Vissza kellett fognom magam, hogy ne kotyogjak ki mindent, én szeretek a titokzatosság varázsával élni, mert legközelebb, ha találkoznánk még több meglepetéssel tudnék szolgálni nekik. Ez pedig mindig megmosolyogtat, mert olyan dolgok derülhetnek ki rólam is, meg majd a másik fél reakciójából amire egyikünk sem számított és ez… na ezért megéri titkolózni, egy darabig.
A meleg témát pedig, hogy milyen jó reklámfogás lett volna inkább nem is húztam tovább. Ez egyszerre volt kínos és nevetséges is s, én egyiket se akartam hangoztatni. Inkább csak némán bólogattam, hogy biztosan így van csak én az ilyesmihez nem értek. Sose szerettem a botrányt, a riporterek áskálódását se értettem meg mindig, hogy miért kell szegényt sztárt kinézni és olyanokat írni róla, ami nem is igazak rá.
A játék téma azonban már más volt, ott szívesen megszólaltam újra és bátran elmondtam a véleményem.
- Áh értem. Bár én valamiért jobban kedveltem Ginnyt még ha kevesebb szerepe is volt szegénynek a filmben. – Hermione nekem túl okos volt, szegényt kicsiként meg sem értettem, most meg már nem is próbálkozom megérteni, hogy akkoriban mi volt a bajom vele. Lehet az, hogy a könyveket akkor még nem olvastam el és a filmeket néztem meg. Súlyos hiba volt.
A kíváncsiságomnak azonban akárhogy is de nem tudtam gátat szabni, érdekeltek dolgok csak úgy. Ők is kérdezhettek volna hasonlót, de mivel nem voltam híresség és sehol sem léptem fel így ez kimaradt. Mielőtt azonban még többet kérdezhettem volna ahogy lenni szokott minden békés időt egy szörnyűség követ és ez pont most következett be.
- Kétlem, hogy én motiváló lennék, de persze nem hagylak titeket magatokra. – bár tanulnom kellene az otthoni kis szörnyecske viselkedéséből, ha megpiszkálják, most ennek ellentétesen cselekedtem. S bár távolabb akartam lenni, mint kerültem Niel testvérének közelébe, ez nem riasztott meg. Hát növények között voltunk! Ha nem a helyzet sürgősségéről lett volna szó, tutifix, hogy unalmamba megbabrálom a növényeket is, de végül elvetettem ezt a lehetőséget. Oda siettünk tesópajtáshoz, ahogy Niel tervezte, ő pedig ahogy számítottam rá már el is indította a hadjáratát az öccse ellen s, egy kicsit ellenem is, de én fel se vettem a zúgolódását. Már hozzá szoktam, hogy a körülöttem lévőket kiakasztom, ám tudom, hogy nem az a legjobb megoldás, ha azt javaslom neki nyugodjon meg, mert nem fog megnyugodni. A vitájukba, ha akartam, ha nem szépen be kellett szállnom, de csak óvatosan. Ezt a növények is megérezték, vagyis dehogy, én voltam az, aki hatni kezdett rájuk. A Bakacsinerdőt ide nem hozhattam nekik, ez igaz, de „megszólaltatni” azért talán tudtam őket azzal, ha a jól ismert erdő hang mellé egy kis fakéreg zaj is keveredik, mintha kidőlni készülnének, pedig nem.
Felsóhajtok. Nehéz menet lesz ez úgy nézem.
- Kiabáld ki magad nyugodtan, úgy tűnik, ha kell, ha nem, most van erre időnk. – karba tettem a kezem, várva, hogy kiüvöltse magát. Mit sem törődtem azzal, hogy nekem ehhez az egészhez semmi közöm. Persze nem tagadom fejben már valami megoldáson gondolkodtam s, el is néztem Liam mögött. Valami bokorféle kellett most nekem. Kicsit macerás, hogy nem tudják milyen vagány képességem van, mert esküszöm növényből formáltam volna ide valami fotelt magamnak, amíg ők kiveszekszik magukat, csak… nem voltam ilyen.
- Biztos vagyok benne, hogy megtudjátok ezt beszélni nyugodtan is. Tényleg kiabálni akartok egymással? – kíváncsiskodtam, megint csak szítva a tüzet a légkörben úgymond.

- A könyv mindig jobb a filmes adaptációnál, bár annak is megvan a maga varázsa. – most nem kifejezetten csak a Harry Potteres témára gondoltam, hanem összességében mindenre. Bár én lehet mindig rosszul csináltam az ilyet, mert előbb megnéztem a filmet és csak utána olvastam el a könyvet, ami ihlette azt. Hogy ne a Harry Potteres példánál maradjunk, hanem egy örök klasszikusnál a Gyűrűk uránál… Az ember várná Arwent, aki megmenti Frodót és elviszi őt Völgyzugolyba, erre fel nem is jelenik meg, hanem Glorfindel az, aki megmenti a hobbitot a gyűrűlidércektől. Persze pár kattintásba került utánanézni, hogy milyen cselt történt a filmes változatban. De előtte legalább tízszer elfőtt az agyvizem, amikor olyasmiket kérdeztem miért nincsenek buckamanók, vagy hol van Elrond két fia és hasonlók, amiket a könyv említ, de a filmben nem jutnak szerephez ilyen vagy olyan okból kifolyólag. Ha pedig visszakanyarodok a Harry Potterhez, akkor hol van Ludo Bumfolt vagy Hóborc a kopogószellem? Ezeket persze most sem időnk, sem alkalmunk nincs megvitatni. A testvére úgy bedurcizott, mint ahogy otthon Kaine szokott, ha… Igazából nem nagyon tudom Kainehez hasonlítani őt, mindkettő megér egy külön misét a jelek szerint.
Csak szemet forgattam a kirohanására. Fogjam be? Szóval fáj, hogy beleköptem a levesébe? Hehehehe! Hát ettől még élvezetesebb lesz itt maradni én mondom! Hagytam, hogy ezután Niel beszéljen hozzá, én csak tartottam itt a jelenlétemmel a lelki támaszt, hogyha kellett. Bár egész szépen szemet tudtam hunyni a gorombáskodása felett. Sok kell ahhoz, hogy eljusson hozzám a fenyegetése és komolyan is vegyem őt. Láttam én már ennél rosszabbat is! Ismét felhozhatnám példának Kainet, de nem fogom. Ő másképpen számított bolondnak, ez a fiú is biztos normális tud lenni, ha akar, csak ma bal lábbal kelt ki az ágyból. Ha szebb napja lenne s, nem bolygatnánk valószínűleg kedvesebb is lenne. Lang nem ilyennek írta le őt se.
- Semmi baj. Már megszoktam, hogy hozzá hasonlókkal is találkozom. Ne tud milyen… - hisztérikus tud lenni valakim, lett volna a vége, ha lenne ilyen személy az életemben, de nem volt. Még csak példát se tudtam volna igazán mondani neki, mert általában elkerülöm a hisztit vagy meghallgatom és nem annak veszem.
- Megedzettek az ismerőseim sok kell ahhoz, hogy magamra vegyem. – vállat vonok, még most sem érzem magam fenyegetve, pedig már kétszer, sőt akár háromszor is szerette volna a testvére, hogy elmenjek. De nem mentem. Ha ő makacsnak gondolja magát, akkor még nem találkozott az én makacs kitartásommal!
- Nem kell féltened engem, kekeckedhet ha ehhez van kedve. – tök laza voltam, amíg ők szájkaratéztak addig a természetre koncentráltam.
- Én sem félek tőled. – jegyeztem meg csak úgy mellékesen, ahelyett, hogy hátráltam volna inkább előre léptem egy lépéssel Nielhez, hogyha kellett akkor tényleg itt legyek és valahogy jobb belátásra térítsük a testvérét.
Az enyéimmel nem voltak ilyen gondjaim, vagyis nem emlékszem, hogy lettek volna. Talán mert megértettük, hogy együtt erősebbek vagyunk, mint külön. Azt persze nem láttam még teljesen át, hogy miért nem tudnak szót érteni egymással. Most elég normálisan kérlelte Niel is Liamet. Vagy ez nem annak számít?
Velem az volt a baj, hogy azt gondoltam a legrosszabb ember is meg tud változni – Kaine élő példa rá talán – hogy mindenki lehet jó ember, ha csak megpróbál az lenni. Pont ezért lepődtem meg azon amikor mérgében Liam hátra lökött és ahelyett, hogy a fűbe estem volna, valami egészen másba huppantam bele. Elméláztam az volt az én bajom! Most úgy tűnt mintha hirtelen egy álomba estem volna bele, csak itt még láttam az erdős részt mielőtt végleg eltűnt volna a szemeim elől.
Feltápászkodtam a poros földről és azt próbáltam kideríteni, hogy a világ melyik tájára csöppentem éppen, mert így első ránézésre akárhol lehettem volna, akkor se jövök rá, hogy az előttem lévő völgyszurdok az a Grand Canyon és a folyó, ami csordogál az a Colorado akar lenni. Az Aradena-szurdok is lehetett, az én térképtudásommal. De szerencsére nem kerültem a világ másik felére, csak erről én még nem tudtam.
- Mi a… - szóhoz se jutottam. Inkább előkotorásztam a zsebemből a mobilom és térerő után csimpaszkodtam és közben sikertelenül üzeneteket pötyögtem a többieknek, amiket nem küldött el a telefonom sikeresen.
- Csodás. – a szikláknak köszönhetően, amik meredeken felém magasodtam jel nem volt itt egy csepp sem. Így nem fogok hazatelefonálni, hogy elvittek az űrlények és kitettek az istenhátamögötti helyen, ne várjanak haza, mert én sem tudom, hogy hol vagyok. Kétségbe csak nem eshettem! A homlokom felé emeltem a karom és úgy pillantottam felfelé - csak azért nem voltam most ebben a pillanatban besz@rva, mert valamilyen értelemben mutáns voltam, a furcsaságok az életem velejáróinak számítottak, erre persze még én sem voltam teljesen felkészülve, ez igaz, de kinek van ideje idegeskedni most, még az is elfelejtettem - hát, ha ezt meg kell másznom…

Sajnos már nem sokat tudtam tenni annak érdekében, hogy Niel tesója lenyugodjon. Először is kétségébe kellett esnem, hogy egy szempillantás alatt átkerültem máshová az erdőből. Itt nagyon nyomottnak éreztem magam. Kövek vettek körül, sziklák és persze terméketlen föld. Vagyis dehogy volt terméketlen, csak mélyen alá kellett volna nyúlnom a képességemmel és megkapaszkodni mindenben, amiben lehetett volna. De köpni nyelni nem tudtam miközben az üzeneteket írtam a többieknek teljesen feleslegesen. Még a zöld kódot se volt szíven leírni, pedig megfordult a fejemben, hogy talán, de mégsem. Ugyan, hogy tudnának ide értem jönni? Logikusan nézve sehogy, persze, hogy sehogy! Ezért nem is ringatom magam hiú ábrándokba. Az a kapu már bezárult, nem fog újra kinyílni az tuti fix, ezt pedig az eszembe véstem. Magyarázatot pedig épp ésszel nem is akarok keresni rá, biztos van csak most minden gondom nagyobb annál, hogy ilyen fejtőrőt megoldjak.
Már lélekben felkészültem arra, hogy esetleg felmásszak vagy utat találjak felfelé a sziklák tetejére amikor meghallottam Niel hangját. Egyből felé fordultam. Magamban olyasmit mantrázva, hogy minden rendben lesz, nem egyedül vagyok itt.
- Mágusok vagytok? – tudva magamról, hogy én mi vagyok ki nem akadok. Itt nincsenek növények, amin kiélhetem a meglepettségemet, hacsak nem szórok szét valamit. Inkább felsegítem őt, ha szükséges a porból, mert gondolom ő is kétségbe van esve. Valahol a lelkem mélyén én is! Nincs térerőm! Hogy szólok így haza, hogy estére elfelejthetnek, meg a következő estékig egy darabig. Lehet örökre itt ragadunk víz nélkül!
- Van nálad földimogyoró valami magos rágcsa? – érdeklődöm nagy hirtelenjében meg tőle. Kicsit kételkedem benne, de próba szerencse alapon. Ha mást nem, legalább égig erő paszulyon feljuttatnám magunkat a sziklák tetejére valahogy.
- Mielőtt megpróbálnád nyugodj le. Tisztítsd ki az elméd vegyél mély levegőt, tudod, amit stressz helyzetében is mondanak. – bár nem tudom, hogy a sikeres portálnyitáshoz mennyire kell tiszta elme és nyugodtság révén a testvéréről mindent eltudtam mondani csak azt nem, hogy nyugodt lett volna. Akkor nem lettünk volna itt.
- Én nem vagyok mágus, de nem félek tőled. – jelentettem ki egyszerűen, az még hátra volt, hogy bedobjam miért nem félek. Pedig, ha ilyen portálok nyitására lehet képes, mint a testvére akkor ki tudja még mire! Az a baj mélyen él bennem a Harry Potter filmek halálfalóiról alkotott képem és az, hogy nem szívesen találkoznék velük.
- A bandából a többiek is ilyen mágusok, vagy csak ti ketten? – érdeklődöm, Langtól mondjuk még ilyesmit nem láttam, lehet jól titkolja a dolgot vagy az is lehet, hogy egyáltalán nem tud arról mire képesek a testvérek.

Felsóhajtottam kínomban amikor azt mondta, hogy nincs nála semmi, amit használni tudnék. Nos, itt ezek között a sziklák között nem maradhatunk az fix, odébb kell állnunk, ha nem felfele, akkor előre hátra kijutunk egy olyan helyre, ahol láthatunk valami cserjést, elhaló félben lévő sárga fűszállakat, akármit.
- Nem baj, vagyis de az, de minden megoldható. Még az istenháta mögötti helyeken is vannak szuvenír árusok. – csak el kell érni őket, az pedig fogalmam sincs mennyi időbe telik. De továbbra se eshetek pánikba Niel előtt.
Nem is sürgethetem, nem ragaszthatok rá semmit sem a kezdődő pánikomból. Legalább valamelyikünknek nyugodtnak kell lennie. Mondjuk most egyikünk se tud az lenni, teljesen érthető.
- A testvéred. Egy testvér csak nem mondhat ilyesmit komolyan. Vagy ő komolyan gondolta, amit mondott és nem csak felindulásból tette? – persze ezt nem tudhatom én sem, elég komolynak tűnt a dolog, de ezzel nem akarom Nielt még jobban felidegesíteni, megteszi azt helyettem is.
- Ha nem találnak ránk keresni fognak és ha meg is javítják a buszt nem fog elindulni nélkületek. Most az a fontos, hogy innen eljussunk egy tisztább terepre. Innen kell kijutnunk és látni, hogy hol vagyunk pontosan, hátha lesz egy kis térerő. – ezzel most nagyon úgy hangozhattam, mint Romy amikor nem veszi más körül csak növények és technológia a közelben nuku, de most átérzem a helyzet és a térerő fontosságát. Legközelebb tuti nem fogok magok nélkül elindulni otthonról, hacsak rágcsának vagy galambeledelnek álcázva is.
- Vész esetére gondolom nincs beugró tag, aki ért valamelyik hangszerhez, ami épp kellhet. – csak hangosan gondolkodom, ha lenne ilyen személyük akkor egy gonddal kevesebb lenne most a vállán.
- Úgy értem attól nem félek, hogy te meg ő mágusok vagytok. Én sem vagyok mindennapi, csak nekem nem az ilyesmi menne. – na én jól megmondtam neki a semmit. Nem tudom mágus létére mennyire kap frászt a mutánsféléktől. Rossz a hírnevünk. Úgy vagyunk beállítva, mint valami vandálok vagy nem tudom.
- Nem ismerem ezt a helyet, de hiszek neked. – vallom be őszintén, mert fogalmam sincs arról a mágusképzőről, ami a Kamar-Taj nevet takarja. Bár a világunk furcsa hely, tele furcsa dolgokkal és ez még nem minden!
- Várj csak! Át tudsz formálni dolgokat? Mondjuk ezt a követ itt… – gyorsan felkaptam egyet a földről – …valamilyen maggá? Mondjuk babszemmé? – tudom, hogy hülyének fog nézni, de kénytelen leszek bedobni neki az én titkos kártyámat is, ami nem a Kék-szemű Hósárkány vagy Exodia összes darabja.
- Én befolyásolni tudom a növényeket, formálni őket, alakítani, főleg indákat szeretek kihozni belőlük mert az a legkönnyebb. – és leghasznosabb, de ezt nem mondom ki hangosan.
- De ha nem lehet akkor csak menjünk előre, itt nem maradhatunk. – hogy merre volt az előre azt nehezen tudtam volna eldönteni, mert az út mindkét irányba jó hosszasan vezetett. Szóval néztem a hátam mögé és előre is, melyik a szimpatikusabb irány. Egyik sem volt az. De persze mindegy.

- Minden istenverte helyen van egy vagy több, ahol ilyen szép táj várja az idetévedőket. – a karjaimmal az ég felé mutatok, biztosan ő is látja, hogy a kilátás csodás, csak ez akkor lenne még csodálatosabb, hogyha szándékosan lennék itt és nálam lenne egy fényképezőgép is, meg a többi turistafelszerelésem, ami nélkül nem lennék turista. Most tényleg annak érzem magam, ami vagyok: eltévedtnek.
- Ez nagyon gáz. Sajnálom. – válaszolom röviden kis komolyságot erőltetve magamra. Kevés sikerrel megy ez igaz.
Nem tudom milyen sokat jelent neki a testvére, de bizonyára sokat, én is szeretem az enyémeket csak mostanában mindketten elérhetetlenek a számomra, ennyi az egész. Nem is hoznám elő, hogy ő látta, hogy a tesója hová ment én még azt se tudom a bátyámról milyen helyen van.
- Nyugalom, erős vagyok, bár mágussal még nem volt sok dolgom ez igaz… - be kell ismernem, hogy ilyesmire nem vagyok felkészülve én sem, jöhetnek még furcsaságok ez igaz. Már meg sem kellene lepődnöm.
- A tesód nélkül nincs banda sem? Ugye ez… - nem akartam azt mondani neki, hogy mindenki pótolható, mert nagyon szarul érintette volna, Lang különösképpen pedig úgy szereti a bandát ahogy van, egyiküket se cserélné le valaki másra, mert már összeszoktak és nem lennének ugyanazok egy új vadidegen sráccal, mert ők ugye fiúbanda vagy mi a szösz. S, hogy erről a szörnyű helyzetről eltereljem a figyelmét, előrukkolok egy másik sokkoló dologgal – szinte ez már a művészetemmé válik esküszöm és ezután is díjat kellene kapnom azon a bizonyos láthatatlan vetélkedőn s, díj átadón.
- Áhm hát izé. Valami olyasmi, de mégsem sima mutáns. Ez egy kicsit bonyolultabb annál tudod. Az idő nem alkalmas arra, hogy az élettörténetemet elmeséljem neked csíra koromtól kezdve. – ez bár elsőre lehet ironikusan hangzik valójában a csíra nagyon találó lenne rám nézve. Mindegy inkább mással idegelem ki szegényt, nem a születésem körüli dolgokkal.
Ezért jut eszembe az, hogy előbb ki kellene jutnunk innen, ha ő nem megy sokra a varázslattál, de időt kér ezért megállok én is, hátha összejön valami neki. Nem türelmetlenkedek, inkább kivárok.
- Manhattan, W 48th Street, kérlek. – adom le a helyszín címét, mint valami rendelést, persze nem hiszem, hogy ennyire pontos adatot kért tőlem.
- Elég lesz Manhattan is, onnan fel tudjuk hívni Langot és a többieket. Hátha lesz térerő, mert itt halott a mobilom. – nem hittem, hogy valaha ezt fogom mondani, de a térerő hiánya kezd kikészíteni vagy inkább az nem tudok szólni a többieknek melyik növényt ne öntözzék túl, mert árt neki.
- Vagy akár az a parkoló, ahol a kocsim hagytam! Az még jobb lenne! Csak beülünk és már suhanunk is, oda, ahol lerobbant a buszotok. – dőlnek belőlem a hirtelen, bugyuta ötletek ez igaz, de pánikhelyzet van, ilyenkor minden hülyeségben van valami hasznos vagy haszontalan. Bár a biztonság kedvéért kicsit eltávolodom tőle és valami növényszerűség után kutatok, egy száraz fűcsomó is megtenné.

- Ha gondolod, gyere át hozzánk és tracsolhatunk róla, a lakótársaim jó fejek, egyikükről se tudom, hogy hajlamos lenne a fanatizmusra, de sosem lehet tudni. – viccelődők a végével persze. – Az egyikükkel biztos vagyok abban, hogy jól kijönnél, igazi kocka, bár azt nem tudom ő mennyire single player típus, szerintem jó néven veszi, ha lesz egy új arc a közelben. – természetesen most Romyról beszéltem, remélem szegény nem csuklik éppen, gáz lenne, ha igen és azon gondolkodna, hogy vajon ki olyan kretén, hogy őt emlegesse. Hát én! Nyilván! Ki más?
Mivel szegény Nielnek először nem jön össze, hogy hová kellene mennünk ezért feldobom neki az otthonom vagy a parkolót, mert lehet az még egyszerűbb, mint vaktában keresni a helyet a képzeletbeli térképen. Nem tudom, hogy megy neki ez vagy miként működik nála, nem is baj mondjuk, lehet félnék a végére, ha tudnám, hogy ez a kapu kiszakít belőlem mondjuk tíz évet mert utazom rajta keresztül. Na jó, csak túlzok megint nyilván. Ha szépen lecsillapszom minden rendben lesz, nem aggódom én semmi miatt sem.
- Te ezt ilyen távból meg tudod állapítani? Nem vagy semmi! De a kamerákkal vigyázni kell, láttam egy párat a parkolóban felállítva. Azokat nem lehet valahogy kikerülni? – javaslom ezt is, aztán nem tudom mennyire sikerül neki ezt úgy kiszámítani, hogy jó legyen. Nem mindenki van hozzá szokva ahhoz, hogy ilyen kapuk nyílnak meg a kamerán és két lökött srác ugrik ki belőle ki tudja honnan az istenből jöhettek. Hát na, a biztonságiakkal most nem akarnék találkozni ez holtbiztos.
Ám amikor arra kér, hogy menjek, hát nem leszek rest, neki szaladok én ennek a körnek és remélem, hogy nem lesz olyan élményem, mintha én lennék Sonic, a sündisznó. Bár, ha jobban belegondolok, de olyan érzésem van, a hiperszuper gyorsaságot leszámítva.
- Huh, ez… nem volt semmi. – szólalok meg, miután ezen a kapun éppen, hogy átcsusszantunk mindketten és el is tűnt a hátunk mögött. Már épp ki is szúrtam az én kicsikémet, amikor megcsörren Niel mobilja. Először a sajátomra pillantok, mert most szépen lassan elküldödnek az üzenetek is a csoportunkba és az övék is megérkeznek, de esélyem sincs elolvasni azt, mert Niel kétségbeesett arca fogad.
Nem tett neki sok jót az, hogy használta az erejét, csodálom, hogy meg tud állni a lábán, vagyis már nem áll a lábán, na mindegy. Ki van készülve. Most inkább zsebre teszem a mobilom és hagyom a kocsit is, még nem esett semmi baja, látom innen, hogy él és virul. Szóval foglalkoznom kell Niel lelki és a jelek szerint testi gondjaival is, már ide hallom a menedzserük ordibálását, pedig ki sincs hangosítva a mobilja!
Felsegíteném a földről, mielőtt átnyomná nekem a mobilt, legalább a kocsiig bicegjünk szépen el és majd azután érintem a fülemhez a mobilját – bár valószínűleg, ha távol tartanám is eléggé hallanám a menedzser hangját olyan hangos baszki.
Az igazságot ennek a szegény embernek nem mondhatom el, legalábbis teljesen nem. Valamin muszáj lesz ferdítenem, nem tudom mennyire van tisztában Niel és testvére képességeivel ezért csak valami akció és horrorfilmbe illő dolog jut az eszembe.
- Valamilyen pompom csapattal találkoztunk a fák között éppen megálltak ők is ebédszünetet tartani csak a miénkkel párhuzamos úton álltak meg, ami visszavisz. – kezdek bele a hülyeségbe, de mivel sejtem, hogy nincs türelme a menedzsernek ezért rövidre fogom. – Na ezek a zakkant csajok felismerték Nielt és Liamet, egyből utolérte őket valami görcs és feltoltak minket a buszukra, alig tudtunk megszabadulni tőlük. Liamet elveszítettük, ő annyira kikészült tőlük, hogy inkább hazament és elege lett mindenből. Most itt vagyunk a parkolóba, ahonnan indultunk, de megpróbálom legalább Nielt visszakocsikázni a buszhoz. Ha az segít még valamit. Dobos nincs. – teszem hozzá hirtelen, mert eszembe jut, hogy mire készülnek. – Nem tudok dobolni, csak értelmetlenül ütögetném a cintányérokat és a dobokat. – magyarázom bele a mobilba. – Nem vicceltem a sztorival, tényleg itt vagyunk a parkolóba. Küldjek szelfiet? – hülyéskedem, persze érzem, hogy a menedzser nem fog ennek örülni, de mással nem tudom oldani a feszültséget.

Elismerően bólintottam Niel azon kijelentésére, hogy tud olyan részt, ahol nem vesznek minket a kamerák. Ennyi pont elég is volt, hogy amint megjelent a körgyűrű én neki is futottam és már a parkolóban voltunk. Huh, ez necces volt! Még egyszer utoljára hátra pillantottam az előző tartózkodási helyünkre, amint az eltűnt és magunk mögött hagytuk egy kicsit megkönnyebbültem. Persze még nekem is kellett egy kis idő, amíg ezt megemésztem az szent, de hogy erről miként beszélek a lányoknak és Kainenek az jó kérdés. Pláne, hogy most tudatosult bennem, hogy az üzeneteim a visszatérő térerőnek köszönhetően elküldödtek végül és minden kétségbeesésemet látják már. Na mindegy. Újra zsebre vágom a saját mobilomat és még ignorálom egy kicsit a sok kérdést, ami felmerült a képpel kapcsolatban, amit küldtem nekik végül. Niel felé fordulok és úgy nézek rá, mintha nem felnőtt lenne, hanem egy kicsi szerencsétlen, akinek most segítség kell. Elvettem a telefont tőle és bátran kitaláltam valami halandzsaszöveget a menedzserüknek, amiről kiderült, hogy tényleg az, ami. Persze, hogy nem hisz nekem, én se hinnék magamnak. Nem tudom mennyi mindent tud a fiúkról, ezért azt nem fogom beköpni, hogy megnyílt előttünk egy kapu és ide dobott minket mert… ha nincs beavatva kétlem, hogy hinne nekünk.
Végig hallgattam a jogos hitetlenkedését.
- Tudom nagyon hihetetlen duma, de az idősebbik tényleg lelépett és itt hagyott minket a kisebbikkel. Valami családi feszkó lehet a dologban, biztos észrevette maga is. – ezt csak akkor közlöm a Kopasszal, ha hagy szóhoz jutni, ha nem, akkor nem magyarázkodom neki. Csak végig hallgatom őt és azon gondolkodom mit tenne Lang, ha ilyesmit élne át. Hát tartaná a lelket a barátjában az biztos, csak ő még ismeri is mivel lehetne feldobni szerencsétlent én annyira nem.
- Attól tartok nem telefontéma, hogy mi is a helyzet. De ja elmúltam 21 már egy ideje. Küldök egy képet is akkor. Ő nincs itt. Lelépett valahová. A nagyon kibukott nem kifejezés. Jöjjön nyugodtan ide, addig kitalálok valamit. – valószínűleg a nagy semmit, de mivel arra kért, hogy szedjem össze a darabjaiból szegény srácot itt hagyni nem fogom.
- Itt … - várunk lett volna a mondatom vége, hogyha nem teszi le a hívást. Sebaj. Niel felé pillantok. Szerencsétlen kölyök, most tényleg annak látszott, szerencsére senki sem látja, hogy képes és itatja az egereket itt.
- Nem hagylak magadra. Ma szóltam a lakótársaimnak, hogy sokáig el leszek, senki nem hiányol most, nincs hová és miért sietnem. Itt megvárom veled őket és együtt valahogy túl leszünk az egészen. Csodálom, hogy ilyen erős vagy. – nem, nem volt erős inkább csak azt csodáltam, ahogy próbált erős lenni, az elszántság megvolt benne.
- Gyere üljünk be a kocsiba, addig se idekint esznek a szúnyogok. Hallgathatunk síros zenét, hátha segít túl lendülni a nehezén. Mit szólsz? – javaslok egy jobb megoldást ahelyett, hogy a hideg kövön üljön. Mindenesetre ha segítség kell neki a kimerültség miatt akkor nem felejtek el segíteni neki a feltápászkodásban és elvinni őt mint egy sérült katonát az autóig ha kell és benne van.