Nagyon szuggeráltam azért a létráért, de milyen rémes alak volnék, hogyha szó nélkül megvárnám más elvégezze a dolgát és ne élnék a megszólítás lehetőségével. Valószínűleg egy szebb világ volna, de most tényleg szükségem volt arra a könyvre és minden perc értékes volt. Kicsit meg is könnyebbültem, amikor válaszolt és egy nem mindennapi kéréssel fordult felém. Figyeljek meg valakit. Könnyű kérés, de bár tudnám, hogy melyik személyt kellene szemmel tartanom helyette és miért, ez a másik. Biztos valamilyen ügyeletes önjelölt biztonságiőr volt, vagy csak nagyon szeretett volna megóvni valakitől egy fontos pergament, amin bizonyára aranybevonatú iniciálé lehetett, ami felbecsülhetetlen értékű. Az én szememben inkább tűnt ez már kiállítás tárgyának, mint megfogható és olvasható pergameneknek, ami ne lett volna már meg digitálisan is valahol, csak kérni kellene.
- Persze, figyelek rá. – vagyis figyelnék, ha tudtam volna azonosítani az illetőt és megértettem volna melyik zsíros és ragadós mancsú alakra gondolt, aki pergameneket vághat zsebbe. Pislogtam egyet-kettőt, teljesen hasztalanul, mert nekem onnan fentről tényleg biccenthet akárki felé, ha semmiféle jelzőt nem kapok, mondjuk piros kabátos, kék pulcsis, akkor az alak bárki lehet, még én is vagy akár ő. De épp visszapakolja a könyveket, nem elcsaklizza szóval…
- Ahm még semmi extra nem történt. Most a polcoknál nézelődik. – legalábbis az a személy biztosan, akit én tartottam szemmel.
Bár sejtve, hogy ezt egy kicsit elszúrtam, rossz megérzés, hogy nem a megfelelő személyt tartom szemmel, vagy még közelebb akarjak kerülni ahhoz, akire figyelni kell, hát szépen és megfontoltan odaléptem egy másik személyhez, aki szemmel láthatóan tanulmányozni akarta volna az említett pergameneket. Még kíváncsian én is oda bámultam mit figyel úgy. Ezt olyan betűkkel írták vagy nyomtatták, tudja az isten, hogy nagyítóval kellett volna megnéznem nekem, hogy láthassam és kiolvashassam is a szöveget, amit elénk tártak, pedig elvileg még nem romlott a látásom, de pár Bayville lakóval ellentétben nekem ilyen, mindent jól látó szemem nem volt még. Természetes, hogy közelebb jövök és úgy teszek, mintha én is nézelődnék csak, de közben hátra pillantok azért a kikért könyv irányába is, hátha sikerült megszereznie az úriembernek a könyvet, amit kénytelen leszek lapozni, ha végre a kezeim között lesz.
- De érdekes, ezt vajon mikor írták? – kérdeztem rá a mellettem lévőtől, aki teljes beleéléssel tanulmányozta a pergament és figyelt fel olykor a könyvtáros irányába, csak az a hely most üres volt, biztos épp most rakosgatták vissza a könyveket a helyükre s, ekkor esik le, hogy a létrás csávó valami könyvtáros lehet nem őr, amikor ez végre értelmet nyer bennem. Csak talán túl későn, mert olyan mufurc képet vág a mellettem lévő és bök a kis cetlire, amire a pergamen címét, szerzőjét és az évet firkálták fel, vagyis hozzávetőlegesen.
- Biztos felbecsülhetetlen az értéke. Maga valamilyen pergamenszakértő? – érdeklődöm meg kíváncsian a férfitól. Tök egyszerű kérdés.

A dolgozatom témáját kellett volna kiválasztanom, de nem sikerült még dűlőre jutnom, se a tanár kiválasztásával se azzal, hogy milyen agymenést akarnék megosztani a világgal, amire amúgy sincs felkészülve. Mert ők honnan is tudnák, hogy az, amit tanulmányoznék legszívesebben, azt én magam hozom létre? Ennél a pontnál pedig nem is voltam egy fokkal sem jobb az apámnál, csak vele ellentétben, én nem voltam hajlandó magamhoz hasonlókat létrehozni, a növények jobban érdekeltek. Természetesen nem a gonosz célokra való felhasználása miatt, ez olyan biztos, hogy még mindig nem húsevő zombi növények járják New York utcáit, hanem egyéb bűnőzökkel találkozni… ha van némi szerencsénk akkor éjszaka, nappal csak bankba mennek rabolni.
Na ilyen pozitív gondolatokkal léptem be a manhattani könyvtárba, amire ugyanis szükségem volt, azt tudtam, hogy itt megtalálom – az egyetem könyvtárát kifosztották, ha akartam volna se tudom onnan kivenni a legújabb kiadást, kellett nekem ezt az igen fontos dolgot utolsó pillanatokra hagyni.
Most nem voltam hajlandó bajlódni a könyvtári belépővel, ha kellett a fontos infót itt jegyeztem le magamnak és majd szépen átírtam otthon magamnak összefüggő mondatokba. Valahol az egzotikus növények részlegén lehettem – nem amúgy, egyszerűen csak annyi volt kiírva, hogy növénytan, aztán boldoguljon el az ember fia, ha akar itt, több polcon keresztül. Ha hallgattam volna a könyvtáros tanácsára, hogy a számítógépen simán kikereshetem a szerzőt és a könyvről a hasznos infókat kidobja nekem, de ehelyett a könyvek okozta káoszban vesztem el.
Megadóan kullogok vissza a számítógépekhez és ülök le az egyikhez, csak annyi időre amíg a könyv címét kikeresem és a sort is, hogy hol van. Jobb ötlet hiányában a mobilomba jegyzem le a sort és a számozást is, meg a könyv sorszámát is, nem bonyolult szerencsére.
Fel is pattanok s, megyek vissza a növénytan részlegre, csak két sorral odébb. Háh! Mire rájövök, hogy nem a megfelelő sorban vagyok, addig a csillagok is leszálnak és a zöld kód valószínűleg többször hangzik el, mint kéne – már ha elhangzik egyáltalán. Körüzenetet vagy a közös csopiba nem írtam, hogy hol vagyok. Minek? Amíg nem a komodói varánusz (ez a Hydra akar lenni valójában) valamelyik hadiszállását keresem, addig nincs baj szerintem. Bár igaz Bloomnak szóltam, hogy itt vagyok, legalább az ember variánsa tudja, hogy hol találja meg őt. Neki is elmondtam, hogy nyakig ülők a szakdolgozati téma leadási határideje előtt és valami bevezetőt is kéne írnom, de lövésem sincs perpillanat, hogy miként adhatnám elő az ötletem elfogadhatóan. Ezért vagyok itt, ezért keresek valami ősrégi dolgot, ami eleget porosodott már ahhoz, hogy újra felcsillanjon az égbolton és úgy száguldjon lefele, mintha valami aszteroida lenne. Na jó, vissza a fellegekből a földre. Hol is van ez az Ősi növények nyomában Ewan Griffithstől?* Kiszámoltam, nem a polc alján volt, hanem a legtetején basszus. Még a könyvtári létrán is ott ácsorgott valaki, aki gondolom most mászott fel rá. Türelmetlen persze nem akartam lenni, ő kaparintotta meg először, szóval nincs más dolgom, mint szépen kivárni. De ha már ugyanazon a polcon keresett, ami nekem kellett, akkor úgy döntöttem megszólítom és felnézek rá.
- Ne haragudj! Egy hosszú karnyújtásnyira kellene legyen ott egy Ewan Griffiths könyv, kemény borítójú. Leadnád nekem kérlek?