam felé, hogy abba tegye bele a szóban forgó tárgyat. Vártam tíz másodpercet, mielőtt megismételném magamat. Hogy mit meg nem teszek a játékodért kiskutyám!

Arrownak nagyon ki akaródzott menni az udvarra, így miután magamra kanyarintottam egy kabátot és a csizmámat a késő őszi időre való tekintetettel, végül kiengedtem a terasznál. Kiskutyám rakétaként lőtt ki mellőlem, ami miatt sikeresen segre ültem az ajtóban. Alig volt lélekjelenlétem utána küldeni oroszul az ejnye-bejnyéket emiatt.
Sajgó tomporomat fájlalva tápászkodtam fel és próbáltam azzal vigasztalni magamat, hogy legalább senki sem látta, amit az imént történt. Tartott mindez addig, míg észre nem vettem perifériámban settenkedő orvostanoncot. Ne már, miért pont ő?
Oké, nem settenkedett csak idekint lábadozott, vagy inkább lábatlankodott. Szinte biztos voltam abban, hogy ő volt az oka Arrow hevességének. Mindenáron körbe akarta udvarolni. Mondjuk nem értettem ezt a nagy szerelmet Arrow részéről, hiszen David láthatóan rühellte kiskutyám minden egyes szőrszálát. Nagyjából annyira, mint amennyire én a srácot azután, amit Freddyvel csinált. Még ha kettőn is állt a vásár a szituban. Könyörgőm, ő itt az állítólagos nagy okos doktortanonc! Akkor igazán lehetett benne volna egy kis önmegtartóztatás nem kihasználni az ittas lányt.
– Ciao… – elhúzott szájjal, lezseren intettem felé üdvözlés gyanánt. Ezután igyekeztem kerülni a pillantását, mivel tartottam attól, hogy a szemeim önállósítják magukat. Biztos van jogalapja annak, hogy tekintettel ölni is lehet. Szerintem a szemeim most képesek lennének rá, szóval nem akartam kipróbálni. A köszönés már így is nagy szó volt tőlem.
Egy füttyintéssel hívtam el Arrow-t mellőle, mivel kiskutyám teljesen megfeledkezett arról, hogy itt vagyok. Miután bevetettem az isteni fegyvert – vagyis a labdáját – végre hajlandó volt eltávolodni Davidtől.
Minden egyes percet utáltam, amit a verandán kellett elviselnem két méteres távolságra tőle. Zsebre vágtam kezeim, míg vártam kiskutyám visszatértét. Várakozásom közben jobb lábammal dobolni kezdtem a padlón. Minden egyes pólusomból kiáltott a feszültség. Addig folytattam a tamtamot, míg a dilidoki szóvá nem tette, hogy zavarja.
Na és? Engem pedig a légvételed zavar! Megtennéd, hogy abbahagyod a lélegzést? Köszi.
Megálltam, hogy ne mondjam ki ezeket.
– Jól van, de nem azért, mert ilyen szépen kérted – rekesztettem be a dübörgést. Frusztráltan kifújtam a levegőt a tüdőmből, kihessegetve szemeim előtt éktelenkedő vörös tincset az arcomból, majd újra eldobtam Arrow időközben visszahozott labdáját.
Ezt követően előcsaptam a telefonomat. Ekkor, mint isteni szikra jutott eszembe, hogy Dr. Frankensteint még le sem csekkoltam, hogy némi háttérinfónk legyen egyáltalán róla! Merthogy alig tudunk róla valamit a nevén, korán, tanulmányain és az idegesítő viselkedésén kívül.
Odamentem a hintaágyhoz, amit valamikor Freddy pattinthatott ki ide és levetettem magamat rá. Igen, azért erre esett a választásom, mert ez még kellően messze volt Davidtől, plusz fémesen nyikorgott minden egyes hátra mozgástól. Gondoltam, ha a lábam zavarja, akkor ez még jobban fogja!
Megejtettem felé egy ártatlannak szánt félmosolyt. Tekintetem pedig ironikusan üzente: szívesen.
Lehunytam a szememet és inkább kiugrottam a bőrömből, mielőtt hallhatnám a kövi, nyers kommentárját. A nullások és egyesek útján szerencsére elég hamar Dr. Frankensteinben találtam magamat. Első ízben elkezdtem lecsekkolni roppant átlagos keresési előzményeit. Még egy gondtalanul megnyitott pornó oldal sem volt közötte! Mondjuk minek is kéne egy olyan fazonnak, aki ártatlan ittas lányokat használ ki?
Ellenben tele volt uncsi, orvosos tematikájú dolgokkal a mobilja. A fotóit hamar skippeltem a nyálas önarcképei láttán – na jó, az orvosi szobák csendéletei jobban kiverték nálam a biztosítékot –, hogy aztán áttérjek a social média aktivitására, melyben semmi újdonság nem volt, amit már ne láttam volna. Mert naná, hogy első dolgom volt csekkolni azután, hogy idehoztuk (és magamhoz tértem)!
A tennivalók listáján már akadtak érdekes dolgok, de leginkább a „Leitatni a kis gáz lakótársaimat” – szövegen akadt meg a virtuális tekintetem. Tettenérés!
Mérgemben lecsatlakoztattam a WiFiről. Úgy tértem vissza a testembe, mintha kergetnének, holott szó sem volt ilyesmiről. Mindössze forrongtam, hogy szembesítsem mindazzal, amit látni véltem a mobilján.
– Szóval neked mindig is ez volt a célod?! – megállítottam a hintaágyat, majd David felé fordultam. – Hát nagyon tudok gratulálni! – csak a fokozatosan növekedő hangerőmből kiveszett minden lelkes elismerésreméltó felsütés. – Így akartad kihasználni Freddyt, igaz? Van egyáltalán gerinced?! – átvettem Arrow szájából a nyálas labdát és mérgemben elhajítottam azt dilidokisrác felé. Egy pillanatra én magam is meglepődtem, hogy sikerült eltalálnom vele. De nem rekesztettem be holmi örömrivalgásokkal a beszédet. Átadni a szót, most? Biztos, hogy nem, amíg be nem fejeztem!
– Ja, meg nagyon szívesen, hogy ezek a „gáz” lakótársak megmentettek téged! – összefontam mellkasom előtt a karjaimat. Szándékosan megnyomtam azt a jelzőt, amit Dr. Frankensteinben láttam ránk használva. Most valahogy még jobban utáltam a srác egész lényét!
– Visszaadnád a labdát? – kisvártatva nyújtottam ki felé a jobb kezemet. – Légyszi? – préseltem ki mellé az utolsó szót, viszont minden szótagnál úgy éreztem, hogy a fogamat húzzák. Fene, hogy tisztességre neveltek a szüleim! Pedig igazából mindennemű léccike nélkül vissza kéne szolgáltatnia a lasztit!!