Tommynak igaza van, Kate magasugrási képességeivel kapcsolatban és azzal is, hogy számíthattam volna, helyettem tárcsázza, mielőtt akár megnyikkanhatnék. Ezzel együtt feltartom neki a középső ujjam, miközben leegyeztetem az interjút. Csak, hogy érezze a törődést. Persze valójában hálás vagyok, amiért belökött a mély vízbe. Nélküle még legalább két napig rágnám magam azon, hogyan és mikor hívjam fel.
- Oké, majd csörgetlek - és a mostaniból kiindulva, két csörgés is elég lesz. A harmadik full fölösleges.

Ettől persze még izgulok, amikor Kate megérkezik. És azzal együtt, hogy ez a Kate csak a megszólalásig kellene, hogy hasonlítson az otthonira, pillanatok alatt találom magam abban az ismerős szituációban, amikor sztereóban szólnak rám a bátyámmal, lazuljak. Csodálkoznom kellene? Aligha. A hátbaveregetés is teljesen normális.
- Gondoltam öt percig megpróbálom legalább a látszatát kelteni annak, hogy Kate tényleg egy jó nevű irodába jött - egy könnyed sóhaj, aztán ismét mosolyt villantok az itteni Sólyomszemre. - Akkor kezdjük elölről, Will vagyok, a Billyt Tommytól tűröm. Ebben nőtt fel, nem most fog megváltozni. Ilyenek a tesók. Ettől még nem lesz harag, ha rád ragasztja, becsszó - ezt az egyet megígérhettem. Az otthoniak többsége amúgy is így hívott, nem nagyon tudtam elhagyni a gyerekkori becenevet. Itt még lehet próbálkozni. Talán Kate lesz az első, akinek menni fog.
Tommy nem szarozik, máris utalgat kedvenc asgardi istenünkre. Bár ő csak nem olyan rég csatlakozott köreinkhez az eltűnésünk előtt. Hirtelen nem is tudom, melyik barátunkra gondol.
- Viccel. De Lucky tényleg nem gond. Bármikor hozhatod magaddal - azt már nem teszem hozzá, hogy ha az interjú végén nem ő lesz az, aki sikítva menekülne az irodától. Még varázsolnék neki saját sarkot is, hogy kényelmesen érezze magát. Tommynak vajon leesett, hogy egy interjún a munkavállaló ugyanúgy vizsgáztat? Bár nem tudom, milyen pontozólapról beszél... Úristen, csinálnom kellett volna egyet? De minek? Tudom, hogy szeretnék együtt dolgozni a helyi Kate-tel. Ez abban a percben egyértelmű volt, hogy megkaptam a jelentkezését.
Megkönnyebbülten sóhajtok, amikor végre leülünk az irodában. Csak fél szemmel követem a bátyám ténykedését. Én közben próbálok megértően bólogatni Kate elöljáróban tett megjegyzéseire. Nemsokára ő is rájön, hogy protekciója van, és nem az öreg Bartonnak hála. Mire azonban megszólalhatnék, a pontozóbíró megelőz. A tenyerembe temetem az arcom, ahogy figyelem az asztalra kerülő plakettet. Nem nagy meló visszarakni, nem ettől tartok. Óvatosan sandítok fel Katie-re. Remélem, még nem akar menekülni.
- Azt hiszem, mostanra egyértelmű, hogy ez nem egy átlagos iroda - dőlök hátra a székemen egy sóhajjal. - Ha eddig nem volt, gondolom, Tommy tett róla. De mindegy is. Barton részünkről nyugodtan maradhat nyugdíjban, téged szeretnénk felvenni, nem őt. Már ha továbbra is érdekel a dolog - kezdek bele egy bátorítónak szánt mosollyal. Ha szeretne, most van alkalma megszakítani és fejvesztve rohanni az ajtó felé. Sajnálnám. Neki és Lucky-nak is lenne itt hely bőven. - Foglalkozunk bármivel, ami beesik. Vagyis, én eddig foglalkoztam bármivel, ami beesett. De az iroda jó fedés ahhoz is, amikor saját szakállra dolgozok. Tommy nemrég szállt be. Még várjuk az Indiana Jones-os felkérést, addig is diszkréten kezeljük a szuperhős bizniszt mellette. Általában high-end ügyfelek érkeznek. A fedősztori és irodahasználat neked is opcionális. De kérdésekre is szívesen válaszolok - igazából bármire. A professzionalitást kidobtam az ablakon mielőtt lehuppantunk a tárgyalóba. Mostanra kötetlenné nyilvánítottam a beszélgetést. Kate bármilyen kérdést feltehet, mi válaszolunk. Munka, magánélet. A képességeimről is örömmel dalolok neki, ha szeretné.

Roppant mód tudok örülni Tommy humorának. Ha nem sokkolt volna ki teljesen a helyi Kate által beküldött pályázati anyag, valószínűleg én is nevetnék a helyzeten. Plusz ott van az a kínos track-record azokkal a régi ismerősökkel, akikkel eddig összefutottam. Nehéz eldönteni, várom-e azt a visszahívást vagy rettegek tőle, netán reménykedek abban, hogy Tommy majd vétóz. Nem hiszem, hogy ennyire rá kéne morrannom a főnökös szövege miatt. De legyen csak tisztában vele, hogy nem egyedül evezek ebben a csónakban, hanem ketten. Vége a szólózásomnak, olyat többet nem csinálok, a-a.
Kicsit segít a papirosok által generált fuvallat. Nyilván Tommy műve ez is, és értékelem az effortot amit abba tett, hogy lelassítson a kedvemért. Kész orkánt is csinálhatott volna, ha akarna. Ez a mostani egészen kellemes.
- Na igen, ezzel lepipálta nem csak a helyi hivatalos szerveket, de a teljes szuperhős és szupergonosz bagázsiát is - bólogatok serényen. Igaza van. Eddig ő az egyetlen használható hős ebben a világban, pedig még csak kezdő. Én készségesen elhiszem, hogy ő a legjobb íjász ebben a világban. Bartonhoz még nem volt szerencsém, de az eddigiek után tartok a csalódástól. - Tudom, hogy nem a mi Kate-ünk. Fiatalabb és tapasztalatlanabb, de a stílusa ez alapján ott van - bólogatnék tovább, ha nem a fülemben búgna a telefon, amit nem én emeltem a fejemhez. Határozottan nem. Kézbe se vettem!
Teljes megrökönyödéssel nézek fel az elkövetőre. Nem is merek megszólalni, nehogy pont a rossz pillanatban vegyék fel a vonal túlsó végén. Kivételesen reménykedek abban, hogy erre specializálódott képesség nélkül is létezik az ikertelepátia és sikerül átvinnem az üzenetet: Áruló! Azért a sutyorgásra kötelességtudó jótestvérként bólogatok, miközben az éter túlfelén felcsendül Kate túlzottan is jól ismert és egyben túlzottan is idegen hangja.
- Üdvözlöm, Miss Bishop! Az én nevem William Maximoff - mutatkozok be azonnal, elővéve a legjobb komoly üzletember stílusomat. Most nekem kell a felnőttnek lennem és úgy is viselkednem. - Megkaptuk az életrajzát. Amennyiben aktuális még az érdeklődése, szeretnénk behívni egy interjúra. Melyik nap lenne megfelelő önnek? - teszem fel a nagy kérdést. Legalább kiválaszthatja, melyik nap öl meg teljesen lelkileg. Engem biztosan, Tommyt biztosan nem. A válasz még így is meglep, de jobb túlesni rajta. - Tökéletes. Akkor mit szólna a délután 1-hez? - a helyeslő válasz után elköszönök és bontom a vonalat. Hirtelen nem tudom, megölelni vagy megölni szeretném-e a bátyámat, amiért rám dobta ezt a beszélgetést. Mindkettőnk szerencséjére jelenleg csak szemmel verni tudom, nem kikívánni a valóságból.

Néhány órával később már csak a fel-alá járkálás marad, ameddig várom, hogy egyet üssön az óra. A rögtönzött kardiót be is rekesztem, amint Kate megérkezik. Azonnal megállok és beengedem Hawkette-et az irodába.
- Üdvözlöm személyesen is, Miss Bishop - nyújtok kezet egy mosollyal. Aztán beljebb invitálom és az irodában lebzselő bátyámat is prezentálom. - Engedje meg, hogy bemutassam az üzlettársam, Thomast - itt odébb lépek, hogy hagyjak nekik lehetőséget a bemutatkozásra. Addig is van időm túllendülni azon a tényen, hogy tényleg az otthoninak a majdnem tökéletes mása. És tudom, hogy ez fájni fog. Nem kicsit fog fájni. De valahol mégiscsak jó érzés ismerős arcot látni. Még akkor is, ha neki teljesen ismeretlenek vagyunk.
- Az interjú a tárgyalóban lesz. Erre parancsoljon - mutatom az irányt a nevezett helyiség felé. Héj, végre használom is valamire azt a tárgyalót. A privát irodám eddig tökéletesen elég volt ügyfélfogadásra, de a nagyobb szobában legalább tényleg egyenlő félként prezentálhatom a testvéremet. El kellene gondolkodnom azon, hogy ő is kapjon egy saját irodát.

Sok mindenre számítottam, amikor reggel átjöttem az irodába. A jelenleg az asztalomon heverő postára biztosan nem. Már akkor kedvem lett volna tehetetlenségemben üvölteni, amikor megláttam a nevet az önéletrajzon. Aztán elolvastam a csatolt motivációs levelet és azóta sem tudom eldönteni, sírjak, nevessek, vagy tényleg repüljek fel az Empire State Building legmagasabb pontjára és üvöltsek egyet, amúgy feszültséglevezetésként.
Talán ez az a pont, ahol meg kellene kérdőjeleznem a döntéseimet. Mint például, hogy az irodámnak van postacíme. Vagy e-mail címe. Vagy telefonszáma. Az is lehet, hogy talán mégsem a saját nevemet kellett volna használnom. De mégis mit lehetett volna? Lehnsherr? Sheperd? Kaplan? Egyiket se érzem magaménak. És abban is biztos vagyok, hogy Tommy téved. Mármint abban, hogy itt csak a Bosszúállóknak lenne gazdaságos kiadása. Nem, ebben a világban a hatóságok is gazdaságos kiadás. Pietro és Wanda Maximoff neve közismert, mégis Kate az első, aki a névre harapott rá és felemlegette. Soha senki más nem kérdőjelezte meg eddig. Ha bárki nyitott szemmel járna, már rég bekopogtak volna, minimum Barton.
Kate levele egy más kérdés. Az egész stílusa emlékeztet arra, mint amikor elkezdtük annak idején a Young Avengers csapatot. Akkor fiatalabb volt, mint a most jelentkező Kate. De... Hiányzik a legjobb barátom. Ugyanakkor Tommy-val kötöttünk egy egyezséget: nem keressük a régi barátainkat, mert nem lenne ugyanaz. Nyilván. Nem is én kerestem Kate-et, hanem ő engem. És ha hősködik, akkor inkább mellettünk csinálja, nem? Vagy jobb lenne kimaradni az életéből? Nem tettem-e odahaza is tönkre az életét, vagy legalábbis okoztam neki jelentős problémákat és kríziseket? Persze, a végén nem hagytam, hogy választania kelljen, kiléptem én magamtól a képből. Nem lenne jobb elkerülni ezt a műsort ebben a világban? De... Mégiscsak Kate-ről van szó.
És a délelőtt során már sokadszorra szuggerálom a telefonom. Mert mit csinál a boszorkány fia egzisztenciális válságban? Felhívja a testvérét. Két Hét évvel ezelőtt is ezt tettem volna, ha nem épp olyan szupertitkos küldetésen van, ahol a pályája még csak nem is földkörüli volt. Mellesleg veszélyeztethettem volna a biztonságát. Egy kutya. A lényeg, hogy most igenis élni tervezek azzal, hogy egy univerzumban vagyunk.
Két csörgést engedek a mobilnak. A másodikra már helyet foglalok és fél kézzel felemelem a papírokat Tommynak, miközben kinyomom a telefont. Megvannak az előnyei annak, ha az ember testvére gyorsabban ideér, mint hogy felvegye a mobilját. Mire a készülék az asztalon van, már vissza is kerülnek a papírok a kezembe és megcsap a jól ismert fuvallat.
- Szóval? Mit gondolsz? - teszem fel a nagy kérdést. Igazából nem tudom, mit akarok. Mármint de. Én szeretnék egy esélyt adni ennek a Kate-nek. De Tommy nélkül biztosan nem. Legutóbb, amikor anélkül hoztam döntést, hogy vele konzultáltam volna, egy másik univerzumban landoltam. Nem szeretném megismételni a mutatványt. - Tudom, azt mondtuk, nem keressük a régi ismerősöket... De ez Kate! Ő találta meg az irodát. És hősködik! Nem lenne jobb, vigyázni rá? Már most aggódom érte - kezdek bele a saját gondolataimba, mielőtt egyáltalán eljutna hozzám, kedves testvérem mit szeretne. Épp csak a hajtépésnél nem tartok. Már így is kész katasztrófának érzem magam. Inkább hátradőlök és felnézek Tommy-ra, hogy ezúttal tényleg végighallgassam, mit is szeretne. Most lenne igazán szükségem a Tommy névre hallgató józan eszemre.
- Bele se kezdj! A tulajdoni lap szerint még mindig 50%-os tulajdonod van a cégben, szóval a döntés 50%-ban a tied - állítom meg, mielőtt eszébe jutna azzal jönni, hogy a cég az enyém, úgyhogy az én döntésem. Frászt az. Maximum a száguldozásban nem hallotta meg, amikor elmondtam neki, hogy ráírtam a fél irodát. - Most, hogy ezt tisztáztuk, mit gondolsz valójában?