Meglepetten vizslattam Csodapók arcán kibontakozó mosolyt, ami különleges hatással volt rám. Igazi varázserővel bírt, először elkergette röpke haragomat, majd az én arcomra is mosolyt csalt.
– Is? – feleltem bizonytalanul. – Te mond meg – tettem hozzá. Mosolyát miatt végül bátorságot vettem magamon és félszegen hozzátettem: – Én a barátomnak tartalak.
Tekintem megakadt Kainen egy pillanatra. Szent ég Romy, szedd össze magad! Ha nem akarod, hogy félreértésekbe torkolljon a beszélgetésetek, akkor nyomban ki kell találnod valamit!!
– M-mint lakótársak. Persze – böktem ki végül, zavartan igazítva füleim mögé hajamat. Utólag rájöttem, hogy rossz ötletnek bizonyult, mert az árulók vörösségükkel simán beköphetnek és nem tudnám megmagyarázni, hogy mi történik. És komolyan nem akartam, hogy most döntsön úgy Csodapók, hogy inkább visszatér a Mi casába mikor majdnem ott voltunk a célállomáson… Aztán újból elszublimáljon négy-öt napra.  
– Nem vagyok bolond, dehogy ugranék el a bőrömből az elektronikába, ha nincs ki vigyázzon rám. Tudom, hogy akkor tehetetlen vagyok. Szuper lenne, ha rendelkeznék valami beépített veszélyjelzővel, mint te, de nincs ilyen specialitásom – számmal csücsörítve tájékoztattam erről Kainet. Nem mintha nem tudott volna arról, hogy efféle effekt valóban nem része a talentemnek.
– Nem is várom el – ráztam meg a fejemet. – Ahhoz már valami gigaerős net kéne, ami mindenhova képes eljutni, azzal együtt pedig én is. Vagy nem is tudom igazából… Még sosem próbáltam meg nagyon messzire csatlakozni a képességemmel vagy túl távol menni a testemtől – minden tudásom Glitchtől származott, aki mert próbálkozni a skillekkel. Én viszont még mindig két lépés távolságból tippelgettem, ha a képességem került terítékre. – Szóval miért is van a ruhádban olyan eszköz, amire rá tudnék csatlakozni a képességemmel? – felcsigázva pillantottam Csodapók felé.


– Tiéd lehet a megtiszteltetés Arrow lefárasztásához – adtam át bátran a stafétát. – De meg kell jegyeznem, hogy kiskutyám elég nehéz eset, ha játékról van szó. Közben szívesen adok használati utasítást hozzá, ha szeretnéd – szám széle mosolyra húzódott Kaine érdeklődését látva. – Örülök, hogy szeretnél jóban lenni Arrowal. Ez sokat jelent nekem – tettem hozzá. Azt hiszem meghatódottságom csekély indok volt arra, hogy ennyi ideig bámuljam Csodapókot. Nem még játékosan oldalba bökni, miközben ő cipelt mindent. Szóval igyekeztem szemeimnek parancsolni és elkapni róla a tekintetemet, mielőtt észre vehetné, mindeközben felvettem a tisztes távolságot is.
– Nem szokásom sikítani – kértem ki magamnak. – A-ami a konyhában történt az azért volt, mert egyáltalán nem voltam felkészülve pókokra! – fűztem hozzá gyorsan, mielőtt ő emlegetné fel azt az esetet. – Itt viszont számítok rájuk – tettem pontot a magyarázkodásom végére. Kicsit különös érzés kerített hatalmába, ahogy bizton állította a pókok valóban távol tartanának tőlem mindent. – Talán… csak kicsit meglepődnék… – zavartan fordítottam el a fejemet, hátha ez segít úrrá lenni ennek a fura érzésnek, ami még az arcomat is lángba borította. Miért is jöttem most zavarba attól, hogy majd valóban megoldja a nem kívánt élővilágot?
Apró mosoly kúszott az arcomra, amikor láttam Csodapókot megdicsérni Arrowt, ki a világ legnagyobb lelkesedésével fogadta. Reméljük, hogy hálából nem orozza el majd a cipőjét az este folyamán.
– Hidd el, hogy én is mályvacukor szűz vagyok – nevettem fel. Oké, lehet, hogy a hasonlat kicsit erős volt. – Vagyis még én sem ettem, ezért is szeretném kipróbálni. Az értékelések szerint fincsi és butaság lenne kihagyni. Egyszer mindenkinek érdemes megkóstolni, ráadásul édesség. Rossz nem lehet! – mosolyogva jegyeztem meg ezt a factet. – De ha nem ízlik, én előre is szívesen feláldozom magam az elfogyasztásához – jelentettem ki ártatlanul.
– A sok „csatorozás” miatt, igaz? Sajnálom, hogy nem volt lehetőséged a saját világodban ilyeneket kipróbálni – együttérzőn pillantottam rá. Noha lelkem mélyén kifejezetten örültem, hogy együtt volt lehetőségünk ezt kipróbálni. – De egyébként nem olyan természetes itt ez, mint azt hiszed. Mármint úgy, hogy én bármikor megtehettem volna, mégis csak most jöttem először kempingezni. Örülök, hogy együtt tapasztalhatjuk meg milyen… És hogy tetszik neked itt – reagáltam kicsit izgatottan. Ami pont ellentétje volt a békésnek, amit Kaine érzett pulzálni a helyszínből. Arról nem is beszélve, hogy mennyire bosszantott a keserved indító a sátorépítéssel. Ami pedig a kuckónk elválasztását illeti…
– Juj, nem így értettem, hogy középre való! – hitetlenkedve néztem végig, ahogy Csodapók lezseren betessékelte a sátorba a cuccot, mintha egy ócska takaró lenne. A fontosságának magyarázkodása még számomra is zavarba ejtő volt, ezért inkább magamhoz vettem a kezdeményezést és elkezdtem a helyére biggyeszteni.
– A nagy zöld táskában vannak az ételek – szóltam ki a sátorból, hogy megtalálja őket. Mindeközben sikerült behatárolnom, hogy melyik a hosszabbik oldala a hálós anyagnak.
– Nem tudom. Lehet ételből sok? Lili gyakran panaszkodik, hogy annyit eszünk, mint egy hadsereg, szóval nem akartam keveset hozni. Egyébként sem szeretek éhezni. Meg aztán tök sokszor ki és becsomagoltam az izgalomtól és mindig egyre több lett, amit kajcsinak szántam. Plusz nem tudtam, hogy meddig akarunk végül maradni. Miért, szerinted sok? – pillantottam ki a sátorból, amint megvoltam az elválasztó felapplikálásával. Még a hálózsákokat is betessékeltem a megfelelő helyre.
– Igazából csak pár hónapja kezdtem felkeresni ilyen látványos helyeket. Kis távokban kezdtem, szép parkokkal meg erdős spotokkal. A dokim azt mondta segít relaxálni, kiélhetem fotózási skilljeimet, azontúl, hogy jót tesz, ha természetbe vagyok és nagy előnye, hogy Arrow is velem jöhet közben – meséltem el neki, mialatt helyet foglaltam a tűz mellett. – Eddig mindig bevált a relaxációs rész. Most viszont néha a szokottnál is feszültebbnek érzem magamat, ha csak arra gondolok, hogy nincsen rendesen térerő. Nem mintha el akarnám mobilozgatni az időt – tettem hozzá gyorsan, miközben körbe vezettem a tekintetemet a tájon.
Kainenek igaza volt. Tök szép volt itt minden, mégis azon kattogtam, hogy fejben a szokottnál sem volt oké most nálam valami. Visszavezettem Csodapókra a pillantásomat, miközben elkezdtem összekészíteni a csokis, kekszes, mályvacukros édességhez a szükséges anyagot.
– Kutyát etetni a tűzről tilos – kötöttem ki az első szabályt, mielőtt folytattam volna a gondolatmenetemet.
– De örülök, hogy számodra chilles hangulatot idéz a hely – apró mosollyal az arcomon nyújtottam át az első adag nasit, amit meg fog tudni sütögetni a tűz felett.
– Annyi sok szép hely van egyébként, amiről nem veszünk tudomást. Nekem nagy célom az Egyetem után szerezni egy mozgóházat, amivel bejárhatom a világot. Mondjuk nem tudom, hogy fog ez menni, ha képtelen vagyok egyenesben tartani az autót, de gondolom addig alakul. Ha majd van kedved csatlakozhatsz ám hozzám, annyi, hogy kutyabarát kirándulás lenne – csak azután döbbentem rá, hogy mennyire zavarba ejtő javaslatom, miután kimondtam. – Öhm… bocsi, nem akartam nyomulni. Csak egy javaslat volt azután, hogy itt tetszik neked – birizgáltam hajam végét. Éreztem, hogy ebből sehogy sem fogok tudni jól kijönni.
– Inkább beszéljünk rólad! – éles témaváltással kanyarodtam vissza rá. – Mikor Mary Janenel beszélgettem rádöbbentem, hogy alig tudok rólad valamit, ami még lakótársként is gáz. Szóval... például neked mi van a bakancslistádon? Vagy, ha nincs mit tennél rá? Úgy, hogy skippelted a gyerekkort volt azért példaképed? Ki volt az első crushod? – utolsó kérdésemnél ráharaptam az alsó ajkamra. Hirtelen eléggé átsültnek ítéltem a mályvacukrot és a számhoz emeltem.
– Már ha nem titok. Nekem Elvis volt! Ouch, ez forró – megbántam a kapkodásomat az édességgel, amit röpke zavaromban műveltem. Arrow érdeklődve telepedett le mellém, mikor meglátta, hogy valami ehető van a kezünkben. Már be is vetette az ellenállhatatlan kiskutya szemeit.

– De én nem emberek nyomon követésére tervezném – kifogásoltam azonnal. – Jó, igazából funkcióját tekintve valóban alkalmas lenne rá… De hé, honnan veszed, hogy a HYDRA valaha is megpróbálna elrabolni?! – kértem ki magamnak. – Különben se jinxeld! – tettem hozzá gyorsan. Bár reméltem, hogy nem erre vágyik, hacsak nem így akar titkon megszabadulni tőlem most, hogy tud Glitchről. Merthogy ugye nem ez a szándéka?
A szándékos béklyó szerencsére elkergette azon gondolataim, hogy esetleg így akarna túltenni rajtam. Legalábbis nem úgy tűnt, mint aki koncként odavetne a HYDRA elé. Bár meg kellett hagynom elég érdekes módja volt ez a gyakorlásnak. Szigorúan a váltás gyakorlásának… mert miként máshogy lehetett volna érteni?
Egyébként keserves kihívás volt. Így sem voltam mindig biztos abban, hogy melyik a jobb és melyik a bal oldalam, most viszont arra is ügyelnem kellett, hogy a kocsi kisebb sebessége ezúttal nem felém esett, mert én ülök a másodpilóta ülésén. Akárhányszor nem oda váltottam, ahova kellett egy „hoppá” vagy egy „wupszi” hagyta el a szám, egy elnézést kérő tekintet kíséretében.
– Tudooom. De akkor is az alter énem csinálta, ezért nekem jól esik kimondani – indokoltam meg bocsánatkérésemet. – És persze, hogy nem hagynálak cserben. Barátok vagyunk, nem? – oké, ezt lehet, hogy nem az Ohana után kellett volna kérdeznem. De inkább leszek idegesítő, mint egy kettős lépcsős fizetés, csakhogy megerősítést kapjak és a lelkem megnyugodjon, nehogy ezek a gondolatok is betaláljanak hajnali háromkor.
– Tudod… Nem te vagy az első, aki ilyet javasol nekem – kényelmetlenül fészkelődtem az ülésben. Ismét belemerültem alkarja simogatásába, mert továbbra sem esett kézre a saját mancsom. Ellenben Kaine karján megszámolhattam, hogy hány kósza anyajegy van. – Ők is ezt a távoli számítógép féle kapcsolódást javasolták. De az én talentem nem működik ennyire messziről. Nem olyan hatékonyan, mintha ott lennék a gép mellett, amivel le szeretnék pacsizni. Ráadásul vannak olyan zártkörön működő rendszerek, amikbe kívülről be sem tudok jutni. Tudom, mert Glitch… Glitchként próbáltam – megköszörültem a torkomat, hogy hadarva hozzá tegyem: – Plusz, ha messziről kéne beverekednem valahova a képességemmel, akkor fennáll az esélye annak, hogy pont akkor veszik el a kapcsolatom a kütyüvel, mikor a legnagyobb szükséged lenne rám és akkor pont olyanná válok, mint az alter-énem a te világodban, azt meg nem akarom, még véletlenül sem – ráztam meg a fejemet. Még csak azt kellene, hogy magára hagyjam a bajban!
– Netán... – kezdtem bele habozva –, netán van valami ötleted arra, hogy lehetne ezt áthidalni? Azt mondtad érdekel a bütykölés. Hajlandó vagyok megalkudni, ha van valami szuper megoldásod, hogy tudok távolról is segíteni neked a képességemmel – vetettem fel. A gépekbe való belemászástól is féltem, de nem annyira, mint az elektromos aurámtól.


Elég volt kiskutyámhoz oroszul szólnom és tudta, hogy ilyen terepen hallgatni is kell rá, különben felkerül rá a póráz és nincs több Arrow, a felfedező.
– Látod? Mondtam, hogy nem fog elkószálni. Jó kutyus Arrow, mindössze az orosz szóból ért igazán – prezentáltam pici kutyám okosságát, aki ebben a pillanatban el is távolodott, hogy egy óriási faággal a képében térjen vissza közénk, rácáfolva korábbi szavaimra.
– Jeez, ezt hol találtad? – kérdeztem megrökönyödve Arrowtól. – A faágak a gyöngéi – súgtam le Kainenek magyarázatként. – A labda után – fűztem hozzá. A szent laszti emlegetésére rögtön csóválni kezdte a farkát és azt leste melyikünknél lehet. Sajnos valamelyik tatyó legalján volt valahol, szóval szegénykém várhatta most, hogy eldobjuk. Be kellett érnie a négy kutyára is elegendő faággal.
– T-tudom! Felkészültem – a rovarok emlegetésére megtorpantam. Egy kicsit el is fogott a pánik, hogy látott-e egyet és azért tette szóvá? Emiatt sebétben körülnéztem.
– Hoztam rovarirtót – léptem Kaine mellé, hogy kikapjam a hátizsák zsebéből a flakont. Abból az oldalsó részből, ahol alapból a vizespalackot szokás belecsúsztatni. Áttáncoltam Csodapók másik oldalára, ahol egy másik tubust kaptam ki a tatyóm oldaláról. – És szúnyogriasztót! – prezentáltam a fegyvereket. – Meg itt vagy te – pillantottam fel Csodapók szemeibe, miközben ráböktem. Kicsit tovább leragadtam azokban a barna íriszekben, mint eredetileg terveztem.
– Khm… – köszörültem meg a torkomat. – Tudod, te képes vagy megbeszélni a pókokkal, hogy maradjanak távol – zavartan magyaráztam meg. Beszédem közben a korábbi szemkontaktus által kiváltott pironkodásomat leplezendően visszacsúsztattam a „fegyvereket” a helyükre, hiszen határozottan nem volt rájuk szükség.
A sátorépítés maga volt a pokol. Miért nem találták még fel az önépülő sátrat, ha már egy értelmes tutorial-füzetet nem képesek megírni?!
– Persze, hogy nem látod át, mert én néztem – morcosan jegyeztem meg, miközben a kézikönyvet vizslatta.
– Nem tudok nem arra gondolni, hogy az ég alatt fogunk aludni, sátor nélkül! Mi lesz, ha esik? Bevallom, hogy az időjárás előrejelzést nem csekkoltam és meg sem tudom nézni, merthogy Wifi nincs az még hagyján, de egy kósza G sem repked erre – fakadtam ki. A pufogást csak akkor rekesztettem be, amikor kijelentette, hogy mennyire tetszik neki itt.
– Szerintem majd együnk – jegyeztem meg kisvártatva, miután kérése szerint újra felolvastam a számomra kínai rúdneveket, hogy mit dugjon hova és mibe. – Ki szeretném próbálni nagyon a mályvacukrot csokoládéval. És azt hiszem, hogy éhes vagyok és ez az oka annak, hogy fel akarok robbanni a sátortól – tettem hozzá, miközben a sátor egyik rúdját birizgáltam a kezemmel. – A tűzifát úgy látom kiskutyám amúgy is megoldja – tekintettem el Arrow felé, ki már a hatodik faággal büszkélkedik ittlétünk alatt.
– Tényleg tetszik neked a hely? – bátorkodtam feltenni a kérdést. – Holnap körbe sétálhatnánk és készíthetnénk fotókat – vetettem fel program gyanánt. Miután ki lett véve a kezemből a harmadik rúd is, úgy döntöttem hasznossá teszem magam és előkészítem a vacsorához a terepet. A sátor kezdett formát ölteni és tudtam multitaskingban olvasni a füzetet.
– Azt már tudom rólad, hogy nem kempingeztél korábban. De nem voltál soha ilyen jellegű helyen ezelőtt? Esetleg a világodban, ahonnan te érkeztél? – rájöttem, hogyha beszélek kevésbé bosszant a sátorhoz járó kézikönyv.
– Jaj, az az anyag középre jön majd – mutattam rá a cövekekre húzandó anyagra, amivel éppen Csodapók bíbelődött. – Olcsóbb volt egy nagy sátrat venni, mint kettőt. És gondolom te is ragaszkodsz a saját alvó kuckódhoz – hangom elbizonytalanodott a magyarázkodás közben. Valamiért extrémen zavarba jöttem, mikor Csodapók rám nézett és erről kellett magyaráznom.
– M-mégsem aludhatunk együtt! – vörös arccal jelentettem ki. – Hidd el, hogy nem akarsz velem aludni. Feketeöves cselgáncsozó vagyok az ágyban és az északi-sark trópusi övezetté változik a lábaim mellett.

– Mert az vagyok… – motyogtam orrom alatt. De talán csak azért, mert az a valaki, akinek sokat jelentettet nekem a véleménye, szerinte az vagyok… voltam. Nyugodjék békében.
– Oh, Glitch most is nagyon szeretett volna csak ő lenni! – kezdtem el birizgálni bal mutatóujjam mellett a bőrt. Annyira fura volt, hogy Csodapók nem gondolt emiatt undorítónak… vagy csak azért mondta, hogy ne érezzem pocsékul magamat? – Nem hibáztatom érte, elég sok mindent testáltam rá az évek alatt… De nem mondanám felülkerekedésnek, inkább csak megértettük egymást. Lehet, hogy az a Glitch, akit te ismertél tényleg csak felülkerekedett Rosemarie-n, mert elhitte, hogy ez a legjobb megoldás. Az én Glitchem…vagyis én Glitchként valójában rettentő egyedül éreztem magamat és úgy próbáltam védekezni mindentől is, hogy megpróbáltam elhatárolódni azoktól, amikkel úgy éreztem nem bírok megküzdeni, ami „gyöngévé” tesz. Ő volt a „védőmechanizmusom”, egy kicsikét elszabadult „védőangyalom”, aki megpróbált megóvni olyan dolgoktól, amikre emlékezni sem akartam. Viszont így ő élt együtt ezekkel és nap, mint nap kínozták őt. Nem állítom, hogy könnyű ezekkel együtt élni és néha nem akarnék lemondani róluk. De azt is tudom, hogy vannak, akiknek ezerszer nehezebb – engem most csak összezavartak és nehéz volt a helyén kezelnem őket, hogy mindezek velem történtek meg.
Egy apró, bizonytalan félmosolyt engedtem meg magamnak, amiért Kaine örült, hogy velem találkozott itt. De aztán rögtön le is lohadt az arcomról a mosoly.
– Pedig félszer sem vagyok jobb, mint Glitch. Végül is ő én vagyok – reagáltam kicsit pesszimistán. Vártam azt az éles kanyart az autóval, számos lehetősége lett volna rá, de végül nem következett be. Furcsálló, bizonytalan pillantással illettem Csodapókot az elszalasztott opcióknál.
– Akkor lehet némi igazságtartalma, nem gondolod? Mert nem beszéltünk, vagyis de. Azonban Lili nem volt hajlandó semmit sem mondani nekem azontúl, hogy el voltunk tájolva az Egyetemnél történtekkel kapcsolatban – mosolyodtam el újból, amikor kiderült, hasonlóan nyilatkoztunk erről. – Lili okos, jobban teszed, ha hallgatsz rá! – fűztem hozzá.
– Deal, akkor te állítod fel a sátrat! – adtam át neki habozás nélkül ezt a kötelességteljes feladatot. – Jaj, nem azért mondtam, hogy a válladra vedd a buta ötleteimet. Nem akarom, hogy nyűg legyen neked! De ha szeretnéd ebben kipróbálni magadat nem állítalak meg benne. Viszont mondd majd nyugodtan a képembe, ha már eleged lenne belőle, oksi? – minimum egy bólintásnyi megerősítést vártam tőle ezzel kapcsolatban. Nem akartam se kihasználni, sem pedig terhelni egy olyan ötlettel, ami lehet, hogy még csak meg sem valósítható.
A prezentálásomra olyan reakció érkezett, amire legkevésbé sem számítottam. Azt hittem olyasmit fog mondani, hogy soha többé ne másszak bele az aurájába kéretlenül vagy minimum megvétózza, hogy ez biza a jövőben tuti nem működne, szóval eszembe se jusson ilyesmivel próbálkozni! Amire én azt mondhatom, hogy már pedig jobb híján ezzel fogok élni, tehát jobb ha beletörődik!
Ehelyett azt mondta, hogy hihetetlen volt. Hihetetlen. Szerintem az volt a hihetetlen, hogy azt gondolja hihetetlen! Hát semmi lenyűgözni való nem volt ebben a páratlan szép szemeit leszámítva. A feltételezésre, hogy a Dzsungel könyvéből szabadult Ká módjára megbabonáztam volna is hihetetlenebb állítás volt, mint az előbbi cselekedetem.
– Megigéztelek… én? – mutattam magamra döbbenten. Vitathatnánk, hogy ki igézett meg kit! Még most is éreztem, hogy ég az arcom az előbbitől. – Szerinted megigéző volt, amit az előbb csináltam? – pironkodva kérdeztem vissza. Próbáltam nem túl feltűnően mosolyogni ezen. Oké, hajlandó voltam elfogadni a bókot. – Lehet, hogy titkos adottságom a pók bűvölés, csak eddig nem tudtam róla. A kígyók amúgy is túl mainstreamek – fűztem hozzá szórakozottan, hogy ezzel leplezzem a kislányos zavaromat.
Szóhoz nem sikerült jutnom mikor bevetette a saját fegyveremet ellenem. Tehát ilyen, amikor a tanítvány legyőzi a mesterét?
– Nem akarjuk rendhagyóan három ujjal? – kérdeztem vissza csak még egyszer, utoljára pedzegetve ezt a számot. Megtáncoltattam hozzá kisujjam mellett a gyűrűs-és középsőujjaimat is, mielőtt csak a kicsivel megpecsételt esküt tettem volna neki.
Nagyon jól esett, amikor Csodapók azt bizonygatta, hogy nem leszek egyedül a szülinapomon. Lehet, hogy sok minden nem lesz már olyan, mint régen… de ez nem jelentette azt, hogy el kellene zárkóznom az újdonságoktól. A szülinapomon pedig mindennél jobban is vágytam a társaságra.
– Megígéred? – kérdeztem vissza. Ezúttal én tartottam felé kisujjamat, hogy rá foghasson, amennyiben komolyan gondolta az előbbit. Szerintem fogalma sincs róla, hogy mennyit jelentett ez most nekem.
– Hékás, ezt vitatnám! – jelentettem ki habozás nélkül egy nyelvöltés kíséretében. Mary Jane saját bevallása szerint kifejezetten veszély után szimatolt!
Elhittem neki, hogy mindent megtesz azért, hogy ne történjen még véletlenül sem hasonló az itteni Peterrel és Mary Jane-nel, mint ami a saját világában megesett velük. Ezzel Kaine kivívta meghatódottsággal kevert elismerő tekintetemet.
– Hékás, ez cseppet sem vicces! – számmal csücsörítve meredtem Csodapókra. Igenis komoly kérdéseket vetett fel a végleges összeragadás gondolata! – Ugye tudod, hogy félre is húzódhatnál? – jegyeztem meg óvatosan, végtére is ő volt a sofőr! – Szándékosan nem szeded le igaz? – vizslattam felé gyanakvó pillantással. Ha nem szeretném Bondot annyira, mint amennyire, biztosan úgy váltanék, hogy minden egyes fogaskerekét megszámoljuk most. De nem hiányzott, hogy új váltót kelljen venni az öregúrba!
– Nem is szoktam puffogni – kértem ki magamnak azon nyomban, enyhén felfújt arc kíséretében. – A makacsság állítólag a véremben van és a Papámtól örököltem. Dimitry-bácsikám is folyton ezzel jön – fűztem hozzá, mitől újfent belém mart az a keserű érzés, amit szüleim hiánya okozott.
– Oh… – hirtelen kifogytam a közbeszúrható gondolatokból. Különös volt egy alter-énemről hallgatni a kritikát. – Sajnálom… – kértem őszintén bocsánatot. Habár aligha én voltam az, akinek ezt kellett mondania Kainenek.
– Lehet, hogy… – eltűnődtem egy pillanatra, hogy aztán felcsillanó szemekkel nézzek Csodapókra. – Lehet, hogy ezért is találkoztunk? Hogy én kompenzáljak azért, amit odaát tettem. Látod? Ezért is veled kell tartanom a bevetéseidre! – Ezt a gondolatmenetemet aligha vétózhatta meg!
– Amíg kitalálsz másik megoldást, addig jobb lesz, ha elmondod merre jársz – a biztonság kedvéért ráküldtem az emlékeztetőt, hiszen még adósom volt ezekkel az infókkal. Nem fogom elfelejteni, hogy megígérte nekem elmondja hova jár én-időzni ilyenkor!


A nagyobb sebességfokozatnál győztem váltani, ami elég ügyetlenül sikerült az össze ragadt kezeinkkel. Amit idővel vissza is kellett váltanom, amikor megérkeztünk arra a pontra, ahol le kellett raknunk az autót. A parkolótól csak gyalog mehettünk tovább a kempingrészre.
– Öröm volt veled, de megtennéd? – mikor megálltunk és felszabadult végre másik mancsa is csak felé tartottam a kezeinket és vártam, hogy megszüntesse a hálós béklyót közöttünk.
– El fog, de nem megy láthatáron kívülre, ne aggódj. Tudja, hogy akkor nincs vacsi. Igazam van fiatalúr? – szóltam erélyesen kiskutyám után, ki hihetetlenül virgoncan pattant ki az autóból. Első dolga volt megrohamozni a legközelebbi fát, melyen megjelölte, hogy bizony, ő itt járt.
– Öhm… tényleg nem szeretnéd, hogy én is vigyek valamit? – Csodapók úgy nézett ki, mint a karácsonyfa ennyi cuccal megrakodva. De miután meggyőzött arról, hogy nem igényel segédkezet, így elindultam az élen a kijárt csapáson.
– Interneten utána jártam, hogy melyik jelzés mit jelent. Ez a kör például azt, hogy forrás van a közelben – böktem a fatörzsre festett köralakzatra. – Menjünk arra! – izgatottan indultam meg a jelzés nyomvonalán.
Az első szimpatikus helynél úgy döntöttem, hogy verjünk sátrat, mert nem akartam, hogy a fél erdőn át kelljen cipekednie Kainenek. Itt már javában bent voltunk a fák sűrűjében, közel, sem távol nem volt egy árva lélek sem, szerintem szuper volt a kilátás, mert látni lehetett a tavat és még tűzrakó hely is akadt, amit egy előttünk túrázó csoport hagyhatott itt.
Előkerült a sátorállítás instrukciós könyve, ami rosszabb volt egy kínai nyelvkönyvnél és most szembesültem azzal, hogy ezen a kietlen vidéken még annyi internet sincsen, hogy egy videót lejátszhassak vele. Feszültebb voltam, mint a nagyi karácsony előtt, amikor a főfogás az istenért sem akart megsülni.
– Azt gondolod, hogy nem tudom értelmezni ezt a papírra vetett barkóbát?! – szóltam ingerülten Kainehez. Rettentően frusztrált, hogy a sátrunk erősen nem akart sátor alakot magáraölteni. – Pontosan azt mondtam, ami ide van írva! – böktem mutatóujjammal a tutorial füzetre. – De szerintem a költő sem tudja, hogy az istenben kell összetákolni ezt a nyavalyát! – puffogtam Csodapóknak, miközben átruháztam rá a kézkönyv hatalmát. – Tető nélkül fogunk aludniii… – nyüszítettem fel. Még ötlet szinten sem tetszett, hogy a bogaras földön aludjak!
– Bezzeg, ha lenne internet, annyival könnyebb lenne minden! – reményvesztett sóhajjal pillantottam le a 4G-s mobilneten is futó telefonomra, ami jelenleg egy G-t sem érzékelt. – Vagy térerő. Állítom, hogy az IKEA ügyfélszolija is nagyobb segítség, mint ez a vacak könyv!

– Sajnálom, hogy így érezted – ajkaim lefelé biggyedtek miután elmesélte, hogy mennyire nem lelte a helyét az Egyetemen történtek után. Ráadásul annyira nem, hogy inkább rosszfiúkat rendezett le. Persze számos más negatív módon levezethette volna, például folytathatta volna alkoholba bánatát, de nem így tett. Ezekután haragudni sem tudtam azért, hogy tudtunk kívül magánakciózott.  
– Tudom, hogy milyen ez – szóltam megértően egy szusszantás kíséretében. – Nem egészen olyan helyzetből, mint a tiéd ez igaz. De… de gyakran én sem tudtam eldönteni, hogy mik az én gondolataim – éreztem, hogyha már elkezdtem erről beszélni, aligha hagyhatom lógva és muszáj kifejtenem miről hadoválok. Rettentően izzadtak emiatt a tenyereim, beletöröltem őket a nadrágomba és vettem egy mély levegőt.
– Glitch… – nyelvem hegyével megnedvesítettem kiszáradt ajkamat, hogy készen álljon a beszédre. – Glitch eredetileg egy személyiségem volt. Merthogy igazából többen voltunk, míg nem kezdtem dokihoz járni emiatt. „Disszociatív személyiségzavar” – biggyesztettem ujjaimmal a levegőbe az idézőjeleket –, így nevezik az okosok körében. Szóval én úgy éltem meg ezt, hogy négyen voltunk a fejemben és egyszer sem tudtam, hogy mikor érzem azt, amit én érzek, mennyire tartoznak hozzám ezek az érzések és mikor valóban a sajátjaim a gondolataim. Legtöbbször olyan volt, mintha nem is a saját bőrömben lennék. De ők már nincsenek! – tettem hozzá gyorsan, mielőtt nagyon kisokkolnám ezzel az egésszel. – Vagyis nem olyan formában, hogy külön-külön. Sikerült… elfogadnunk egymást. Nagyjából. A lényeg, hogy mostanában nem éreztem ilyen testen kívüli élményeket. Így értettem azt, hogy tudom milyen – kifejtésem végén félszegen lestem Kaine felé. – Remélem nem haragszol meg azért, amiért eddig nem meséltem erről, csak annyira nem egyszerű erről beszélnem. Tökre megértem, ha esetleg undorítónak tartanál emiatt… – elkámpicsorodtam ennek a puszta gondolatára is. Tökre unfair játékot tolok, esélye sincs időt kérni és átgondolni, mert rákényszerítettem, hogy eljöjjön velem kirándulni.
– A-azt is megértem, ha ezután esetleg vissza akarnál fordulni. De jogod van tudni erről, mégis csak egy háztartásban élünk… – féltem a reakcióját, így nem hagytam neki esélyt megszólalni. Tudtam, hogy ezzel csak elodázom a dolgokat, de annyira féltem belegondolni, hogy esetleg megutál a furaságomért. – A-amit igazából mondani szerettem volna ezzel, hogy szerintem az lenne a legjobb megoldás, ha összeírnád miket szeretsz. Nem azon gondolkodva közben, hogy ez esetleg Peter miatt van! Miért ne favorizálhatnátok hasonló dolgokat? Nem a hobbitok, az ízlésetek tesz titeket egyedivé. Külön személyiségek vagytok, ezt már akkor meg tudtam mondani, amikor csak egy kis rövid időre taliztunk vele. Plusz amiket eddig láttam és hallottam rólatok, azok alapján meg nem mondanám, hogy hasonlítotok. Persze, vannak azonosságok, de nagyjából annyi, mint az ikreknél. Egyébként velem nagyon hasonló feladatot csináltatott a doktornő a kezelés elején. Megkért, hogy próbáljak ki új dolgokat, csináljak olyat, amikről úgy gondolom szeretek és segített megtalálni vele magamat – fontosnak találtam még ezt hozzá tenni. Hátha a szakmai alap nagyobb hatással van rá.
Most már készen álltam arra, hogy esetleg tesz egy éles fordulatot az autóval ennél a pontnál. Őszinte meglepetésemre azonban nem így tett.
– Hát sajnos egy béna, korrupt világban élünk, ahol pénz kell mindenhez is – nyilatkoztam az anyagiakat érintő kommentjére. – De hé, már van min elindulni! A főzőtudás menő, tévét nézni meg ki nem szeret? Viszont MacGyverekből kevés akad! Más kütyü egyébként nem szokott érdekelni vagy csak a fegyverek váltják ki ezt belőled? – kérdeztem rá. – Mármint tudod, technopataként mindig menő lett volna jobban érteni a hardveres részéhez is a dolgoknak, de az az igazság, hogy már túl magas nekem. Kész csoda, hogy egy polcot be tudok szögelni a helyére, azt is csak azért, mert Lance megmutatta nekem anno hogyan kell. Viszont így van egy csomó cucc, amit soha nem fogok tudni kivitelezni. Például nagy álom projektem egy olyan nyomkövető lekódolása, aminek köszönhetően nem csak azt lehetne tudni hol az adott jószág, de egészségügyi dolgairól is adna visszajelzést, mint például a vérnyomása – beszédem közben hátra nyúltam megvakarni Arrow fejét. – Persze mindezt tök jó lenne egy picike formába önteni… Szóval tipikus álmodtam egy nagyot, aztán igazából sosem tudom kivitelezni. És hidd el, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így meg van rekedve a kivitelezéssel! Simán rá tudnál húzni erre egy bizniszt, ha úgy érzed szeretsz ennyire tákolgatni – persze ehhez az kellett, hogy ne csak fegyvereken szeressen mókolgatni.  
Csodapókot nagyon érdekelte a bénázás, amit az egyetemnél letoltam vele. Csakhogy híresen béna voltam a magyarázásban, amit nem akartam pont előtte prezentálni, ezért úgy döntöttem, hogy inkább megmutatom neki mit csináltam. Piros lámpánál voltunk, szóval nem láttam akadályát ennek. Addig fészkelődtem az ülésben, míg felé nem tudtam fordítani egész törzsemet.
– „Figyelj rám, Kaine!” – bal tenyeremet arca felém eső oldalára simítottam, majd elismételtem azokat a szavakat, amivel az Egyetemnél szerettem volna visszarángatni közénk. Ha esetleg felém fordította a fejét közben, akkor jobb kezemet a jobb arcára helyeztem és úgy folytattam tovább. – „Csak nézz rám, oké?” … „Csak engem figyelj!” – miközben elismételtem az akkor mondottakból néhányat, amire emlékeztem, a műveletem közben valójában én nem tudtam ereszteni Kaine barna szemeit. Annyira szépek voltak, valami megmagyarázhatatlan mélység volt bennük és azt hiszem zavarba jöttem tőlük. Igen, határozottan zavarba jöttem!
– E-ezt csináltam – sütöttem le zavaromban a szemeimet. Csak ne pirulj el, csak ne pirulj el! Vettem egy mély levegőt és ismét Kainere emeltem tekintetemet. – M-meg megkértelek, hogy bólints, ha hallasz és arra reagáltál is. Aztán megkértelek, hogy vigyél haza és szerintem megtetted volna, ha a többiek nem avatkoznak közbe. De ez az én hibám volt… Tökre kétségbe voltam esve, nem hibáztatom Lilit és Lazet, hogy bevetették magukat – magyaráztam pironkodva az általam kialakított helyzet miatt. Bele sem gondoltam abba, hogy fura lehet amiért ennyi ideig tartom mancsaimba az arcát. Kicsit olyan volt, mintha megállt volna az idő…
Aztán felcsendült egy éles dudaszó mögöttünk, mely úgy szakított ki az ábrándozásból, mintha a valóság tarkón csűrt volna. Zöldre váltott a lámpa és a forgalom érhető módon menni akart, csak tőlünk nem tudtak. Zavaromban abbahagytam a jelenetábrázolást és úgy engedtem el Kainet, mint aki most realizálja, hogy tűbe nyúlt és a lángok égetik a kezét. Az arcomat legalábbis biztosan.
– Bocsi, de csak így tudtam a legjobban ábrázolni – húzódtam vissza az ülésben. – É-és utólag is bocsi, hogy az Egyetemnél ennyire belemásztam a személyes szférádba, csak nem volt jobb ötletem mit tehetnék… – zavaromban kezeimet tördeltem. – De kérdés nélkül újra megtenném, ha így viselkednél! Hátha beválik – szemem sarkából lestem el Kaine felé, hogy meglessem vajon ő mit gondolhatott erről? Hátha mimikái árulkodnak valamennyit, például utálta, amit az előbb csináltam vagy okéban volt ezzel?
Nem bírtam elnyelni a kuncogást, pedig határozottan bosszantottam, amiért a korával piszkáltam.
– Nyugi, megígérem, hogy nem piszkállak ezzel tovább, jó? – szóltam hozzá negédesen. – Lenyelem, feldolgozom. Akkor is, ha ez három percig, három óráig, három napig, három hétig vagy három évig fog tartani… – jobbnak láttam nem századokig menni, mert tartottam attól, hogy esetleg tényleg kitessékel a saját autómból. Mondjuk három év múlva már hatéves lenne… Szent ég, Morozov, akadj már le erről!
– Valóban. És Cass szerint azok a bonyi kimutatások nem hazudnak – bólintottam rá. – De… azért nagyon szeretném, hogy megünnepeld velem – pironkodva feleltem meg a kérdését. – Legalábbis az enyémet, ha te júniusban tartanád tiszteletben tartom a döntésedet. Én akkor is szívesen ünneplek veled, ha szeretnéd. Csak ez lesz az első születésnapom a Mama és Papa nélkül. Tudom, hogy önzőség ilyet kérni, de nem szeretném egyedül tölteni – ajkaim akaratlanul is lefelé biggyedtek, ahogy ez tudatosult bennem. Még a karácsonyt sem tudom idén a családommal tölteni… Csak most kezdtem érezni annak súlyát, hogy a HYDRA mit vett el tőlem. Nem csak a szüleimet, de az együtt töltött időt is.
– E-egyébként menő szokott lenni a szülinapom! – próbáltam elkergetni búskomor gondolataimat. Nem akartam Kainere terheli, hiszen neki még esélye sem volt a szüleivel tölteni az ilyen ünnepeket. – Amerikában még tűzijátékot is lőnek nekem! – igyekeztem pozitív irányból megközelíteni a témát, hiszen a szülinapnak nem szomorú dolognak kellene lennie.
– Igen – helyeseltem Mary Jane-Peter kapcsolatát illetően. – És tudni szeretnéd, hogy miért? – meg sem vártam a válaszát, már folytattam is. – Mert ott sem szeret a Pók magától mesélni! – halk hanggal osztottam meg vele, mintha csak egy kéretlen titkot lőcsölnék rá. Erősen célozgatva ezzel Kaine titkolózására is. – Meg túlfélti Mary Janet – tettem hozzá.
Na nem pletykálgatni akartam, hanem mindezt tanulságként szándékoztam felhasználni. Szerintem az esetek 80%-ban not fair, amikor vissza akar fordítani az ajtóban, hogy ne kövessem mikor nyilvánvalóan para szituációba tart! Persze nekünk egyszerű lakótárs kapcsolatunk volt, egylapon sem voltunk említhetők. Ettől még jó tanulságalapja volt!
Elsápadtan meredtem Csodapókra, amikor beavatott, hogy az ő világában élő Pókember és Mary Jane között milyen kapcsolat volt és mi történt velük. Elborzadva emeltem a szám elé kezeimet, amikor kiderült, hogy gyermekük is volt és az ottani Peter meghalt. Ráadásul hogyan.
– Sz-szerinted ez itt is be fog következni? – megrökönyödve tettem fel a kérdést mancsaim mögött. – Meg lehet akadályozni, hogy ilyesmi ne történjen velük? Mindenkinek kijár a happy-end! – jelentettem ki komoly hangon, kezeimet is elemelve hozzá az arcom elől.
Sokkal könnyebbnek ígérkezett a hálóvető pontját firtatni, pedig a maga nemében az sem volt egyszerű téma. Különösen, amikor megkértem, hogy mutassa meg. A pontosítása szerint korrigáltam a kéztartásomon, amikor próbáltam lekopizni, hogy mit szokott csinálni. Tényleg jobban hasonlított így!
Óvatosan vettem mancsaim közé Kaine felém tartott kezét. Miközben közelebbről szemrevételeztem az említett pont környékét, jobb kezem magától megindult. Többször finoman végig simítottam rajta ujjaimmal, miközben Csodapók beszélt. Lehet illet volna megkérdeznem előtte, hogy szabad-e? De hé, amikor ilyen hangzik el egy cseppet sem hétköznapi beszélgetésben, hogy „szövőmirigy”, nem hibáztathat érte senki, amiért nem csak azt szeretném tudni: mi történik, ha hozzá érek? Hanem ugyanennyire kíváncsi vagyok a textúrájára is!
Döbbenten hajoltam el a kilőtt háló útjából, amit így a képem helyett az én oldalamon lévő ablaküveget lőtte telibe. Nem tudom, hogy én vagy a mellettünk haladó autó, kanyarodó sávban menő sofőrje illetődött meg jobban ezen. Bugyuta mosollyal integettem neki balommal, miközben lehagytuk egymást.
– Juj, ne haragudj! Nem tudtam, hogy ez fog történni – fordítottam arcomat Kaine irányába, postázva felé az őszinte bocsánatkérő pillantásomat. Éppen el akartam engedni jobb kezemmel, amikor szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy lehet nem csak arcomat kellett volna elkapnom a háló útjából, de a mancsomat is! Ugyanis a korábban kilőtt háló tökéletesen magához tapasztotta a jobb ujjaimat.
– Ó-ó… – egy „Ajaj, most aztán nagy galibát okoztam!” – arccal vizslattam Csodapókra. – N-normális, hogy ez történik, ha valaki hozzáér? Nem tudom elengedni – bizonyításképpen elismételtem a mozdulatot. De nem beképzeltem az előbb valóbán hozzáragadtam! – Szent ég, most mit fogunk csinálni? Örökre össze leszünk kötve és még pisilni is együtt kell járnunk? – megrökönyödve meredtem Kainere. Az utóbbi annyira kínos lenne, hogy nem élném túl… – Nyugtass meg, hogy egy idő után elmúlik! – vizslattam le a kezeinkre, melyek látszólag menthetetlenül össze voltak ragadva.
Azt nehéz volt vizionálnom, hogy fogja így használni a kezét a sebességváltáshoz. Lehet, hogy segítséget kell nyújtanom a bal mancsommal hozzá? Jaj, szent ég, csak meg ne állítson minket egy rendőr!
Szerencsére a beszélgetés elvonta a figyelmemet a helyzetről és kevésbé stresszeltem azon, hogy összeragadtunk. Ehelyett majdnem cseppfolyóssá avanzsáltam, amikor azt taglalta, hogy egy csoda vagyok. Hogy én? Csoda?! Annyira különleges érzés kerített hatalmába, amiért ezt gondolta rólam… Szerettem volna elhinni, hogy az általa ismert Glitch labdába sem rúghat mellettem.
– Lehet, hogy így lenne – eltűnődve bólintottam rá a kompatibilitás pedzegetésére. – De az is lehet, hogy kalibrálás kérdése lett volna az egész. De én jobban örülök, hogy veled találkoztam. És… és az nem zavar téged, hogy valójában én is Glitch vagyok? Mármint, hogy én vagyok Glitch. Biztos tudok ugyanolyan kellemetlen lenni, mint ő. Mégiscsak a részem – kezdtem össze-vissza csacsogni zavaromban. Szívem szerint ujjaimat tördeltem volna, ha nem lettem volna hozzátapadva Kainehez. Így viszont csak bal kezemmel ténykedtem. Rásimítottam vele Csodapók alkarjára és jobb híján azt simogattam, mert valamit kezdeni akartam a mancsommal és mást aligha tudtam alkotni vele.
– Ez egyszerű! Ha valami váratlan baj történik, akkor tudok szólni neked! Gwent szégyenszemre nagyon elhanyagolod, így nem hagyatkozhatok kizárólagosan a telefonodra. Mi pedig továbbra is a HYDRA bögyében vagyunk, bármikor történhet bármi! – Engem nem zavart, hogy az orrára kellett kötnöm az indokot. Számos okot tudtam volna még találni rá, de egyelőre megelégedtem ezzel, a többit majd akkor fogja megkapni, ha elmondja merre leledzik.
A lelkembe maró szomorúság miatt alig érzékeltem, hogy elhagytuk a várost és az urbanizációt felváltotta a természet látképe. Csak a távolból lehetett itt-ott kiszúrni égbetörő épületeket vagy a füstölgő gyárkéményeket.
– Szóval… nem mennél vissza? – szipogva tettem fel a kérdést. Mintegy megerősítés gyanánt, hogy jól érettem, amit mondott és nem csak a képzeletem játszik velem, hogy azt halljam, amit szeretnék?
Apró mosolyt csalt az arcomra az idézett Disney szöveggel. Azt szokta mondani, hogy mindenre találok találó meseszöveget. Most pedig ő jött eggyel. Túl gyorsan tanult a Padawan.
– És a családból senkit nem hagyunk magára – fejeztem be a levegőben hagyott mondatot, arcomon szétterült mosoly kíséretében, ahogy átjárt a megkönnyebbülés.
– Oh, nézd, hamarosan megérkezünk! – böktem állammal a GPS-re, ami alig néhány percet írt vissza az útból. Arrow meghallva az érkezés szót pedig rögtön talpra ugrott a hátsó ülésen és izgatottan vakkantott egyet. Ketten osztozkodtunk ezen az érzésen…

Nehéz volt nem hibáztatnom magamat, amikor mesterségesen űztem. Más témában nagy örömmel keltem volna versenyre Csodapókkal, de most átengedtem a kiszámíthatatlanság trófeáját.
– Persze, hogy érdekel. Ha nem így lenne, akkor nem kérdezném! Milyen bűnözőkre vadásztál pontosan? A HYDRA tagjaira? – utolsó tippszerű kérdésemnél ösztönösen halkabbra vettem a hangomat. Nagyon is érdekelt, hogy mi volt vele ebben a három napban. Igazából minden érdekelt, ami Csodapók volt. A saját elfoglaltságommal (amit 85%-ban sírás tett ki) egyébként sem terveztem dicsekedni.
Meghökkenve vizslattam Kaine irányába, amikor kiemelte, hogy nem a képességem határoz meg engem. Olyan ritkán hallottam ezt, általában többet hangsúlyozták a képességemet, mint a személyemet ezért igazán jól esett. Utat engedtem zavaromnak és a velejáró aprócska örömnek, mely mosolyt csalt az arcomra.
Mosolyom azonban az ominózus elszólalásom után rögtön elillan. Glitch véletlen emlegetésétől a gyomrom is össze ugrott és áldottam az eget, hogy Kaine nem firtatta miről beszélek.
– Sajnálom – ajkam lefelé ívelt, amikor magát hozta fel példának. – De valahol mindig mi vagyunk önmagunk legnagyobb ellensége, akivel meg kell küzdenünk – tettem hozzá saját gondolataimat a témában. Például, ha nem gondolnám túl az erőmet, akkor nem lenne ez a helyzet talentemmel. – És erről igazán nem tehetsz. Szerintem senkitől sem lehetne elvárni, hogy ilyen szörnyű dologra tegye fel a létezését… hogy gyilkoljon – kifehéredtek a kormánykereket szorító ujjaim. Ilyenkor mindig nagy volt a késztetés, hogy meg fujtsak egy zakkant tudóst, aki rettenetesen nagy szégyen a katedrának. Akkor is, ha valahol hálásnak kellett lennem, amiért megteremtette a mellettem ülőt.
– De ezek tesznek azzá, ami most vagy és én örülök a mai Csodapóknak, akit ismerhetek – bátorkodtam ezt szóvá tenni, azzal a szándékkal, hogy jó kedvre derítsem.
– Nem is most azonnal gondoltam! Egyébként is azért vannak a barátok, hogy nehéz helyzetben segítsenek. Én örömmel támogatlak bármiben. De szerintem sokat javítana ezeken az ösztöneiden, ha nem csak rosszfiúkat agyabugyálnál napi szinten. Félre ne érts! Nemesnek tartom, amit csinálsz, akkor is, ha gyakorlatilag ez önkéntes igazságszolgáltatás. Viszont... Biztos van valami, amit szívesen csinálsz nem? Hogy szoktad elütni a szabadidődet? Szerintem érdemes olyan dologban gondolkoznod, amit hobbiként is szívesen csinálsz, mert akkor nem fogsz kiégni. Vagy egy produktív hobbi is szerintem sokat segítene ebben – nem mintha kért volna kamu doktor Morozov kezeléseiből. Önként adtam neki tanácsokat, hátha. – Nem kell, hogy jól fizessen, ha anyagi problémáid akadnának majd segítek!
– Semmi vész, akkor majd kiderítjük – ugyancsak nem tágítottam afelől, hogy segítsek neki. Ezúttal Sherlock Morozovnak csaptam fel, nyomok nélkül. – Ott voltam, igen. D-de annyira gyorsan történt minden. Nem gondolkoztam csak cselekedtem! Nagyon azon voltam, hogy rávegyelek a hazamenésre és még az sem jött össze – motyogtam el a végét leverten, fancsali ábrázattal kísérve. Abban a helyzetben rémes volt az a tehetetlenség, amivel szembe kellett néznem. – Utóhatás alatt úgy értem, hogy valami maradandó, belső folyamat, amit mi nem is látnánk, de te ettől mér érzékelsz ilyenkor. És amiről nem ártana azért nekünk is, kívülállóknak tudni – magyaráztam, habár benne volt a képletben, hogy semmi ilyesmiről nincs szó. Viszont nem akartam semmi fontosról lemaradni azzal az indokkal, hogy nem is kérdeztem rá.
Kaine életkorának kitárgyalása közben ujjaim nem tudták ereszteni a hármas számot, melyet hüvelyk-, mutató-és középsőujjam formázott mindkét mancsomon. Ez tükrözte, hogy mégis mekkora sokként ért a három év ténye.
– Január 14-én van a szülinapod? – ragadtam ki a legfontosabb részletet meghatódva. – Én is januári vagyok! – harangoztam be lelkesen. – És jövőre akkor huszonhárom leszel – nem direkt hangsúlyoztam furán a hármas szót. Na jó, egy picit igen. Valahol érdekes volt Kainenek ezt az oldalát látni, hogy így kiakadt ezen. Hiába tartja mesterségesnek az egészet, igenis látni rajta, hogy zavarja! Én pedig furcsán élveztem türelmének határát feszegetni. Még az arcom szegletében megbújó sunyi mosolyt sem tudtam elrejteni közben.
– Van felesége?! – kölcsönös meglepettséggel pislogtam vissza Csodapókra. – Még kettővel korábbi fázisban vannak nem? Még eljegyzésük sem volt, ráadásul éppen krízisben vannak – homlokomat ráncolva idéztem fel Mary Jane social médián bejelölt kapcsolatát. Tisztán emlékszem, hogy semmi sem árulkodott gyűrűről!
– A kérdésedre visszatérve: igen, beszélgettünk. Véletlenül botlottunk egymásba, mármint leginkább én belé, amikor próbáltak megkeresni – meséltem neki a random találkozónkról. – Csomó mindenről beszélgettünk. Például tudtad, hogy az itteni Pókembernek a hálója kamu? Mármint még csak nem is belőle jön. Egyébként – tétován emeltem tekintetemet Kainere –, a te hálód pontosan honnan jön ki? – próbáltam úgy tartani a kezemet, ahogy ő szokta, mikor beveti a hálóját. Persze hiába a fancy kéztartás, én semmit sem tudtam produkálni. – Megmutatod? – bátorkodtam megfogalmazni kérdésemet, csak kicsit voltam zavarban köztem. Többek között fülig pirultam és felsőm ujját gyűrtem mancsomba.
– Nagyon ciki erről kérdeznem, igaz? Nem is illendő ilyet kérni tőletek, mi? – toltam hátamat teljesen az ülés támlájának. Na szép, lehet tökre illetlenség a másik hálóvető pontjáról érdeklődni? Mondjuk nem tehetek róla! Tökre tapasztalatlan voltam ebben a témában.
Glitch pedzegetésénél kezdtem úgy érezni magamat, mint akinek a fogát húzzák. Vissza akartam nyelni a kérdést, de végül akkora csomóba állt torkomon, hogy kénytelen voltam feltenni.
– És zavar, hogy ennyire különbözünk? Esetleg miatta kerestél meg itt? – a második kérdést félve fogalmaztam meg. – Vagy komolyan véletlen volt, hogy egymásba botlottunk? – félszegen lestem Csodapók felé. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért zavart annak a gondolata, hogy esetleg a multiverzes másik kiadásom miatt vette fel a kapcsolatot velem Kaine. Oké, ha nagyon megerőltetném magamat, akkor meg tudnám. Végtére is, Pietro pont ilyen alapon vitt el anno Bayvillebe. Örültem volna, ha valami kivételesen miattam és nem egy másik editionöm miatt történik.
– Mert aggódom érted és nem szeretném, hogy egyedül legyél. Nem jó érzés magányosnak lenni – feleltem meg habozás nélkül, hogy miért érdekeltek pontosan ezek a spotok. Persze benne volt, hogy azért megy oda, hogy hódoljon egy kis énidőnek. De ettől még nem hiányzott, hogy napokra kámforrá váljon, megint! – Akkor megígéred, hogy elmondod? – kötöttem az ebet a karóhoz (na nem Arrow-t). – Szavadon foglak! – meg is tettem a mentális megjegyzést, hogy sátorfelállítás után visszatérjünk rá.
– Hát… Ő úgy tudja, hogy… hogy akik egy másik világból érkeztek, nekik „vissza kell térniük előbb vagy utóbb” – kölcsönöztem szó szerint Mary Jane szavait, noha jóval keserűbb hangsúllyal idéztem. Ujjaimmal rajzoltam idézőjelek a levegőbe, hogy tükrözzem nem én fogalmaztam így.
– Szerinte kéne beszélnünk valakivel a Mágiaügyi Minisztériumból, mert ők a szakijai az ilyen dolgoknak. Állítólag mindenkinek megvan a maga helye a saját világában és nem normális dolog egy másikban léteznie. És minél többet van itt valaki, aki nem ide tartozik, akkor előbb utóbb valami rossz fog történni – fájt minden egyes szót kimondani. Szemeim önálló életre keltek és mintha nem sírtam volna ki őket kiszáradásig az elmúlt apokban, most újra nedvesség forrásra találtak.
– A helyi Harry Potterek sem arról híresek, hogyha anomáliát találnak őket békén hagyják – révén Pietrot is ők keresték fel, nekik segített megmenteni a világot, amikor meghalt.  
Éreztem a szemem sarkába gyűlt könnycseppeket, melyeket kevés sikerrel próbálkoztam elpislogni. A puszta gondolat is frusztrált, hogy Csodapók kisétál az életemből és a hiányával kell tovább élnem.
Utáltam ezt az érzést.
– Kaine, én nem akarom, hogy el kelljen menned. Akkor sem, ha rosszat jelent a mi világunkra – vettem akadozva a levegőt szavaim között. Azt a szcenáriót számításba sem vettem, hogy esetleg mégis haza akarna menni.

Csendben hallgattam Csodapók részletes idézetét Lilitől a “ki mit hitt”–tel kapcsolatban. Nos, a különféle hiszékenységek elképesztő módon végig gyűrűztek abban a helyzetben, egészen fals képeket alkotva mindkettőnkben. Szédelegtem a záró akkordtól, önkéntelenül is felhúztam magamat a feltételezésén, holott szinte ugyanezt gondoltam. Vagyis azt, hogy Kaine talán soha többet nem akar látni azokután, amit tettem...
– Jaj, de buta vagy Csodapók! – fakadtam ki úgy, mintha ez még kellene a tényleges megkönnyebbülésemhez. – Tudod, hogy mennyire aggódtam érted?! Nem tudtam, hogy jól vagy-e, netán fáj-e valamid miután megráztalak, van-e mit enned és hely, ahol kényelmesen tudsz pihenni vagy legalább tető a fejed felett? Miért ne akartalak volna látni?! Lilinek igaza van, tényleg félre értettük egymást! – tenyerembe temettem az arcomat. Magasságos egek, hogy tudtunk ennyire elkommunikálni egymás mellett?!
– Soha többet ne szívódj fel szó nélkül, oké? – pillantottam felé, ellenkezést nem tűrő hangon. Talán kicsit szigorúra vettem a figurát vagy túl követelőzőnek? Bakker, ebben a pár napban majdnem beleőrültem az aggodalomba, ez most igazán belefért! – Különben... – kezdtem bele korábbi hevességemhez képest határozottan megenyhülve –, merre voltál az elmúlt napokban? – El se hiszem, hogy volt bátorságom feltenni a kérdést! – Persze nem muszáj elmondanod, ha nem akarod! – tettem hozzá gyorsan.
Fájdalmasan húztam el a szám, mintha Kaine megjegyzésével gyomron ütött volna. Csoda képesség. Nem tudtam nem arra a pillanatra gondolni, amikor Pietro összenyalábolt az utcáról és a talentemben rejlő hasznosságáról magyarázott. Próbáltam az ebből eredő feszültségemet nem kimutatni, hiszen nem Kainenek szólt, nem tudhatott erről. De a témára szánt vállrándításom így is kellően merevre sikerült.
– Többen mondták már ilyesmit nekem, de én akkor sem érzem csodának. Nem ezt a részét – jegyeztem meg keserű szájízzel. – Lámpát távolból felkapcsolni? Webet böngészni ott és amikor akarok? Igen, azok mind kényelmesek. Hasznos? Nem kimondottan, de nekem igen. Úgy rázni, mint egy konnektor és az okostelefonok bánatát hallgatni éjjel-nappal? Na, azok már kevésbé csoda kategória – borzongtam meg az utóbbin. Főleg, amikor képtelen vagyok elszigetelni tőlük a tudatom.
A menekülős hasonlatra kényelmetlenül fészkelődtem a székben.
– Nem elfutni akarok! – jelentettem ki. Oké, csak azért zavart a hasonlata, mert igazából volt benne ráció. – Szerintem nem szégyen erőt gyűjteni és kicsit várni, hogy fejben is ott legyél, legyek. Rajta vagyok, hogy megbarátkozzak vele, de tényleg nem hiszem, hogy minden részével menni fog. Még. Most biztos nem. Ezt Glitchnek is mondtam már – szerencsétlen elszólalásom miatt elhallgattam egy pillanatra, hogy gyorsan túllendüljek rajta valamivel. – Esetleg tapasztalatból mondtad? Neked is volt valamid, amivel nehezen néztél szembe? – nem tűnődtem sokáig azon, hogy mennyire indiszkrét részemről erről kérdeznem őt. Jobban érdekelt személye, mint Glitch kiteregetése. Nem találtam alkalmasnak. Az általam tett éles kanyar után igazán nem hibáztatnám azért, ha inkább ő is skippelné csevegésünk ezen felét.
– Nem úgy vagyunk beállítva, hogy ne tudjunk érezni. Az emberek alapvetően társas lények, szóval nem tudom, hogy warren miben reménykedett – úgy döntöttem, hogy ettől a perctől fogva nem vagyok hajlandó személyként gondolni erre a tagra. Ha írásban beszélnénk most, tuti, hogy kisbetűvel jegyezném le a megszólítását.
– Én például olyan alapvető ismeretekre gondoltam, amivel normál esetben évekig tömik az agyunkat az iskolapadban – hirtelen nem tudtam mit mondhatnék a bérgyilkos témára. – És mennyire szereted csinálni? Gondolkoztál esetleg azon, hogy hivatást váltasz? – kérdeztem rá óvatosan.
Csodálkozva hallgattam, amikor azt ecsetelgette, hogy őt így rakták össze eleve. Gondoltam arra, hogy mondhatnék pár biztató szót, viszont nem igazán jött ki más belőlem a hűha érzés miatt, mint:
– Oh... – Gratulálok Morozov, az együttérzésed fenomenálisra sikeredett. Bár talán jobb is volt, hogy most csendben hallgatok és minél többet megtudok róla.
– Szóval így lettél szabadúszó? Mi történt a másik klónnal, aki... „tökéletes” lett. Jaj, de utálom ezt a bekategorizálást. Szerintem te így vagy tökéletes, Kaine – lehet, hogy nem ezt akarta hallani ebben a pillanatban, de én akkor is szerettem volna ezt leszögezni. – És akkor ez az állatias ösztön, amit az imént említettél... Ennek is köze volt ahhoz, ami az Egyetemen történt vagy ez teljesen más? Mit gondolsz, mennyire kellene azzal számolnunk, hogy esetleg eluralkodna rajtad ismét? Szokott lenni valami előjele, netán hirtelen történik? Utóhatása szokott lenni? – faggattam. Nem azért, mert nem bíznék benne! Csak szerettem volna megragadni az alkalmat, hogy mesél magáról. Amúgy sem ártott, ha tudjuk mire számítsunk legközelebb. Örültem volna, ha máskor nem ér ekkora meglepetés.
– Lehet? Nem tudom – komolyan tanácstalan voltam miért pont rám hallgatott volna. – Ha te sem tudod, számomra még nagyobb talány. Tényleg csak arra tudok gondolni, hogy valójában le akartál koptatni. De ezt már tényleg nem tudjuk már meg. De ha a jövőben megismétlődne, akkor majd hangosabb leszek, hátha segít – határoztam el magamat. Noha nehéz volt elhinnem, hogy a magasabbra tekert hangerőm lenne a nyitja a dolognak.
És a hab a tortára csak ezután érkezett… Nehezen sikerült feldolgoznom tényleges korának tényét. Annyira, hogy majdnem meg is öltem magunkat! Ezután dukált a volántól való eltiltás.
Kaine korokkal dobálózott, a kusza fejem viszont csak annyit fogott fel belőle, hogy a nyolcból ötöt még el is tűnt, ami egy kivonásos művelet. A drasztikus csökkenés pedig egyenes aranyossággal növelte a sokkhatást, mely éppen átjárt.
– Három… HÁROM éves vagy! – nyögtem ki a kalkulációt megkésve, mint egy végét járó számológép. Komolyan egy háromévesnek a fenekéről áradoztam?! Ki se akarom számolni a korkülönbséget közöttünk. Még, hogy akarom… Nem is merem!
Mélyen Csodapók szemeibe néztem, miután nem tervezett elindulni. Konokul kitartott amellett, hogy most vagy soha tisztázzuk a kor kérdést. Emiatt elég komolynak ítéltem a témát ahhoz, hogy egyenest rá nézzek. Mindeközben keringőt járt a fejemben a nyolcas és a hármas szám.
– Nehéz elvonatkoztatnom – vallottam be. Bár tény és való volt, hogy külsőre jócskán messze volt a tényleges korától. – Mármint oké, mindenki annyi idős, ahány évesnek érzi magát. Viszont nehéz azt mondanom, hogy húszon-akármennyinek látszol, mert nem tudom eldönteni, hogy ez önmagam megnyugtatásának szól vagy a valóság, mert ugyebár a te esetedben határozottan mást ordítanak a számszerű tények. De hé, a legszexibb hároméves vagy, akit valaha láttam, ha ez számít! – próbáltam javítani a helyzeten. Szabad egyáltalán ilyet mondanom? Vagy ez már a felelősségvállalás határát súrolja?
– Tényleg ne vedd magadra, lécci! Csak ez az első alkalom, hogy ilyennel találkozom a valóságban. Eskü, hogy mindjárt túlteszem magamat rajta!
HÁROM ÉVES!
Oké, ez a mindjárt tovább fog tartani, mint hittem…
Vettem egy mély levegőt.
– Te mennyinek érzed magad? – tettem fel az ominózus kérdést. Jobbnak tűnt megkísérelni tiszta vizet önteni abba a túl csordulásig telített pohárba. Tisztázza Csodapók! Inkább igazodok ahhoz, amit szeretne, mint a hároméves tényéhez.
– Igen, hallottam erről a fura szokásáról – bólintottam rá, amikor magától felhozta az elvonulást. Szóval Mary Jane jól tippelt, komolyan van hasonlóság Kaine és Peter között. – Ráadásul megbízható forrásokból, egy igazi egy igazi Pókember szakértőtől – fűztem hozzá.
– Áucs, nehéz nem magamra vennem, mikor valakihez hasonlítasz – emeltem mancsomat szívem fölé, mintha komolyan fájdalom járt volna át. A művelet közben ráharaptam az alsó ajkamra, ezzel megkísérelve visszatartani a kikínálkozó kérdésemet. Mondanom sem kell, hogy nem jártam sikerrel. – Az ottani Glitchre gondolsz, igaz? – mármint anno mondta, hogy ismerte és rá biztos hasonlítok, gondolom.
– Megbocsátok, de csak egy feltétellel! – nem érdekelt, hogy mennyire van kijelentésemnek zsarolás szaga. Hiba lett volna nem kihasználnom a high ground-ot, még Kenobi mester is büszke lenne rám. – Ha elmondod hová szoktál ilyenkor elvonulni! – úgy éreztem, hogy ilyen praktikák nélkül nem juthatok ilyen személyes infókhoz róla. Nekem pedig minden vágyam volt megtudni azokat a lehetséges spotokat, ahova ilyenkor elvonult.
– Bevallom, hogy én egy ponton már azt hittem visszamentél valahogyan a saját univerzumodba, mert megtudtad valakitől, milyen következményei lehetnek a mi világunkra az ittléted… – jegyeztem meg keserű hanggal. Tök sokat járt ez a forgatókönyv a fejemben, jó volt kimondani és elejét venni.
Na és mi lesz akkor, Morozov, ha tényleg haza akar menni?
Próbáltam nem a fejem hátsó felében felcsendülő kicsi, gonosz hangra figyelni.

– Szóval igaz, tényleg pletykálnak! – megrökönyödve szusszantam fel. Kaine hallgatásából nem tudtam másra gondolni, mint erre.
Hallottam közben, hogy kijelentette Lili mondott neki ezt meg azt. De túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy kobakomban fellapozzam, vajon mi olyat csicsereghettem a pók spanjainak, amit méltónak éreztek továbbadni? Így felfognom nem sikerült szavai értelmét.
– Ki vele, miket mondtak a pókok? – szorítottam össze a szemeimet egy-két másodpercre. Nem voltam biztos abban, hogy valóban tudni akartam ezt, viszont már késő volt visszakozni. – Szögezzük le, hogy általánosságban tartom szépnek a fenekedet, oké? Mármint az általánoshoz képest szebb és ez tök normális elismerés, szerintem. Tök lakótársi viszonylatban értettem! Vedd egy kedves baráti bóknak, oki? – hadartam el zavaromban. Mély levegőt vettem, hogy hozzáfűzzek még valamit az ingyenélő pókhadról, de közben eljutott tudatomig nem is a nyolclábú haverjai beszéltek, hanem Lili.
– Várj, azt akarod mondani, hogy Lili… – szám elé emeltem jobb mancsomat.
Vajon gáz lenne kiugrani az ablakon, hogy Bond elé vessem magamat?
– L-Lili ilyesmit nekem is mondott! – mondtam úgy, mint aki fél perccel ezelőtt nem is égette be magát a popókkal. – Vagyis olyasmit, hogy beszélnünk kéne, mármint te és én. Hogy értette, hogy félreértettük egymást? – kérdeztem vissza tanácstalanul. De komolyan, mit érthettem volna félre? Megráztam, megharagudott, meglépett. Tiszta sor az egész és egyáltalán nem láttam okot arra, hogy hibáztassam ezért Csodapókot.
– Nem hiszem, hogy ebben meg akarok egyezni. Hálás vagyok, hogy felajánlottad, komolyan! Nagyon köszönöm… De tényleg veszélyes ez a skill-em, folyton az van vele, hogy a képességem irányít és nem én őt. Sőt, abban is tisztában vagyok, hogy mekkora fájdalommal jár. Tapasztaltam. Te is tapasztaltad. Senkinek sem kívánom azt a fájdalmat. Neked sem! Még egyszer nem – önkéntelenül is az alkaromra simítottam, ahol azt a heget viseltem, melyet egyszer zabolázatlan talent-em okozott. Gyomorgörcsöm támadt, ahogy felötlött bennem az emlék.
– Jaj, Kaine, úgy sajnálom! – szám lefelé ívelt, amikor kijelentette, hogy nincsenek szülei. Szerettem volna valami vígasztalót mondani, de nem igazán tudtam mi állja meg itt a helyét. A pro és kontra mennyisége ez esetben eléggé aránytalan volt. – Szívesen mondanám, hogy gondolj a jó oldalára: nem volt kik megmondják neked a tutit és sosem kell megtapasztalnod milyen elveszítened őket – nehéz volt nem magamból kiindulnom, hiszen az általam szerzett tapasztalatok voltak a fő forrásaim.
– De biztos nem lehet könnyű „kilógni” – eltartottam mutató-és középsőujjaimat a kormánykerékről, hogy le ne hagyjam az idézőjeleket a hangsúlyom mellett. – Sokan nehezen fogadják el, ami nem a megszokott és azt kinézik. Gondolom nagyon nehéz. Sajnálom, hogy nem volt lehetőséged megtapasztalni milyen családban felnőni – pillantottam együttérzőn Csodapókra.
– Nem kell szerénykednek a tudásoddal előttem! Gondolom, hogy sok mindent tudsz, ha már az alapvető tanulási metódust ki kellett hagynod – ez is valahol menő volt… illetve kár is. – Nagyon bánod, hogy nem volt lehetőséged csomó dolgot megtapasztalnod a saját bőrödön? – kérdeztem rá óvatosan. Lehet, hogy valahol buta kérdés volt. Azonban simán benne van a pakliban, hogy örül, amiért kihagyhatta például azt az átkozott tinikort. Én is örülnék ennek a partnak, de kizárólag csak ennek!
Profi módjára fullasztottam le az autót Kaine válasza miatt a pirosnál. Vele ellentétben én nem tudtam ettől a ténytől mosolyogni.
– Lombikból? – kérdeztem vissza döbbenten, miközben azon szorgoskodtam, hogy felébresszem újra Bondot. – Semmi béranya vagy ilyesmi? – fogalmam sem volt arról, hogy miként megy ez pontosan. Nem az én szakterületem volt.
Elérzékenyülve fordultam Csodapók felé. Hogy az utat kéne néznem? Lehet. Sőt, tuti! De most sokkal jobban érdekelt, amit mesélt. A kapszuláról, az első szavairól, ami egy megszokott forgatókönyv szerint általában kimerül egy „anyában” vagy egy „apában”. Ő pedig már akkor is Peteren kattogott.
– Hát, legalább nem voltam mainstream-ek az első szavaid? – próbáltam meg oldani a feszültséget. Be kellett látnom, hogy elég béna próbálkozása volt. – Szóval tényleg azért „teremtettek”, hogy megöld Pókembert? – kérdésem közben arcomról lefagyott a mosoly és beestek vállaim. – De miért? És később kiderült, hogy miért nem hasonlítasz rá? – faggattam a részletekről. Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg ilyen mélységekbe nem is szeretne belemenni.
– Úgy érted, hogy eddig sosem tudtak kizökkenteni? – tűnődtem el válaszán. – Uh, akkor gondolom felesleges megkérdeznem, ha legközelebb előfordulna ehhez hasonló, akkor miként tudunk visszahozni fájdalommentesen? – sóhajtottam fel leverten.
– Egyébként nem tudom mit mondhattam, amivel majdnem magadhoz tértél. Lehet, hogy túl idegesítő voltam és be akartál igazából olvasni nekem? Sosem tudjuk meg. Jobban belegondolva, ez a legközelebb is menne. De inkább ne legyen legközelebb – fa hiányában lekopogtam az államon.
A fél kézzel fogott kormánykerék miatt nehezen tartottam egyenesben az autót. Emiatt leírtam Bonddal egy éles S betűt az úton, közlekedő társaim legnagyobb örömére és Arrow legnagyobb bánatára. Kiskutyám panaszosan vakkantott a hátsóülésről. Upszi!
– 2017… – elhűlten ismételtem el az évszámot. A huszonhét még hagyján, az tűnt olyan soknak. A huszonkettő egész közel volt jelenlegi koromhoz. Viszont a valóság… – AZT AKAROD MONDANI, HOGY HIVATALOSAN CSAK NYOLC ÉVES VAGY?!
A sokktól majdnem megöltem magunkat!
Szerencsére Kaine nem vitatkozott a helycserével kapcsolatban. Bár olyan határozottan akartam azt az anyósülést, hogy egy hadsereg sem tudott volna megállítani a megszerzésében.
Agyam továbbra is a számmisztikán járt, mikor beültem a kikövetelt helyre. Akkor a fenék-bókos kommentárom igazából felért egy pedofil megjegyzéssel?! Ez nagyon durva mélység, Morozov!
Remegő kezekkel állítottam be mobilomon a GPS-t, hogy Kaine biztosan oda találjon úticélunkhoz.
– J-jól vagyok. Hogy ne lennék jól? Minden príma! – kínos nevetésekkel öleltem át magamat karjaimmal. Miket beszélek? A nyolc még csak nem is prím szám! – Szent ég, hivatalosan idősebb vagyok nálad! Mármint a pittyenéssel együtt nem is kicsit!! – dőltem hátra, szép lassan lecsordogálva az ülésben. Liliomtipró vagyok azzal, hogy megbámultam a felsőtestét, a popó-kommentárommal. Jesszuska!
– Nem sok, csak sokk – szusszantam fel, kezeimbe temetett arccal. És egyáltalán nem Csodapókban volt a hiba!
– Dehogy akarlak kitenni! – kezeim arcom két oldalára csúsztak, hogy kilássak és megbotránkozva nézhessek rá Kainere. Mégis honnét szedte ezt az ötletet? – És nem csak azért, mert estélytelen, hogy én innen egy métert is elmozduljak Bonddal, mert megbüntetnének. Hacsak nem akarod hagyni kirándulást annak tudatában, hogy már tudod tök öreg vagyok hozzád képest… – nyögtem fel, ahogy ezt kimondtam. – Én továbbra is szeretnék menni – fűztem hozzá. Kiskutyám vakkantása hátulról szintén felért egy igennel. – És Arrow is – emeltem ki őméltóságát.
– Warren meg nyaljon sót! – fújtam fel arcomat, miközben rendesen felültem az ülésben. – Legszívesebben áthajtanék rajta Bonddal! – puffogtam. – Miért akart kidobni, mert nagyobb lettél és fessebb, mint Peter Parker? – oké, utóbbi szubjektív szempont.
Vettem egy mély levegőt, hogy véget vessek gyilkos szándékaimnak és Kaine felé fordulva visszatérjek beszélgetésünk eredeti témájához.
– Megmentetted az életemet, ráadásul nem is egyszer. A barátomnak tartalak, Kaine – nyúltam át a térfelére és ha még nem vezetett, akkor megfogtam a felém eső kezét. Ha már útnak indultunk volna, akkor combjára helyeztem mancsomat. – Nem dobnálak ki azért, mert egy lombikban születtél, kapszulában neveltek, beépített wikipédiád van a fejedben és mind ez az egész nyolc éve történt, abból a célból, hogy kivégezz egy önkéntes bűnüldözőt – ráztam meg a fejemet határozottan. – Szerintem senkit sem illik megítélni a múltjáról, ha így tennék az, hidd el, roppant nagy képmutatás lenne tőlem. Másrészt számomra sokkal fontosabbak a jelenbéli tettek – sorjáztam a miérteket, mielőtt rákérdezne.
– Komolyan olyannak nézel, aki ilyesmi miatt megszakítja veled a kapcsolatot? – kérdeztem vissza fájó mellkassal. Nem tudtam eldönteni, hogy haragudjak, sértődjek meg vagy inkább vonuljak hátra kiskutyámhoz sírni, amiért ilyesmi feltételezhető rólam. A legkevésbé sem akartam, hogy ilyeneket gondoljon rólam Csodapók.