Vannak azok a döbbenten pislogó másodpercek, amikor csak lesem a fölöttem összecsapó konverzációt és meghagyom az epic pillanatokat a jó barátoknak. Glitch jó barátainak, mint az hamarosan kiderül, nekem meg lefő közben a holnapi kávé.

Nem is fogok fel belőle konkrétan semmit, ha már pillangó vagyok, elrepül lelki szemeim előtt néhány, azzal a rajzfilmes fütyörésző hanggal, amikor a sivatagban felejtik a szereplőket és totál kiesésük van.

Nincs adás, jel, kép, csak fülzúgás és a fájdalom tompa helloja, ami majd lassan beköszön.

Amin máskor önfeledten nevetnék, így Manhattan, meg úgy, most szájzáras hehek szánalmas sorozatát préseli ki ajkam rejtett zugaiból.

-Jah, de ott esélytelen volt, mert sosem voltam Padme.

Próbálom bizonygatni Battlefront II-béli férfiasságom, azt többet is toltam mostanában, de inkább a sith oldalon Sidiousként aposztrofálva magam. Na mármost ő nem nő. Persze Glith hangja se volt az. Marad a kiszáradt száj, erőltetett nyelés a tompa pánik gombok szirénaszója. Egyszerre több, szóval totál KO vagyok min akadjak ki jobban. Ez az, amikor túl nagy a választék a drogériában.

-Oké. Nem, nincs, én is fura voltam és tini, szóval nincs, meghát te olyannak tűnsz, akire nem lehet.

Itt ugrál meg aranyos, most ki lenne képes leharapni a fejét azért, mert kövér, kocka férfi helyett, nem az? Határozottan mindennek az ellentéte, de ez akkora tótágas a fejemben, hogy úgy érzem “elevenen” csapkodnak betonba a demogorgonok.

A következő csapás az Ugróegérként bemutatás, ránézek a fekete hajú lányra és bármi szívesebben lennék, mint Ugróegér, a muzsikus dolgot pedig… Hagyjuk a fejem, az felfő éppen, vagy rászárad lassan a vér.

Mindenesetre felé fordulok, az alacsonyabbikhoz, mert ő olyan aggódónak tűnt valamiért és könnybe lábadt smiley fejjel (mármint én nyilván nem könnyezek, de az emoji mindenkinek megvan) közlöm, elhaló hangon.

-Niel. Niel. Nem Ugróegér.

Az egy hülye nick volt, amit Glith férfi alteregójának simán felvállaltam volna röhögve, így viszont akkora gáz, hogy inkább üssék ki a másik szemöldököm is.

Az is kurva jó, hogy ezt a zenét nem magyarázhatom most meg, de nyilván nem tehetem, csak nézek, legalábbis addig, amíg ki nem találom, hogy a napszemüveg a halott nagyanyám hamva, nem a coolság miatt hordok napszemüveget, főleg ha tönkrement nagymamák csontjaiból készülne (már hivatalos, nem vagyok ép) hanem mert UV ellen király dolog. Igaz felesleges szerénykednem, mert a coolság pont elkél, főleg ha az ember muzsikus. De a lényeg, hogy tudok trükköket. Úgyhogy nagy nyelés után bólogatok, ez az volt.

-Tényleg nem gond, mármint majd gondolom fájni fog hamarosan, de még nem, úgyhogy!

Nézek a fekete hajú lányra, győzködve, kemény vagyok, mint a kád széle reggel és próbálok pislogni, úgy, hogy ne tűnjön fel mennyire nem vagyok semmilyen helyzet magaslatán, még a bevonzást illetően se.

-De jól vagyok, nem is kell, tényleg. Aha, átvertek, bóvli, és még a könyv is üres. Különben milyen kassza lenne ez?

Mert talán mégis szükségem lenne egy pohár vízre, még ha egyelőre nem is mondom ki hangosan.

Ránézek Pókemberre, aki sokkal magasabb, mint az elvileg élethű figurám, és hőshöz illő módon kendőzetlenül mondja ki amit Glith bűvésztrükknek hívott. Aztán vállat vonva sokat hozzáteszek a dolgokhoz.

-Aha

Csak azt felejtem ki mennyire szar mágusnak, különben is éppen el akarnak szállítani valami Kasszába és nemes egyszerűséggel pattanok a fiúra. Ez a mondat pedig rosszabb, mint amikor gyúrós férfiak lebuziznak.

Mindig az volt az álmom, hogy pókemberrel utazzam, nem feltétlenül rajta, dehát az ember ne válogasson, ha rajongó, viszont ezt tényleg NEM így képzeltem. A pólóját legalább szerintem összevérzem és maga a “repülés” is félhangos kiáltásban hagyja el a földet.

Nem is nagyon fogom fel, hogy ez király, mert a vér nyelés és stressz kombó összerázza a gyomrom ezért komoly erőfeszítésembe telik nem hányni.

-Szóval te vagy Pókember? Az a Pókember?

Nyögöm, amint szilárd talajon érzem magam, bár a fürdőszobából szívesen kitiltanám, mert magamnak szeretem csinálni az ilyet. Főleg, hogy totál mitugrásznak néz, szó szerint, nem csak átvitt értelem vagy ilyesmi.

-Nem. Azért mert nem vagyok akkora, mint te még csinálhatom jól is, amit csinálok, nem? Úgyhogy rohadtul nem!

Teszem még hozzá dühösebben, mert az alacsony, az egérezés és a tény után, hogy engem elvileg megmentettek már megrugdossa az egyébként kemény önérzetem.

Nincs baj a viccelődéssel, mert szívom folyamat a bandatagok vérét és tőlük is kapok, csak ez most túl komolyan hangzik, hogy igaz legyen. A cuccot is próbálom tőle elvenni, de nem hagyja, úgyhogy marad a fog összeszorítás és sziszegés, hősiesen, férfiasan, miközben majd beszarok a fájdalomtól.

A végén mégis kiböfögök egy “köszt” hogy aztán okosan megkérdezzem.

-Ki az az Arrow? Glitch másik nickneve?

De gondolom arra kíváncsi mi a pénisz történt, úgyhogy vállvonva, meg a földön maradt jó sok vércseppet nézve, valamit kinyögök hozzá.

-Jól van, most már mindegy. Elég híres az összevert fejem. Szóval véletlenül nekiütköztem a tagoknak az utcán, aztán belém kötöttek, mert felismertek. Egyébként azt hittem megoldom. Csak közben feltűnt a lány, Glitch. Az igazi nevét nem tudom és utána jöttél te a másik lánnyal. De Pókember nem nevezne mitugrásznak, egyrészt, mert tök jó fej, másrészt, mert ő is az, ezért is szeretem, vili? Tök nagy rajongója vagyok! Úgyhogy most ha lehet itt maradnék a fürdőszobában mosakodni! Egyedül!

Próbálom kitessékelni, bár taszigálni őszintén nem nagyon merem, miután láttam mit művelt az izmos tagokkal, csak finoman kitárom az ajtót, hogy magamra zárhassam, csak pár percre. Basszus! Semmit sem szeretnék jobban, mint eltűnni egy zsebvilágban és ott papírzacskóba lélegezni magzatpózban, de ha ide visszajönnék sokkal rosszabbul lennék, mint vagyok, leszek. Szóval megnyitom a csapot és alaposan kezelésbe veszem jobb napokat is látott képem, még a pólóm is leveszem, de nem azért mert véres, hanem, hogy bevizezve fel tudjam nyalni vele a padlót. Aztán visszahúzom magamra. Úgy nézek ki, mint aki lehányta magát, kap az arcom, nyakam, pofám is rendesen a vízből, szóval, ha ázottan is, de pár fokkal emberibben kászálódom elő.

– Nyugi, nem mondom el senkinek, hogy te is szeretnél ilyen menő rúgásokat tolni, mint én – súgtam le Kainenek halkan, egy kacsintás kíséretében. – Engem Arrow hozott edzésbe – pillantottam le kiskutyámra. Arrow lelkes csaholással vizslatott fel ránk, egy vakkantással kísérve, amiért hallotta elhangozni a nevét.
– Látod, még benne is lenne! – böktem állammal kutyuskámra. – De ezt majd otthon lebeszéljük – én nem bánnám, ha Arrow energiái extrán le lennének kötve napközben. Így is kezdett plusz súlyt magára venni, amiért a meló mellett nem mindig sikerül a mozgásigényét kimaxolnom.
Sajnos muszáj volt ezt a beszélgetést elhalasztanunk hazára, mielőtt Ugróegér idehal nekem! Képtelen lennék tükörbe nézni és IRL nincsen HP poti, amivel feltámaszthatnánk.
Glitch témájára némán tátogtam el Lilinek, hogy majd beavatom (ha ketten leszünk). Arra pedig, hogy valami művész-detektor veszett volna el bennem (hát persze, ahelyett, hogy kincseket találnék…) egy zavart mosoly kíséretében, tarkómat vakarva vizslattam barátnőmre.
– Tényleg olyannak tűnők, akire nem lehet haragudni? – meglepetten vizslattam Ugróegérre. Ha nem is bóknak szánta, nekem akkor is felért egynek! Viszont, ami ennél is fontosabb volt: – Akkor szent a béke? – előre nyújtottam szabad kezemet, hogy egy kézrázással is megpecsételhessük ezt a pillanatot. – DE! Csak akkor fogd meg a kezem, ha tényleg komolyan gondolod, amit az előbb mondtál – és nem az Eszeveszett Birodalom egyik jelenetét majmolom. Minden Disney-re hasonlatos pillanat IRL csak a véletlen műve!
A bemutatkozó kört követően győztem elfojtani egy kuncogást Lili nyervogása hallattán, melyet az Ugróegér megszólítás miatt tolt barátosném.
– Azért ne kergesd meg, lécci – súgtam Lilinek apró vigyor kíséretében, mielőtt tolnának egy real life Tom&Jerry-t. Jerry – aka Ugróegér – pedig ritka előnytelen helyzetből indulna. Vaaagy sem… most szembesültem, hogy az online világi jó haverom egy született Harry Potter! Akkor nem is negatívból indulna.
– Egyszer sem említetted, hogy kaptál levelet a Roxfortba… – motyogtam orrom alatt csüggedten. Holott ez aztán világi nagy plot lett volna a „Mi történt veled az utóbbi öt-hat évben?” – kérdésre. Meg elég jól megmagyarázta ezzel a bűvésztrükkjeit is. Jó, Ugróegér, vagyis Niel (miként szólíttatta magát) pedig nem tudta, hogy lány vagyok, szóval tusé?
– Sebaj!!! – reagáltam pár másodpercnyi kínos csend után a tényre, hogy Poison Ian nincs is otthon. – Csak semmi para! – nehezen, de én is igyekeztem megőrizni a nyugalmamat. De miért van olyan érzésem, hogy egyedül engem kerülget a pánik? – Van elsősegélydobozunk valahol és végszükség esetén tényleg tudok CPR-t, profin lehozom a Bee Gees: Stayin’ Alive számára. A vég-vég-végszükség esetén pedig multifunkciós vércsoportom van: zéró negatív – mutattam fel ujjaimmal egy nullás számot. Bár őszintén reméltem idáig nem fajul el Ugróegér vérvesztesége.

*

Mikor sikerült végig járnom (remélhetőleg) minden telefont, amivel bármilyen mozgó vagy állókép készülhetett a korábbi helyzetről, majd elegánsan kitörölgettem a felvételeket, visszapottyantam bőrömbe.
Mihelyst Lili tájékoztatott, hogy toltunk egy D&D-ben sem előnyös kettészakadást, igyekeztem most sem kétségbeesni (legalábbis nem látványosan). Persze bízzunk abban, hogy nem vár ránk kellemetlen random event a hazaút során.
– Ühüm, a kockaestre vettem őket. De az a sanda gyanúm, hogy elmarad. Ugróegérrel toltuk volna online. Plusz titeket is hívtalak volna, ezért az ipari mennyiség – a korábbi történéseket figyelembe véve nem magyaráztam meg annak miértjét, mi okból is marad el.
– Áh, végül is, tök jó ötlet volt, hogy előre mentek. Viszont rohanni nem fogok! – ráztam meg a fejemet, ami rettentő rossz ötlet volt. Óriási hátránya a gyors munkának és a gépekből való gyakori ide-oda ugrálásának, hogy iszonyú fejfájást tudott okozni. De hé, legalább az orrom nem vérzik!
Alig, hogy átfutott bennem a gondolat, ösztönből töröltem meg orromat kézfejemmel. Ezt követően szembesültem azzal az igencsak kellemetlen ténnyel: de, az orrom nagyon is vérzik. Na banyek, manifesztáltam!
– Van zsebkendőd? – kérdeztem Lilitől. – Bár az se baj, ha nincs, nekem akad a táskámban. Hátul a bal oldalsó kiszsebben. Ha esetleg kihalásznád és odaadnál belőle egy-kettőt, megköszönném – magyaráztam, miközben igyekeztem feltartani az orrom elfolyását. Amint remélhetőleg kezembe került az anyag, immáron azzal és nem a ruhaujjammal itattam fel a vért az orromból.
– Minden oké, gyakran előfordul, ha ugrabugrálok! – nyugtattam meg, hogy csak a talentem kínos utóhatása. – Nem baj, ha te hozod a kávékat és a cuccokat? Már, ami megmaradt belőlük… – értettem a bevásárlásra. – Én viszem Arrow-t – csak az egyik kezemre volt szükségem, hogy ott tudjam tartani a zsepit az orromban/orrom alatt. A másikkal tudtam kezelni kiskutyám pórázát.
– Jöjjön, lehozom! – nyújtottam pórázt tartó mancsomat Lili felé, hogy belehelyezze a kávémat. Szörnyen éhes és szomjas voltam.
– Húha, hol is kezdjem? – egy óriási korty lenyelése után hangoztattam költőinek szánt kérdésemet, mialatt elindultunk hazafelé. – Mintha belecsöppentem volna egy Wattapad-os sztoriba. Ha nem velem történik meg, akkor el se hiszem. Ugróegér, vagyis Niel valójában egy online haverom. A gimi alatt, a Pittyenés előtt szinte minden este játszottunk. Napi szinten trécseltünk. Csak… a helyzet az, hogy sosem adom ki weben a valós személyazonosságomat. Tiniként sem csináltam másképp. Sosem tettem kivételt! Emiatt ismer Glitchként, vagyis egy huszonéves srácként. És még csajozós tippeket is adtam neki… – a kínosságtól elcsukló hangon tettem hozzá az utolsó mondatot. Hogy aztán tarthassak egy hosszúúú másodperces csöndet a kávémba menekülve. Biztos voltam benne, hogy Lili érzi, hogy mitől cringe ez az egész.
– Szent ég, egyszer sem gondoltam, hogy találkozni fogunk!!! Annyira buta voltam tiniként… Szerinted gáz lenne erről beszélni a pszichológusommal? Fel lehet épülni ebből? Huh… És aztán manifesztáltunk itt egy meetinget. Mindezt úgy, hogy éppen csak leegyeztettük, hogy majd… MAAAJD tolunk egy IRL-talit is. Természetesen egy catch-up kockuló este és egy őszinte coming out után. Utóbbit szigorúan megelőzve hetekig tartó álmatlanul töltött éjszakákkal, melyeken azon vergődök, hogy mégis, miként mondjam is el Ugróegérnek az igazságot, miszerint lány vagyok? És el se hiszed, de éppen azon toltuk az XD-t, hogy az is lehet nem csak egy városban élünk, de lehet ugyanabba a boltba járunk. Hát, úgy fest tényleg! Én kipattantam az üzletből és az fogadott, hogy szegényt körbe fogta egy kész szekrénysor! Persze akkor nem tudtam még, hogy ő az. Szúrta az igazságérzetemet, hogy beszólogatnak neki, gondoltam bedobom a „hívtam a zsarukat” – kártyát és ennyi… Majd bumm, ott ültem Alexben aka Ugróegér mobiltelefonjában és szembesültem a valósággal. Arcul csapott, mint mindig. A többit viszont te is tudod. Az nekem is új volt, hogy az „Emotional rollercoaster” Spotify-os lejátszólistám gyakori szereplője IRL. És komolyan mondom, hogy nem egy béna fanfic plotját adtam elő, hanem minden valós történetre alapszik. Szerinted gáz lenne aláírást kérnem tőle ezek után? – zártam le a hosszúra nyúló magyarázatot, mivel amúgy is befordultunk a „Mi casa”-hoz vezető út sarkán. Még én is nehezen hiszem el, hogy mi történt! Pedig azt hittem, hogy engem aztán már semmi sem tud meglepni.
Lili kicsit túlspilázza ezt a szerény orrvérzésemet, mert amúgy szívesen segítettem volna neki elpakolni, de Arrow útjára engedésén kívül maximum a leülésre kaptam engedélyt.
– Hahó, megjöttünk~? – orrhangon szóltam be a lakásba. Annak reményében, hogy a srácok is megerősítik ittlétüket, miközben kénytelen voltam letelepedni a kanapéra, egy csomag zsepi kíséretében. Na jó, annyira telepednem nem kellett sehova sem, szabályosan lerogytam, ahogy látómezőmbe kerültek, mindketten vérrel dekorált… áztatott (!) felsővel.
– Jeez, mi történt veletek, amíg nem kapcsolódtam a világhoz?! – már-már azon voltam, hogy felajánlom a zacskó zsebkendőt a srácoknak, mert határozottan nem nekem volt rá szükségem. – Ennyire nem kellett volna komolyan venni, hogy tudok vért adni… – jegyeztem meg síri hangon. Már csak azért sem, mert az imént hagytam el belőle egy adagot hazajövet.

Ekkora kavarodást! A kapkodós utolsó előtti pillanatok, mielőtt színpadra lépünk, talán hasonlóak, mert Kopasz mindenkinek egyszerre próbálja elmondani mire figyeljen, én meg a hamisság elől bujkálok gondolatban és arra stresszelek mikor csuklanak félre a félhangok ugrálás közben, vagy veszik el a szólam, mert rohangálva belezihálok.

Nagyjából most sem jön ki belőlem semmi más, csak biccentés, amikor Glitch-re bámulok, aki határozottan nőnemű, el is indul felé a kezem, hogy megrázzam, amikor kissé kikerekedett szemmel megáll, mert a De egyszerűen mindent belefojthat az emberbe. Megint biccentek és folytatom a mozdulatot, ha hagyja megrázom kezét, és az a sok minden, amit egyszerre szeretnék kimondani, túlságosan felhalmozódik ahhoz, hogy beszélni kezdjek.

A másik lány is sokatmondó biccentést kap, de a majd a jövő problémája már, először fel kéne fogni mi történik.

Casa szintén bólogatást érdemel, homályosan próbálok figyelni a kiejtésre és poénkodásokra, macskaegér játékokban, a csaj temperamentumából simán kinézem, hogy bekerget a lyukamra, úgyhogy megragadom az alkalmat a fejsérüléshez is bólogatni.

-Nem kaptam. Az úgy volt…

Itt jut el, hogy máskor kéne beszélni róla, kezd zavarni, hogy túl lesz tolva a szemöldök szakadás, és ciki, hogy a lányok ennyire aggódnak, kontrasztban, hogy az igazán menő tag mennyire nem.

-Tényleg jól vagyok, ez még király is, igaz nem annyi xp mint Geralté, de…

Itt fogom be, egyrészt mert Glitchen kívül más nem biztos, hogy gondolkodik xpk-ben, másrészt éppen ráugróegerezem magam egy pókember hátára és a káosz épp ott folytatódik, ahol megakadtam benne.

Pontosan ott, hogy azt hiszem izzasztó közelségbe kerülök egy másik jobbegyenestől, mintha különös érzékem lenne kiváltani az emberekből minden rosszat. De a nem vagyok Pókember meggyőz, annak ellenére, hogy fonálon lendültünk be ide.

Nyelek, kicsit látványosan és kinyögök egy sokkal kevésbé pattogós “oké”-t a dologra. Egészen addig, amíg fel nem kúrja az agyam kicsinyítő jelzővel, tehetségesen, mert közben nem is becéz.

Ráadásul az internetről szóban benne a valóság, úgyhogy összeragasztás közben is nézek rá, a felháborodás lassan megadja magát, távozik arcomból a szín.

-De, az internetről. Még gyerekkorunkból.

Amikor határozottan mitugrászabb voltam, mint most, ráadásul minden ciki dolgot elkövettem, amit egy tini srác csak képes, ha egy másiknak majrézik (nincs nőm, sztár akarok lenni, mert a bátyám szerint jó cucc, hallgasd már meg jó-e - hamis volt és béna, sőt rémlik valami extra gáz diskurzus is arról kinek milyen helyzetben áll fel…)Nagy levegő, oké nem kell pánikolni, Glitch is írt kitalált srácparákat, épp csak ő a kötél másik végéről, de mielőtt elszédülnék szégyenemben, vagy mert már kopog a sokk utáni fájdalom, kitessékelem nem Pókembert pont, hogy a mosdókagylóba ziháljak az arca helyett.

Rosemarie és Arrow, meg Kaine. Mindhárom szót elhelyezem hosszátávú memóriámban egy-egy kézpettársítással, a kutya képe check, de Kaine akkor is Pókemberként villog agyamban Rosemarie meg Glitch memejeivel.

-Oké. Csak Kaine…

Ismétlem jó diák módjára, még szemöldököt is ráncolok, hiába tiltakozik ellene fájdalomérzetem. Meg hogy éppen rángat és majdnem ráhányom az ebédem. Már éppen zöldül a fejem, amikor jönnek. A mosdójukban valamennyire összekaparom magam, már-már azt hiszem megvan a méltóságom is, éppen amikor megjönnek, az első sziákról talán pont lemaradok.

Rosemarie vérzik, de annyian állják körül, hogy azt hiszem tök felesleges harmadik zsebkendőként az orrára tapadnom. A jelenet borzasztóan animés. Csak állok, mint faszent a szélben, mert a mellékszereplő vagyok a jópasi mellett, az aki csak vicces, de nem veszik komolyan, szóval keresem a kutyát, mert az állatok minden helyzetben jó választás. A sötét hajú lány mosógépet emleget, Kaine vetkőzik, Glitch orra vérzik, én meg kurvára megbánom, hogy egy ropi kocka vagyok, aki énekel, ahelyett, hogy olyan testet hoztam volna össze, ami nem lenne ciki ebben a helyzetben. Gondolatban már most gifekkel dobálom Wongot.

-Én jól vagyok, nem érek majd semmihez hozzá, csak hirtelen nem találtam felmosórongyot. A fürdő legalább tiszta, mert amikor bementem véres lett. De köszönöm mindenkinek ezt a nem értem hogyan történt mentőakciót! Tényleg nagyon…

Kezdem magyarázni, közben még a fürdőben ugye nekiestem a padlónak, szóval az egész csuron vizes, egyszer ki is csavartam belőle, de legalábbis a kutyáig biztosan elhátrálok, ennek ellenére.

A lányra reménykedve nézek, hogy kedvesen közelít, még mosolygom is, talán nem harapja le a felsőm itt, mindenki előtt, Lili, én már mondtam, hogy Niel, de még egyszer elhangzik, amikor…KIMOSNÁ! Mert ennyit kibírok még itt? Naná!

Nem pókember pókember teste mellett! Kapja be, hogy így néz ki!

-Amint kapok másikat átöltözöm a fürdőben, eskü. Csak először megsimogatom a Arrow-t!

Jön elő a kutya képzettársítása és akárhol van, ráakaszkodom, mert az állatok kajak mindig bírnak, póló nélkül meg kösz nem vetkőzök sehová nem kell ide összehasonlítási alap. Hátha Arrow kitakar!

– Lehetni lehetne. De itt a nagyobb kérdés az az, hogy Ugróeg… Nielnek lenne hozzá kedve? Például egy kis Among Us-hoz – én abszolút élném a nasi mellé iktatott kockulást. Az Among Us-ban levezetésként pedig simán kicsinálhat. Már ha éppen ő van az Árulóval. Békés konfliktuskezelés rulez! – Imádom a házi nachos-t, csípős szósz is van hozzá otthon?
Megingattam a fejemet. Nem éreztem, hogy az orrvérzés miatt szüneteltetnünk kéne a menetelést. Nagyon szerettem volna már otthon lenni a korábbi tömeg után. A gondolat pedig, hogy netán a srácok elszublimálnak mire hazaérnénk, nem kimondottan lelkesített. Még a lehetőséget sem akartam megadni erre! Ugróegérrel fontos lenne beszélnünk. Feltéve, ha egyáltalán van kedve beszélni… Meg akartam próbálni!
– Ha kívülről hallanám az egészet én is nevetnék rajta. De az én helyzetemből csak tömény cringe. Eddig azt hittem, hogy ilyen csak koreai doramákban történik! – rökönyödtem meg Lili nevetését hallva. Nem haragudtam rá egyáltalán. Csak a cringe ténye szinte kézzel tapintható volt!
– Fair meglátás! Ettől még a lelki rákészülést sajnálom, hogy kimaradt, mert most elképzelésem sincs, hogy hozom ezt le. Az improvizálás nem erősségem – de ezt már Lili is tapasztalta nem egyszer. – Persze, dehogyis most! Én sem örülnék, ha lencsevégre kapnák bucira vert fejemet – sóhajtottam fel. Bár őszintén reméltem, hogy tényleg nem súlyos a sérülése.
– Ühüm… lehet élnék a hatszem közötti trécselés lehetőségével – általában a kétpár szembe Arrow-t is bele szoktam számolni, nem rossz a matekom! Habár ezt szerintem Lili is nagyon jól tudja… – Vagyis majd meglátjuk. Igazából semmi titkolni valóm nincs előtettek, csak ez Ugróegértől… jaj, szóval Nieltől is függ. Nem akarom ezt a beszélgetést erőltetni, ha még ő sem áll készen rá – igazából azt se bánnám, ha most halogatnánk, mert én se kimondottan állok készen. De közben lennék már azon a ponton, ahol a kényes dumcsit megejtettük, mint például a TikTok videókban, előre szkippelve a jó részekhez.

*

Az otthoni helyzet viszont messze volt a jótól. Kezdett hányinger kerülgetni a vér látványától, meg enyhe szédülés. Bár az se kizárt, hogy nem is a látványa, hanem igazándiból a vesztése okozza ezeket a tüneteket.    
– Ötvenen voltak! – feleltem zsigerből Kainenek, habár igazából csak hasamra csaptam, mert húsz után már nem számoltam a készülékek mennyiségét. – És majdnem mindegyik Androidos! – szóval okkal eredt meg az orrom. Habár túlkapásnak éreztem a reakciót (már az orromtól).
– A mentőakció az én indítványozásom volt – emeltem fel kávés poharamat. Szabad mancs híján az itallal jelentkeztem. – A boltból kijövet láttam, hogy piszkálnak azok a fazonok és nem bírtam szemet hunyni a dolog felett. Reflexből dobtam egy SMS-t itthonra, a többit pedig meg már te is tudod – révén aztán Lili és Kaine elegánsan betoppantak körünkbe. – De az egyiket én ijesztettem el! – harangoztam be büszkén. – És hé, tényleg egy boltba járunk shoppingolni – nevettem fel, annak reményében, hogy kicsit oldok a hangulaton.
Lili úgy rendre intette közben a srácokat, hogy még én is megszeppentem. A mexikói vérmérsékletet hallva azonnal Mi Amor jutott eszembe és menten egyenesbe vágtam magamat a kanapén ücsörögve. Sőt, én is készen álltam volna levenni a felsőmet, holott még csak nem is nekem szólt az ukáz! Kicsit megkésve jutott el hozzám Lili mondandójának valódi jelentése, miszerint szóban vetkőztette éppen a srácokat.
Vaaagyis téves! Szó szerint vetkőztek!! Mármint Kaine habozás nélkül nekiállt!!!
Óriásira nyílt szemekkel meredtem az ingyen sztriptíz showműsorra, amire nagyon nem álltam készen. Kis késéssel vöröslő arccal vetettem hátra a fejemet és néztem fel a mennyezetre. Annak ellenére is, hogy a Dr. Google által összeállított „Soha ne csináld, ha vérzik az orrod!” – lista elsőszámú szabályát hágom át ezzel. Viszont meg akartam hagyni a srácoknak a privát szférát a vetkőzésre. Elmozdulni pedig nem mozdulhattam sehova, révén kanapén való ücsörgésre lettem kárhoztatva. (Lili pedig már spanyolul beszélt, eszem ágában sem volt még jobban kihúzni nála a gyufát!)
Persze miután éreztem a lefolydogáló vért a torkomon, azonnal előre döntöttem fejemet és krákogva próbáltam meg nem halni. Szóval ezért nem szabad! Ekkor jöttem rá, hogy igazándiból diszkréten elfordulhattam volna mondjuk az ellenkező irányba, csodálva Laze Sokaprótüskés Talán-egy-kaktusz (?) dísznövényét. Mihelyst megvoltam a saját vérem majdnem letüdőzésével, ezután felváltva fogtam a zsebkendőt orromhoz, illetve törölgettem bekönnyezett szemeimet vele.
Meghökkenve tapasztaltam perifériámból elcsípett mozgást. Csak akkor raktam össze, hogy Kaine az, amikor megéreztem orromnál lenyűgözően hosszú ujjainak az érintését. Szabályosan bekancsalítottam, ahogy követni próbáltam mit csinál. Pont kellemesen hűvös volt az érintése, ahogy befogta az elfolyó orromat. Vagy csak nekem van melegem? Nem tudtam eldönteni. És hé, az előbb tényleg lenyűgözőnek gondoltam az ujjait?! Húha, biztos túl sok vért vesztettem…
Annyira nem kaptam szikrát a gesztustól, hogy nem csak szólni nem mertem, de levegőt venni sem. Lassú pislogásokkal vizslattam fel rá, már-már majdnem hátra hajtva ismét a buksimat (nem, tényleg nem tanultam az előző malőrből vaaagy csak nem volt elég vér a fejemben gondolkozni). Azonban Kaine nem hagyta, hogy újra megismételjem a korábbi hibámat. Így hát maradtam a szemmagasságba eső pontnál… ami azt jelentette, hogy a hasát bámultam. Sőt, zavaromban már a kockáit számolgattam rajta és egy kezem nem volt elég hozzá.
– Hogy? – meglepetten kérdeztem vissza Kaine kommentárjára. – Jaaa… a véradás… áh, ez semmi! Előfordul, ha használom a special talentemet. De már majdnem elállt – igazából számmisztikai művelet hatásától szerintem csak extrábban megindult az orrom, mintsem csillapodott, deee ezt most hagyjuk is.  
Tétován fogtam rá Kaine útmutatása alapján az orromra, mikor ruhavadászatra készült indulni. Habár közel sem sikerült ugyanazt a nyomást leutánoznom, mint amit ő csinált. Ellenben most már mertem rendesen levegőt venni.  
– De nem kell aggódnotok, hogy bármi is kikerül rólatok a webre! Mindent bizonyítékot kitöröltem – tájékoztattam az elmenetben lévő Kainet és Ugróegeret is a véghez vitt elhárításomról. El is felejtve, hogy Niel még csak nem is tudja, hogy lehettem erre képes.
– Lili, ne haragudj… De mielőtt elrohansz te is. Nem láttad véletlenül valahol a légkondi kapcsolóját? – pillantottam el az említett felé, szabad mancsommal legyezgetve magamat. Nem mintha technopataként szükségem lenne rá, de nem akartam ennél jobban sokkolni Ugróegeret. Plusz az orrom miatt nem tűnt a legokosabb műveletnek gépekbe ugrálnom. – Nektek nincs melegetek? Baj lenne, ha bekapcsolom? – a legyező mozdulat ugyanis semmit sem segített a hőháztartásom mérséklésében.
– Gyere és ülj csak le ide nyugodtan! – fordultam Niel felé, az óriási kanapénkra gesztikulálva. Igazából még válogathatott is hová teszi le magát. – Ha elhelyezkedsz, akkor Arrow is ide fog jönni. Imádja a friss húsokat – kaincsottam rá. – Izé… persze csak képletesen! Tényleg nem eszik embert, csak cipőket. Remélem eltettétek jó mélyre a lábbelidet a cipőtartóba! – ha élt az ajánlattal, kiskutyám valóban hamar megérkezett, hogy körbe vizitálja vendégünket.
– Hát… végül is, taliztunk IRL – kezdtem bele lassacskán. Beszéd közben felhajtogattam magam alá lábaimat, mielőtt a helyzet okozta zavartól dobolni kezdek velük a padlón. – Bevallom… neeem így képzeltem az első offline meetingünket. Kicsit olyan, mintha heal poti nélkül megjártunk volna egy katakombát, nem? – próbáltam egy apró nevetéssel a geek hasonlattal elütni a helyzet komolyságát.
– Öhm… De ha már így alakult és ha szeretnél, akkor nyugodtan maradhatsz estére. Kockás pizsi partizni. Mármint nem az alvóruci lesz skótkockamintás, hanem a játékra értettem… – biztos feleslegesen magyarázkodom, de a kényes témák előtt hajlamos voltam mellébeszélni. – Amúgy is kell idő mire megszárad a ruhád. Plusz több kontrollerünk is van, meg gép is akad a házban. Szóval tényleg tudunk kockulni, ha van hozzá kedved. És van házi nachos is! Azt mindenképp meg kell kóstolnod. Lili készítette! De rendelhetünk be pizzát is. Ital is van, akár erős is, ha esetleg arra vágysz. Legit korban vagy az alkoholizáláshoz, igaz? – igyekeztem rendes házi gazda lenni az ajánlatokkal.
– P-persze semmi sem kényszer! Mármint tökre megértem, ha ez az egész túl gyors neked és fura. Tényleg ne haragudj, amiért hazudtam neked arról, hogy ki vagyok valójában – böktem ki kisvártatva. – Nem szándékosan csináltam. Na jó, de, tiniként igen. Tudod, egy csomó veszély van/volt a weben. Jobbnak láttam óvatosnak lenni. Anno a kocka-csajokat sosem becsülték meg és nem tudtam mire számítsak tőled. És… igazából roppant jól esett, hogy valakivel tudok felhőtlenül beszélgetni. Gimiben a furalány, kevés baráttal halmazban voltam és gyakran menekültem az online világba. De valójában a weben sem volt sokkal több barátom… Sőt, mély barátságom rajtad kívül nem is volt online. Aztán tartottam attól, hogyha most azonnal elmondom, hogy lány vagyok, akkor kighostolsz. Nagyon megörültem, mikor kerestél ma és nem akartam eljátszani egy őszinte vallomással az egészet – hallgattam el egy levegő vételnyi időre.
– Szóóóval… te is a Mágiaügyi Minisztérium tagja vagy? Született Harry Potter? Irigykedem. Én pedig... ne akadj ki, de... képzelj ide dobpergést... én... drámai hatásszünet... mutáns vagyok! – el se hiszem, hogy sikerült kimondanom! Bár lehet, hogy várnom kellett volna ezzel?

A büdös életbe nem fogom tudni magamról lemosni, hogy én vagyok a véres szemöldökű srác-és így oldalt pillanva nem pókember Kainere abban is holtbiztos vagyok, ha nekimenne egy tank, lazán leporolná a combjába fúródott repeszeket és kiköpne a betonra. Ezzel összehasonlítva én lehetek a szemében a világ legbénább “netes haverja” - ez pedig kurvára sérti minden férfiúi büszkeségem-az összeset!

Úgyhogy kabepöcsöm arccal nézek rá, de csak fél hunyorítással, le ne tépje az enyém, még ha nem is túl férfias dolog arrafelé nyúlkálni.

-Remek, kösz. Majd én is.

Mi az istent sumákolnék? Egyáltalán hogy és mit lehetne ebben a helyzetben, főleg, hogy ő vetkőzik, én nem, max a vézna, kockák nélküli hasam rejtegetem.

Úgyhogy Glitch vérzik, amíg Kaine körbeugrálja és kódnyelven lekommunikálják, hogy mi a franc? Visszafogottan vágok értetlen fejet és meredek a kutyára, biztos, négylábú mozgó pont az odafagyott káoszban.

A kávéspohár és Glitch hangja aztán magukra vonják figyelmem és laza mosollyal meg is rántom a vállam, ez akart lenni a reakció, a köszi később érkezik, de megjön.

-Rendes volt tőled. Azt meg igazán nem kellett volna, illetve fordítva, én vagyok a fiú, te…ti a lányok és jah shoppingolni!

Ez kurvaférfias megint, kínlódó vigyorom kissé megremeg, úgyhogy nézem a barnát, Lilit.

Főleg, hogy leolt a picsába egy félspanyol mondattal és kissé bugos fejjel biccentek neki, hogy naná, voltam ilyen idióta!

Érzem, hogy Glitch-t elveszítjük néhány percre, ennek függvényében én biztosan nem vetkőzöm, a lelkem kocka nem a testem, utóbbi egy egyenes vonal.

-Letöröltél mindent?

Pislogok, amíg járkálás van, felbőszült Lili, Kaine kockástul, pólóstul és kicsit tudok csak Glitch-re figyelni. Egészen addig, amíg a légkondi kapcsolója nem kerül szóba és némán nézem a földet, mert vagy én lettem baromi büdös a póló, vérszag izzadtság kombótól, vagy ennyire kikészült nem pókembertől.

-Amíg ilyen redvás a pólóm inkább csak elé ülök…és ja, örülök, hogy nem eszik egereket, a cipőm meg nem gáz, lehet a gumiállata.

Odavánszorgom a kanapé elé, de azért felé fordulok, mert kurvanagy taplóság lenne közben a szemközti akármit nézni. Fél fejjel legalábbis felé, köztes megoldás.

-Én se így, áááh, pont olyan! És rögtön critical damage-t kaptam, nagyon nem fer, ha elképzelem az IRL talit, főleg hogy lány vagy minimum normálisan szerettem volna festeni. Maradhatok, ha nem baj a többieknek. Azt hiszem Kaine nem kifejezetten kedvel.

Súgom neki, mert elég jól hangzik a felajánlás, de nem egyedül lakik, mint ahogy képzeltem és a kis spanyol sem tudom mennyire értékelné a társaságom, nagyon mondta a…valamit.

Egészen úgy érzem kezdek magamra találni, főleg amikor elhangzik a pizza és nachos szó, amire szerelmesen rávágnám, hogy imádom, amíg…baszki nem nézek ki 21-nek! Már megint minek borotválkoztam? Végigkaparok szőrtelen gyermekállamon és egy kicsit szeretnék meghalni.

-Februárban leszek 21, szóval… A managerem szerint a rajongók miatt fontos, hogy fiatalabbnak nézzek ki, 14-18 az átlagkorosztály.

Sóhajtom fanyarul és baromira elmegy a kedvem a bebaszástól ez pedig valahol nagy szó. Bár az ijedtségre szoktak koccintani. Mindegy.

Aztán igazából hallgatom és hüledezek, magamban, hogy tőlem félt. De hisz…küldtem neki felvételt a nyomi 14-15 éves énemről!

-Valószínűleg kighostoltalak volna, vagy, ami még reálisabb, beléd zúgok. Tudod 15 évesen nem sok kocka lányt ismertem, szóval nem is alakult volna köztünk ki semmiféle barátság, ha bevallod. Így jobb… Mármint most a sokk után és átgondolva tényleg jobb így, felnőtten azért ezt már lehet értelmesen kezelni és rengeteg esővíz hullt már gondolom mindkettőnk életében a Hudsonba, fel tudjuk ezt dolgozni.

Nyújtom felé öklöm vigyorogva, nyugodtan lepacsizhat vele.

-Ha számít az, hogy ott nőttem fel, mondhatni születettnek is, szóval nekem is te voltál a legfontosabb kontaktom az irl világgal, sőt sokáig az egyetlen! Hogy mutáns?

Pislogok előre a dobpergés után, most nem rá nézek, jön az előre és valahova, aztán a sokatmondó reakció:

-Wow és akkor úgy csináltad azt a törlés dolgot? Pontosan…

Kezdeném faggatni hebegve és totál bénán, de szerencsére megjön a pólóm és az alibi hiperventillálásom a fürdőben. Fel is pattanok, majdnem beszédülök tőle, de aztán ránézek Kaine-re.

-Kösz és megyek…és ha akarjátok maradhatok. Ha neki sem gáz.

Vonok vállat Kainenek, aztán átveszem a pólót, félmosollyal búcsúzom Lilitől és magamra zárom az ajtót. Megmosom az arcom is, lélegzem, eltart egy darabig, de nem merem sokáig húzni, mert még azt hiszik telefosom a wc-t és azért ott még nem tartok. Bár nem pókemben hátán utazni Pókeber style-ban, kapni egy szemöldökpacsit és Glitch-t lánynak elképzelni…ki hibáztatna?

– Gwen IOS. Persze, hogy könnyebb volt vele – magyaráztam, mintha ez annyira evidens lenne. Persze egyáltalán nem gondoltam végig riposztomat. Ezzel gyakorlatilag elárultam, hogy lazán olvasok a mobiljában. Holott csak arról van szó, hogy képességem miatt jobban ráállt az iPhone készülékekre az agyam, mivel nekem is az volt. A felismerés után igazán örültem volna, ha megnyílik alattam a föld és elnyel. Ami persze nem történt meg, szóval mindenki szeme láttára kellett lehoznom kislányos zavaromat.
– És a srácok nem sírhatnak? Jeez. Ez roppant visszamaradott gondolkodás! Nem? – pillantottam rá Lilire megerősítésre várva. Benne biztos voltam, hogy egyet fog érteni. – Egyébként rá se ránts, túlerőben voltak! Kész szerencse, hogy arra jártam és tudtam hívni a többieket – hessegettem el Ugróegér fellibbenő bánatát, amiért nem ő volt a hős megmentő a szituban. – Egyébként is, katonásan beleálltál egy pofonba, amit én is kaphattam volna, ha keményebbet csattan rajtuk a bevásárlásom – mutattam a nem kis karcolásra, amit bezsebelt tőlük.
– És pszt, Kaine, ne irigykedj ilyen látványosan. Nem illik! Ne orozd el az én érdememet! – fojtott hangon szóltam meg, amiért az árnyékával akarta eltulajdonítani ijesztőségemet. Farkasszemet néztem azzal a szekrénnyel, még a riadalmat is láttam az arcán. Én voltam a forrása! Utólag belegondolva tök durva, hogy tényleg megijedt tőlem.
– Letöröltem bizony! Ez a… – képességem. Kimondhatnám így kerek-perec, csak nem találtam a legjobb ötletnek in medias res kezdeni, inkább kéne ehhez valamiféle felvezető. – Ez a specialitásom! – fejeztem be levegőben hagyott szavaim egy nagyon gyönge, nagyon béna erőltetésszagú mosoly kíséretében.
Kíváncsi lennék, ha a mostani elvérző orrú állapotomban látna az a kétajtós szekrény, akit elijesztettem, vajon most is megfutamítanám-e vagy gyászosan felsülnék? Sajdítottam, hogy az utóbbi. Kaine közelsége pedig egyáltalán nem segített az állapotomon! Ha meg mertem volna mukkanni, akkor rögtön visszaszívtam volna korábbi kommentáromat és ódákat zengtem volna az árnyékról. Bármit, csak ne nézzen rám! Hát még az a korábbi félajtós szekrény is kisírná látványomat… Miért most kell ilyen közel lennie, amikor éppen elvérzek?!
Szerencsére Lili nem kért tőlem definíció jellegű leírást, hogy minek is szorulok rá a légkodni távirányítójára. Olyan képet vágtam, mint az az emoji, amelyik könnyes szemmel mosolyog. Ez a nonverbális jelzés elegendő volt arra, hogy a szükséges eszközt megkapjam tőle.
– Életmentő vagy, köszönöm! – hálásan vettem át, hogy belőhessem manuálisan a hűtést. Ügyelve a korábbi intelmekre, nem terveztem jégvermet csinálni a helyiségből.
– Ha esetleg fáznál, akkor szólj és lekapcsolom – mondtam Ugróegérnek még Lili füle hallatára. Szavaimmal prezentálva, hogy mennyire tekintettel vagyok én mások hőérzékelésére!
Eszem ágában sem volt kifogásolni, hogy Ugróegér hova ül. Egyébként is, aligha tehettem volna megjegyzést erre, hiszen én sem tudtam soha rendesen letenni magamat egy ülőalkalmatosságra. Minimum egy lábamat magam alá kellett hajtogatnom, mert a rendes ülés túl mainstream.
– Jobb, ha Arrowt nem hagyod cipőt rágni, éppen leszoktatni próbálom róla, több-kevesebb sikerrel – pillantottam el kiskutyám felé. A hátráltató tényezőket pedig inkább hagyjuk is! Én szeretném leginkább tudni az okát.
– Szerintem normálisan festesz – jelentettem ki rögtön, némi önbizalom-boost gyanánt. – Mármint, oké, egy kicsit véresen. De no para! Láttalak már egy csomó zeneklipben korábban… izé… – alsó ajkamba haraptam, hogy megfékezzem mondandóm. A végén azt hiszi, hogy valami elvetemült rajongó vagyok, holott nem is! – N-ne aggódj! Senkinek nem fogok titkos paparazzi fotókat készíteni a jelenlegi állapotodról. Tiszteletben tartom a magánszférádat – amúgy se posztolnám ki sehova. Nem lenne egy túl bőrbarát húzás, amikor az embert maffiózók keresik.
– És várj! Miből gondolod, hogy Kaine nem kedvel? Picit marcona fizimiskája mögött óriási szíve van! Képzeld, engem megmentett egy gázolástól – meséltem el neki első találkozásunk pillanatát. – Persze utána jól leteremtett, hogy miért nem figyelek… Aztán pedig kidőlt a sérüléstől. De ez Kainehez jár. Kicsit kiszámíthatatlan, azonban ha hozzászoksz, akkor egy elég megbízható haverra lelsz benne! – örültem volna, ha esetleg ki tudnának jönni egymással. De nem terveztem egyiküket sem erre kényszeríteni, még kevésbé kényelmetlen szituációba hajtani őket. Egyébként se beszéltem le szabály szerint azt, hogy ma vendéget fogadok.
– Huszonkettő, komolyan? Sokkal fiatalabbnak látszol… Elképesztő, hogy idősebb vagy nálam, vagyis megélt évek alapján. Az elpittyenésről nem lódítottam, tényleg megevett az űrlény csettintése. Szóval elméletben már huszonöt lennék – nem azért licitáltam rá, mert nyerni akartam a témában. Na jó, kicsikét azért is. De, hogyha szeretné, ebből már biztosan ki tudja matekozni, hogy hány éves is vagyok a gyakorlatban.
– Jóóó, tini-Romy-slash-Glitch-ellenem-van-az-egész-világ-énem nagyon gáz volt és nem a végig gondolásáról volt híres. Viszont akkor ezt most feljegyeztem a plusz pontjai közé – megkönnyebbülten lélegeztem fel, amiért Niel nem bánta, hogy így alakult. – De hé, gondolj csak bele! Egy másik univerzumban lehet tökre máshogy alakult az ismeretségünk. Lehet, hogy ott sose tudtuk meg mi fán terem a másik. Szóval én nagyon örülök, hogy végül így alakult! Nem bánom, hogy nem fogok hajnali háromkor azon virrasztani, hogy miként kéne ezt előadnom neked. Az eredeti forgatókönyvem ugyanis így festett volna. Bár fogalmam sincs, hogy felnőttként tudom-e kezelni, mert én nagyon nem érzem azt a minőségi változást, amit a felnőttévállásnak tulajdonítanak, azért igyekszem okos lenni… Huh és igen! A Volga nálam is megáradt már párszor, annyi mindent befogadott és elvitt magával – bólintottam rá egyetértően. – Pound it! – Naná, hogy nem hagytam lógva Ugróegér felém nyújtott öklét!
Szívesen éreztem volna büszkeséget azért, hogy sokáig fontos kontakt voltam számára anno. De ez a kijelentése valahogy hihetetlenül szomorú is volt.  
– Megkérdezhetem, hogy miért menekültél az online világba? – kérdeztem rá meggondolatlanul. – Öhm… P-persze megértem, ha nem szeretnél erről most beszélni! – tettem hozzá sietősen. Nem titkolt szándékom volt elmismásolni a mutáns kérdést ezzel. Utólag gondoltam csak bele, hogy lehet nem kimondottan a legjobb terelést választottam ehhez.
– Aha… mutáns. Mi is emberek vagyunk, csak valami genetikai mizéria miatt képességgel rendelkezünk. Tini voltam, amikor kijött. Tök sokáig járattak dilidokihoz, hogy kikúráljanak abból a gógyiból, hogy beszélgetek az elektronikával működő gépekkel – azt inkább most kihagytam, hogy a doki egy kókler volt. – Aztán idén szembesültem a ténnyel, hogy ez nem betegség, hanem fact, hogy ilyen erővel rendelkezem. Menő… ugye? – bátortalanul fűztem bele a visszakérdezést. De miután ő varázsló volt, így bizakodtam, hogy kicsit talán befogadóbb is lesz ezzel. Szerettem volna fenntartani az online világban ápolt haverságot, ahhoz pedig elengedhetetlennek tartottam az őszinteséget.
– E’yup – bólintottam rá a szedett-vetett kérdésére. Áldottam Kaine időzítését, mert nem egyszerű feladat körbe írnom képességem működését és azt hiszem, hogy ezzel is csak sokkoltam volna Ugróegeret. Lehet, hogy nem ártana fokozatosan adagolnom és nem mindent ráönteni egyszerre? Ezt a bizonytalan gondolatomat csak megerősítette, amikor rendkívül sietőssé vált számára az átöltözés.
– Hm, tessék? – ugrottam meg picit, amikor realizáltam, hogy Kaine hozzám beszélt. Csak a szavak jelentése pár másodpercnyi késéssel érkeztek meg hozzám. – Jaaa, igen! Sokkal jobb, köszönöm. Sőt, nézd csak, el is állt! – mosolyogva emeltem el orromtól a zsebkendőt.
– A „mi történt, miután landoltatok a Mi casaban” – rész engem is érdekelne! – persze meg se vártam Kaine válaszát, már rögtön mondtam az általam elképzelt szcenáriót… – Uh, lehányt menet közben, igaz? Ha Tarzanpókosan utaztatok ne legyél meglepődve! Én is megtettem volna Ugróegér helyében, emiatt lécci, ne haragudj rá!! – vizslattam Kaine felé kérlelő pillantással.
– Én tök régóta ismerem Ugróegeret!!! Oké, online. De nem ártana senkinek sem! És egyébként… – hirtelen abbahagytam a beszédet, körbe vizslattam, mintha csak azt csekkolnám, hogy bárki is lenne a szobában rajtunk kívül. – Ezt ne mondjátok el neki lécci… De véletlenül leolvastam Alexet, a mobilját. És bizton állíthatom, hogy tiszta – nagyon halkan osztottam meg ezt a tényt velük.
– Megértem, ha ez nem kellő bizonyíték nektek. Nem is várom meg, hogy megbízzatok benne. De én bátran kezeskedem érte! – tettem hozzá nagy elánnal. Szerettem volna megadni Nielnek azt az előzetes bizalmat, amit a többiek annyira nem akartak. Nem tagadtam, hogy engem nagyban befolyásolt gyerekkori ismeretségünk.
– Én ismertem Wandát. Igen, azt a Wandát, aki a westview-i incidensről tehetett. Rajta keresztül hallottam Dr Strangeről, akinek egyébként köze van a helyi Mágiaügyi Minisztériumhoz is. Szóval összességében leginkább közvetve ismerek varázslókat. Ja, és unfair, hogy nem küldtek meghívót, amikor betöltöttem a tizenegyet – futó sértettségemben felfújtam az arcomat.
Oké, ez jóval elenyészőbb kontakt volt, mint amit Kaine tudott felmutatni. Noha erről már mesélt nekem és emiatt nem volt egy hű, de nagy újdonság. Viszont most is ugyanolyan érdeklődéssel hallgattam, mintha most hallanám először. Továbbra is döbbenetesnek találtam, hogy mennyire kemény világból érkezett! Mindenesetre nem szóltam közbe, hanem hagytam, hogy Lili felzárkózzon ezzel kapcsolatban, ha szeretne. Kaine világa bár zord volt, valahol érdekes is!
– Szerintetek elsiettem ezt a nagy színvallást? – tettem fel kisvártatva a kérdést, cseppnyit elbambulva magam elé. Észre se vettem magamon, ahogy kissé magamba fordulva kezdtem gyűrni-csavarni a vérrel áztatott zsebkendőmet. – Biztos nagyon sok volt neki, hogy így lerohantam azzal, hogy nem csak kocka-nerd vagyok, de lány is és pepitában mutáns – motyogtam orrom alatt. Igen, ez így kimondva biztos, hogy nagy sokk lehet egy kívülálló számára, legyen szó éppen Harry Potterről vagy Merlinről.
– De akkor tényleg nem zavar titeket, ha itt marad game-nightra? Tudom, hogy korábban kellett volna bejelentenem és nem ilyen ad-hoc. De ez egyszer el tudtok tekinteni a szabálytól? – miközben várakozón vártam a többiek válaszát, magamhoz vettem némi nachost a szósszal egyetemben, hogy berekesszem a zsebkendő tépkedés hadműveletét. Oké-oké, muszáj volt, mert semmi nem maradt belőle. A szósszal először megkínáltam Kainet, mielőtt letettem volna magunk közé a fotelra. Nem terveztem teljesen kisajátítani a nasit, amíg sok volt belőle.
Bizakodtam a pozitív válaszban és ha ezt meg is kaptam, örömmel kezdeményeztem Nielnél, mikor előmerészkedett a fürdőből.
– Hé, Ugróegér! Gyere, van nachos! – integettem felé bátorítóan. – És mivel te vagy a vendég, te választhatsz hozzá játékot. Én a LOL-t javaslom!

Nem elég, hogy beégek a szemöldökömmel most még derült égből bőgés is szóba kerül, pedig épp semmi affinitásom hozzá. Mármint szoktam, de ha csak nem gondolatolvasók, az életbe nem jönnek rá mit hoz ki a stressz és nyomás egy poprocksztárból.

-Jah, persze, elavult felfogás.

Legyintek gyorsan és bólogatok Glitchnek is a túlerőre, majdnem belenyúlok a repedt szemöldökbe, de még idejében eszembe jut, hogy EZ lett a “harci” sérülésem.

Romy felvetésére gyorsan megrázom a fejem, hogyne, persze pont az hiányzott volna, hogy szekrénynek ütközzön. Még ha az a kétszáz kilós, kopasz kocka lenne, akinek elképzeltem…

-Nem, lányok helyett bármikor sorban állok, beverhetik bármim.

Ennyi van bennem.

Romy képességére megilletődötten, de nagyon eredetin pislogok, próbálom összerakni a mutációját, engem megvett vele azonnal. Sejtem, hogy a többiek bizonytalanok, méregetnek, mint almás kosárban a körtét, ráadásul csak egy ereklye eredetiségével tudok büszkélkedni.

-Wow, ez azért nagy dolog, de kicsit meg is nyugodtam. Szóval ezért vagy sokkal nagyobb kocka nálam. De ha lehetsz ready player one, akkor egy ready player two?

Nézek Romyra, asszem csak ő fogja érteni miről hadoválok. Nem nagyon tudok segíteni neki vérző orrát illetően, vannak itt jobb testű hősök nálam, úgyhogy tökéletes vegetációs állapotot veszek fel a hűlő szobában és csak intek, nem érdekel a légkondi.

Miután lerakom ülepem, bizonytalan tekintettel nézgetem Arrow-t, mennyire szeretné megrágni a cipőm és Romyra is zavart pillantást vetek, mert jónéhány klipben elég gyerekesen festek. De nevezzük normálisnak, így elég csak felhehegni erre a megállapításra.

-Azt megköszönném.

Nézek rá gyorsan, mert pont az kéne, hogy Kopasz meglásson így.

Nekem elég világos, hogy Kainenek nem én vagyok a favoritja, ezértis hallgatom pislogva a megmentetéses sztorit, ami odáig rendben is, hogy hősiesen megpókozta a lányt, de hogy utána kidőlt? Ki tud dőlni? Emberből van? Szövet, csont, hús, minde.? -Akkor talán csak idő kell nekünk? Mondjuk hagyom nyerni akármilyen játékban?

Gondolkodom hangosan, aztán visszatérve hozzá végigsimítok borotválatlan képemen.

-Huszonkettő leszek februárban.

Pontosítok.

-De majd növesztek borostát asszem. Szóval idősebb vagyok, a blipp nem számít.

Vigyorodom el, vagyis annó ő már tinilány volt, amikor én kis csíraként beszélgettem vele és küldtem azokat a ciki videókat…

Végül megegyezünk Romyval, hogy Glitch és Ugróegér a lehető legjobb helyzetben ütközött még ha nem is volt hétköznapi találkozás.

-Ha tényleg ekkora agyalást hoztam volna és ébren töltött időt, akkor jól alakult, a lehető legjobban.

Öklözök vele, bár finomabban, mint eredetileg tenném, mert lány és ez a vészcsengő egyelőre újra és újra megszólal fejemben, amíg fel nem fogom, hogy tényleg az, egy est, vagy a következő napok valamelyike során.

-Ha nem baj, most nem mesélnék a menekülésről, majd máskor.

Terelek, mégiscsak idegen helyen vagyok, idegenül szétvert szemöldökkel, viszont a mutánsokról szívesen hallanék többet.

-Nagyon-nagyon menő!

Vágom rá lelkesen és teljesen őszintén, amikor a képességéről mesél.

-Tényleg te vagy a legmenőbb kocka lány, de nem is gondoltam volna, hogy ilyen szinten. Figyelj, ha nekem is lenne mutáns képességem, lehetne választani én is ezt választanám.

Persze Harry Potter vagyok, az más.

Amikor megjelenik a nem pók, mégis az, kimászom a fürdőbe összeszedni magam, gondolom úgyis rólam beszélnek. Biztos azt mennyire béna vagyok és nyeszlett. Mindegy. Nem is tudom maradjak-e, a fekete hajú lány szerint nem gáz, de bizonytalan vagyok.

Amikor visszatérek, készülök elmenni, mert a világért sem akarnék belerondítani a társaságukba, de…Glitch olyan élénken kínálja a nachost, hogy odamegyek venni belőle és pislogva bólintok.

-Oké, ha a többiek is benne vannak, legyen a LOL.

Bár a másik lány, Lilia visszakozik, úgyhogy csak megvonom a vállam.

-A pizza is jó ötlet, mi meg megmutatjuk hogy lehetsz benne jó, nem?

Pillantok Glitchre, játszani sem muszáj, ha nem akarnak. De asszem leépni bunkóság lenne, majd kifizetem a vacsorájukat.

 

 

//Köszönöm szépen az első játékom Smile))//