Tusé. Nem számítottam arra, hogy Csodapók ennyiből leszűri majd, hogy az erdőjáráson túl számos kérdésem is akad, melyek megválaszolásra várnak általa. Hacsak…
– A pókok fecsegtek neked, igaz? – kérdeztem vissza gyanakodva méregetve, homlokomat ráncolva közben. Biztos voltam benne, hogy nem gondolatolvasás. Így csak ez jöhetett szóba! Mostanában óvtam a sok lábú barátait és megálltam, hogy lefújjam a szobasarokban kempelő ingyenélőket. Ha komfortosnál közelebb jöttek, általában szóltam Kainenek, hogy legyen szíves megbeszélni haverjaival a távozást. Azonban az utóbbi időben rászoktam arra, hogy hébe-hóba társalgok velük. Ha kiderül, hogy pletykálnak, akkor mérges leszek!
– NEM! – bukott ki belőlem. Arcomra őszinte rémület ült ki a puszta ötletre is, hogy megint Csodapókon használjam a képességemet. Ráadásul szándékosan! Persze megértem, hogy csak segíteni szeretne, de akkor is… – N-nem tudom, talán. Csak nem akarlak bántani – pillantottam le kézfejeimre, melyeket önkéntelenül is tördeltem. – Akkor sem, ha kibírod – olyan határozattan jelentette ki, hogy nem is mertem kételkedtem abban, hogy így lenne. Nyelvem hegyén ült a kérdés, hogy a nem átlagos határoknak köze van-e a klón dologhoz, de nem mertem szavakba önteni.
– Oké, akkor a rögtönzés részét rád bízom, ha arra kerülne sor – testáltam át ezt a nemes feladatot. – Én nagy valószínűséggel csak pánikba esnék, ha valami nem működik – közöltem a nyilvánvalót. Jó hír volt, hogy legalább az egyikünk le tudott hozni egy váratlan szitut pánik nélkül.
Az ujjaim elfehéredtek a kormánykerék szorításától. Csendesen hallgattam Csodapók rejtélyes „emberi adatbázis” memóriájáról a háttérinfókat.
– A klónozás hagyatéka? – kotyogtam közbe elhaló hangon. Még mindig túl hihetetlen volt ahhoz, hogy felfogjam ezt a részletet róla. – Szóval nincsenek is szüleid? Ráadásul skipeltél mindent, a gyerekkort, a tini éveket, utóbbit kicsit irigylem elég durva időszak és még az óvodában sem volt jeled? Ezért sem akarsz suliba járni, mert gyakorlatilag mindent tudsz? – csapongtam a témák között, mert egyrészt hihetetlen volt, másrészt azt sem tudtam mit illik kérdezni ilyen esetben. Gondolom nem lehet kellemes együtt élni egy ilyen tudattal. A kíváncsiságom pedig határtalan volt, készültem beleásni magamat a téma mélyébe.
– F-f-figyeltem! – hebegtem, behúzott nyakkal, le se véve perpillanat a sztrádáról a szemeim. – Nem tudom mi volt ez, túl gyorsan történt, aztán fogalmam sem volt, hogy mit csináljak… – mentegetőztem, ami jelen helyzetben tényleg nem volt helyénvaló. Majdnem megöltem magunkat! Kaine korholása is pontosan erről tanúskodott. Egyre inkább elszégyelltem magam az elhangzó kemény szavaktól.
– Sajnálom… – böktem ki, majdnem lesütöttem szemeimet bocsánatkérésem alatt. Még éppen idejében tudatosult bennem, hogy mit is csinálok. Így úgy festett kívülről, mintha csak lepillantanék a műszerfalra, aztán nyomban vissza a közlekedésre.
– Köszi – mosolyodtam el Csodapók mondandóján. Értékeltem vigasztalásul csengő szavait, legalábbis azt hiszem, hogy ez volt a szándéka. – De lehet, hogy nem csak a rossz jegyektől próbált menteni, már a simlis énem. Néha szerette átvenni az irányítást – utaltam finoman Glitchre. Lehettem volna konkrétabb, tudom, de mégsem volt olyan egyszerű belevágni.
– Pontosan, hogy születtél akkor? Vagyis alkottak? Nem is tudom miként fogalmazzam meg, nem akarlak megbántani azzal, hogy rosszul ragadom meg a kifejezéseket. Tényleg azért teremtettek, hogy elpusztítsd Peter Parkert, miközben pont róla „másoltak”? – biggyesztettem a levegőbe az idézőjeleket. – Ha találkozol vele mindig így… szóval az fog történni, mint legutóbb? – aggodalmas ábrázattal fordítottam arcomat Kaine felé, végleg elvonva a figyelmemet az útról. – És így akkor most pontosan hány éves is vagy? Pittyenéssel együtt és anélkül is, ha esetleg belekerültél az elcsettintettek közé – gördült le az ajkaimról a kérdés.
Annyira belemerültem a beszélgetésbe, hogy teljesen offoltam a közlekedést, tehát zéró figyelem az úton. Törzsemmel félig Kaine felé fordultam, időnként úgy gesztikuláltam beszéd közben, hogy elengedtem a kormányt. Egészen addig, míg fel nem pattantunk a járdára a jobb oldali kerekekkel. Magamhoz képest hamar reagáltam, amíg Kaine a kormányt korrigálta és meghiúsította, hogy megcsókoljuk a kocsival a tűzcsapot, én a féket tapostam. Valóságos co-op jött létre közöttünk!
Ha nem rémültem volna halálra és támadtam volna fel, hogy kihordjak mellé még egy szívinfarktust is, valószínűleg teljesen meghatódnék.
– Nekem ez nem megy! – remegő hangon, falfehéren jelentettem ki. – Nem tudok egyszerre beszélni és nem rád nézni – ahogy a mostani és az öt perccel korábbi precedens is mutatja. – Vedd át könyörgőm, mielőtt visszavonhatatlanul nagy galibát okozok! – nem igazán hagytam Kainenek nagy választási lehetőséget, mivel már reszkető tagjaimmal kifelé kapcsoltam a biztonsági övemet, hogy átülhessek a helyére.

Ha tudná, hogy nem ő volt az egyetlen, akitől már kaptam hasonló ajándékot, ráadásul az még jobban ki is ütött, akkor nem lenne ekkora bűntudata. Láttam az arca összes rezdülésén a totális megsemmisülést, amit talán azóta cipelt magával, hogy faképnél hagytam a bandát. Valóban nem volt egy bölcs döntés, de utólag már kár lett volna mentegetni azt, ami már megtörtént. Egyszerűen nem szerettem volna, ha továbbra is úgy gondolná, hogy valami irdatlan nagy kárt okozott nekem.
- Igazad van, nem kellett volna megvárni, amíg én teszek jobban kárt bennetek. Láttam azt a csúnya sérülést Peter vállán és valami dereng, hogy azt igazából inkább hagyta, ha jobban lesérül, akkor nem fog senki megállítani. Laze növényei kezdetlegesek, nem sokáig tudott volna megfogni velük. - igazából fogalmam sem volt, hogy miféle forgatókönyvvel kellett számolnunk a továbbiakban, igazából örültem neki, hogy valami kizökkentett abból a katartikus állapotból. Annyira azonban mégsem sikerült őt meggyőznöm, mert tovább kezdett magyarázkodni. Legszívesebben most csak félbeszakítottam volna valahogy, de inkább kényszeredetten végighallgattam ahelyett, hogy megint csak ráfogtam volna a kezére vagy bármi, helyette inkább elkönyveltem későbbre a választ. Ha gyakorolni szeretne, akkor állok elébe, de szigorúan a kesztyűk nélkül. Az itthon marad, sajnálom.
Bólintottam egy határozottat a kérdésre. Nem akartam ezt már spilázni, jól hallotta. Vagy valamit rosszul csinálok és az ellenkezőjét látja rajtam? Ajaj, lehet, hogy azt gondolja, nem érdekelnek az ötletei?
- Oké, próbáljuk ki milyen hatással lesz az erdő ránk. Azt hiszem sok mindenre vagy kíváncsi, ha nem tévedek. - továbbra is vissza kellett gondolnom Lili szavaira előző estéről, hiszen tényleg mindenkit kétségek között hagytam. Bár most Laze érdekelt a legkevésbé.
Én igyekeztem annak a jelét adni, hogy készen állnék az utazásra, de elsősorban itt most Romy hangulatának a megfejtése volt számomra kifejezetten embert próbáló. A vezetésről dumált, de láttam, hogy a kesztyűt szuggerálta végig. Ebből az egyből nem akartam engedni. Hogy miért? Nem kell, hogy azt beszélje be magának, attól van biztonságban. Ennyire nem rettenhet el magától, mert félő sosem talál vissza rendesen.
- Ha most nem bízol a képességedben, később sem fogsz. Ha gyakorolni szeretnél, én kibírom. Sok mindenben nem átlagosak a határaim. - ezt olyan biztosan állítottam, mint hogy most el is megyünk és úgy fogom becsukni a szobám ajtaját, hogy azok a kesztyűk maradnak. A felajánlására már éreztem, hogy nyertem. Egy laza mosoly kíséretében nyugtáztam, hogy legyen. Nem tudom mennyi mindent viszünk, de el fogom bírni egyszerre is.
- Ha mást nem, majd rögtönzünk. Abban jó vagyok. - azt már nem tettem hozzá, hogy tele voltam tutorialokkal, ugyan egyik sem a kirándulásról meg túrázásról és bármi ehhez kapcsolódóról szólt. Aztán lehet én lepődök meg a legjobban, ha valamit tudni fogok. Csak követtem a cuccokkal Romyt lefelé, a kutyát persze nem felejtettük ki, mielőtt még elstartolhattunk volna. Sejtettem, hogy előre felkészült mindennel, tuti mindenki tudott már mindent, de legalább valamelyiküknek pedzegette. Meglepően gyorsan szedelőzködtünk össze, mintha mindig is kirándulnu jártunk volna, de lehet csak sokat segített, hogy hozzászoktam Romy szétszórt bioritmusához. Azt mondják, az a zseni, aki a káoszban rendet lát. Hát én most zseniálisan nyugodtan vettem le azt is, hogy csak az anyósülére szorulok és legfeljebb instrukciókat adok.
- Aha. - nem igényelt különösebb választ, hogy nyomok-e zenét, de nem sokat kapcsolgattam ahhoz, hogy találjak valami jót. Ha ezzel szeretett volna inkább indítani, én nem fogok ellenkezni. Adtam neki épp elég időt arra, hogy felkészüljön bármiféle történetre. Mintha így is kellően ideges lett volna, foglalkozott mindennel is, csak az indulással a legvégén. Felkészültem, hogy lehet kelleni fog rögtönzött mentés.
Vagy csak nagyon akar koncentrálni...
Végül megtörte a zene lassan monotonná váló dallamát. Élveztem a ritmusát, de nem nagyon fogott meg. Én is inkább a gondolataimban voltam elmerülve, osztogatva a dolgokat, hogy mégis mire kérdezhet rá. Sok mindennel nem titkolóztam előtte, a képességeim nagy részét ismerte már az első pillanattól kezdve. Különös volt ilyen távlatból visszagondolni, hogy fél évvel az érkezésem után ő itt ebben a világban majdnem meghalt, de vajon amiatt, mert én galibát okoztam vagy ez így volt megírva? Vajon Glitch is meghalt volna, ha nem szívódik fel nyom nélkül?
- Nem. Vagyis részben van egyfajta fotografikus memóriám, de az inkább mellékes, rögtönző tényező. Amikor alkottak, adatokat tápláltak az elmémbe. Gyakorlatilag kaptam egy kész útravaló ismeretet, mintha mindig is ezt tanultam volna. Pedig soha nem voltam fiatalabb ennél a formámnál. - nehéz volt úgy megfogalmazni, hogy pontosan érthető legyen amit ki akarok fejezni. Ezekről nem túl sokszor beszéltem, kifejezetten részletesen pedig még soha. Tulajdonképpen soha senkinek.
- Mondhatjuk úgy is, hogy én nem puskáztam gimiben. - ezzel talán tényszerűbben tudtam konstatálni a helyzetet. Egyelőre azonban elhallgattam, mert fogalmam sem volt arról, hogy mikor mondanék túlságosan sok infót vagy ami rosszabb, sokkolót.
Volt a megjegyzésében valami triggerelő. Nem tudtam egészen őszintén viszonozni a mosolyt vagy bármit is, de elég hamar kapcsoltam, hogy ez nem miatta van, inkább a mögöttünk haladó miatt. Romy kicsit belassított, ami önmagában nem lett volna probléma, de bepánikolt a dudálótól, a kormány pedig önálló életre kelt a keze alatt. Egyet tudtam csak, ráfogni a kormányra és gyorsan egyenesbe hozni, mielőtt még valamire feltekeredünk. Hirtelen nem tudnám eldönteni, hogy mentsem egyszerre őt is meg a kutyát is a hátsó ülésen.
- Óvatosan. Figyeld az utat is. - adtam meg a pofonegyszerű választ a kérdésre, de persze mással nem tudtam volna szolgálni. - Egyszer tényleg megtanítalak rendesen vezetni. Úgy, hogy tudd kezelni a stresszhelyzeteket is. Reagálni kell rájuk csak, nem tetézni őket. - na nem korholólag akartam ezt mondani, de lehet úgy hangzott. Pár percre bűntudatos hallgatásba is süllyedtem. Ha a továbbiakban is rajtam áll a beszélgetés, lehet átcsap valami irdatlan nagy önmarcangolásba.
- Egyébként csalni nem is akkora bűn, olyan csupán mintha lenne egy simlisebb éned, aki menti a bőröd a bukástgól vagy a rossz jegytől. Nem jártam ugyan suliba, de tudom, hogy így van. Bár ez már nemaz adatbázis része, hanem az emlékeké. Olyan emlékeké, amelyeket Peter Parker élt meg az életében.
   

– D-de én kiütni sem akartalak – dadogtam. – Először… először fordult elő, hogy bántottam valakit, hogy ÉN bántottam valakit és nem… – szavaim elakadtak és csak gondolatban biggyesztettem oda megkezdett gondolatmenetem végét „… és nem Glitch”. Jaj, Morozov, valamikor el kell mondanod! De annyira nem éreztem készen rá magamat, még nem… – Őszintén örülök, hogy nem lett nagyobb bajod. Csak félek, hogyha nem figyelek oda rendesen, akkor megint eluralkodik rajtam. Nem akarlak se téged, sem pedig a többieket bántani. Próbálok gyakorolni, komolyan, csak annyira ijesztő tud lenni. A kesztyű segít, azt hiszem. Legalábbis úgy érzem, hogy segít, ha csak egy kicsit is. Lehet, hogy csak beképzelem, de eddig bevált – szinte már-már megállíthatatlanul csapongtam tovább. Ezúttal a kikívánkozó szavaktól nem kaptam levegőt.
A légzés hiánya apróságnak tűnt, amikor az ujját megéreztem a számon, melyet csak azért nem nyitottam ki ismét, nehogy Kaine mutatóujjára harapjak. Amúgy sem volt több mondandóm, hirtelen az összes gondolat kiröppent a fejemből. Pedig megjegyzése után szerettem volna megosztani vele, hogy bizony okkal találtam ki mindezt. Az éjszaka átvirrasztása alatt, hajnali három óra nem egzisztenciális krízist, hanem kreatív flow-t hozott magával.
De Kaine ujja továbbra is az ajkamon pihent, mely rendkívül zavarba ejtő volt és amely miatt nem voltam biztos abban, hogy érdekli, amit mondani szeretnék. Alig, hogy ez a gondolat megfordult bennem, zöld lámpát kaptam a beszédhez. Én pedig nem voltam rest a hangomat hallatni! Csak most már azzal a céllal, hogy zavaromat elrejtsem mondandóm mögé.
– Tudom, tudom. Sajnálom, hogy ilyen utolsó pillanatban jutott eszembe. Meg lehet, hogy butaság az egész természetbe vonulás. Csak azt hallottam a természetről, hogy gyógyító hatással van a lélekre. De figyi, tökre megértem, hogy nemet mondasz – daráltam letargikus szavaim annak tudatában, hogy Kaine úgy kiNOPEolt, mint annak a rendje. Utólag, nagyon, naaagyon lassan esett le, hogy mégis mit mondott. – V-várjunk csak… „oké”? – vezettem rá a tekintetemet, óriásira nyílt szemekkel. Hitetlenkedve ismételve vissza korábbi válaszát.
Tényleg belement? Juhé!
– K-komolyan gondoltam a vezetést! – replikáztam kijelentésére. Szívem izgatottan vert mellkasomban, amikor láttam Kainet mozdulni, mely arról tanúskodott valóban velem tartana.
Futólag pillantottam el az emlegetett kesztyűk felé. Mancsaimat tördelve tűnődtem el azon, hogy mi legyen velük. Személy szerint nem szívesen hagynám el a lakást nélkülük.
– És ha csak elcsomagolnám? Nem viselném, de ha beütne a baj, akkor mégis nálunk lenne? – kérdeztem rá óvatosan, mindeközben Csodapók arcát fürkészve. A szemei magukért beszéltek! – Jó-jó, akkor itthon hagyom őket, legyen – bármit, csak ne nézzen így rám azokkal a barna szemekkel, mert zavarbajövök! – De te cipekedsz! – pironkodva fordítottam el az arcomat kijelentésem közben. Mintha csak én akarnám megnyerni az utolsó szót ebben a párbeszédben.    
– Ne aggódj ezen! – somolyogtam rá Kainere a lépcső tetejéről, nyugtatás céljából. – Mondom, megnéztem egy csomó tutorialt. Sőt, a telefonomra is letöltöttem őket. Így az sem gáz, ha nincs wifi, anélkül is meg tudjuk nézni őket. Látod? Totál felkészültem minden eshetőségre! Még arra is, amire nem számítanánk – hantáztam lelkesen. Valójában csak nem akartam arra gondolni, miszerint megfeledkeztem valamiről. Mert bizony ott munkálkodott bennem ez az érzés. De ha nem merengek rajta, akkor nem manifesztálom!
Rábíztam Kainere egy-két táskát még a szobámból, melyeket nem vittem le a kocsihoz, mivel túl nehéznek tituláltam őket. Megháláltam, hogy segített cipekedni, illetve túlbuzgó kiskutyámat pórázra pakolni. Arrownak meggyőződése volt, hogy játszani megyünk Csodapókkal. Egészen addig nem is sejtette, hogy kocsiút vár ránk, míg meg nem közelítettük Bondot.
– Itt a kulcs nálam! – harangoztam be, mutatóujjam körül megperdítve a slusszkulcsot. Előre furakodtam és felnyitottam a kocsi csomagtartóját, hogy Kaine be tudja tetriszezni a holmikat. Én magam Arrowról gondoskodtam, biztonságban elhelyeztem őt a hátsóülésen.
– Nyugi, Csodapók! Mondtam már, hogy ne aggódj ezen, én sem állítottam még sohasem sátrat, csak az ismeret van meg, hogyan kéne, idebent – böködtem meg halántékomat párszor. Aztán körbejártam a kocsit a kerekek ügyében, mert indulás előtt illet azt ellenőrizni. Profi lenne, ha tudnám, hogy pontosan mire kéne ilyenkor odafigyelni és gondolataimat nem terelné el az „emberi adatbázis” hasonlata.
Végül bepattantam a vezető ülésbe. Rettentő fura volt a kormány mögött csücsülnöm. Ösztönösen igazgattam a tükrökön, fészkelődtem az ülésben, megsimogattam Arrow ülések között előre hajtott buksiját, míg Kaine is helyet foglalt az anyósülésen.
– Kapcsolsz zenét? – érdeklődtem tőle, miután három lefulladás után sikerült is elindulnunk. Az első alkalommal nem nyomtam kuplungot. Előfordul minden kezdővel, így velem is megeshet, nemde? A másodiknál viszont nem engedtem ki a kéziféket, ami rettentő ciki volt. Ha Csodapók nem hívja fel rá a figyelmemet, nem veszem észre! A harmadiknál ismét belém hasított az „emberi adatbázis” hasonlata, elindulás nem lett belőle. A muzsika csak halogatás volt, nem bírtam magamban tartani tovább:
– Mit értettél „emberi adatbázis” alatt? Fotografikus memóriát? – tettem fel kisvártatva a kérdést. – Néha én is így érzek egyébként. Sosem magoltam be a kémiai elemek periódusos rendszerét, mégis a mai napig fel tudom idézni magamban a képét és tudom mi hol szerepel rajta, mintha látnám magam előtt. Nos, ennek azt hiszem a képességemhez lehet köze… Fogalmam sincs. Végül is, kapóra jött a kémia dogáknál. Izé, ezt nem úgy értem, hogy puskáztam! Csak ellenőriztem magamat vele! Jóóó, egy picikét lehet, hogy puskáztam is. De ki nem csinál ilyet a gimiben? – vontam meg a vállaimat. – Szóval? Mire gondoltál? – ismételtem meg a kérdésemet, mintha megegyezés nélkül olyan játékba bocsátkoznék vele, ha megosztok valamit magamról, akkor cserébe ő is elmond nekem valamit.
– Köszönöm, hogy úgy döntöttél végül velem tartasz. Ez sokat jelent nekem – vizslattam Kaine felé meghatódva. Már-már elgondolkodtam azon, hogy lehet megemlítem neki, amit annyira szeretnék. Beszélek Glitchről! Méghozzá most!
De a pillanat alig tartott egy röpke másodperc erejéig, ugyanis a hátulról érkező dudaszó kizökkentett.
– WÁÁáááÁÁÁ! Csodapók, most mit csináljak? – kétségbeesetten rángattam a kormánykereket. A jármű egyszer jobbra, aztán balra lendült ki, miközben vártam a bölcs útmutatást. Én komolyan igyekeztem egyenesben hozni Bondot, mielőtt letarolunk valamit, vagy még rosszabb: valakit!

Lili tegnap kicsit más megvilágításba helyezte, hogy nem egészen olyan drasztikus a helyzet, mint azt gondoltam. Annyira nem voltam otthon az emberi kapcsolatok ápolásában, így aztán a legkézenfekvőbb megoldást választottam, mint bármikor korábban is, hogy leléptem. Egyszerűbbnek tűnt nem szembesülni a helyzettel, mint magyarázkodni valami olyanról, amivel egyébként sem voltam kibékülve. Még mindig tisztán rémlett, hogy Laze történetére miképp reagáltak és ennél az enyém még hajmeresztőbb volt. Hisz nem is voltam igazából olyan ember, mint amilyennek gondoltak eddig. Egy labor volt az otthonom nagyon sokáig és senki nem tanította meg nekem, milyen valamit normálisan lekommunikálni.
Márpedig most megoldandó feladatok gördültek elém azzal, hogy tudatosítottam magamban, nem kerülgethetem örökké a lakótársaimat. Romy már az ajtóban volt, hallottam, én pedig meg kellett még egyszer győzzem magam, hogy nem kell lelépnem akkor sem, ha esetleg benyitna. Felderengtek előttem ismét Lili szavai, hogy mennyire rosszul érzi magát, amiért bántott és emiatt haragszik magára. Nem akartam, hogy rossz feltételezésekkel töltse el a napjait és azt gondolja, hogy miatta nem vagyok itthon. Vagyis ez részben igaz is volt, csak épp nem ugyanaz miatt.
Ez bonyolultabb volt annál, hogy csak olyan egyszerűen megmagyarázható legyen.
Mielőtt azt hihettem, hogy sarkon fordul, már az ajtóban is volt és nem volt többé menekvés a történtekkel szembenézés elől. Én is éreztem, hogy ez lenne a helyes, de pont egy ilyen kivitelezésre nem számítottam. A lépjünk le valahová kettesben valahogy túl random ötletnek tűnt, mármint az emberek nem kirándulgatni mennek, ha valamit nem beszéltek meg, nem? Némi zavart is okozott mindez nálam, de a figyelmemet túlságosan elvonta az arcán ismét felfedezett vágás és az a két batári nagy kesztyű, ami ennél látványosabban nem is viríthatott volna a kezein. Lilinek igaza volt, az egész szituáció szörnyen kétségbeejtőnek tűnt. Ismertem ezt az érzést, volt időszak, amikor én sem akartam levenni a maszkot, mert annyira csúf hegek borították az arcom, hogy úgy még kevésbé voltam ijesztő.
Nem válaszoltam a kérdésére, nem szerettem ismételni magam. Eddig sosem mondtam neki olyat, amit ne tartottam volna be és nem hazudtam neki. A hazugság számomra egy relatív dolog volt, a kimondott szónak jobban éreztem, hogy ereje van, mint az elhallgatottnak. Most pedig inkább arra koncentráltam, hogy megváltsam attól a két borzadálytól. Nem akaretam, hogy a saját börtönének rabja maradjon egy olyan téves feltételezés miatt, amit én tápláltam benne két teljes napig. Furcsán hatott, hogy ennyire felgyorsult a szívverése hisz nem tudta az elkerülni az éles hallásom, de így is épp elég önkényesen léptem fel, hogy azt gondoljam, talán a félelmét igyekszik leküzdeni. Persze, hiszen levegőt is elfelejtett venni a cselekedet törtrésze alatt. Tisztában voltam vele, hogy jobban tiszteletben kellene mások személyes auráját, de ez most nem ment. Mindenáron meg akartam mutatni neki, hogy tényleg nem árthat nekem azzal, hogy nincs rajta a kesztyű, nem akartam ebben a bizonytalanságban hagyni. Volt az egész szituációban valami egészen különös érzés, ami magába szippantott, de meg nem tudtam volna mondani, hogy mi az. Talán jobb is, hogy megtörte a csöndet.
- Tényleg nem ártottál. Ahhoz kicsit több voltra lesz szükséged, hogy kiüss akár órákra. - nem akartam hazudni neki, de valahogy el akartam ütni a téma komolyságának élét. Épp eleget marcangoltam magam a napokban és voltaképpen nem is tűnt annyira nagynak az a seb az arcán. Zavart volna, ha valami maradandót alkotok, amiből ő nem tudna olyan könnyen meggyógyulni. Az évek alatt sokszor kellett figyelmeztetnem magam arra már, hogy nem mindenki fut olyan paramétereken, mint én, nem mindenki képes a teljes gyógyulásra.
Elhatároztam, hogy válaszolni fogok minden egyes feltett kérdésére tabuk nélkül. Tényleg nem titkolózni akartam, de az egész annyira abszurd volt és fogalmam sem volt, hogy hol kezdjem. Az egész beszélgetés aztán átcsapott egy teljesen más témába, én pedig hirtelen úgy éreztem, hogy most képtelen lennék ennyire gyorsan követni a csapongó gondolatait. Hirtelen a mutatóujjam a szájára tapasztottam.
- Mindent elmondok, de ne szabadkozz mindenért. Biztosan oka van, hogy ezt kitaláltad. - az utóbbi két napot figyelembevéve mennyire kevés időt töltöttem itthon, igazából mindegy is volt, hogy maradunk vagy sem. Legalább nem kellett azzal folyamatosan számolnom, hogy Laze mikor vesz elő és vág újabb sértett szavakat a fejemhez - megjegyzem teljesen jogosan. Ennyi mindenkire nem tudtam volna odafigyelni, szociálisan nem voltak azok a készletek lemeríthetetlenek. Aztán rájöttem, hogy már megint teljesen belemásztam az aurájába és gyorsan el is húztam a mancsom. Ez nem tűnt egy meggondolt döntésnek.
Attól azonban egészen elképedtem, hogy mi mindent megcsinált, amíg nem voltam itthon. Lecsekkolt és lefoglalt egy helyet, összepakolta még az ÉN holmijaimat is, összekészített egy egész túraszettet kettőnknek és feltételezem még arra is felkészült, ha Bear Grylls módjára kellene túlélnünk pár napot a vadonban. Legalábbis ha jól vettem le a szavaiból, akkor erre készült. Távol innen, távol mindentől, mondhatni teljesen rizikómentessé tenni a körülményeket. Ügyes. Én tényleg csak ámulni tudtam az alaposságán és csak arra ocsúdtam fel, amikor megint kérdezett. Eszerint voltaképp mondhatnék nemet is, de akkor minden igyekezete hiábavaló lenne. Ez olyan patthelyzet volt, amit még annyira sem tudtam volna hárítani, mint a tetőn szendvicsezés.
Talán nem is akartam.
- Öhm... oké? - pislogtam vissza rá bizonytalanul, de utána aztán a hangomra találtam.
- De tényleg gyakorolsz, nem vezethet mindig mindenki helyetted. És nem hozhatod azokat a rusnya izéket. - biccentettem el a kesztyűk irányába. Ez volt az én feltételem, noha igencsak szegényesnek bizonyult az ő észülődéséhez képest. A telefonom nem terveztem hozni, elvégre vagy két napja lustán kikapcsolva ott hevert az éjjeliszekrényemen. Minden lehetőséget elvágtam, hogy akár egy pillanatra is bármelyikük lekövethessen, nekem szükségem volt a szünetre. De viszonylag hamar felélénkültem, hogy induljunk, a táskát is leraktam immár az ágy mellé aminek tartalma még bőven váratott magára, csak egy pillanatra álltam meg a hacukám előtt elmélázva. Kelleni fog? Remélem, hogy nem, annyira nem illett abba a képbe, amit Romy felvázolt. Annyira más volt, annyira én.
- Remélem tudod, hogy még nem voltam semmi ilyesmin. Sosem állítottam még sátrat, csak tudom hogy kell. - egyik lábam még gyakorlatilag idebent volt, a másik meg már szinte kint, ahogy a lépcsőn lefelemenet még magamhoz vettem pár cuccot. Nem tudtam, hogy kelleni fog, de sosem lehet tudni. Inkább segítettem Arrow pórázra tételénél, aztán meg a kocsiba pakolásánál.
- Azt jó ha tudod, hogy vannak dolgok, amiket csak tudok, bár sosem csináltam. Mint egy... mint egy emberi adatbázis. - a hasonlat még találó is volt, Romy az ilyenekben egyébként is penge volt. Bár még fogalmam sem volt, hogy az egész sztoriba miképp kezdjek bele, elsőnek a rádió is sokkal stabilabb pontnak tűnt, mint újabb borzalmakat rászabadítani.
   

Olyan átszellemült módon vizsgáltam a parkettát, mint valami barázda szakértő. Ennek okán rendkívül meglepett, amikor Kaine hirtelen felszámolta a köztünk lévő távolságot. Mikor kijelentette, hogy nem haragszik rám, nos, végleg lefagytam. De ha nem haragszik rám, akkor mi? Utál? Gyűlöl? Ki nem állhat? Elképzelni se tudtam, hogy mi van akkor a képben!
– Tényleg nem? – félszegen fogalmaztam meg a kérdést. Nem volt egyszerű, amiért Csodapók közelsége miatt nem tudtam másra fókuszálni, minthogy itt áll előttem. Hüvelykujjával pedig a tegnap még ragtapasz által fedett heget simította. Teljesen összezavarodtam, elfelejtettem mi a kövi szcenárió a forgatókönyvben, csak sodródtam az árral.
Nagyra nyílt szemekkel pislogtam fel rá, amikor kezei közelítettek a kesztyűvel fedett mancsaimhoz. Elhúzhattam volna őket Kainetől, de teljesen leblokkoltam. Mindössze egy rekedtes „Ne” – szócska jött ki belőlem, az is halkan, két nagyobb légvétel között.
Egészen eddig a pontig észre se vettem, hogy felgyorsult a légzésem. Komolyabb ellenkezésre azonban nem futotta tőlem, mire kettőt pisloghattam volna, már le is került rólam az elektromosságomat kordában tartó gumikesztyűk.
Mintha csak elvágták volna tőlem az oxigént, légzésem azon nyomban elakadt. Gyomrom görcsbe rándult. Gondolataim azon zakatoltak, hogy képességem rögtön elszabadul és újfent ártani fogok Csodapóknak, mint egy felnyitott Pandora szelencéje. Meredten, pislogás nélkül néztem Kaine ujjait, amelyek az irányíthatatlan aurám okozta seb felett jártak táncot.
Szerencsére az elektromosság elmaradt, ellenben vér szökött az arcomba Csodapók érintése miatt, mely egészen új élményként járt át. Tök óvatos volt, az ujjai kellemesen melegek. Pocakomban pillangók keltek szárnyra. Mellkasomban pedig meghökkentő gyorsasággal vert a szívem. Kellett pár másodperc mire felfogtam, hogy mi történik. Például nem ártott volna végre levegőt vennem, meg pislognom. Szent ég, mi történik?!
Szerencsére mielőtt nagyon fura lett volna a helyzet, sikerült visszakapcsolódnom a valóságba és a táskáról faggatóznom, mellyel kitudja valójában milyen szándékai voltak Kainenek? Naná, hogy egyetlen szcenárióra tudtam csak gondolni!
– Lelépni tervezel? – fogalmaztam meg újra a kérdést, amikor visszakérdezett. – A napokban nem voltál itthon, simán nézhettél magadnak egy új lakot, jobb áron, valahol máshol, másoknál. Ahol nem az a beugród, hogy felfogsz egy járgányt és aztán villámhárítót kell játszanod egy lakótársad miatt – össze-vissza kezdtem beszélni. A levertség pedig már kezdte hangomat is elszínezni.
Igazából amíg Csodapók meg nem nevezte, azt se tudtam, hogy mit érzek. Bűntudat. Igen ez lesz az, ami átjárhatott! Most viszont megkönnyebbülés költözött belém, amiért nem távozni készült. Immáron nem is érdekelt, hogy mi a helyzet a táskával.
– Hát… Lili ezt éppenséggel elfelejtette mondani – vallottam be. Fogalmam sem volt arról, hogy miről cseveghettek. Lili csak annyit mondott, hogy meg kéne beszélnem Kainenel.
– Biztos? Ugye nem csak azért mondod, hogy jobban érezzem magamat? Nyugodtan lehetsz velem őszinte, nem fogok megsértődni. Tudom, hogy fájdalmas lehetett, egyszer a saját bőrömön tapasztaltam meg milyen érzés – utaltam a karomon lévő hegre. Az előbbiek után biztos voltam benne, hogy tudja miről beszélek. Oh, szent ég, mindjárt leolvadnak a füleim  a helyükről…
– V-várj, hogy érted azt, hogy reseteltelek? Ha már itt tartunk, nem szeretnéd elmondani, hogy mi történt pontosan az Egyetemnél? Olyan gyorsan történt minden. Alig, hogy elfordultam és aztán… – próbáltam felidézni lépésről-lépésre a történteket, de elég foghíjasan emlékeztem rájuk. – Kaine, én úgy sajnálom, hogy elrángattalak! Megígérem, hogy többé nem kényszerítelek bele ilyen helyzetbe! – szorítottam meg picit a kezét, miközben kibukott belőlem az eskütétel a bocsánatkérésemet követve.
– Oh, mi? – meglepetten engedtem el a kezét, hogy mancsommal az arcomhoz érjek. – Jaj, hogy ez! Semmi gond, már alig látszik – legyintettem. – Egyébként is én hajoltam oda – egy apró mosollyal pillantottam fel rá, hogy elkergessem az aggodalmát. Már nem is fájt.
– Az az igazság, hogy kempingezésre gondoltam a Harriman State Parkban, ami nem egy délutános program lenne, hanem ott alvós. Szóóóval igen, mindent is alpakoltam. A zoknijaidat és az alsógatyáidat is. Ne aggódj, senkinek sem mondom el, hogy Superman-es alsód is van, szerintem menő – súgtam le neki egy sejtelmes kacsintás kíséretében. Nem nagy kaland, hiszen már megesett, hogy én mostam és teregettem ki mindenkire, mert itthon voltam egész nap. Lazenek volt egy kaktusz mintás alsóneműje, ami szerintem furább volt. Habár állítása szerint valakitől kapta (szerintem nem).
– Igazából jó pár napra befizettem, de előbb is eljöhetünk, ha nem éreznénk jól magunkat. Egyébként egyáltalán nincs messze innen autóval. A Google Maps szerint alig egy óra az út oda. Nos, mit szólsz hozzá? Szeretsz kirándulni slash kempingezni? Én még sosem voltam, mármint sátoros-ottalvós-kempingezésen, de régóta ki akarom próbálni! Vinnénk Arrowt is, mert neki se árt a mozgás, mostanában felvett jó pár kilót. Plusz bevásároltam csomó tipikus kempingezős kajcsit, az amerikaiak esküsznek a mályvacukros csokiskekszre. És persze vettem sátrat is. Ne aggódj, oda figyeltem, hogy szeparálható legyen, így nem kell mellettem aludnod! Senkit sem tennék ki annak a pokolnak – tudtam magamról, hogy elég izgága alvó vagyok. Így se én, sem pedig a kiskutyám nem fogja zavarni őt.
– Bondba már becuccoltam, amit betudtam. Vezetek én, mert amúgy is gyakorolnom kellene. Nos, mit gondolsz? – izgatott várakozással lestem Csodapókra.
– Lécci, mondj igent, hatszázmillió tutorial videót megnézem arról, hogyan kell rendesen elcsomagolni, sátrat állítani, meg ilyenek, totál felkészültem – kotyogtam el, mielőtt bármit is szólhatott volna. Szentséges ég, Morozov! Nincs öt perce, hogy megígérted neki, hogy többé nem veszed rá olyanra, amit nem akar!!
Nem tehettem róla! Annyira örülnék annak, ha nem menne a levesbe a nagy felkészülésem. Lazet eszembe se jutna elhívni, túlságosan haragszom rá, arról nem is beszélve, hogy irtó fura lenne. Lili meg nagyon készül a versenyére, ő tuti nemet mondana most. Már tökre elképzeltem, hogy kempingezünk és egyedül Kaine volt olyan időmilliomos, mint én. Meg a természet lágy ölén mégis jobb ötletnek tűnt megbeszélni ezeket a súlyos témákat… így nem tudnék elszaladni a szobámba.

 Elsősorban időre volt szükségem. Amennyire felsokasodtak az események a napokban, úgy éreztem kevés vagyok ennyi információhoz. Először a Peterrel való első találkozásom nem alakult a legjobban, mi több instant pusztítást hoztam magammal, aztán belecsöppentem egy másik világ rejtélyes lakóiba és az őket tökéletesen ismerő nőszemélybe. Lili pedig mesterien zárta a sort azzal a lelkifröccsel, amit tegnap sikerült adnia nekem. Tényleg ennyire szociálisan béna lennék, hogy nem tudok a többiekben olvasni? Mennyire egyszerű lenne, ha csak úgy történnének a dolgok maguktól. Ahhoz képest, hogy az elmúlt két napban mennyi gazfickót iktattam ki, ma leginkább csak elmélkedésre futotta. Azért sikerült pár különleges alkatrészre szert tennem, amiket talán egy olyan masinánál tudnék alkalmazni, ami megjavítja a ruhám, ha legközelebb jobban elszakad. Más híján eddig összefércelni próbáltam, de az az anyagát nem fogja visszaadni, bárhogy reménykedek is. Ide egy komplett javító szett hiányzott.
A már annyira ismerős tűzlépcsőre fellépve az ismerős környezet újfent eszembe juttatta, itthon még bőven volt tennivalóm. Azt már tegnap letisztáztam Lilivel, hogy nem tudnék olyan könnyedén elszakadni tőlük, mint amennyire a racionális felfogásommal szeretnék. De ez nem azt jelentette, hogy mindent megoldottnak kellett volna tekintenem. Laze elé még eszemben sem volt járulni, ahhoz úgy éreztem túlságosan haragszik ennyi nap távlatából. Ami pedig Romyt illette... ahogy a fülemet a nesz megütötte, feltételezem megelőzött mindenféle szándékomban. Egy pillanatig elgondolkoztam rajta, hogy még nem léptem be a szobába és a tűzlépcsőn angolosan távozni mennyire könnyítő tényező lett volna, inkább csak erőt vettem magamon és beléptem a kitárt ablakon.
További neszezést nem hallva arra a következtetésre jutottam, hogy megállt az ajtóm előtt. Hazudnék, ha azt mondanám, nem ismerem már a lakótársaim jó szokását ennyi idő után, Romy téblábolását pedig különösen könnyű volt kiszúrnom. Lilit vettem néha ki nehezebben hála annak, hogy neki is elég jó egyensúlya volt és jó érzéke a halk járáshoz.
Végül meghallottam a kopogását is. Tompa volt és határozottan bizonytalan. Lévén másra nem igazán kellett figyelnem csak erre, könnyedén elemeztem ki. Mi van akkor, ha igazából csak bepánikolt, hogy keveset vagyok itthon és még nem áll készen egy face to face beszélgetésre? Én biztosan így voltam, mert még csak közelében sem jártam annak, hogy összeszedjem a gondolataimat. Hezitáltam, hogy megszólaljak, végül a bölcs hallgatásba burkolóztam.
Mintha valami meggondolásra késztette volna, mert pár pillanattal később hallottam, ahogy újból mozgolódni kezd, de a léptei halkulni kezdtek. Mintha távolodott volna. Kicsit felszusszantam a gondolatra, hogy nyertem magamnak némi időt, de ezt a kellemes érzést nem tudtam sokáig a magaménak érezni, mert a következő pillanatban nyílt az ajtó és berobbant ő is. Épp a kezemben volt a hátizsák, aminek cipzárzján pihentek az ujjaim. A figyelmemet viszont teljesen fókuszba ragadta az aurája, félig felé is fordultam.
- Összepakolni? Mihez? - millió kérdés tódult be a fejembe és a szemöldökömet is durcán ráncolni kezdtem értetlenségemben. Oké, igazodjon ki valaki ezen a nőszemélyen, mert én nem tudok.
- Mit készítettél össze? - elpillantottam a komódom felé, ahol reggel még lehajtogatott ruhák voltak, most mintha kánforrá változott volna. Most ezt vegyem úgy, hogy összepakolt nekem és szedjem a sátorfámat? Az ellentmondana annak, amire Lili felhívta a figyelmem, miszerint ő érezte magát hibásnak és nem engem okolt.
Ördög és pokol!
Ahogy azonban hallgattam tovább beszélni, nem tudtam elkerülni, hogy a mondandójából tocsogott az önvád és a bűntudat. Lilinek tényleg igaza volt, nem lett volna szabad abban a felfordulásban olajra lépnem és otthagynom mindenkit. De ha még nem voltam ilyen szituációban, mit tegyek? Oké, kezdjük elölről. Táska marad, az nem jön velünk. Le is dobtam az ágyra és úgy fordultam végül teljesen Romy felé. Valami azt súgta, hogy tényleg meg kellene beszélnünk sok mindent, ha pedig őt egy kirándulás nyugtatja meg, akkor nem fogok ellenkezni.
- Ha azt hiszed, hogy haragszom rád, akkor rosszul gondolod. - késztetést éreztem, hogy vessek egy pillantást a karcolásra az arcán amit már volt alkalmam először is kiszúrni miután magamhoz tértem. Óvatosan meg is érintettem a hüvelykujjammal, amíg újfent maga elé nem emelte azokat a gusztustalan színű kesztyűket. Tényleg ebben jár napok óta? Első gondolatom is az volt, hogy megszabadítsam tőle, így mindenféle engedélykérés nélkül húztam le őket egymás után. Újfent kezem ügyébe akadt a sérülése, amin végigsimítottam megint az ujjam, mielőtt a tenyerem az övén állapodott meg. Romy ebben a világban a saját erejét illetően nem állt a helyzet magaslatán és részben most hibásnak éreztem magam is, amiért nem segítettem neki abban, hogy másként lássa a képességeit. Biztosra vettem, hogy most jobban fél tőle, mint eddig.
- Mi? - pislogtam fel a kérdésére, ami most olyan hirtelen ért az elmélázásom miatt.
- Nem, Lilinek is mondtam, hogy nem lépnék le szó nélkül, nem érzem fair lépésnek. De te ne érezz bűntudatot, bennem nem sok kárt tettél, inkább csak resetelted a hozzáállásom. Én viszont sajnálom, hogy felsértettem az arcod. - könnyebben jött ez a bocsánatkérés, mint azt elképzeltem. De előre megírt forgatókönyvet nem is tudtam volna követni, így is kellően zavart, hogy minden irányítás napok alatt kicsúszva maradt a kezemből.
- Szóval hol van az a hely? És hogy érted azt, hogy összepakoltál? Elraktad az elöl lévő mindent is? - nem akartam hozzátenni, hogy beleértve tényleg mindent, a zoknit és az alsót is.
   

A szobámban tipródtam, immáron tizenötödik alkalommal számon véve, hogy minden megvan-e. A túracsomaghoz alsó hangon tizenkét tutorial videót néztem meg félszeres gyorsításban, hogy hatékonyan össze tudjam állítani a cuccokat. A sátor is időben befutott, a kaja tekintetében csak remélni mertem, hogy elég lesz. Egy táskát, plusz egy hűtőtáskát csak enne szenteltem. Volt bennük csomó klasszikus kempinges nasi és rengeteg szendvics, a tűzön süthető húsfélék, sajtok és zöldségek mellett. Már csak egy dolog hiányzott a képletből: Csodapók.
Mondjuk fogalmam sem volt arról, hogy végül Kaine mit szólna ahhoz az ötletemhez, hogy dobbantsunk el pár napra a Harriman State Parkba. Szerettem volna felvidítani ezzel, viszont tök görcsben voltam azzal kapcsolatban, hogy mégis miként kezdeményezzek? Anno Pietronál sem működött a felvidítási szándékom. Sőt, már eltelt annyi idő, hogy Lili is felkereste Csodapókot. Szóval lehet, hogy az egész tök rossz ötlet és nem is kéne bekopogtatnom hozzá. Révén az sem kizárt, hogy én vagyok az utolsó, akit látni akar ebben a helyzetben. Hiszen miért is akarna velem találkozni, amikor az irányíthatatlan képességemmel durván megráztam őt?
Kétségeim ellenére most is elcsíptem a suhanó árnyat odakint, aki nem más volt, mint Kaine. Gwent itthon hagyta, így telefonján keresztül esélyem se volt lekövetni, hogy az utóbbi napokban merre járhatott, ezért kénytelem voltam szemeimre hagyatkozni. Miután ekkora denevér nem létezik, hacsak nem Batmanről van szó – ami ugye lehetetlen –, így csak Csodapókra tudtam asszociálni.
Azonnal kiviharoztam a szobámból, felsuhantam az emeleten és kopogásra emeltem a jobb kezemet. Végül sietve visszahúztam a mancsomat, hogy a vállamon átvetett hajamat birizgálva, fel és alá kezdjek sétálgatni Kaine szobaajtaja előtt. Ismételten végig galoppozva a bizonytalansággal teletűzdelt listámon.
Biztos, hogy ez jó ötlet? Egyáltalán nem.
És ha tényleg nem akar látni? Benne van a pakliban.
Lili azt mondta meg kéne beszélnünk… De mégis mit? Én megráztam őt, Csodapók megharagudott ezért és lelépett. Színtiszta tények voltak ezek, hova tudtuk volna ezt még ragozni? Például bocsánatot kérhetnék tőle, hogy aztán el tudjam hívni kirándulni, ahol mélyen beszélgethetnénk úgy… mindenről.
De mégis ki akarna kirándulni veled Morozov, miután leszedáltad?!
Igen, ez egy tök rossz ötlet! Vissza kéne fordulnom, míg lehetséges, mielőtt megismétlem ugyanazt a forgatókönyvet, mint Pietronál.
Újfent ott tartottam, hogy józan eszem tökre mást akart tenni, mint a szívem. Ennek pedig meg is lett az eredménye. Jobb kezem önálló életre kélt és bekopogtatott Kaine ajtaján. Szívem felugrott a torkomba, rémülten meredtem rá kézfejemre: KÉZ, MÉGIS MIT CSINÁLSZ?!
Szerencsére a viselt gumikesztyű miatt elég tompán csengett a kopogás, így még talán volt esély arra, hogy nem hallotta meg. A kitűnő hallásával, Morozov?!
Biztos, hogy hallotta! Sarkon fordultam, hogy elrohanjak és gyáván ne nézzek szembe vele. Azonban a lépcső tetején megtorpantam. Egyrészt nem nyílt ki az ajtó, másrészt semmi mocorgást nem hallottam odabentről. Tehát vagy rosszul láttam és nincs is itthon, avagy irtóra ghostol.
Felfújtam az arcomat az IRL-látványos-ghostolás gondolatára, majd pár lépéssel letudtam a távot az ajtóig. Se szó, se beszéd, se kopogás nélkül rárontottam.
– Tudom, hogy itthon vagy! – bomba módjára robbantam be. A képemből fújt lufi azonnal leeresztett, amikor megpillantottam Csodapókot. Nekem háttal állt az ágyánál, egy hátizsákkal a kezében. Korábbi haragom a ghostolás gondolatától elpárolgott, helyét felváltotta az instant kétségbeesés. Ugye nem?
– Kaine? – szólítottam meg elcsukló hangon. Nem bírtam napirendre térni a hátizsák felett. – Te most… – homlokomon sűrű ráncok jelentek meg, ahogy belegondoltam esetleg épp lelépni tervezett. Ráadásul szó nélkül. Nem akartam belegondolni vagy feltételezés szintjén kimondani!
– D-de szuper, hogy összepakoltál! – próbáltam meg elütni a helyzet élét, kipislogva szemeimbe szökött könnycseppeket. – Hamarosan terveztem indulni, de jól megelőztél ebben. Már mindent összekészítettem! Csak le kéne vinni őket Bondhoz – direkt nem mondtam el, hogy pontosan hova megyünk, hogy – reményeim szerint – felkeltsem az érdeklődését.
– Arra gondoltam, hogy jó lenne, ha kimozdulunk egy kicsit és esetleg megbeszélhetnénk közben mi történt az Egyetemen. Tudom, hogy nincs sok beszélnivaló rajta, mármint én beijedtem és megráztalak, ami egyáltalán nem rendes lakótársra, illetve barátra vall... De vettem gumikesztyűt! – emeltem fel mancsaimat, prezentálva a Hupikék színű kesztyűt. – Így nem foglak megrázni téged és senkit sem. Oh, igen… a… a rázásról – visszahúztam mancsaimat a hátam mögé.
Masszívan a padlót kezdtem szuggerálni, mikor rádöbbentem, hogy a legfontosabb részletet ki sem mondtam. Tehát elszúrtam a forgatókönyvet! Előbb bocsánatot kellett volna kérnem, aztán elhívnom kirándulni. Nem pedig kábé ráerőszakolni, hogy jönnie kell, még ha nagyon is ezt szeretném. Totál felcseréltem a sorrendet és még vissza se tudom csinálni…
– Sajnálom, hogy bántottalak! Nem akartam, hogy bajod essen. Én csak beijedtem. Komolyan nem direkt csináltam! Egyszerűen csak nem vagyok képes rendesen használni az elektromos aurámat. Tudom, hogy ez silány mentség, viszont ez az igazság. Ígérem, hogy gyakorolni fogok és legközelebb nem fog előfordulni hasonló! Addig pedig itt van a kesztyűm – pakoltam ki előre mancsaimat magam elé ismét, hogy megcsodálhassa a rikító anyagot rajta.
– Csodapók, nem lelépni terveztél köszönés nélkül, ugye? – préseltem ki magamból a kérdést, amikor tekintetem ismét a hátizsákján landolt. Hiába igyekeztem, nem bírtam tovább kerülgetni azt a bizonyos forró kását.