Csendben hallgattam Csodapók részletes idézetét Lilitől a “ki mit hitt”–tel kapcsolatban. Nos, a különféle hiszékenységek elképesztő módon végig gyűrűztek abban a helyzetben, egészen fals képeket alkotva mindkettőnkben. Szédelegtem a záró akkordtól, önkéntelenül is felhúztam magamat a feltételezésén, holott szinte ugyanezt gondoltam. Vagyis azt, hogy Kaine talán soha többet nem akar látni azokután, amit tettem...
– Jaj, de buta vagy Csodapók! – fakadtam ki úgy, mintha ez még kellene a tényleges megkönnyebbülésemhez. – Tudod, hogy mennyire aggódtam érted?! Nem tudtam, hogy jól vagy-e, netán fáj-e valamid miután megráztalak, van-e mit enned és hely, ahol kényelmesen tudsz pihenni vagy legalább tető a fejed felett? Miért ne akartalak volna látni?! Lilinek igaza van, tényleg félre értettük egymást! – tenyerembe temettem az arcomat. Magasságos egek, hogy tudtunk ennyire elkommunikálni egymás mellett?!
– Soha többet ne szívódj fel szó nélkül, oké? – pillantottam felé, ellenkezést nem tűrő hangon. Talán kicsit szigorúra vettem a figurát vagy túl követelőzőnek? Bakker, ebben a pár napban majdnem beleőrültem az aggodalomba, ez most igazán belefért! – Különben... – kezdtem bele korábbi hevességemhez képest határozottan megenyhülve –, merre voltál az elmúlt napokban? – El se hiszem, hogy volt bátorságom feltenni a kérdést! – Persze nem muszáj elmondanod, ha nem akarod! – tettem hozzá gyorsan.
Fájdalmasan húztam el a szám, mintha Kaine megjegyzésével gyomron ütött volna. Csoda képesség. Nem tudtam nem arra a pillanatra gondolni, amikor Pietro összenyalábolt az utcáról és a talentemben rejlő hasznosságáról magyarázott. Próbáltam az ebből eredő feszültségemet nem kimutatni, hiszen nem Kainenek szólt, nem tudhatott erről. De a témára szánt vállrándításom így is kellően merevre sikerült.
– Többen mondták már ilyesmit nekem, de én akkor sem érzem csodának. Nem ezt a részét – jegyeztem meg keserű szájízzel. – Lámpát távolból felkapcsolni? Webet böngészni ott és amikor akarok? Igen, azok mind kényelmesek. Hasznos? Nem kimondottan, de nekem igen. Úgy rázni, mint egy konnektor és az okostelefonok bánatát hallgatni éjjel-nappal? Na, azok már kevésbé csoda kategória – borzongtam meg az utóbbin. Főleg, amikor képtelen vagyok elszigetelni tőlük a tudatom.
A menekülős hasonlatra kényelmetlenül fészkelődtem a székben.
– Nem elfutni akarok! – jelentettem ki. Oké, csak azért zavart a hasonlata, mert igazából volt benne ráció. – Szerintem nem szégyen erőt gyűjteni és kicsit várni, hogy fejben is ott legyél, legyek. Rajta vagyok, hogy megbarátkozzak vele, de tényleg nem hiszem, hogy minden részével menni fog. Még. Most biztos nem. Ezt Glitchnek is mondtam már – szerencsétlen elszólalásom miatt elhallgattam egy pillanatra, hogy gyorsan túllendüljek rajta valamivel. – Esetleg tapasztalatból mondtad? Neked is volt valamid, amivel nehezen néztél szembe? – nem tűnődtem sokáig azon, hogy mennyire indiszkrét részemről erről kérdeznem őt. Jobban érdekelt személye, mint Glitch kiteregetése. Nem találtam alkalmasnak. Az általam tett éles kanyar után igazán nem hibáztatnám azért, ha inkább ő is skippelné csevegésünk ezen felét.
– Nem úgy vagyunk beállítva, hogy ne tudjunk érezni. Az emberek alapvetően társas lények, szóval nem tudom, hogy warren miben reménykedett – úgy döntöttem, hogy ettől a perctől fogva nem vagyok hajlandó személyként gondolni erre a tagra. Ha írásban beszélnénk most, tuti, hogy kisbetűvel jegyezném le a megszólítását.
– Én például olyan alapvető ismeretekre gondoltam, amivel normál esetben évekig tömik az agyunkat az iskolapadban – hirtelen nem tudtam mit mondhatnék a bérgyilkos témára. – És mennyire szereted csinálni? Gondolkoztál esetleg azon, hogy hivatást váltasz? – kérdeztem rá óvatosan.
Csodálkozva hallgattam, amikor azt ecsetelgette, hogy őt így rakták össze eleve. Gondoltam arra, hogy mondhatnék pár biztató szót, viszont nem igazán jött ki más belőlem a hűha érzés miatt, mint:
– Oh... – Gratulálok Morozov, az együttérzésed fenomenálisra sikeredett. Bár talán jobb is volt, hogy most csendben hallgatok és minél többet megtudok róla.
– Szóval így lettél szabadúszó? Mi történt a másik klónnal, aki... „tökéletes” lett. Jaj, de utálom ezt a bekategorizálást. Szerintem te így vagy tökéletes, Kaine – lehet, hogy nem ezt akarta hallani ebben a pillanatban, de én akkor is szerettem volna ezt leszögezni. – És akkor ez az állatias ösztön, amit az imént említettél... Ennek is köze volt ahhoz, ami az Egyetemen történt vagy ez teljesen más? Mit gondolsz, mennyire kellene azzal számolnunk, hogy esetleg eluralkodna rajtad ismét? Szokott lenni valami előjele, netán hirtelen történik? Utóhatása szokott lenni? – faggattam. Nem azért, mert nem bíznék benne! Csak szerettem volna megragadni az alkalmat, hogy mesél magáról. Amúgy sem ártott, ha tudjuk mire számítsunk legközelebb. Örültem volna, ha máskor nem ér ekkora meglepetés.
– Lehet? Nem tudom – komolyan tanácstalan voltam miért pont rám hallgatott volna. – Ha te sem tudod, számomra még nagyobb talány. Tényleg csak arra tudok gondolni, hogy valójában le akartál koptatni. De ezt már tényleg nem tudjuk már meg. De ha a jövőben megismétlődne, akkor majd hangosabb leszek, hátha segít – határoztam el magamat. Noha nehéz volt elhinnem, hogy a magasabbra tekert hangerőm lenne a nyitja a dolognak.
És a hab a tortára csak ezután érkezett… Nehezen sikerült feldolgoznom tényleges korának tényét. Annyira, hogy majdnem meg is öltem magunkat! Ezután dukált a volántól való eltiltás.
Kaine korokkal dobálózott, a kusza fejem viszont csak annyit fogott fel belőle, hogy a nyolcból ötöt még el is tűnt, ami egy kivonásos művelet. A drasztikus csökkenés pedig egyenes aranyossággal növelte a sokkhatást, mely éppen átjárt.
– Három… HÁROM éves vagy! – nyögtem ki a kalkulációt megkésve, mint egy végét járó számológép. Komolyan egy háromévesnek a fenekéről áradoztam?! Ki se akarom számolni a korkülönbséget közöttünk. Még, hogy akarom… Nem is merem!
Mélyen Csodapók szemeibe néztem, miután nem tervezett elindulni. Konokul kitartott amellett, hogy most vagy soha tisztázzuk a kor kérdést. Emiatt elég komolynak ítéltem a témát ahhoz, hogy egyenest rá nézzek. Mindeközben keringőt járt a fejemben a nyolcas és a hármas szám.
– Nehéz elvonatkoztatnom – vallottam be. Bár tény és való volt, hogy külsőre jócskán messze volt a tényleges korától. – Mármint oké, mindenki annyi idős, ahány évesnek érzi magát. Viszont nehéz azt mondanom, hogy húszon-akármennyinek látszol, mert nem tudom eldönteni, hogy ez önmagam megnyugtatásának szól vagy a valóság, mert ugyebár a te esetedben határozottan mást ordítanak a számszerű tények. De hé, a legszexibb hároméves vagy, akit valaha láttam, ha ez számít! – próbáltam javítani a helyzeten. Szabad egyáltalán ilyet mondanom? Vagy ez már a felelősségvállalás határát súrolja?
– Tényleg ne vedd magadra, lécci! Csak ez az első alkalom, hogy ilyennel találkozom a valóságban. Eskü, hogy mindjárt túlteszem magamat rajta!
HÁROM ÉVES!
Oké, ez a mindjárt tovább fog tartani, mint hittem…
Vettem egy mély levegőt.
– Te mennyinek érzed magad? – tettem fel az ominózus kérdést. Jobbnak tűnt megkísérelni tiszta vizet önteni abba a túl csordulásig telített pohárba. Tisztázza Csodapók! Inkább igazodok ahhoz, amit szeretne, mint a hároméves tényéhez.
– Igen, hallottam erről a fura szokásáról – bólintottam rá, amikor magától felhozta az elvonulást. Szóval Mary Jane jól tippelt, komolyan van hasonlóság Kaine és Peter között. – Ráadásul megbízható forrásokból, egy igazi egy igazi Pókember szakértőtől – fűztem hozzá.
– Áucs, nehéz nem magamra vennem, mikor valakihez hasonlítasz – emeltem mancsomat szívem fölé, mintha komolyan fájdalom járt volna át. A művelet közben ráharaptam az alsó ajkamra, ezzel megkísérelve visszatartani a kikínálkozó kérdésemet. Mondanom sem kell, hogy nem jártam sikerrel. – Az ottani Glitchre gondolsz, igaz? – mármint anno mondta, hogy ismerte és rá biztos hasonlítok, gondolom.
– Megbocsátok, de csak egy feltétellel! – nem érdekelt, hogy mennyire van kijelentésemnek zsarolás szaga. Hiba lett volna nem kihasználnom a high ground-ot, még Kenobi mester is büszke lenne rám. – Ha elmondod hová szoktál ilyenkor elvonulni! – úgy éreztem, hogy ilyen praktikák nélkül nem juthatok ilyen személyes infókhoz róla. Nekem pedig minden vágyam volt megtudni azokat a lehetséges spotokat, ahova ilyenkor elvonult.
– Bevallom, hogy én egy ponton már azt hittem visszamentél valahogyan a saját univerzumodba, mert megtudtad valakitől, milyen következményei lehetnek a mi világunkra az ittléted… – jegyeztem meg keserű hanggal. Tök sokat járt ez a forgatókönyv a fejemben, jó volt kimondani és elejét venni.
Na és mi lesz akkor, Morozov, ha tényleg haza akar menni?
Próbáltam nem a fejem hátsó felében felcsendülő kicsi, gonosz hangra figyelni.

Nem egészen értettem a kérdését. De nem is ez volt a legfurcsább az egészben, hogy még mindig a pókokról beszélt ahelyett, hogy figyelt volna a válaszomra, hanem az, hogy közben az ÉN fenekemről beszélt. Nem győztem eléggé ráncolni a szemöldököm, hogy összerakjam, most hogyan jutottunk el az egyikből a másikba. De mégis csak arról magyarázott, ez pedig annyira meglepett, hogy a kérdése nyomán egy "oké" csúszott csak ki a számon. Persze, szigorúan csak lakótársiasan. Szoktak ilyet mondani a lakótársak egymásnak? Vagy csak én maradtam le valamiről fatálisan. De úgy döntöttem, hogy én nem fogom megdicsérni mondjuk Laze hátsóját. Vajon mennyire venné ki furán, ha most én is ezt mondanám neki? Aztán persze rögtön elhessegetem az ötletet. Biztos csak megint zavarba hoznám vele. Inkább megpróbáltam a kérdésére koncentrálni, de valljuk be nem volt a legegyszerűbb.
- Lili szerint félreértettük egymást az egyetemen. Én azt hittem rólad, hogy tőlem félsz. Rád pedig mintha úgy célzott volna, hogy azt hitted komolyan bántottál engem és emiatt léptem le. Pedig én csak azt hittem, hogy azután amit leműveltem... szóval csak nem akartatok volna többé látni. - oké, erre a témakörre azt hittem később fogunk kitérni, de legyen, akkor beszéljünk az egyetemről és a történtekről is. Végülis Peter miatt összekapcsolódik és van mit megmagyaráznom. Meg kellett magyaráznom, miért támadtam voltaképpen mindannyiukra.
- Azért nem tudod irányítani, mert félsz használni. Ha tudnád összpontosítani, akkor ez egy csoda képesség lenne. - annak ellenére mondtam ezt, hogy már kisütött. Ó ha tudná, mennyiszer tette már meg, csak nem épp ő. Engem akkor sem tudna totálkárosan bántani, meggyógyulok. De ezt bele kellene kalkulálnia ebbe. Azért mégsem erőltethettem rá akarata ellenére.
- Oké, akkor most nem. De önmagad elől nem futhatsz mindig. Egyszer belefáradsz és nem lesz ott más csak a káosz, amivel nem kezdtél semmit, csak még jobban félnél tőle. - tapasztalatból beszéltem. Belegondolva én is mindig csak elfutottam a múltam elől, a világomból is úgy léptem meg, ahogy csak lehetőségem adódott rá. Nem gondolkoztam, csak tettem amit akkor jónak láttam. A problémák azonban nem oldódtak meg ettől, magammal cipeltem és noha egy jó ideje nem jelentkezett, nem lehettem teljesen biztos benne, hogy örökre magam mögött hagytam.
Inkább témát váltottam. Nem azért mondtam ez utóbbit, hogy azonnal válaszoljon, de elhintettem, hogy gondolkozzon rajta. Láttam, ahogy megérinti a heget, midig próbáltam figyelni az apró jelekre, hátha elszalasztom és lemaradok róla. Még igencsak gyerekcipőben járt az emberismeretem. Persze amilyen viselkedésformát sokszor láttam már, azt azonnal elkönyvelhettem, de mostanában sok újdonság jött szembe.
- Warren azt mondta, addig jó, amíg nem sajnálok senkit, addig nem fogok senkit sem elveszíteni. Valamit elég rosszul csinált, mert nekem fontos, hogy ti jól legyetek. Na és persze amit nem tapasztaltam meg, az nem is hiányozhat. - vontam le a következtetést. A szülőket nem tudtam hiányolni, hiszen nem érthettem milyen az, amikor valakinek vannak szülei. Nem mondom, tudtam milyen érzés volt Peternek elveszítenie Ben bácsikáját, de azok nem az én érzéseim voltak és legalább ennyire idegennek is hatottak.
- Olyan dolgokat tudok, amiből egy bérgyilkos hasznt húzhat. Más skillem nem sok van, hacsak nem az emlékekre gondolsz. De Peter dolgait nem mondanám a magaménak. - vontam vállat, végül csak egy aprót bólintottam. Azt mindenképp sajnáltam, hogy nem volt elég időm mindent megtapasztalni. Noha teljesen kész legyártás voltam, azért annak örültem volna, ha több időm adatik sok mindenre. Ezt pedig az utóbbi időben kezdtem egyre nagyobb hiányként felfogni. Oké, lépjünk tovább.
- Nem volt béranyám, engem nem kihordtak, hanem megformáztak. Vagyis minden porcikám eredeti, semmi szintetikus nincs bennem, mielőtt még kérdeznéd. Csak épp így néztem ki akkor is, amikor kinyitottam a szemem. - vontam mellékesen vállat. Ez engem annyira nem dobott haza, de lehet csak azért mert nekem ez volt a természetes. Tudom, hogy az egész lényem nem az.
- Az én világomban, bár szerintem az összesben Pókember tevékenykedései egyre több személy szemét kezték szúrni. Többek között Warrent is megállította már néhány kutatásában, amik veszélyesek voltak. Szóval szerzett magának egy ellenséget, aki leklónozta. Én voltam a prototípus. Megvolt a lehetősége annak, hogy nem sikerül, annak is, hogy minden tök jó lesz és annak is, ami lett. Azt nem tudom pontosan, miért nem hasonlítok rá, ha már a klónja vagyok, de azt igen, hogy az én szervezetem nem működött teljesen jól. Az állatias ösztöneim fel-feltörtek és olyan voltam mint egy időzített bomba. A doki pár hét után úgy ítélte meg, hogy megsemmisít, mert a kettes számú klón velem ellentétben a tökéletes Peter Parker utód lett. Szóval megöltem, mert az életösztön erősebb volt bennem mint a lojalitásom felé. - röviden, bár elég velősen próbáltam neki összefoglalni a történteket. Persze az is meglehet máris túl sokat mondok neki. Minden egyes kanyar, megtett méter után gondoltam arra, hogy na majd most megállunk. De még nem így lett.
- Nem, eddig nem sikerült. De Lili azt mondta, te majdnem lehoztad csak megzavartak ketten. Lehet tudat alatt már hallgatok rád, én sem egészen értem. - idéztem fel újfent a lány szavait. Mivel nekem nehezen derengett, kénytelen voltam rá hagyatkozni. Tényleg olyan volt az egész, mint akit hipnotizáltak arra az időre.
Oké, azt hiszem most fogunk visszafordulni. Egyszerre kaptam a jókora kilendülés miatt a fejem fölött beillesztett kallantyúba és a kormányra, hogy segítsek is Romynak valamiféleképpen. Nekem is kellett, hogy megrázzam a fejem és fel tudjak ocsúdni a pillanattól. De megálltunk és a kocsi is egyben van. Nem akartam azzal foglalkozni, amit mondott nagy kiakadás közepette, de akaratlanul is az dübörgött a fülemben, miközben beültem a volán mögé. Remélem nem azt vonja le, hogy még kisgyerek vagyok, mert az annyira nevetséges lenne. Méregetnem kellett, felmérni a terepet, mennyire volt neki sok ez az információ. De hát ez valahol borítékolható volt, nem? Vagy csak nekem logikus?
- Nem véletlenül nem volt gyerekkorom. De attól még felnőtt vagyok, egy mostanra huszonhét éves férfiról másoltak le, ha beleszámítom, hogy öt évre eltűntem a nyolcból. Nem véletlenül mondtam azt, hogy sok minden új még nekem. - kerestem a jeleket, hogy indulhatunk, amit végül ő erősített meg. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy el tudna vonatkoztatni az imént megállapított kortól, de azért bizakodtam benne, hogy nem fog ezen fennakadni.
- Oké... akkor addig nem megyünk tovább innen, amíg meg nem mondod, te hány éves embert látsz itt magad mellett ücsörögni. Nem az előbb elhangzottakat veszed alapul, csak erre figyelj. A többi esküszöm nem számít. Nem érzem kevesebbnek magam a meglévő tudatommal. - szerettem volna meggyőződni arról, hogy legalább komolyan tud venni. Határozottan nem tetszett, hogy eszerint kezdett el beskatulyázni.
Az már jobban tetszett, hogy azt az összehasonlító megjegyzést tette, egy apró félmosolyt meg is engedtem magamnak, noha sosem gondolkoztam azon, hogy melyikünk nézhet ki jobban, mert nem ez számított. Vagyis nekem a külsőm tök mindegy volt annak fényében, hogy sokáig random hegek borítottak el sok helyütt. Ezt nem tudhatta és nem is szándékoztam ilyesmivel ijesztegetni. Rettentően jól esett a megerősítése és most az érintése is. Nem húztam el a kezem.
- Tudod... ez megszokás. Eddig a legtöbbeket sokkolt a háttértörténetem, ha egyáltalán tudomást szereztek róla. Ne vedd magadra, ez tőlem volt automatikus reakció, mivel soha mást nem tapasztaltam. Ebben valahol hasonlítok Peterre, ő is mindig visszavonulót fújt, ha úgy érezte valami olyan készül kibontakozni, aminek nem szeretne a részese lenni. Csak nem akartam látni, ahogy csalódottan elfordultok tőlem. Nem nézlek olyannak, de a másik világban emlékeztetsz valakire engem, aki megtette már ezt. Sajnálom, hogy nem gondoltam át.
   

– Szóval igaz, tényleg pletykálnak! – megrökönyödve szusszantam fel. Kaine hallgatásából nem tudtam másra gondolni, mint erre.
Hallottam közben, hogy kijelentette Lili mondott neki ezt meg azt. De túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy kobakomban fellapozzam, vajon mi olyat csicsereghettem a pók spanjainak, amit méltónak éreztek továbbadni? Így felfognom nem sikerült szavai értelmét.
– Ki vele, miket mondtak a pókok? – szorítottam össze a szemeimet egy-két másodpercre. Nem voltam biztos abban, hogy valóban tudni akartam ezt, viszont már késő volt visszakozni. – Szögezzük le, hogy általánosságban tartom szépnek a fenekedet, oké? Mármint az általánoshoz képest szebb és ez tök normális elismerés, szerintem. Tök lakótársi viszonylatban értettem! Vedd egy kedves baráti bóknak, oki? – hadartam el zavaromban. Mély levegőt vettem, hogy hozzáfűzzek még valamit az ingyenélő pókhadról, de közben eljutott tudatomig nem is a nyolclábú haverjai beszéltek, hanem Lili.
– Várj, azt akarod mondani, hogy Lili… – szám elé emeltem jobb mancsomat.
Vajon gáz lenne kiugrani az ablakon, hogy Bond elé vessem magamat?
– L-Lili ilyesmit nekem is mondott! – mondtam úgy, mint aki fél perccel ezelőtt nem is égette be magát a popókkal. – Vagyis olyasmit, hogy beszélnünk kéne, mármint te és én. Hogy értette, hogy félreértettük egymást? – kérdeztem vissza tanácstalanul. De komolyan, mit érthettem volna félre? Megráztam, megharagudott, meglépett. Tiszta sor az egész és egyáltalán nem láttam okot arra, hogy hibáztassam ezért Csodapókot.
– Nem hiszem, hogy ebben meg akarok egyezni. Hálás vagyok, hogy felajánlottad, komolyan! Nagyon köszönöm… De tényleg veszélyes ez a skill-em, folyton az van vele, hogy a képességem irányít és nem én őt. Sőt, abban is tisztában vagyok, hogy mekkora fájdalommal jár. Tapasztaltam. Te is tapasztaltad. Senkinek sem kívánom azt a fájdalmat. Neked sem! Még egyszer nem – önkéntelenül is az alkaromra simítottam, ahol azt a heget viseltem, melyet egyszer zabolázatlan talent-em okozott. Gyomorgörcsöm támadt, ahogy felötlött bennem az emlék.
– Jaj, Kaine, úgy sajnálom! – szám lefelé ívelt, amikor kijelentette, hogy nincsenek szülei. Szerettem volna valami vígasztalót mondani, de nem igazán tudtam mi állja meg itt a helyét. A pro és kontra mennyisége ez esetben eléggé aránytalan volt. – Szívesen mondanám, hogy gondolj a jó oldalára: nem volt kik megmondják neked a tutit és sosem kell megtapasztalnod milyen elveszítened őket – nehéz volt nem magamból kiindulnom, hiszen az általam szerzett tapasztalatok voltak a fő forrásaim.
– De biztos nem lehet könnyű „kilógni” – eltartottam mutató-és középsőujjaimat a kormánykerékről, hogy le ne hagyjam az idézőjeleket a hangsúlyom mellett. – Sokan nehezen fogadják el, ami nem a megszokott és azt kinézik. Gondolom nagyon nehéz. Sajnálom, hogy nem volt lehetőséged megtapasztalni milyen családban felnőni – pillantottam együttérzőn Csodapókra.
– Nem kell szerénykednek a tudásoddal előttem! Gondolom, hogy sok mindent tudsz, ha már az alapvető tanulási metódust ki kellett hagynod – ez is valahol menő volt… illetve kár is. – Nagyon bánod, hogy nem volt lehetőséged csomó dolgot megtapasztalnod a saját bőrödön? – kérdeztem rá óvatosan. Lehet, hogy valahol buta kérdés volt. Azonban simán benne van a pakliban, hogy örül, amiért kihagyhatta például azt az átkozott tinikort. Én is örülnék ennek a partnak, de kizárólag csak ennek!
Profi módjára fullasztottam le az autót Kaine válasza miatt a pirosnál. Vele ellentétben én nem tudtam ettől a ténytől mosolyogni.
– Lombikból? – kérdeztem vissza döbbenten, miközben azon szorgoskodtam, hogy felébresszem újra Bondot. – Semmi béranya vagy ilyesmi? – fogalmam sem volt arról, hogy miként megy ez pontosan. Nem az én szakterületem volt.
Elérzékenyülve fordultam Csodapók felé. Hogy az utat kéne néznem? Lehet. Sőt, tuti! De most sokkal jobban érdekelt, amit mesélt. A kapszuláról, az első szavairól, ami egy megszokott forgatókönyv szerint általában kimerül egy „anyában” vagy egy „apában”. Ő pedig már akkor is Peteren kattogott.
– Hát, legalább nem voltam mainstream-ek az első szavaid? – próbáltam meg oldani a feszültséget. Be kellett látnom, hogy elég béna próbálkozása volt. – Szóval tényleg azért „teremtettek”, hogy megöld Pókembert? – kérdésem közben arcomról lefagyott a mosoly és beestek vállaim. – De miért? És később kiderült, hogy miért nem hasonlítasz rá? – faggattam a részletekről. Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg ilyen mélységekbe nem is szeretne belemenni.
– Úgy érted, hogy eddig sosem tudtak kizökkenteni? – tűnődtem el válaszán. – Uh, akkor gondolom felesleges megkérdeznem, ha legközelebb előfordulna ehhez hasonló, akkor miként tudunk visszahozni fájdalommentesen? – sóhajtottam fel leverten.
– Egyébként nem tudom mit mondhattam, amivel majdnem magadhoz tértél. Lehet, hogy túl idegesítő voltam és be akartál igazából olvasni nekem? Sosem tudjuk meg. Jobban belegondolva, ez a legközelebb is menne. De inkább ne legyen legközelebb – fa hiányában lekopogtam az államon.
A fél kézzel fogott kormánykerék miatt nehezen tartottam egyenesben az autót. Emiatt leírtam Bonddal egy éles S betűt az úton, közlekedő társaim legnagyobb örömére és Arrow legnagyobb bánatára. Kiskutyám panaszosan vakkantott a hátsóülésről. Upszi!
– 2017… – elhűlten ismételtem el az évszámot. A huszonhét még hagyján, az tűnt olyan soknak. A huszonkettő egész közel volt jelenlegi koromhoz. Viszont a valóság… – AZT AKAROD MONDANI, HOGY HIVATALOSAN CSAK NYOLC ÉVES VAGY?!
A sokktól majdnem megöltem magunkat!
Szerencsére Kaine nem vitatkozott a helycserével kapcsolatban. Bár olyan határozottan akartam azt az anyósülést, hogy egy hadsereg sem tudott volna megállítani a megszerzésében.
Agyam továbbra is a számmisztikán járt, mikor beültem a kikövetelt helyre. Akkor a fenék-bókos kommentárom igazából felért egy pedofil megjegyzéssel?! Ez nagyon durva mélység, Morozov!
Remegő kezekkel állítottam be mobilomon a GPS-t, hogy Kaine biztosan oda találjon úticélunkhoz.
– J-jól vagyok. Hogy ne lennék jól? Minden príma! – kínos nevetésekkel öleltem át magamat karjaimmal. Miket beszélek? A nyolc még csak nem is prím szám! – Szent ég, hivatalosan idősebb vagyok nálad! Mármint a pittyenéssel együtt nem is kicsit!! – dőltem hátra, szép lassan lecsordogálva az ülésben. Liliomtipró vagyok azzal, hogy megbámultam a felsőtestét, a popó-kommentárommal. Jesszuska!
– Nem sok, csak sokk – szusszantam fel, kezeimbe temetett arccal. És egyáltalán nem Csodapókban volt a hiba!
– Dehogy akarlak kitenni! – kezeim arcom két oldalára csúsztak, hogy kilássak és megbotránkozva nézhessek rá Kainere. Mégis honnét szedte ezt az ötletet? – És nem csak azért, mert estélytelen, hogy én innen egy métert is elmozduljak Bonddal, mert megbüntetnének. Hacsak nem akarod hagyni kirándulást annak tudatában, hogy már tudod tök öreg vagyok hozzád képest… – nyögtem fel, ahogy ezt kimondtam. – Én továbbra is szeretnék menni – fűztem hozzá. Kiskutyám vakkantása hátulról szintén felért egy igennel. – És Arrow is – emeltem ki őméltóságát.
– Warren meg nyaljon sót! – fújtam fel arcomat, miközben rendesen felültem az ülésben. – Legszívesebben áthajtanék rajta Bonddal! – puffogtam. – Miért akart kidobni, mert nagyobb lettél és fessebb, mint Peter Parker? – oké, utóbbi szubjektív szempont.
Vettem egy mély levegőt, hogy véget vessek gyilkos szándékaimnak és Kaine felé fordulva visszatérjek beszélgetésünk eredeti témájához.
– Megmentetted az életemet, ráadásul nem is egyszer. A barátomnak tartalak, Kaine – nyúltam át a térfelére és ha még nem vezetett, akkor megfogtam a felém eső kezét. Ha már útnak indultunk volna, akkor combjára helyeztem mancsomat. – Nem dobnálak ki azért, mert egy lombikban születtél, kapszulában neveltek, beépített wikipédiád van a fejedben és mind ez az egész nyolc éve történt, abból a célból, hogy kivégezz egy önkéntes bűnüldözőt – ráztam meg a fejemet határozottan. – Szerintem senkit sem illik megítélni a múltjáról, ha így tennék az, hidd el, roppant nagy képmutatás lenne tőlem. Másrészt számomra sokkal fontosabbak a jelenbéli tettek – sorjáztam a miérteket, mielőtt rákérdezne.
– Komolyan olyannak nézel, aki ilyesmi miatt megszakítja veled a kapcsolatot? – kérdeztem vissza fájó mellkassal. Nem tudtam eldönteni, hogy haragudjak, sértődjek meg vagy inkább vonuljak hátra kiskutyámhoz sírni, amiért ilyesmi feltételezhető rólam. A legkevésbé sem akartam, hogy ilyeneket gondoljon rólam Csodapók.

Bizonytalanul sandítottam rá a pókok emlegetésénél. Vajon mióta gondolhatja azt, hogy én lefülelem a kis nyolclábúak segítségével? Már persze nem így volt, nem kellett ahhoz spicliket alkalmaznom, hogy tisztában legyek azzal, ki mit tesz ebben a lakásban. Persze a plusz szemek többet segítettek volna nekem, ha infószerzésről volt szó, de inkább tiszteletben tartottam a magánéletüket. Az egyetlen dolog, hogy nem tudtam semmit a napokban történtekről pusztán arról árulkodott, hogy nem is voltam itthon.
- Lili. Szerinte félreértettük egymást. - nem akartam hazudni, így nem is hezitáltam a válaszadással. Talán nem fog megharagudni, amiért most ezt elmondtam róla, de nem hiszem, hogy akkora titkot árultam volna el. A tegnap esti beszélgetésünkről úgysem tudott senki.
Felvetettem én az ötletem is, ami a napok alatt egészen tisztán világossá vált számomra, hogy meg akarom csinálni. Nem szerettem volna, ha szenved ezáltal. Rossz lett volna látni, hogy folyamatosan kesztyűt húz csak mert nem bízik saját magában. Mégis olyan zsigeri tiltakozást váltott ez ki belőle, hogy még én is meglepődtem de annyira, hogy tátva maradt a szám.
- Akkor egyezzünk meg abban, hogy erre visszatérünk. - nem akartam mégsem erőltetni ezt neki, amíg ilyen szinten nem áll készen. Csoda, hogy azt a kesztyűt is hagyta a francba, amikor azt az ultimátumot hoztam fel, hogy azzal nem utazunk. Így is félsiker volt, mert nem lopta vissza - remélem.
Valahogy sejtettem, hogy rám marad, ha valami random eset történik, de még mindig borítékolható volt a szituációban, hogy tényleg senki és semmi nem fog megzavarni minket. Arrow az egyetlen figyelemforrás, mondjuk ő nagyon. Ha nem kapott kellő figyelmet, néha már kezdte is a tutulást. De elfogadtam, ha ő nem, akkor majd én megoldom. Egy apró biccentéssel vettem ezt tudomásul.
Ha már úton voltunk, én azért rajta tartottam a szemem. Romyt hagytam kibontakozni, hogy barátkozzon csak a kocsival. Ha kell, akkor annyiszor, amennyiszer szükséges. De a múltkori motoros eset után kétszer átgondolom, hogy rakom le vele a mozgó járművet. Akkor nem volt előttem, hogy ő nem úszta volna meg karcolások nélkül, én voltam akkor a figyelmetlen. De hol volt ez ahhoz képest, hogy azóta megtörtént az egyetemi incidens.
- Olyasmi. Nincsenek szüleim, soha nem is voltak. Nem volt semmi ilyesmi, de az túlzás, hogy mindent tudnék... - kicsit tartottam tőle, hogy bármelyik része miatt furán fog méregetni. Az emberek általánosságba véve eléggé előítéletesek voltak, ha valami más volt vagy másképp működött. Ez rám hatványozottan igaz volt és noha tegnap Lili már jelét adta, hogy őt semmi nem zavarja velem kapcsolatban és tudtam, hogy Romyt sem vonhattam bele az általánosságba bele, attól még ott volt az a bizonyos gombóc. Nem kellett volna zavarjon ez a tény, mégis zavart. Rettentően zavart.
De azért résen voltam, a figyelmem az útra szegeződött.
- Nem történt baj. - láttam Romyn, hogy teljesen elveszti a higgadtságát, egyébként meg nem történt semmi baleset, se koccanás, semmi, ami miatt komolyan kellene aggódnunk. Most nem volt helye annak sem, hogy lekiabáljam, amiért figyelmetlen volt, én ragaszkodtam a vezetéshez.
- Egy lombikban. - szórakozottan húztam el a számat mosolyra, de csak mert ez még nekem is olyan abszurdul hangzott. Persze valahol biztos onnan indítottak, de egy jókora emberi kohóból vagy búrából ébresztettek fel, erre pontosan emlékszem. Akkor minden zavaros volt, de a kép megmaradt, ami először a retinámba vésődött.
- Igazából egy emberek méretéhez tervezett kapszulából segítettek ki. Kellett vagy fél óra, mire éreztem magamban az erőt és tudatomra ébredtem. Warren maga mondta el, hogy az első kérdésem az volt, "mikor öljem meg?". Mármint Petert. A képességeim tőle szármatnak. De senki nem értette, miért nem hasonlítok rá, ha biológiailag ugyanannak számítunk. - ez még nekem is talány volt bár közel lehet a selejtességemnek hozzá. Nem sikerülhet minden jól elsőre, nem igaz?
- Nem tudom, remélem, hogy nem. De már nem volt olyan intenzív. Lili azt mondta, majdnem visszahoztál. Én is hallottalak, lehet tényleg nem kellett volna sok. Ez pedig soha nem fordult elő előtte. - egy újabb kérdés, amire nem tudtam úgy válaszolni,ahogy szerettem volna csupán találgattam.
- Biológiailag huszonhét lennék. Mármint a testem, mivel az megegyezik Peter korával. De a csettintéssel huszonkettő. Voltaképpen nem hazudtam nektek. De azt mégsem mondhattam nektem, hogy igazából nyolv éve 2017 januárjában ébredtem tudatomra. Ebből pedig öt év ki is esett. - nem akartam titkolózni, teljesne fölösleges volt. Hogy emiatt volt a figyelmetlensége vagy más miatt, azt már nem tudtam volna megtippelni. De amikor másodjára nem tudott figyelni és hangot is adott a parázásának, akkor nem ellenkeztem.
- Oké, cseréljünk. - láttam rajta, hogy nincs a helyzet magasságán. Csak abban bíztam, hogy majd a GPS elnavigál minket mert fogalmam sem volt hová megyünk. Mindent ő nézett meg. Miután becsatoltam immár a kormány mögött a biztonságiövem, még azért végignéztem rajta egyszer.
- Jól vagy? Szólj, ha tartsunk szünetet. Tudom, hogy ez mind sok. - ha zöld lámpát ad, akkor megindulok, de addig nem szeretnék egy métert sem haladni, amíg meg nem győződök arról, hogy én vagyok-e sok neki vagy a téma vagy a vezetés vagy mind együtt. Arrow hátulról tanácstalanul kukkolt minket, mintha érezte volna, hogy most jobb ha ő elvan magában.
- Még mindig nem gondolod úgy, hogy kiraksz és visszafordulsz? Eddig nem sokan tudták ezt megemészteni, a doki sem sokáig tervezte, hogy megtart.
   

Tusé. Nem számítottam arra, hogy Csodapók ennyiből leszűri majd, hogy az erdőjáráson túl számos kérdésem is akad, melyek megválaszolásra várnak általa. Hacsak…
– A pókok fecsegtek neked, igaz? – kérdeztem vissza gyanakodva méregetve, homlokomat ráncolva közben. Biztos voltam benne, hogy nem gondolatolvasás. Így csak ez jöhetett szóba! Mostanában óvtam a sok lábú barátait és megálltam, hogy lefújjam a szobasarokban kempelő ingyenélőket. Ha komfortosnál közelebb jöttek, általában szóltam Kainenek, hogy legyen szíves megbeszélni haverjaival a távozást. Azonban az utóbbi időben rászoktam arra, hogy hébe-hóba társalgok velük. Ha kiderül, hogy pletykálnak, akkor mérges leszek!
– NEM! – bukott ki belőlem. Arcomra őszinte rémület ült ki a puszta ötletre is, hogy megint Csodapókon használjam a képességemet. Ráadásul szándékosan! Persze megértem, hogy csak segíteni szeretne, de akkor is… – N-nem tudom, talán. Csak nem akarlak bántani – pillantottam le kézfejeimre, melyeket önkéntelenül is tördeltem. – Akkor sem, ha kibírod – olyan határozattan jelentette ki, hogy nem is mertem kételkedtem abban, hogy így lenne. Nyelvem hegyén ült a kérdés, hogy a nem átlagos határoknak köze van-e a klón dologhoz, de nem mertem szavakba önteni.
– Oké, akkor a rögtönzés részét rád bízom, ha arra kerülne sor – testáltam át ezt a nemes feladatot. – Én nagy valószínűséggel csak pánikba esnék, ha valami nem működik – közöltem a nyilvánvalót. Jó hír volt, hogy legalább az egyikünk le tudott hozni egy váratlan szitut pánik nélkül.
Az ujjaim elfehéredtek a kormánykerék szorításától. Csendesen hallgattam Csodapók rejtélyes „emberi adatbázis” memóriájáról a háttérinfókat.
– A klónozás hagyatéka? – kotyogtam közbe elhaló hangon. Még mindig túl hihetetlen volt ahhoz, hogy felfogjam ezt a részletet róla. – Szóval nincsenek is szüleid? Ráadásul skipeltél mindent, a gyerekkort, a tini éveket, utóbbit kicsit irigylem elég durva időszak és még az óvodában sem volt jeled? Ezért sem akarsz suliba járni, mert gyakorlatilag mindent tudsz? – csapongtam a témák között, mert egyrészt hihetetlen volt, másrészt azt sem tudtam mit illik kérdezni ilyen esetben. Gondolom nem lehet kellemes együtt élni egy ilyen tudattal. A kíváncsiságom pedig határtalan volt, készültem beleásni magamat a téma mélyébe.
– F-f-figyeltem! – hebegtem, behúzott nyakkal, le se véve perpillanat a sztrádáról a szemeim. – Nem tudom mi volt ez, túl gyorsan történt, aztán fogalmam sem volt, hogy mit csináljak… – mentegetőztem, ami jelen helyzetben tényleg nem volt helyénvaló. Majdnem megöltem magunkat! Kaine korholása is pontosan erről tanúskodott. Egyre inkább elszégyelltem magam az elhangzó kemény szavaktól.
– Sajnálom… – böktem ki, majdnem lesütöttem szemeimet bocsánatkérésem alatt. Még éppen idejében tudatosult bennem, hogy mit is csinálok. Így úgy festett kívülről, mintha csak lepillantanék a műszerfalra, aztán nyomban vissza a közlekedésre.
– Köszi – mosolyodtam el Csodapók mondandóján. Értékeltem vigasztalásul csengő szavait, legalábbis azt hiszem, hogy ez volt a szándéka. – De lehet, hogy nem csak a rossz jegyektől próbált menteni, már a simlis énem. Néha szerette átvenni az irányítást – utaltam finoman Glitchre. Lehettem volna konkrétabb, tudom, de mégsem volt olyan egyszerű belevágni.
– Pontosan, hogy születtél akkor? Vagyis alkottak? Nem is tudom miként fogalmazzam meg, nem akarlak megbántani azzal, hogy rosszul ragadom meg a kifejezéseket. Tényleg azért teremtettek, hogy elpusztítsd Peter Parkert, miközben pont róla „másoltak”? – biggyesztettem a levegőbe az idézőjeleket. – Ha találkozol vele mindig így… szóval az fog történni, mint legutóbb? – aggodalmas ábrázattal fordítottam arcomat Kaine felé, végleg elvonva a figyelmemet az útról. – És így akkor most pontosan hány éves is vagy? Pittyenéssel együtt és anélkül is, ha esetleg belekerültél az elcsettintettek közé – gördült le az ajkaimról a kérdés.
Annyira belemerültem a beszélgetésbe, hogy teljesen offoltam a közlekedést, tehát zéró figyelem az úton. Törzsemmel félig Kaine felé fordultam, időnként úgy gesztikuláltam beszéd közben, hogy elengedtem a kormányt. Egészen addig, míg fel nem pattantunk a járdára a jobb oldali kerekekkel. Magamhoz képest hamar reagáltam, amíg Kaine a kormányt korrigálta és meghiúsította, hogy megcsókoljuk a kocsival a tűzcsapot, én a féket tapostam. Valóságos co-op jött létre közöttünk!
Ha nem rémültem volna halálra és támadtam volna fel, hogy kihordjak mellé még egy szívinfarktust is, valószínűleg teljesen meghatódnék.
– Nekem ez nem megy! – remegő hangon, falfehéren jelentettem ki. – Nem tudok egyszerre beszélni és nem rád nézni – ahogy a mostani és az öt perccel korábbi precedens is mutatja. – Vedd át könyörgőm, mielőtt visszavonhatatlanul nagy galibát okozok! – nem igazán hagytam Kainenek nagy választási lehetőséget, mivel már reszkető tagjaimmal kifelé kapcsoltam a biztonsági övemet, hogy átülhessek a helyére.

Ha tudná, hogy nem ő volt az egyetlen, akitől már kaptam hasonló ajándékot, ráadásul az még jobban ki is ütött, akkor nem lenne ekkora bűntudata. Láttam az arca összes rezdülésén a totális megsemmisülést, amit talán azóta cipelt magával, hogy faképnél hagytam a bandát. Valóban nem volt egy bölcs döntés, de utólag már kár lett volna mentegetni azt, ami már megtörtént. Egyszerűen nem szerettem volna, ha továbbra is úgy gondolná, hogy valami irdatlan nagy kárt okozott nekem.
- Igazad van, nem kellett volna megvárni, amíg én teszek jobban kárt bennetek. Láttam azt a csúnya sérülést Peter vállán és valami dereng, hogy azt igazából inkább hagyta, ha jobban lesérül, akkor nem fog senki megállítani. Laze növényei kezdetlegesek, nem sokáig tudott volna megfogni velük. - igazából fogalmam sem volt, hogy miféle forgatókönyvvel kellett számolnunk a továbbiakban, igazából örültem neki, hogy valami kizökkentett abból a katartikus állapotból. Annyira azonban mégsem sikerült őt meggyőznöm, mert tovább kezdett magyarázkodni. Legszívesebben most csak félbeszakítottam volna valahogy, de inkább kényszeredetten végighallgattam ahelyett, hogy megint csak ráfogtam volna a kezére vagy bármi, helyette inkább elkönyveltem későbbre a választ. Ha gyakorolni szeretne, akkor állok elébe, de szigorúan a kesztyűk nélkül. Az itthon marad, sajnálom.
Bólintottam egy határozottat a kérdésre. Nem akartam ezt már spilázni, jól hallotta. Vagy valamit rosszul csinálok és az ellenkezőjét látja rajtam? Ajaj, lehet, hogy azt gondolja, nem érdekelnek az ötletei?
- Oké, próbáljuk ki milyen hatással lesz az erdő ránk. Azt hiszem sok mindenre vagy kíváncsi, ha nem tévedek. - továbbra is vissza kellett gondolnom Lili szavaira előző estéről, hiszen tényleg mindenkit kétségek között hagytam. Bár most Laze érdekelt a legkevésbé.
Én igyekeztem annak a jelét adni, hogy készen állnék az utazásra, de elsősorban itt most Romy hangulatának a megfejtése volt számomra kifejezetten embert próbáló. A vezetésről dumált, de láttam, hogy a kesztyűt szuggerálta végig. Ebből az egyből nem akartam engedni. Hogy miért? Nem kell, hogy azt beszélje be magának, attól van biztonságban. Ennyire nem rettenhet el magától, mert félő sosem talál vissza rendesen.
- Ha most nem bízol a képességedben, később sem fogsz. Ha gyakorolni szeretnél, én kibírom. Sok mindenben nem átlagosak a határaim. - ezt olyan biztosan állítottam, mint hogy most el is megyünk és úgy fogom becsukni a szobám ajtaját, hogy azok a kesztyűk maradnak. A felajánlására már éreztem, hogy nyertem. Egy laza mosoly kíséretében nyugtáztam, hogy legyen. Nem tudom mennyi mindent viszünk, de el fogom bírni egyszerre is.
- Ha mást nem, majd rögtönzünk. Abban jó vagyok. - azt már nem tettem hozzá, hogy tele voltam tutorialokkal, ugyan egyik sem a kirándulásról meg túrázásról és bármi ehhez kapcsolódóról szólt. Aztán lehet én lepődök meg a legjobban, ha valamit tudni fogok. Csak követtem a cuccokkal Romyt lefelé, a kutyát persze nem felejtettük ki, mielőtt még elstartolhattunk volna. Sejtettem, hogy előre felkészült mindennel, tuti mindenki tudott már mindent, de legalább valamelyiküknek pedzegette. Meglepően gyorsan szedelőzködtünk össze, mintha mindig is kirándulnu jártunk volna, de lehet csak sokat segített, hogy hozzászoktam Romy szétszórt bioritmusához. Azt mondják, az a zseni, aki a káoszban rendet lát. Hát én most zseniálisan nyugodtan vettem le azt is, hogy csak az anyósülére szorulok és legfeljebb instrukciókat adok.
- Aha. - nem igényelt különösebb választ, hogy nyomok-e zenét, de nem sokat kapcsolgattam ahhoz, hogy találjak valami jót. Ha ezzel szeretett volna inkább indítani, én nem fogok ellenkezni. Adtam neki épp elég időt arra, hogy felkészüljön bármiféle történetre. Mintha így is kellően ideges lett volna, foglalkozott mindennel is, csak az indulással a legvégén. Felkészültem, hogy lehet kelleni fog rögtönzött mentés.
Vagy csak nagyon akar koncentrálni...
Végül megtörte a zene lassan monotonná váló dallamát. Élveztem a ritmusát, de nem nagyon fogott meg. Én is inkább a gondolataimban voltam elmerülve, osztogatva a dolgokat, hogy mégis mire kérdezhet rá. Sok mindennel nem titkolóztam előtte, a képességeim nagy részét ismerte már az első pillanattól kezdve. Különös volt ilyen távlatból visszagondolni, hogy fél évvel az érkezésem után ő itt ebben a világban majdnem meghalt, de vajon amiatt, mert én galibát okoztam vagy ez így volt megírva? Vajon Glitch is meghalt volna, ha nem szívódik fel nyom nélkül?
- Nem. Vagyis részben van egyfajta fotografikus memóriám, de az inkább mellékes, rögtönző tényező. Amikor alkottak, adatokat tápláltak az elmémbe. Gyakorlatilag kaptam egy kész útravaló ismeretet, mintha mindig is ezt tanultam volna. Pedig soha nem voltam fiatalabb ennél a formámnál. - nehéz volt úgy megfogalmazni, hogy pontosan érthető legyen amit ki akarok fejezni. Ezekről nem túl sokszor beszéltem, kifejezetten részletesen pedig még soha. Tulajdonképpen soha senkinek.
- Mondhatjuk úgy is, hogy én nem puskáztam gimiben. - ezzel talán tényszerűbben tudtam konstatálni a helyzetet. Egyelőre azonban elhallgattam, mert fogalmam sem volt arról, hogy mikor mondanék túlságosan sok infót vagy ami rosszabb, sokkolót.
Volt a megjegyzésében valami triggerelő. Nem tudtam egészen őszintén viszonozni a mosolyt vagy bármit is, de elég hamar kapcsoltam, hogy ez nem miatta van, inkább a mögöttünk haladó miatt. Romy kicsit belassított, ami önmagában nem lett volna probléma, de bepánikolt a dudálótól, a kormány pedig önálló életre kelt a keze alatt. Egyet tudtam csak, ráfogni a kormányra és gyorsan egyenesbe hozni, mielőtt még valamire feltekeredünk. Hirtelen nem tudnám eldönteni, hogy mentsem egyszerre őt is meg a kutyát is a hátsó ülésen.
- Óvatosan. Figyeld az utat is. - adtam meg a pofonegyszerű választ a kérdésre, de persze mással nem tudtam volna szolgálni. - Egyszer tényleg megtanítalak rendesen vezetni. Úgy, hogy tudd kezelni a stresszhelyzeteket is. Reagálni kell rájuk csak, nem tetézni őket. - na nem korholólag akartam ezt mondani, de lehet úgy hangzott. Pár percre bűntudatos hallgatásba is süllyedtem. Ha a továbbiakban is rajtam áll a beszélgetés, lehet átcsap valami irdatlan nagy önmarcangolásba.
- Egyébként csalni nem is akkora bűn, olyan csupán mintha lenne egy simlisebb éned, aki menti a bőröd a bukástgól vagy a rossz jegytől. Nem jártam ugyan suliba, de tudom, hogy így van. Bár ez már nemaz adatbázis része, hanem az emlékeké. Olyan emlékeké, amelyeket Peter Parker élt meg az életében.
   

– D-de én kiütni sem akartalak – dadogtam. – Először… először fordult elő, hogy bántottam valakit, hogy ÉN bántottam valakit és nem… – szavaim elakadtak és csak gondolatban biggyesztettem oda megkezdett gondolatmenetem végét „… és nem Glitch”. Jaj, Morozov, valamikor el kell mondanod! De annyira nem éreztem készen rá magamat, még nem… – Őszintén örülök, hogy nem lett nagyobb bajod. Csak félek, hogyha nem figyelek oda rendesen, akkor megint eluralkodik rajtam. Nem akarlak se téged, sem pedig a többieket bántani. Próbálok gyakorolni, komolyan, csak annyira ijesztő tud lenni. A kesztyű segít, azt hiszem. Legalábbis úgy érzem, hogy segít, ha csak egy kicsit is. Lehet, hogy csak beképzelem, de eddig bevált – szinte már-már megállíthatatlanul csapongtam tovább. Ezúttal a kikívánkozó szavaktól nem kaptam levegőt.
A légzés hiánya apróságnak tűnt, amikor az ujját megéreztem a számon, melyet csak azért nem nyitottam ki ismét, nehogy Kaine mutatóujjára harapjak. Amúgy sem volt több mondandóm, hirtelen az összes gondolat kiröppent a fejemből. Pedig megjegyzése után szerettem volna megosztani vele, hogy bizony okkal találtam ki mindezt. Az éjszaka átvirrasztása alatt, hajnali három óra nem egzisztenciális krízist, hanem kreatív flow-t hozott magával.
De Kaine ujja továbbra is az ajkamon pihent, mely rendkívül zavarba ejtő volt és amely miatt nem voltam biztos abban, hogy érdekli, amit mondani szeretnék. Alig, hogy ez a gondolat megfordult bennem, zöld lámpát kaptam a beszédhez. Én pedig nem voltam rest a hangomat hallatni! Csak most már azzal a céllal, hogy zavaromat elrejtsem mondandóm mögé.
– Tudom, tudom. Sajnálom, hogy ilyen utolsó pillanatban jutott eszembe. Meg lehet, hogy butaság az egész természetbe vonulás. Csak azt hallottam a természetről, hogy gyógyító hatással van a lélekre. De figyi, tökre megértem, hogy nemet mondasz – daráltam letargikus szavaim annak tudatában, hogy Kaine úgy kiNOPEolt, mint annak a rendje. Utólag, nagyon, naaagyon lassan esett le, hogy mégis mit mondott. – V-várjunk csak… „oké”? – vezettem rá a tekintetemet, óriásira nyílt szemekkel. Hitetlenkedve ismételve vissza korábbi válaszát.
Tényleg belement? Juhé!
– K-komolyan gondoltam a vezetést! – replikáztam kijelentésére. Szívem izgatottan vert mellkasomban, amikor láttam Kainet mozdulni, mely arról tanúskodott valóban velem tartana.
Futólag pillantottam el az emlegetett kesztyűk felé. Mancsaimat tördelve tűnődtem el azon, hogy mi legyen velük. Személy szerint nem szívesen hagynám el a lakást nélkülük.
– És ha csak elcsomagolnám? Nem viselném, de ha beütne a baj, akkor mégis nálunk lenne? – kérdeztem rá óvatosan, mindeközben Csodapók arcát fürkészve. A szemei magukért beszéltek! – Jó-jó, akkor itthon hagyom őket, legyen – bármit, csak ne nézzen így rám azokkal a barna szemekkel, mert zavarbajövök! – De te cipekedsz! – pironkodva fordítottam el az arcomat kijelentésem közben. Mintha csak én akarnám megnyerni az utolsó szót ebben a párbeszédben.    
– Ne aggódj ezen! – somolyogtam rá Kainere a lépcső tetejéről, nyugtatás céljából. – Mondom, megnéztem egy csomó tutorialt. Sőt, a telefonomra is letöltöttem őket. Így az sem gáz, ha nincs wifi, anélkül is meg tudjuk nézni őket. Látod? Totál felkészültem minden eshetőségre! Még arra is, amire nem számítanánk – hantáztam lelkesen. Valójában csak nem akartam arra gondolni, miszerint megfeledkeztem valamiről. Mert bizony ott munkálkodott bennem ez az érzés. De ha nem merengek rajta, akkor nem manifesztálom!
Rábíztam Kainere egy-két táskát még a szobámból, melyeket nem vittem le a kocsihoz, mivel túl nehéznek tituláltam őket. Megháláltam, hogy segített cipekedni, illetve túlbuzgó kiskutyámat pórázra pakolni. Arrownak meggyőződése volt, hogy játszani megyünk Csodapókkal. Egészen addig nem is sejtette, hogy kocsiút vár ránk, míg meg nem közelítettük Bondot.
– Itt a kulcs nálam! – harangoztam be, mutatóujjam körül megperdítve a slusszkulcsot. Előre furakodtam és felnyitottam a kocsi csomagtartóját, hogy Kaine be tudja tetriszezni a holmikat. Én magam Arrowról gondoskodtam, biztonságban elhelyeztem őt a hátsóülésen.
– Nyugi, Csodapók! Mondtam már, hogy ne aggódj ezen, én sem állítottam még sohasem sátrat, csak az ismeret van meg, hogyan kéne, idebent – böködtem meg halántékomat párszor. Aztán körbejártam a kocsit a kerekek ügyében, mert indulás előtt illet azt ellenőrizni. Profi lenne, ha tudnám, hogy pontosan mire kéne ilyenkor odafigyelni és gondolataimat nem terelné el az „emberi adatbázis” hasonlata.
Végül bepattantam a vezető ülésbe. Rettentő fura volt a kormány mögött csücsülnöm. Ösztönösen igazgattam a tükrökön, fészkelődtem az ülésben, megsimogattam Arrow ülések között előre hajtott buksiját, míg Kaine is helyet foglalt az anyósülésen.
– Kapcsolsz zenét? – érdeklődtem tőle, miután három lefulladás után sikerült is elindulnunk. Az első alkalommal nem nyomtam kuplungot. Előfordul minden kezdővel, így velem is megeshet, nemde? A másodiknál viszont nem engedtem ki a kéziféket, ami rettentő ciki volt. Ha Csodapók nem hívja fel rá a figyelmemet, nem veszem észre! A harmadiknál ismét belém hasított az „emberi adatbázis” hasonlata, elindulás nem lett belőle. A muzsika csak halogatás volt, nem bírtam magamban tartani tovább:
– Mit értettél „emberi adatbázis” alatt? Fotografikus memóriát? – tettem fel kisvártatva a kérdést. – Néha én is így érzek egyébként. Sosem magoltam be a kémiai elemek periódusos rendszerét, mégis a mai napig fel tudom idézni magamban a képét és tudom mi hol szerepel rajta, mintha látnám magam előtt. Nos, ennek azt hiszem a képességemhez lehet köze… Fogalmam sincs. Végül is, kapóra jött a kémia dogáknál. Izé, ezt nem úgy értem, hogy puskáztam! Csak ellenőriztem magamat vele! Jóóó, egy picikét lehet, hogy puskáztam is. De ki nem csinál ilyet a gimiben? – vontam meg a vállaimat. – Szóval? Mire gondoltál? – ismételtem meg a kérdésemet, mintha megegyezés nélkül olyan játékba bocsátkoznék vele, ha megosztok valamit magamról, akkor cserébe ő is elmond nekem valamit.
– Köszönöm, hogy úgy döntöttél végül velem tartasz. Ez sokat jelent nekem – vizslattam Kaine felé meghatódva. Már-már elgondolkodtam azon, hogy lehet megemlítem neki, amit annyira szeretnék. Beszélek Glitchről! Méghozzá most!
De a pillanat alig tartott egy röpke másodperc erejéig, ugyanis a hátulról érkező dudaszó kizökkentett.
– WÁÁáááÁÁÁ! Csodapók, most mit csináljak? – kétségbeesetten rángattam a kormánykereket. A jármű egyszer jobbra, aztán balra lendült ki, miközben vártam a bölcs útmutatást. Én komolyan igyekeztem egyenesben hozni Bondot, mielőtt letarolunk valamit, vagy még rosszabb: valakit!

Lili tegnap kicsit más megvilágításba helyezte, hogy nem egészen olyan drasztikus a helyzet, mint azt gondoltam. Annyira nem voltam otthon az emberi kapcsolatok ápolásában, így aztán a legkézenfekvőbb megoldást választottam, mint bármikor korábban is, hogy leléptem. Egyszerűbbnek tűnt nem szembesülni a helyzettel, mint magyarázkodni valami olyanról, amivel egyébként sem voltam kibékülve. Még mindig tisztán rémlett, hogy Laze történetére miképp reagáltak és ennél az enyém még hajmeresztőbb volt. Hisz nem is voltam igazából olyan ember, mint amilyennek gondoltak eddig. Egy labor volt az otthonom nagyon sokáig és senki nem tanította meg nekem, milyen valamit normálisan lekommunikálni.
Márpedig most megoldandó feladatok gördültek elém azzal, hogy tudatosítottam magamban, nem kerülgethetem örökké a lakótársaimat. Romy már az ajtóban volt, hallottam, én pedig meg kellett még egyszer győzzem magam, hogy nem kell lelépnem akkor sem, ha esetleg benyitna. Felderengtek előttem ismét Lili szavai, hogy mennyire rosszul érzi magát, amiért bántott és emiatt haragszik magára. Nem akartam, hogy rossz feltételezésekkel töltse el a napjait és azt gondolja, hogy miatta nem vagyok itthon. Vagyis ez részben igaz is volt, csak épp nem ugyanaz miatt.
Ez bonyolultabb volt annál, hogy csak olyan egyszerűen megmagyarázható legyen.
Mielőtt azt hihettem, hogy sarkon fordul, már az ajtóban is volt és nem volt többé menekvés a történtekkel szembenézés elől. Én is éreztem, hogy ez lenne a helyes, de pont egy ilyen kivitelezésre nem számítottam. A lépjünk le valahová kettesben valahogy túl random ötletnek tűnt, mármint az emberek nem kirándulgatni mennek, ha valamit nem beszéltek meg, nem? Némi zavart is okozott mindez nálam, de a figyelmemet túlságosan elvonta az arcán ismét felfedezett vágás és az a két batári nagy kesztyű, ami ennél látványosabban nem is viríthatott volna a kezein. Lilinek igaza volt, az egész szituáció szörnyen kétségbeejtőnek tűnt. Ismertem ezt az érzést, volt időszak, amikor én sem akartam levenni a maszkot, mert annyira csúf hegek borították az arcom, hogy úgy még kevésbé voltam ijesztő.
Nem válaszoltam a kérdésére, nem szerettem ismételni magam. Eddig sosem mondtam neki olyat, amit ne tartottam volna be és nem hazudtam neki. A hazugság számomra egy relatív dolog volt, a kimondott szónak jobban éreztem, hogy ereje van, mint az elhallgatottnak. Most pedig inkább arra koncentráltam, hogy megváltsam attól a két borzadálytól. Nem akaretam, hogy a saját börtönének rabja maradjon egy olyan téves feltételezés miatt, amit én tápláltam benne két teljes napig. Furcsán hatott, hogy ennyire felgyorsult a szívverése hisz nem tudta az elkerülni az éles hallásom, de így is épp elég önkényesen léptem fel, hogy azt gondoljam, talán a félelmét igyekszik leküzdeni. Persze, hiszen levegőt is elfelejtett venni a cselekedet törtrésze alatt. Tisztában voltam vele, hogy jobban tiszteletben kellene mások személyes auráját, de ez most nem ment. Mindenáron meg akartam mutatni neki, hogy tényleg nem árthat nekem azzal, hogy nincs rajta a kesztyű, nem akartam ebben a bizonytalanságban hagyni. Volt az egész szituációban valami egészen különös érzés, ami magába szippantott, de meg nem tudtam volna mondani, hogy mi az. Talán jobb is, hogy megtörte a csöndet.
- Tényleg nem ártottál. Ahhoz kicsit több voltra lesz szükséged, hogy kiüss akár órákra. - nem akartam hazudni neki, de valahogy el akartam ütni a téma komolyságának élét. Épp eleget marcangoltam magam a napokban és voltaképpen nem is tűnt annyira nagynak az a seb az arcán. Zavart volna, ha valami maradandót alkotok, amiből ő nem tudna olyan könnyen meggyógyulni. Az évek alatt sokszor kellett figyelmeztetnem magam arra már, hogy nem mindenki fut olyan paramétereken, mint én, nem mindenki képes a teljes gyógyulásra.
Elhatároztam, hogy válaszolni fogok minden egyes feltett kérdésére tabuk nélkül. Tényleg nem titkolózni akartam, de az egész annyira abszurd volt és fogalmam sem volt, hogy hol kezdjem. Az egész beszélgetés aztán átcsapott egy teljesen más témába, én pedig hirtelen úgy éreztem, hogy most képtelen lennék ennyire gyorsan követni a csapongó gondolatait. Hirtelen a mutatóujjam a szájára tapasztottam.
- Mindent elmondok, de ne szabadkozz mindenért. Biztosan oka van, hogy ezt kitaláltad. - az utóbbi két napot figyelembevéve mennyire kevés időt töltöttem itthon, igazából mindegy is volt, hogy maradunk vagy sem. Legalább nem kellett azzal folyamatosan számolnom, hogy Laze mikor vesz elő és vág újabb sértett szavakat a fejemhez - megjegyzem teljesen jogosan. Ennyi mindenkire nem tudtam volna odafigyelni, szociálisan nem voltak azok a készletek lemeríthetetlenek. Aztán rájöttem, hogy már megint teljesen belemásztam az aurájába és gyorsan el is húztam a mancsom. Ez nem tűnt egy meggondolt döntésnek.
Attól azonban egészen elképedtem, hogy mi mindent megcsinált, amíg nem voltam itthon. Lecsekkolt és lefoglalt egy helyet, összepakolta még az ÉN holmijaimat is, összekészített egy egész túraszettet kettőnknek és feltételezem még arra is felkészült, ha Bear Grylls módjára kellene túlélnünk pár napot a vadonban. Legalábbis ha jól vettem le a szavaiból, akkor erre készült. Távol innen, távol mindentől, mondhatni teljesen rizikómentessé tenni a körülményeket. Ügyes. Én tényleg csak ámulni tudtam az alaposságán és csak arra ocsúdtam fel, amikor megint kérdezett. Eszerint voltaképp mondhatnék nemet is, de akkor minden igyekezete hiábavaló lenne. Ez olyan patthelyzet volt, amit még annyira sem tudtam volna hárítani, mint a tetőn szendvicsezés.
Talán nem is akartam.
- Öhm... oké? - pislogtam vissza rá bizonytalanul, de utána aztán a hangomra találtam.
- De tényleg gyakorolsz, nem vezethet mindig mindenki helyetted. És nem hozhatod azokat a rusnya izéket. - biccentettem el a kesztyűk irányába. Ez volt az én feltételem, noha igencsak szegényesnek bizonyult az ő észülődéséhez képest. A telefonom nem terveztem hozni, elvégre vagy két napja lustán kikapcsolva ott hevert az éjjeliszekrényemen. Minden lehetőséget elvágtam, hogy akár egy pillanatra is bármelyikük lekövethessen, nekem szükségem volt a szünetre. De viszonylag hamar felélénkültem, hogy induljunk, a táskát is leraktam immár az ágy mellé aminek tartalma még bőven váratott magára, csak egy pillanatra álltam meg a hacukám előtt elmélázva. Kelleni fog? Remélem, hogy nem, annyira nem illett abba a képbe, amit Romy felvázolt. Annyira más volt, annyira én.
- Remélem tudod, hogy még nem voltam semmi ilyesmin. Sosem állítottam még sátrat, csak tudom hogy kell. - egyik lábam még gyakorlatilag idebent volt, a másik meg már szinte kint, ahogy a lépcsőn lefelemenet még magamhoz vettem pár cuccot. Nem tudtam, hogy kelleni fog, de sosem lehet tudni. Inkább segítettem Arrow pórázra tételénél, aztán meg a kocsiba pakolásánál.
- Azt jó ha tudod, hogy vannak dolgok, amiket csak tudok, bár sosem csináltam. Mint egy... mint egy emberi adatbázis. - a hasonlat még találó is volt, Romy az ilyenekben egyébként is penge volt. Bár még fogalmam sem volt, hogy az egész sztoriba miképp kezdjek bele, elsőnek a rádió is sokkal stabilabb pontnak tűnt, mint újabb borzalmakat rászabadítani.
   

Olyan átszellemült módon vizsgáltam a parkettát, mint valami barázda szakértő. Ennek okán rendkívül meglepett, amikor Kaine hirtelen felszámolta a köztünk lévő távolságot. Mikor kijelentette, hogy nem haragszik rám, nos, végleg lefagytam. De ha nem haragszik rám, akkor mi? Utál? Gyűlöl? Ki nem állhat? Elképzelni se tudtam, hogy mi van akkor a képben!
– Tényleg nem? – félszegen fogalmaztam meg a kérdést. Nem volt egyszerű, amiért Csodapók közelsége miatt nem tudtam másra fókuszálni, minthogy itt áll előttem. Hüvelykujjával pedig a tegnap még ragtapasz által fedett heget simította. Teljesen összezavarodtam, elfelejtettem mi a kövi szcenárió a forgatókönyvben, csak sodródtam az árral.
Nagyra nyílt szemekkel pislogtam fel rá, amikor kezei közelítettek a kesztyűvel fedett mancsaimhoz. Elhúzhattam volna őket Kainetől, de teljesen leblokkoltam. Mindössze egy rekedtes „Ne” – szócska jött ki belőlem, az is halkan, két nagyobb légvétel között.
Egészen eddig a pontig észre se vettem, hogy felgyorsult a légzésem. Komolyabb ellenkezésre azonban nem futotta tőlem, mire kettőt pisloghattam volna, már le is került rólam az elektromosságomat kordában tartó gumikesztyűk.
Mintha csak elvágták volna tőlem az oxigént, légzésem azon nyomban elakadt. Gyomrom görcsbe rándult. Gondolataim azon zakatoltak, hogy képességem rögtön elszabadul és újfent ártani fogok Csodapóknak, mint egy felnyitott Pandora szelencéje. Meredten, pislogás nélkül néztem Kaine ujjait, amelyek az irányíthatatlan aurám okozta seb felett jártak táncot.
Szerencsére az elektromosság elmaradt, ellenben vér szökött az arcomba Csodapók érintése miatt, mely egészen új élményként járt át. Tök óvatos volt, az ujjai kellemesen melegek. Pocakomban pillangók keltek szárnyra. Mellkasomban pedig meghökkentő gyorsasággal vert a szívem. Kellett pár másodperc mire felfogtam, hogy mi történik. Például nem ártott volna végre levegőt vennem, meg pislognom. Szent ég, mi történik?!
Szerencsére mielőtt nagyon fura lett volna a helyzet, sikerült visszakapcsolódnom a valóságba és a táskáról faggatóznom, mellyel kitudja valójában milyen szándékai voltak Kainenek? Naná, hogy egyetlen szcenárióra tudtam csak gondolni!
– Lelépni tervezel? – fogalmaztam meg újra a kérdést, amikor visszakérdezett. – A napokban nem voltál itthon, simán nézhettél magadnak egy új lakot, jobb áron, valahol máshol, másoknál. Ahol nem az a beugród, hogy felfogsz egy járgányt és aztán villámhárítót kell játszanod egy lakótársad miatt – össze-vissza kezdtem beszélni. A levertség pedig már kezdte hangomat is elszínezni.
Igazából amíg Csodapók meg nem nevezte, azt se tudtam, hogy mit érzek. Bűntudat. Igen ez lesz az, ami átjárhatott! Most viszont megkönnyebbülés költözött belém, amiért nem távozni készült. Immáron nem is érdekelt, hogy mi a helyzet a táskával.
– Hát… Lili ezt éppenséggel elfelejtette mondani – vallottam be. Fogalmam sem volt arról, hogy miről cseveghettek. Lili csak annyit mondott, hogy meg kéne beszélnem Kainenel.
– Biztos? Ugye nem csak azért mondod, hogy jobban érezzem magamat? Nyugodtan lehetsz velem őszinte, nem fogok megsértődni. Tudom, hogy fájdalmas lehetett, egyszer a saját bőrömön tapasztaltam meg milyen érzés – utaltam a karomon lévő hegre. Az előbbiek után biztos voltam benne, hogy tudja miről beszélek. Oh, szent ég, mindjárt leolvadnak a füleim  a helyükről…
– V-várj, hogy érted azt, hogy reseteltelek? Ha már itt tartunk, nem szeretnéd elmondani, hogy mi történt pontosan az Egyetemnél? Olyan gyorsan történt minden. Alig, hogy elfordultam és aztán… – próbáltam felidézni lépésről-lépésre a történteket, de elég foghíjasan emlékeztem rájuk. – Kaine, én úgy sajnálom, hogy elrángattalak! Megígérem, hogy többé nem kényszerítelek bele ilyen helyzetbe! – szorítottam meg picit a kezét, miközben kibukott belőlem az eskütétel a bocsánatkérésemet követve.
– Oh, mi? – meglepetten engedtem el a kezét, hogy mancsommal az arcomhoz érjek. – Jaj, hogy ez! Semmi gond, már alig látszik – legyintettem. – Egyébként is én hajoltam oda – egy apró mosollyal pillantottam fel rá, hogy elkergessem az aggodalmát. Már nem is fájt.
– Az az igazság, hogy kempingezésre gondoltam a Harriman State Parkban, ami nem egy délutános program lenne, hanem ott alvós. Szóóóval igen, mindent is alpakoltam. A zoknijaidat és az alsógatyáidat is. Ne aggódj, senkinek sem mondom el, hogy Superman-es alsód is van, szerintem menő – súgtam le neki egy sejtelmes kacsintás kíséretében. Nem nagy kaland, hiszen már megesett, hogy én mostam és teregettem ki mindenkire, mert itthon voltam egész nap. Lazenek volt egy kaktusz mintás alsóneműje, ami szerintem furább volt. Habár állítása szerint valakitől kapta (szerintem nem).
– Igazából jó pár napra befizettem, de előbb is eljöhetünk, ha nem éreznénk jól magunkat. Egyébként egyáltalán nincs messze innen autóval. A Google Maps szerint alig egy óra az út oda. Nos, mit szólsz hozzá? Szeretsz kirándulni slash kempingezni? Én még sosem voltam, mármint sátoros-ottalvós-kempingezésen, de régóta ki akarom próbálni! Vinnénk Arrowt is, mert neki se árt a mozgás, mostanában felvett jó pár kilót. Plusz bevásároltam csomó tipikus kempingezős kajcsit, az amerikaiak esküsznek a mályvacukros csokiskekszre. És persze vettem sátrat is. Ne aggódj, oda figyeltem, hogy szeparálható legyen, így nem kell mellettem aludnod! Senkit sem tennék ki annak a pokolnak – tudtam magamról, hogy elég izgága alvó vagyok. Így se én, sem pedig a kiskutyám nem fogja zavarni őt.
– Bondba már becuccoltam, amit betudtam. Vezetek én, mert amúgy is gyakorolnom kellene. Nos, mit gondolsz? – izgatott várakozással lestem Csodapókra.
– Lécci, mondj igent, hatszázmillió tutorial videót megnézem arról, hogyan kell rendesen elcsomagolni, sátrat állítani, meg ilyenek, totál felkészültem – kotyogtam el, mielőtt bármit is szólhatott volna. Szentséges ég, Morozov! Nincs öt perce, hogy megígérted neki, hogy többé nem veszed rá olyanra, amit nem akar!!
Nem tehettem róla! Annyira örülnék annak, ha nem menne a levesbe a nagy felkészülésem. Lazet eszembe se jutna elhívni, túlságosan haragszom rá, arról nem is beszélve, hogy irtó fura lenne. Lili meg nagyon készül a versenyére, ő tuti nemet mondana most. Már tökre elképzeltem, hogy kempingezünk és egyedül Kaine volt olyan időmilliomos, mint én. Meg a természet lágy ölén mégis jobb ötletnek tűnt megbeszélni ezeket a súlyos témákat… így nem tudnék elszaladni a szobámba.

 Elsősorban időre volt szükségem. Amennyire felsokasodtak az események a napokban, úgy éreztem kevés vagyok ennyi információhoz. Először a Peterrel való első találkozásom nem alakult a legjobban, mi több instant pusztítást hoztam magammal, aztán belecsöppentem egy másik világ rejtélyes lakóiba és az őket tökéletesen ismerő nőszemélybe. Lili pedig mesterien zárta a sort azzal a lelkifröccsel, amit tegnap sikerült adnia nekem. Tényleg ennyire szociálisan béna lennék, hogy nem tudok a többiekben olvasni? Mennyire egyszerű lenne, ha csak úgy történnének a dolgok maguktól. Ahhoz képest, hogy az elmúlt két napban mennyi gazfickót iktattam ki, ma leginkább csak elmélkedésre futotta. Azért sikerült pár különleges alkatrészre szert tennem, amiket talán egy olyan masinánál tudnék alkalmazni, ami megjavítja a ruhám, ha legközelebb jobban elszakad. Más híján eddig összefércelni próbáltam, de az az anyagát nem fogja visszaadni, bárhogy reménykedek is. Ide egy komplett javító szett hiányzott.
A már annyira ismerős tűzlépcsőre fellépve az ismerős környezet újfent eszembe juttatta, itthon még bőven volt tennivalóm. Azt már tegnap letisztáztam Lilivel, hogy nem tudnék olyan könnyedén elszakadni tőlük, mint amennyire a racionális felfogásommal szeretnék. De ez nem azt jelentette, hogy mindent megoldottnak kellett volna tekintenem. Laze elé még eszemben sem volt járulni, ahhoz úgy éreztem túlságosan haragszik ennyi nap távlatából. Ami pedig Romyt illette... ahogy a fülemet a nesz megütötte, feltételezem megelőzött mindenféle szándékomban. Egy pillanatig elgondolkoztam rajta, hogy még nem léptem be a szobába és a tűzlépcsőn angolosan távozni mennyire könnyítő tényező lett volna, inkább csak erőt vettem magamon és beléptem a kitárt ablakon.
További neszezést nem hallva arra a következtetésre jutottam, hogy megállt az ajtóm előtt. Hazudnék, ha azt mondanám, nem ismerem már a lakótársaim jó szokását ennyi idő után, Romy téblábolását pedig különösen könnyű volt kiszúrnom. Lilit vettem néha ki nehezebben hála annak, hogy neki is elég jó egyensúlya volt és jó érzéke a halk járáshoz.
Végül meghallottam a kopogását is. Tompa volt és határozottan bizonytalan. Lévén másra nem igazán kellett figyelnem csak erre, könnyedén elemeztem ki. Mi van akkor, ha igazából csak bepánikolt, hogy keveset vagyok itthon és még nem áll készen egy face to face beszélgetésre? Én biztosan így voltam, mert még csak közelében sem jártam annak, hogy összeszedjem a gondolataimat. Hezitáltam, hogy megszólaljak, végül a bölcs hallgatásba burkolóztam.
Mintha valami meggondolásra késztette volna, mert pár pillanattal később hallottam, ahogy újból mozgolódni kezd, de a léptei halkulni kezdtek. Mintha távolodott volna. Kicsit felszusszantam a gondolatra, hogy nyertem magamnak némi időt, de ezt a kellemes érzést nem tudtam sokáig a magaménak érezni, mert a következő pillanatban nyílt az ajtó és berobbant ő is. Épp a kezemben volt a hátizsák, aminek cipzárzján pihentek az ujjaim. A figyelmemet viszont teljesen fókuszba ragadta az aurája, félig felé is fordultam.
- Összepakolni? Mihez? - millió kérdés tódult be a fejembe és a szemöldökömet is durcán ráncolni kezdtem értetlenségemben. Oké, igazodjon ki valaki ezen a nőszemélyen, mert én nem tudok.
- Mit készítettél össze? - elpillantottam a komódom felé, ahol reggel még lehajtogatott ruhák voltak, most mintha kánforrá változott volna. Most ezt vegyem úgy, hogy összepakolt nekem és szedjem a sátorfámat? Az ellentmondana annak, amire Lili felhívta a figyelmem, miszerint ő érezte magát hibásnak és nem engem okolt.
Ördög és pokol!
Ahogy azonban hallgattam tovább beszélni, nem tudtam elkerülni, hogy a mondandójából tocsogott az önvád és a bűntudat. Lilinek tényleg igaza volt, nem lett volna szabad abban a felfordulásban olajra lépnem és otthagynom mindenkit. De ha még nem voltam ilyen szituációban, mit tegyek? Oké, kezdjük elölről. Táska marad, az nem jön velünk. Le is dobtam az ágyra és úgy fordultam végül teljesen Romy felé. Valami azt súgta, hogy tényleg meg kellene beszélnünk sok mindent, ha pedig őt egy kirándulás nyugtatja meg, akkor nem fogok ellenkezni.
- Ha azt hiszed, hogy haragszom rád, akkor rosszul gondolod. - késztetést éreztem, hogy vessek egy pillantást a karcolásra az arcán amit már volt alkalmam először is kiszúrni miután magamhoz tértem. Óvatosan meg is érintettem a hüvelykujjammal, amíg újfent maga elé nem emelte azokat a gusztustalan színű kesztyűket. Tényleg ebben jár napok óta? Első gondolatom is az volt, hogy megszabadítsam tőle, így mindenféle engedélykérés nélkül húztam le őket egymás után. Újfent kezem ügyébe akadt a sérülése, amin végigsimítottam megint az ujjam, mielőtt a tenyerem az övén állapodott meg. Romy ebben a világban a saját erejét illetően nem állt a helyzet magaslatán és részben most hibásnak éreztem magam is, amiért nem segítettem neki abban, hogy másként lássa a képességeit. Biztosra vettem, hogy most jobban fél tőle, mint eddig.
- Mi? - pislogtam fel a kérdésére, ami most olyan hirtelen ért az elmélázásom miatt.
- Nem, Lilinek is mondtam, hogy nem lépnék le szó nélkül, nem érzem fair lépésnek. De te ne érezz bűntudatot, bennem nem sok kárt tettél, inkább csak resetelted a hozzáállásom. Én viszont sajnálom, hogy felsértettem az arcod. - könnyebben jött ez a bocsánatkérés, mint azt elképzeltem. De előre megírt forgatókönyvet nem is tudtam volna követni, így is kellően zavart, hogy minden irányítás napok alatt kicsúszva maradt a kezemből.
- Szóval hol van az a hely? És hogy érted azt, hogy összepakoltál? Elraktad az elöl lévő mindent is? - nem akartam hozzátenni, hogy beleértve tényleg mindent, a zoknit és az alsót is.
   

A szobámban tipródtam, immáron tizenötödik alkalommal számon véve, hogy minden megvan-e. A túracsomaghoz alsó hangon tizenkét tutorial videót néztem meg félszeres gyorsításban, hogy hatékonyan össze tudjam állítani a cuccokat. A sátor is időben befutott, a kaja tekintetében csak remélni mertem, hogy elég lesz. Egy táskát, plusz egy hűtőtáskát csak enne szenteltem. Volt bennük csomó klasszikus kempinges nasi és rengeteg szendvics, a tűzön süthető húsfélék, sajtok és zöldségek mellett. Már csak egy dolog hiányzott a képletből: Csodapók.
Mondjuk fogalmam sem volt arról, hogy végül Kaine mit szólna ahhoz az ötletemhez, hogy dobbantsunk el pár napra a Harriman State Parkba. Szerettem volna felvidítani ezzel, viszont tök görcsben voltam azzal kapcsolatban, hogy mégis miként kezdeményezzek? Anno Pietronál sem működött a felvidítási szándékom. Sőt, már eltelt annyi idő, hogy Lili is felkereste Csodapókot. Szóval lehet, hogy az egész tök rossz ötlet és nem is kéne bekopogtatnom hozzá. Révén az sem kizárt, hogy én vagyok az utolsó, akit látni akar ebben a helyzetben. Hiszen miért is akarna velem találkozni, amikor az irányíthatatlan képességemmel durván megráztam őt?
Kétségeim ellenére most is elcsíptem a suhanó árnyat odakint, aki nem más volt, mint Kaine. Gwent itthon hagyta, így telefonján keresztül esélyem se volt lekövetni, hogy az utóbbi napokban merre járhatott, ezért kénytelem voltam szemeimre hagyatkozni. Miután ekkora denevér nem létezik, hacsak nem Batmanről van szó – ami ugye lehetetlen –, így csak Csodapókra tudtam asszociálni.
Azonnal kiviharoztam a szobámból, felsuhantam az emeleten és kopogásra emeltem a jobb kezemet. Végül sietve visszahúztam a mancsomat, hogy a vállamon átvetett hajamat birizgálva, fel és alá kezdjek sétálgatni Kaine szobaajtaja előtt. Ismételten végig galoppozva a bizonytalansággal teletűzdelt listámon.
Biztos, hogy ez jó ötlet? Egyáltalán nem.
És ha tényleg nem akar látni? Benne van a pakliban.
Lili azt mondta meg kéne beszélnünk… De mégis mit? Én megráztam őt, Csodapók megharagudott ezért és lelépett. Színtiszta tények voltak ezek, hova tudtuk volna ezt még ragozni? Például bocsánatot kérhetnék tőle, hogy aztán el tudjam hívni kirándulni, ahol mélyen beszélgethetnénk úgy… mindenről.
De mégis ki akarna kirándulni veled Morozov, miután leszedáltad?!
Igen, ez egy tök rossz ötlet! Vissza kéne fordulnom, míg lehetséges, mielőtt megismétlem ugyanazt a forgatókönyvet, mint Pietronál.
Újfent ott tartottam, hogy józan eszem tökre mást akart tenni, mint a szívem. Ennek pedig meg is lett az eredménye. Jobb kezem önálló életre kélt és bekopogtatott Kaine ajtaján. Szívem felugrott a torkomba, rémülten meredtem rá kézfejemre: KÉZ, MÉGIS MIT CSINÁLSZ?!
Szerencsére a viselt gumikesztyű miatt elég tompán csengett a kopogás, így még talán volt esély arra, hogy nem hallotta meg. A kitűnő hallásával, Morozov?!
Biztos, hogy hallotta! Sarkon fordultam, hogy elrohanjak és gyáván ne nézzek szembe vele. Azonban a lépcső tetején megtorpantam. Egyrészt nem nyílt ki az ajtó, másrészt semmi mocorgást nem hallottam odabentről. Tehát vagy rosszul láttam és nincs is itthon, avagy irtóra ghostol.
Felfújtam az arcomat az IRL-látványos-ghostolás gondolatára, majd pár lépéssel letudtam a távot az ajtóig. Se szó, se beszéd, se kopogás nélkül rárontottam.
– Tudom, hogy itthon vagy! – bomba módjára robbantam be. A képemből fújt lufi azonnal leeresztett, amikor megpillantottam Csodapókot. Nekem háttal állt az ágyánál, egy hátizsákkal a kezében. Korábbi haragom a ghostolás gondolatától elpárolgott, helyét felváltotta az instant kétségbeesés. Ugye nem?
– Kaine? – szólítottam meg elcsukló hangon. Nem bírtam napirendre térni a hátizsák felett. – Te most… – homlokomon sűrű ráncok jelentek meg, ahogy belegondoltam esetleg épp lelépni tervezett. Ráadásul szó nélkül. Nem akartam belegondolni vagy feltételezés szintjén kimondani!
– D-de szuper, hogy összepakoltál! – próbáltam meg elütni a helyzet élét, kipislogva szemeimbe szökött könnycseppeket. – Hamarosan terveztem indulni, de jól megelőztél ebben. Már mindent összekészítettem! Csak le kéne vinni őket Bondhoz – direkt nem mondtam el, hogy pontosan hova megyünk, hogy – reményeim szerint – felkeltsem az érdeklődését.
– Arra gondoltam, hogy jó lenne, ha kimozdulunk egy kicsit és esetleg megbeszélhetnénk közben mi történt az Egyetemen. Tudom, hogy nincs sok beszélnivaló rajta, mármint én beijedtem és megráztalak, ami egyáltalán nem rendes lakótársra, illetve barátra vall... De vettem gumikesztyűt! – emeltem fel mancsaimat, prezentálva a Hupikék színű kesztyűt. – Így nem foglak megrázni téged és senkit sem. Oh, igen… a… a rázásról – visszahúztam mancsaimat a hátam mögé.
Masszívan a padlót kezdtem szuggerálni, mikor rádöbbentem, hogy a legfontosabb részletet ki sem mondtam. Tehát elszúrtam a forgatókönyvet! Előbb bocsánatot kellett volna kérnem, aztán elhívnom kirándulni. Nem pedig kábé ráerőszakolni, hogy jönnie kell, még ha nagyon is ezt szeretném. Totál felcseréltem a sorrendet és még vissza se tudom csinálni…
– Sajnálom, hogy bántottalak! Nem akartam, hogy bajod essen. Én csak beijedtem. Komolyan nem direkt csináltam! Egyszerűen csak nem vagyok képes rendesen használni az elektromos aurámat. Tudom, hogy ez silány mentség, viszont ez az igazság. Ígérem, hogy gyakorolni fogok és legközelebb nem fog előfordulni hasonló! Addig pedig itt van a kesztyűm – pakoltam ki előre mancsaimat magam elé ismét, hogy megcsodálhassa a rikító anyagot rajta.
– Csodapók, nem lelépni terveztél köszönés nélkül, ugye? – préseltem ki magamból a kérdést, amikor tekintetem ismét a hátizsákján landolt. Hiába igyekeztem, nem bírtam tovább kerülgetni azt a bizonyos forró kását.