A helyzet, amit Kevin és Josh okoznak, kezd abszurd módon kisiklani, én pedig a fejem fogom, hogy ezek ketten megint bohóckodnak a legkevésbé alkalmas pillanatban. Próbálom megtartani a hidegvéremet, mert vezető vagyok, vagy mi, de belül tomboló káosz van. Kevin ugyan mindig hozza a sajátos humorát, de néha az az érzésem, hogy komolyan nem tudja, milyen komoly is ez az egész. Az agyam már kattog, hogyan fogom helyrehozni a szituációt, de közben próbálok a kislányra is figyelni. Ezt az egészet el sem tudtam volna képzelni pár hónappal ezelőtt. Most meg itt vagyok két idiótával, akik egy gyereket próbálnak menteni, és közben az ellenség is nyomul.
Hiába, a barátaim... legyenek bármekkora címletesek is.
Kevin leüt két fickót, és ahogy láttam, megint sikerült nekik. Jó, hát legalább hatékony, még ha nem is éppen kifinomult, gondolom magamban, miközben feléjük indulok. Elképesztő, hogy mennyire fesztelen tud lenni, de most az egyszer tényleg örülök neki, hogy képes kiiktatni az ellenséget. A málló lépcsők és a hullák látványa kissé sokkol igyekszem ignorálni, de gyorsan rázom le magamról az érzést. Itt nincs idő moralizálni.
A kislány kacaja megtölti a helyet, miközben Kevin és Josh megpróbálják valahogy elsimítani a helyzetet. Először még úgy tűnik, Kevin tényleg végre jól veszi a lapot, de aztán a gyerek sírni kezd nála. Sóhajtok egyet, miközben visszaadja a gyereket nekem. Josh közben mutogat, mert a fülhallgatója meghalt, mintha ez nem lett volna egyértelmű az eltorzult arcából és a morgásából.
- Oké, oké, én is hallottam a kis szirénát, Josh - biccentek, és megpróbálok összpontosítani. - Gyere, Kevin, ne maradj le!
A gyerek rám néz, és elmosolyodik, ami egy pillanatra megenyhít. Talán mégsem csesztük el teljesen. De aztán felkapom, és futás közben azon agyalok, hogy a vezető szerepe nem csak arról szól, hogy utasításokat adsz ki. Olyan, mint egy rohadt tűzoltó, akinek minden pillanatban készen kell állnia arra, hogy eloltsa a lángokat. Most az én feladatom a gyerek védelme, Kevin és Josh pedig foglalkozzanak a romokkal.
Lerohad a lépcső. Persze hogy lerohad. Mert Bomlás nem tud normálisan működni. Josh nem vacakol, gyorsan mászik fel a romok között, én meg próbálom rávenni magam, hogy nem fogunk itt bent ragadni. De miközben az ajtót felé nyomulok, érzem, hogy a felelősség súlya egyre nagyobb lesz. Vezető vagyok, és most már nem csak magamra kell vigyáznom.
Ahogy szorítom a kislányt, érzem, hogy valami nem stimmel. Nem csak arról van szó, hogy Josh és Kevin bénáznak, hanem valami mélyebb dolog is húzódik itt. Az érzés ismerős, az a fajta vibrálás a levegőben, amit az erőmmel érzek, de most valahogy más. Készen állok, hogy bármikor felrepüljek vele, átszeljem a levegőt, és elvigyem az iskolába, de amint megpróbálom aktiválni az erőmet, valami visszahúz. Mintha a levegő tömör lenne, egy láthatatlan fal, ami nem enged. A francba, blokkol. Ennyit a füldugóról. A fülemből szabályosan mállani kezd.
A kislány rám néz, és ekkor tudatosul bennem: ő az. Valahogy blokkolja az erőmet. Nagy levegőt veszek, és lenézek rá. Nem szól semmit, de a tekintete elárulja, hogy valószínűleg nem tudja kontrollálni, amit tesz. De ettől még veszélyes. Francba, ezt még bonyolítjuk tovább. – fut át az agyamon, miközben érzem, hogy az adrenalin egyre csak növekszik bennem. Nem repülhetek, így földhöz vagyunk kötve. Kénytelenek leszünk gyalogosan kijutni innen, ami lassít, és közben itt van ez a gyerek, aki bármelyik pillanatban képes lehet mindent szétzúzni a hangjával. A füldugók már halottak, és a következő sikoltása… lehet, hogy meg is öl minket.  
Oldalra nézek Joshra, aki kicsit hátrébb maradt. Kevin valahol még mögöttünk rohangál, valószínűleg a maradék ellenségeket tartja vissza. Nem tudom, meddig bírja, de túl sok időnk nincs. Most már nem csak az ellenség a probléma, hanem az is, hogy hogyan jutunk ki innen biztonságosan.
- Oké, srácok – szólok oda Josh felé, és remélem, hogy valahogy megérti, amit mondok, mert a fülhallgatónk kuka. – Nem tudom használni az erőm, a kislány blokkolja. Nincs más, ki kell jutnunk innen a tetőkön, és muszáj csendben maradnunk. Ha megint felvisít, szétszedi az egész épületet. - gyanítom, hogy ők sem értékelik a képességeiket, hiszen a lépcső sem rohad tovább, ellenben lentről lőnek ránk. A szemközti épületre sandítok, majd a kislányra.
- Picúr, most repülünk egyet, szeretnél repülni? - pillantottam le rá, immár megint rám figyelt. Nem tudtam tudom-e használni a képességem, de nem támaszkodhattam erre, fizikai kivitelezésre kapcsoltam és inkább nekiiramodtam a távolságnak.

— Hellion

- Vagy mindketten lebomlotok, ha nem figyeltek oda. - nem éreztem úgy, hogy humorizálni kellett volna perpillanat, mert komolyabb volt annál a kiszemelt alany, hogy hülyéskedjenek. Amikor egyébként sincs mindenki elragadtatva a mutánsoktól, nem kellene elhíresztelni, hogy lakásokba törünk be. Voltaképpen jogilag épp ezt tettük, még ha nem törvényes arcok lézengtek is itt.
A lövés nem segített a gyerek megnyugtatásában, így kénytelen voltam eszközölni egy szünetet, mielőtt még ezek a pojácák elintézik, hogy a kislány az egész házat élettelenné tegye. Nem erre volt most szükségünk. A haláltól ugyan rég nem féltem, de azért nem arra vágytam, hogy majd itt lel meg, mint valami újabb pazarul rosszul időzített küldetés vezetőjét. Az örököt, aki mindet eltolja. Ezt már nem. Kevin keveredett valahogy mellém, amire felsandítottam rá. Máskor lehet viccesnek találtam volna a poénos megjegyzését, de látva, hogy a kislány is inkább tanácstalanul néz fel rá, csak megcsaptam a lábát.
- Valami normálisat! - sziszegtem rá, na erre már a kislány felnevetett. Elsőre furcsálltam a dolgot, de aztán Kev lábára sandítottam. Viccesnek tartotta, hogy megcsapjam? Immár elhalkulva nézett minket a kicsi.
- Ha ez kell neki, akkor sajnálom de meg kell verjelek. - azzal megint Kevin lábára sóztam egyet, a kislány megint kacarászni kezdett. Ezaz, ideje fordítani.
- Mi? Elixír? - kérdeztem vissza a recsegő mikrofonra, majd tanácstalanul harmadik csapattársunkra néztem hátha érti mit mondott. Én aztán ugyan nem értettem.
- Na jó, ideje mennünk. - nyújtottam a kezem újfent a kislánynak és felvettem. Ebben a pillanatban ránk törte az ajtót a kopasz, de visszakézből adott neki egy pofont az ajtó, ahogy meglegyintettem a kezem.
- Menj előre, tisztítsd a terepet. - néztem a haveromra, miközben mindkét kezemmel védelmezőn karoltam át a gyereket. Neki még annyira sem kellene megsérülnie, mint nekünk, egy kis stresszfaktor és ki tudja mi szabadul el. Kevin után indultam meg, hogy aztán utat törjünk előre. Mivel mindenhol emberek voltak, gyanítom az aranyember a tetőre gondolt. Ismertem az észjárását.
- Menjünk felfelé.

— Hellion

Miért éreztem, hogy baj lesz ezzel a bevetéssel. A srácok nem szoktak ennyire szétszórtak lenni. Vagyis Wither néha igen, de Josh felől ez a folyamatos poénkodás nem volt jellemző egy bevetés közepén. Bár a múltkori pletykás viselkedését nézve igazából az sem lepne meg, ha felvernék a lakást. Csak akkor nagyobb a takarítás, mert biztosan elszabadul a pokol. Végtére is nekem kellett rendet tennem közöttük én én voltam a felelős is értük.
- Nekem mindegy mit csináltok, csak ne vonjátok magatokra senki figyelmét, jó? - mindkettő kapott egy-egy szúrós pillantást. Sóhajtottam volna szívesebben, de azzal sem lettem volna előrébb. Tisztában voltam vele, ha mi hárman mentünk bevetésre, rám hallgatni olyan volt mint Rozsomáknak valami feladatot adni. Kiröhögött és aztán jól otthagyott. Épp ezért kissé feszélyezetten indultam el a szoba felé abban bízva, hogy talán én hozom ki gyorsabban a lányt, mint beütne a ménkű.
Szerencsére az ajtót magam mögött behúzva csönd és nyugalom várt. Egy nyikorgó ajtóval meglehetősen leredukálódtak volna a lehetőségeim, de így volt szerencsém közelebb menni és legalább tüzetesen szemügyre venni a békésen alvót.
Aztán meghallottam a lövéseket és erősen kellett koncentrálnom, hogy ne kezdjek el szentségelni. A fiúkat nem féltettem, ellenben két barnás-lilás szempár pislogott vissza rám érdeklődőn. Talán még csak álmos volt és nem ijedt. Állammal lejjebb gyűrtem a dzsekimet, hogy jobban lássa az arcom.
- Szia. Julian vagyok. Nem érzed itt jól magad, igaz? - bedobtam minden képességem és ismeretem, amit valaha is tudtam a gyerekekről. Bár én magam nem is olyan rég még szintén egy voltam közülük, a nyelvükön már aligha értettem. De a kislány inkább tűnt érdeklődőnek, mint ijedtnek, pedig odakint amint elhalt a lövéssorozat, megkezdődött a következő. Mi az isten van más fiúk?
- Mit szólnál hozzá, ha elvinnélek innét? - éreztem, ahogy az ölemben kicsit összehúzza magát, majd az ágya felé nyúlt. A tekintete kezdett kétségbeesett lenni. Mielőtt azonban sírásba kezdett volna, észrevettem a plüssnyulat az ágyon. Elég volt arra gondolnom, hogy felröptetem és a kezében is landolt.
- Szeretnél úgy repülni mint ez a nyuszi? - kérdeztem mintegy a beleegyezésére várva. Én nem raktam be a füldugót még amikor ölbe vettem, ezt pedig súlyos hibaként realizáltam. Ha akarata ellenére viszem el, félő még lezuhanunk. Azonban nem sok lehetőségem volt csak úgy távozni. Épp csak ki akartam nézni a többiekre, amikor mellettünk sült el egy fegyver. A kopasz fickó éppúgy meglepődött, mint én, de a legrosszabb, a lány volt. Megijedt és hüppögni kezdett, majd földöntúli hangon sikoltott fel. A fickó előbb halálra váltan elképedt, majd a falhoz tapadt és maga ellen fordította a fegyverét.
Hogy ezért mondta azt a prof, hogy veszélyes...
- Nyugodj meg, elmegyünk innét. - éreztem, szabályosan éreztem az összes sejtemben a késztetést, hogy le akarjam rakni, de megpróbáltam ellenállni.
- Nem lesz semmi baj, egy biztonságos helyre viszlek, ha engeded. - próbáltam még győzködni. De jó lett volna egy telepata, aki elaltatja. De maradt a győzködés.

— Hellion

Amikor megkaptuk a feladatot, én elgondolkoztam rajta, hogy Josht jó ötlet lenne-e magunkkal hozni. Nem azért, mert nem bíznék a legjobb barátomban, hanem azért, mert tudtam, így is az éj leple alatt érkezünk, nem kell még plusz feszkó neki, hogy a helyen stresszeljen. De nem én döntöttem el kikkel jövök, hanem a prof. Gondolom én. De jelen pillanatban aztán édesmindegy volt, kire is kenhetnénk az egész helyzetet, ha láttam rajta, hogy baja van és kezdenem kellett ezzel valamit.
Mielőtt még visszakérdeztem volna Kevinnek, hogy a francba jön ide a pestis, Josh mentette a helyzetet. Oké, kicsit én is befeszültem volna ettől a szitutól? Másnap olyan könnyen veszem Kev hülyeségeit is, úgyis a nagy része, oké, a 99,9%-a hipochonder netenlógásokból áll. Most valahogy rohadt jól elkapta, hogy az aranyembernek tele van a gatyája, mert rá cuppant mint kisgyerek a kólásüveg szájára. Ha nem állítom le róla, akkor lehet Foley sarkon fordul és már csak a suliban találkozunk vele.
- A bevetés után majd megvizsgáltathatod magad, de most inkább koncentrálj, jó? - próbáltam én is visszavenni a szót magamhoz, mert úgy éreztem ezzel csak megoszlik és lankad is a figyelmük. Egyáltalán figyeltek még a feladatra?
Nem is akartam őszintén szólva tudni, de kihasználtam az alkalmat, hogy példát mutassak nekik, ha már méltóztattak egy pillanatig is rám figyelni. Vagyis... mutattam volna a példát, ha ezek ketten nem kezdenek el a vállam fölött méregetésről meg barátnőkről beszélgetni.
- Befejezitek vagy inkább megvártok odalent? A profnak fontos ez a gyerek, nem szeretnék üres kézzel visszamenni. Utána megtárgyalhatjátok a méreteiteket, mit bánom én. - már a hócipőm is tele volt a témázásukkal, szerencsére legközelebb már csak a földszinten szólaltak meg, akkor is halkan. Én azért füleltem, hátha valamelyik sarkon befordulna egy kutya vagy akármi. Arról nekem kell majd gondoskodnom, mielőtt Kevin elporlasztaná.
- Ti biztosítjátok a terepet, én felmegyek és lehozom a lányt. Odafent két szoba és egy fürdő van. De igazad van Kev, van pár gorilla, akik valahol a lenti helyiségek egyikében lehetnek, meg talán némelyik odafönt őrködik. Ha halljátok a lányt, dogjátok be a fületeket. A többit itt intézzük. - azzal élesítettem az adóvevőt a csuklómon, ha esetleg mégis valamilyen formában jeleznem kellenem. Aztán a mutatóujjam a szám elé emeltem és elindultam fel. Bíztam benne, hogy percek alatt csont nélkül levisszük a dolgot, én pedig hozhatom is a lányt amilyen hamar csak lehet. Odafönt tényleg járt egy őr, akit sikerült egy mögé lopózós és csöndben elaltatós módszerrel likvidálnom. Még a lány szobájába is sikerült bejutnom gond nélkül, de meghallottam, hogy a szomszédos szobában mozgolódás van. Élesítettem a beszélőt, majd beleszóltam.
- Járnak fent. - nem akartam jobban elaprózni, így is próbáltam minél halkabbra venni a szavaimat. Hogy a prof miért akarta, hogy csak úgy elhozzuk a lányt, nem tudom, de nem támogatott semmiféle altatást. Az én ajtóm előtt ugyan csak elsétáltak, mintha betértek volna a szomszédos fürdőbe is. Elpillantottam az ablak irányába, annyira könnyűnek tűnt volna ha csak ott felkapom és magammal viszem, de kicsit sem voltunk abban biztosak, hogy nem katapultálnék azonnal a földbe.
A lányhoz sétáltam, még mélyen aludt. Próbáltam úgy kitakarni és alá nyúlni, hogy ne ébredjen fel.

— Hellion

Én tényleg betörőnek éreztem magam. Na nem olyan retardáltnak, mint a Reszkessetek betörőkben, inkább olyan aljasnak, mint a Vérapóban. Indokolt volt, hogy észrevétlenül érkezzünk és az is, hogy egy olyan pillanatban vigyük el a lányt, amikor mindenki pihen. De azt nem tartottam indokoltnak, hogy álmában raboljuk el. Szerintem igenis kibaszottul lássa, hogy milyen a világ és azt is, hogy mi nem bántani akarjuk. Nem akarásnak nyögés a vége, ő pedig még mindig csak egy hetéves kislány volt. A gyerekeket vagy meggyőzzük, vagy nem akarnak közreműködni soha többé.
Ugyanakkor ott volt még a tényező, hogy Josh túl sokat beszélt. Tudtam, hogy milyen környékre jövünk, emiatt pedig azt élből kizártam, hogy azért dumál ennyit mert olyan fene jól sikerült a napja. Már fejből tudtam betéve az összes nőügyét, a legkevésbé sem voltam rá kíváncsi. De most nem is azt ecsetelte, hanem hogy miképp kellene megoldanunk a problémát. Egy ponton már bosszantott a dolog, mert a kivitelezést rám bízták és nem rá. Mielőtt azonban benyithatott volna, határozottan húztam vissza az ajtót és húztam ki magam mellette.
- Akkor most döntsd el, hogy te irányítasz vagy rám bízod a stratégiát. - néztem rá szúrósan, cseppet sem viccelődve. De végső soron pont az ilyet kellene elkerülnünk egy bevetés kellős közepén, így megveregettem a karját.
- Tudsz te és össze tudod szedni magad. Tudom mit jelent neked ez a környék, de már sokkal erősebb vagy. - azzal hagytam, hogy benyisson az ajtón. A kislány neve mindegy volt, szándékomban állt ugyanis felébreszteni, de az még ennél is előrébbvaló volt, hogy felismerjük és ne mást hozzunk el. Egy öttagú családról beszéltünk, ahol két kislány is volt, ugyan a prof azt mondta csak neki jöttek elő a képességei.
Igyekeztem felidézni a tervrajzot a házról. A lány szobája az emeleten volt mindjárt a lépcsőtől elfordulva egy sarok után. Kusza volt ez a ház, bárki várhat ugyanakkor odabent ránk is. Noha volt nálam fegyver, én nem húztam elő. Attól csak még jobban éreztem volna a betörő vibe-ot, bár tudtam szükségszerű a lépés, hogy kimozdítsuk a lányt a környezetéből. A múltkor volt errefelé egy incidens, ahol szénmonoxid-mérgezéssel meghalt három bandatag. Az is meglehet itt is tartózkodtak olyanok. A srácokra pillantottam és fölfelé mutattam, ahogy befelé araszolva megpillantottam a lépcső korlátját.

— Hellion