- Nem kell senkit megcibálnod, oké? - elmosolyodtam a kérlelésére, no meg a burkolt fenyegetésére. Nem tudtam bekorlátolásnak venni, amikor ilyen körülményesen igyekezett. Persze nem vártam, hogy aludjon a kanapén, ahogy azt sem, hogy megruházzon másokat. De a figyelmemet nem kerülte el az a tétova mozdulat, amit a kezével tett. Csak a kérdésre pillantottam rá egy kissé szemöldökráncolva, miközben azon gondolkoztam, hogy mennyire normális ez a szívverés, amit élesben hallok igen csak hevesen. Semmi olyan szituáció nem alakult, ami... vagy de, csak én lemaradtam róla?
- Nem értem. Most is rám másztál, mikor aludtam. - válaszoltam tárgyilagosan, mert most speciel nem is tudtam volna nagyon ennél tovább tekinteni. Ezeket a társas interakciókat néha nehéz volt megélnem főleg, amikor új szituáció ütötte fel a fejét. Aztán erre a pozitúrára bederengett valami és enyhe pír ült ki az arcomra ettől az érzéstől. Vissza kellene tuszkolnom a dzsinnt a palackba, mielőtt még tévútra visz.
- A tenyeremmel. - nem hagytam kétségek között találgatni, bár ezt a talentet még nem mutattam meg neki. Most, hogy tettem róla lássunk mindketten, elvégre megborotválni akart, akkor már hagytam kikászálódni magam alól.
- Miért haragudnék? Minden rendben? - az már cseppet sem volt normális, hogy folyamatosan ingadozott a szívverése, hol eléggé, hol még jobban.
- Tényleg te szeretnéd csinálni?
   

- Miért, hogy teszed és hogy nem? - annyira belekevert már a mondandójába, hogy lassan nem tudtam követni a fonalat, ő mire akart kilyukadni. Aztán persze lehet, hogy valami ék egyszerű dolog, amit tudnom kellene, de ez zavart és most már utána akartam járni.
- Igen, a tenyeremmel. - azt mondtam, nem? Egy pillanatig végig kellett gondolnom, mit is mondtam, de nem voltam ezzel tévedésben. Az egész beszélgetés kezdett kuszább, sőt még kuszább lenni, hogy most már nem értettem miért magyarázkodik és miért nem néz már megint rám.
- Nekem nem úgy tűnik... zavar, hogy nincs rajtam póló, igaz? - hát persze, most már minden teljesen világos volt, szóval le is másztam én is az ágyról, hogy a szekrényhez sétáljak és felvegyek valamit, mielőtt még faképnél hagy az éjszaka közepén - ha már felébresztett.
- Oké.. akkor megmutatom. - újfent az ágyhoz sétáltam, leültettem őt a szélére, majd én is lehuppantam mellé. Egy picit ugyan tanácstalanul, de felemeltem a kezem, a mutató és a középső ujjam leszámítva a többit behajlítottam. Nem akartam sietni, ha már megmutatom mire is gondoltam, végül a bajszomhoz simítottam az ujjaimat és némi koncentrálás meg energiaösszpontosítás után úgy toltam le a szőrszálakat, mintha csak oda lettek volna illesztve.
   

Nem egészen értettem a válaszát, először nagyon meg akarta magyarázni, aztán meg mégsem. Ezzel nem lettem előrébb, csak még kuszább gondolatokat szült az egész szituáció. Ráadásul megint behabogta, hogy nem beszél elég jól, pedig abszolút semmi hátrányát nem éreztem erről a részéről. Kusza volt az egész és nem segített, hogy ez az érzés erőteljesen kiült az arcomra. Jobbnak láttam tényleg mihamarabb felöltözni, mert a megjegyzése is azt sugallta, eléggé zavarom jelenlegi formámban. Vagyis ruházatomban. Ezt még nem sikerült megfejtenem miért, hiszen mások nem csináltak ekkora ügyet belőle és az ilyen kétértelmű válaszait is nehezen tudtam hová tenni. De az biztos volt, hogy nem tetszett mégsem annyira neki, hisz akkor miért tiltakozna?
- De hát majdnem minden nap látsz így. - pislogtam egy sort, mert tény nem minden egyes alkalommal lyukadtunk ki itt.
Nem vártam meg, hogy igazából tiltakozzon, mert végtére is ő akarta annyira megnézni ezt. Így eleget is tettem ennek két mozdulattal. Aztán a kérdésére elmosolyodtam.
- Ez ugyanaz az energia, amit a tenyerembe irányítottam a legutóbb is. - céloztam a faldobálásra. Csak ez most sokkal finomabb mozdulat volt, mint az, kellett is koncentrálnom. Ahogy összetapogatta az arcom, csak a szemeibe néztem, elég mélyen, kíváncsi voltam tényleg mit szól.
- Megteszi?
   

Átsuhant az elmémen, hogy most ezt a fotós dolgot azért mondta, mert tényleg lőtt képeket rólam, de nem egészen értettem, miért csinált ilyen nagy ügyet ebből. Ha hagyott volna szóhoz jutni, talán meg tudnám mondani neki hogy igazából ebben a lakásban már mindenki lőtt mindenkiről képet. De ehelyett oroszul folytatta, amit meg nem értettem. Legalábbis teljesen. Miután Arrow mellett el kellett szavakat meg kifejezéseket sajátítanom, így pár szót értettem. Mondjuk az ént és róladot. A többiről persze lila gőzöm nem volt, de már kikívánkozott belőlem a válasz.
- Nem tudom mit magyarázol magadról meg rólam, nem tudok oroszul. - legalábbis ennyire nem.
Vártam aztán az ítéletét mit szól a manőverre, de megkönnyebbült mosoly ült ki az arcomra a válasza után. Meg is ráztam a fejem megnyugtatásképpen, hogy nem esik bajom.
- Már van benne rutinom, egyébként sem árt a kontroll. - ezzel magamnak is csak segíthettem igazából. De a villanyborotvát csak bizonytalanul kezdtem méregetni. Mennyire macera a cucc, amikor itt van két mozdulatnyira a megoldás? Mondjuk lehet egyszerűbb is két mozdulat.
A kezeit is emelte felém, de végül a vállaimon és az alkaromon állapodtak meg. Eszem ágában sem volt levennem róla a pillantásomat. Volt valami abban a pillanatban, ami jól esett és csak arra tustam gondolni, hogy ez még tarthatna kicsit. Csak egy icipicit. A kérdése végül kizökkentett és megpelettségem kiült az arcomra is. Lehet ettől pánikolt be hirtelen?
- De... Miért pont én? - suhant át a fejemen, hisz a legutóbb is milyen kudarcba fulladt az egyetemlátogatás. Na meg ott volt a másik dolog, a bálokon táncoli szokás nem?
- Mármint persze, leszek, de nem tudok táncolni.
   

Romy esetében meglepően sok volt az olyan válasz, amit igazából nem akart megmagyarázni vagy egyszerűen csak én nem érthettem. Most is leginkább csak elengedte, mégsem haragudtam érte csak furcsálltam. Sok olyan furcsasága volt, amit nem tudtam hová tenni, engem pedig ez olyan mértékben zavart inkább, hogy bizonyára az én szoftveremet kellett volna fejlesztenem, hogy megértsem. Ebben teljesen biztos voltam.
- Hajat nem lehet vele vágni? - pislogtam végül inkább csak a nyíróra. Én nem egészen értettem, melyik jó csak egyik opcióra, melyik a másikra, melyik mindketőre. Általában többnyire valahogy eddig mindig megoldottam másképp a vágást, amikor már hosszabbnak éreztem a hajam. Igazából már most is eléggé az volt.
Jól estek a szavai. Még ugyan ismerkedtem azzal az érzéssel, hogy valaki tényleg megbízik bennem, ráadásul neki megannyi alkalommal ismételgettem is a dolgot. Leginkább nem is az zavart, hogy ezt bizonygatnom kellett sokszor, hanem az, hogy kimondottan NEKI. Általában arra fogtam, hogy amiatt zavar, mert én már sokkal régebb óta ismertem őt még akkor is, ha tisztában voltam vele, hogy a két személ nem ugyanaz volt. A többi dolog, amit mellé magyarázott, csak még inkább mosolyt csalt az arcomra. Vicces volt, amikor valamit ennyire túlmagyarázott, de közben meg nem nevetségesen viccesen, csak olyan aranyosan. Bólintottam egyet a kérdésére, mintegy megerősítésképpen, tényleg nem az zavart, hogy elmenjek, hanem inkább a körülmények. Ez viszont nagyon is. Soha nem is próbáltam meg táncolni. Én is lepillantottam a kezére, de közben finoman megszorítottam azt. Ha tudná, hogy most ezzel mennyire sokat ad, amikor egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy menne nekem ez a tánc dolog, de annyira nem akartam cserben hagyni.
- De tényleg semmit nem tudok, még csak a zene ritmusára sem próbáltam mozdulni, fogalmam sincs hogy menne.
   

Még nem képzeltem el soha, hogy valamiféle bálra is betegyem a lábam, persze az egészen másként csengett, hogy az este végső soron nem rólam szólt volna. Ha nem kell annyit produkálnom magam idegenek előtt, még nem is lehet vész. Romy győzködése is azt sugallta, hogy nagyon számít rám még akkor is amikor nem tudok táncolni. A kaja ötlete megmosolyogtatott, érdekes elgondolás volt, hogy azt hiszi az motiválna igazán engem.
- Biztosan erre szánnád az időd? Mármint nem tudom mennyire kell türelmes legyél. - a bizonytalanságom inkább abból fakadt, hogy meg tudok-e egyáltalán tanulni, az nem zavart volna, hogy az az ellépkedés milyen mértékű. Megsimítottam a hüvelykujjammal a kézfejét.
- De, igazából ha szeretnél és tényleg ez minden vágyad egy bálon táncolni velem... Milyenek azok az alapok?
   

- Miért ne tudnék? - arra szakítok időt, amire csak szeretnék. Ha ennyire nem fontos neki, hogy hamar meglegyünk, akkor én is le tudom tenni azt a munkát.
- Mármint most? - a pillanat gyorsan tovább röppen, én pedig csak elképedve pislogtam utána. Éles váltás egy éjszakai taktikai meglepés, majd birkózás, borotválás után, hogy táncolni akarjon. Hagytam, hogy felhúzzon, aztán úgy állítsa be a tartásomat, ahogyan azt kell. Valami pedig mintha nagyon mélyen lappangani kezdett volna. Pillanatnyi zavar öntötte el az arcom, aztán ösztönösen közelebb léptem, mintha csak az lett volna a bajom, hogy túl távol állok hozzá képest. Mielőtt azonban felocsúdtam volna, már lépni is kezdtem. Először eszméletlenül sután, aztán már játszi könnyedséggel vettem fel azt a lépést, mintha épp csak gyakoroltunk volna már valami bevettet. Olyan ismerősen derengtek ezek a lépések, mégsem tudtam hová tegyem.
- Biztos, hogy ezt gyorsan kell?
   

Elengedtem a fülem mellett a válaszát. ár ezt egyszer mondta, meg is jegyeztem. Bár feltételezem igaza van, mert tényleg nem kezdtem ezzel az állapottal semmit. Annyira pedig nem volt még hosszú, hogy viszkessen és melegem legyen ettől a szőrmennyiségtől. Annyit talán megtehetek, hogy elgondolkodok, vajon ő hogy látja a képet.
Először csak szerettem volna válaszolni valami jó indokot a válaszára, de igaza volt, nem rohantam sehová, hacsak nem az ágyba vissza. De mivel elég alaposan kiverte az álmot a szememből, így kénytelen voltam elismerni, valóban semmi dolgom nem volt. De hé, ő is mosolyog! Miért ilyen ragályos ez? A mosolyt nem leplezve végül csak megcsóváltam a fejem. Ha már azt mondtam, hogy elkísérem arra a bálra, akkor tényleg ki kellene próbálnom, hogy egyáltalán megy-e a tánc. Láttam már sok mindenkitől, mindenhonnét, a zene ritmusára könnyebb volt másokat is kiiktatni. Ez utóbbit nem baj, ha most nem hozom fel. De magamtól még nem doboltam a lábammal, meg sem mozdultam a zene ütemére. Most nem volt fegyver a kezemben, amivel komponálhattam volna. Olyan könnyű volt a ritmust felvennem, mintha mindig is tudtam volna táncolni. Most azonban hagytam, hogy Peter emlékei vezessenek, úgy éreztem úgysem ez lesz az utolsó alkalom, hogy valamit megtanítson nekem. De mintha mindig is ezt csináltuk volna, ő rávezet, én pedig követem minden egyes lépésében. De az emlékekben valahogy gyorsabb volt, így hát én is kicsit ahhoz igazodva kezdtem el lépkedni ahhoz a lassúhoz képest, amit ő mutatott.
- Zenétől függ? Vagyis akkor többfélét is kellene tudnom a bálra… - vontam le a következtetést a válasza nyomán és megpróbáltam realizálni, hogy mire is gondol. Egyáltalán meddig kell elkészülni? Mindig hallgattam, hogy a bálról beszéltek, ha épp felmerült, de sosem figyeltem a részletekre, mert nem volt fontos. Hagytam csak, hogy elhátráljon, éjszaka bizonyára nem akart olyan sokat reprezentálni nekem.
- Pedig most először csináltam. Vagyis tudod, emlékek. – kocogtattam oda a mutatóujjam a halántékomhoz háromszor, hogy felhívjam a figyelmét, ismeretek nyomokban leledzettek bennem. Aztán megráztam a fejem, miért mondok ilyen hülyeségeket?
- Magamtól szeretnék ezen az úton végig menni. Nem emlékekkel. Szóval… holnap. – biccentettem.