Hosszas nap után másra sem vágyna az ember, mint egy tesztre, nem? Nem is tudom, csak én vagyok túl lelkiismeretes, kíváncsi vagy a jó ég tudja, de le akarok futtatni egy ellenőrzést a nem is olyan régen megkaparintott fegyvercsodán. Vacsi után így a cuccaim közül magamra kapkodtam valami kinti hacukát, nyakamba vettem a várost és útba ejtettem azt a raktárat, ahol rejteteggem a masinát. Igazából most, hogy volt hová hazahozni, el is rejthettem volna a lakás részein darabokban és akkor nem kellene időnként lellenőriznem, mizu vele.
Hamarosan a kezemben volt a jókora fegyver, amit már a folyosón kapcsolgattam fel. Csak egy teszt, meg akartam nézni, hogy tényleg ennyire hülye vagyok hozzá, vagy csak valamit kihagyok? Sosem lehetek ezzel elég óvatos odakint és nem akarok kockáztatni.
A lépcsőházban végigsétálva fel sem néztem igazán a kezemben tartott jókora darabról, csak a fel-felerősödő fények jelezték azt, hogy haladok előre. Szeretem a folyosók elrendezését, kivilágítását, nem is tudom olyan hangulatos és mégis titokzatos. Vajon sokan ezt ki is használják?
Zene szólt parányi fülesemben még akkor is, amikor a lakásba beérve semmit fel nem kapcsolva haladtam egyenesen a szobám felé. Nem akartam nagy feltűnést. Csak pár perc, már készen is leszek.
Volt már dolgom orbitálisan lassú, kiöregedett gépekkel is, aminél voltaképpen majd' megharaptam valakit, mire sikerült életre imádkoznom. De talán most lassan ezeknek a gépeknek szívét-lelkét is megismerem. Nálam nem ott fejeződik be a dolog, hogy elsütöm. Elvégre ha valahol ott ragadok, nekem is tudnom kellene kezelni a meghibásodásokat, nem? Vagy tán régi vágású vagyok és ez ilyen rigolyám.
Több sikertelen próbálkozás után végül csak feladtam, szétszereltem és több darabban megpróbáltam elpakolni többek közt a jókora vázában a lakás központibb részén, némely apróbb részét pedig jobbnak láttam magamnál eltenni az éjjeliszekrény gyomrába. Végül csak lefeküdtem aludni.

Aludni kifejezetten szerettem, akár délelőtt tízig, tizenegyig is. Túlságosan hozzászoktam az éjszakai léthez ahhoz, hogy korán kidőljek, többször tett inkább jót egy séta valahol vagy egy kis éjszakai nyomozás, mások lekapcsolása, kiiktatása. Arra figyeltem, hogy sose vonjam senkire se a figyelmet, főleg ne magamra. Kénytelen voltam egy kicsit kisebb tételbben játszani, mint eddig. A végtelen öldöklésnek búcsút mondhattam, ha maradni szerettem volna. Márpedig teljesen mindegy volt, hogy mennyi időt töltöttem el itt, még mindig nem sikerült rájönnöm arra, hogy mégis mi késztetett arra, hogy olyat lépjek meg, ami nem számomra kifizetődő, hanem másnak, mondjuk egy élettel.
Amikor az ébresztő szokott szólni, sokszor fordult elő, hogy a szokásosnál jobban csaptam az órára, így hogy megspóroljam az újabb és újabb elromlott kütyüt, átálltam a magamtól ébredésre. Emiatt nem kicsit rántott ki az álomból Romy hangja, amint épp a nevemen szólít. Egy ideig csak meredtem rá kitágult szemekkel, a reggeli sokk jeleivel és próbáltam felfogni, hogy mit akar. Ha nem tartottam volna kordában a reflexeimet, akkor még az is meglehet, hogy inkább a plafonon kötök ki ahelyett, hogy próbálom felfogni a jelenetet. Nem volt szokása rám rontani, hacsak nem valami nagy gáz lenne. De ahogy láttam az ajtókeretből, nem robbant fel mögötte a lakás, szóval nem értettem a hirtelen érkezését.
- Baj van? Milyen vörös kód? - szólaltam meg végül tök rekedtes hangon, miközben próbáltam feltápászkodni is és tényleg felfogni annak a hosszú monológnak az értelmét, de leginkább mégsem az ragadta meg a figyelmem, hanem a kezében szorongatott fegyver. Mindjárt nem voltam olyan álmos és tüdult azonnal minden egyes szava az agyamba a felismeréssel együtt. Esküszöm ez jobban ütött, mint a kóla.
- Várj, te megtaláltad a darabjait is? - kezdtem elveszteni a fonalat. Hadovált itt Fitzroyról, a jövőről, a fegyverről, rólam, a kémekról... Mi a franc? Kezdett összeállni, hogy mi baja volt tulajdonképpen, de még mindig azon voltam a legjobban elhűlve, hogy ezeket elvileg elég gondosan rejtettem el és most megtalálta. Ha tippelnem kellene, akkor a kutya tuti benne volt. Az jobban aggasztott, hogy esetleg megrágcsálta és nem tudom megcsinálni. Nem értettem olyan masinákhoz, amikkel nem találkoztam, az ide pedig édeskevés volt, hogy nagyjából meg tudjam tippeli, mi szerint van összerakva. Hisz még nem is használtam.
- Csak akartam használni. - ezzel elismertem, hogy megpróbáltam működésbe hozni, de valami lépést biztosan kihagytam, hogy nem tudtam vele lőni. Pedig ahogy többször átnéztem, biztosan nagy pusztítást tudna végezni. A magyarázkodáshoz pedig még csak hozzá se szagoltam, amikor a kezembe nyomta a darabot. Ezt speciel tényleg épp abba a ronda kaspóba rejtettem el, remélve, van annyira nagy, hogy majd jól eltakarja. Meg a nagy büdös fenét.
Tekintetem végül felemeltem a darabkáról a lassan paradicsom színben pompázó Romyra, azon tűnődve, hogy hová hussant az előbbi határozottan félreérthetetlen haragja és vette át a helyét valami egészen nonszensz viselkedés. Ha most megzavarodott attól, hogy kém vagyok-e vagy sem, akkor alighanem ezt jobb lenne gyorsan letisztázni. De a kérdése mégsem illett annyira ide a többihez.
Most hogy jött ide a pizsomám?
- Nekem van pizsomám? - kérdeztem vissza még mindig egészen értetlenül. Nem eresztettem el a darabot, mert még itt ólálkodott egy túlzottan lelkes négylábú, aki a takaróm csücskével kezdett el szemezni, mondhatni épp kóstolgatni, gyanítom belefeküdni óhajtott volna. Velem teljesen más játékszabályokat próbált meg kialakítani, mint amikhez eddig szokott. Talán mert ennyire új voltam neki vagy csak a türelmemmel játszott szándékosan.
- Kifelé, Arrow! - sziszegtem a kutyának ellenkezést nem tűrve és az ajtó felé mutattam. Nem szerettem beereszteni, még azt a kevés cuccomat is képes volt ellopni valahová magának, amit itt tartottam, semmi kedvem nem volt kihorgászni a szájából.
- Oké, kezdjük elölről. Te miért matatsz a kaspóban? - összefontam a kezeimet magam előtt, ha most ő jött és feltett egy tucat kérdést, nem is kérdést, feltételezést, akkor én is fel fogok.
- Másrészt miért feltételezed azt, hogy én valami őrült időutazónak kémkedek? - ez már inkább érdekelt, mint az előző. Látva az arcát azonban jobbnak éreztem tényleg felöltözni. Sosem értettem, miért váltok ki emberekből fura reakciókat csak azért, mert nem fedett tetőtől talpig ruha. Ez nála hatványozottan igaz volt. Elvégre mindenki valahogy így nézett ki ruha alatt, nem? Igaz, némi eltéréssel...
- Tudom, hogy a jövőből jött, úgy kaptam. Csak még nem jöttem rá, hogy miként működik, Bishop nem tájékoztatott erről... - tettem hozzá, miközben végül felé megindulva - mert hát mégis csak mögötte volt a szekrényem - megkerültem őt, hogy valami nadrágot meg pólót felhúzzak magamra.

Nem vártam, hogy megmagyarázza, mit jelentett a vörös kód. Elég gyakori használata volt mindenfajta bevetési procedúrának ahhoz, hogy tisztában legyek vele. Azt nem értettem csupán, hogy mi történt, miért rontott ilyen nagy robajjal, kutyástul rám. Mintha égett volna a lakás, de minimum megtámadtak volna minket. De akkor meg miért nem riasztott a megérzésem, hogy baj lenne? Tele voltam egy halom kérdéssel így kábán, egy értetlen fejcsóválásra futotta válaszul neki.
Mindjárt másképp festett a szitu, amikor megláttam a fegyverdarabot a kezében. Szóhoz azonban továbbra sem jutottam, mert végtelenre eresztett teóriáit - ami már lassan súrolhatta is volna a vádaskodás határát - kezdte elcsetelni, nem is igazán higgadt állapotban. Nagyszerű, azért hoztam ide a fegyvert, hogy ne legyen senki keze ügyében, hát nem sikerült mindjárt ráhibázni, hogy hol van?
- Ki az a Reggie? - annyira kusza volt még mindig az egész sztori, hogy nem tudtam csak és kizárólag arra figyelni, a többi darabja nem lett meg, vagyis de, tudtam figyelni, meg is nyugtatott egy kissé, hogy nem ollózta össze őket és gyűjtötte olyan helyre, ahol nem találom meg. Olyan hely nem létezett ebben a lakásban, de az egész városban sem, ahol ne találták volna meg az én kis besúgóim. Most azonban nem is ezen volt a hangsúly.
- Miért, mire használjam a fegyvert, turmixkészítésre? - tártam szét hirtelen eléggé a karjaimat. Aztán csak nem értettem, de esküszöm tényleg nem értettem, miért fordult el. Oké, értettem, szabadkozott, hogy rám rontott, de egyáltalán miért vett fel a paradicsommal megegyező színt már megint? Ez biztosan összefügg azzal, hogy kellemetlen szituáció keletkezik, elvégre amikor megjöttem nyakig véres voltam, most pedig egy jövőbeli fegyvert rejtettem el a lakásán. Tiszta sor, mondjuk a többi esetet nem tudtam volna speciel mihez kapcsolni.
- Ez itt a pizsomám. - mutattam le az alsómra teljesen értetlenül, miközben próbáltam elképzelni, hogy minek is kellene nekem még pizsomanadrág meg valami póló, mint ahogy arra ő is célozgatott volna. Elvégre ő maga mondta, hogy fő a kényelem. Egy picit tanakodva oldalra billentettem a fejem, miközben ezt kifejtette, még mindig borzasztóan kíváncsi voltam, miért lángol az arca folyamat és miért kapkodja el a tekintetét rólam. A van-e rajtam valami fura kérdést egyelőre jobbnak láttam csak elodázni egy másik alkalomra.
- Gyanítom te sem ettél. - ettől nem voltam boldogabb, mert a kutya még mindig idebent randalírozott, csak épp nem az ágyam tetején trónolt, rosszabb esetben megint dobhatok ki egy cipőt, még rosszabb esetben pedig kénytelen lennék a dolgaimat kiműteni a torkából, mert néha olyan mohón tud nyelni, csodálom még nem fulladt meg.
- Akkor kiköpte a darabot? - értettem én, hogy most tagad, de ha ezen ragadunk le, hogy most eltörte-e vagy sem, akkor sosem kapok rendes választ egyetlen kérdésemre sem. Arra már kezdtem rájönni, hogy néha érdemes volt tartani az irányt, hacsak nem valami elképesztő dolgot mondott, mert akkor bizony nem tudtam volna figyelmen kívül hagyni. Az a váza egyébként sem érdekelt a legkevésbé sem.
Meg egyébként sem tudtam oroszul, így inkább nem firtattam tovább a magyarázatát.
- Láttad már... most kezdjek én is teóriázni, hogy honnan láttad? - kölcsön kinyír néha visszajárt, ebben a lakásban ezt márpedig szerették alkalmazni, főleg Laze, így én is hamar rákaptam. Tényleg érdekelt, honnét ez a pontos érdeklődés a fegyverről és felcsillant a remény is, hogy talán azt is látta, hogy működik. Mindannyiunk közül ő értett egyáltalán bármiféle masinához, ami csak kapott egy kis elektromos töltetet, de főleg azt.
- Igen, Bishop. És igen, ismerem. - nem voltam a legbőbeszédűbb, de öltözés közben nem akartam úgy beszélni, hogy a felét nem is értette. Így amikor végre a felsőt is magamra kaptam, csak odasétáltam mellé és én is leültem az ágyra. Alighanem több megválaszolatlan kérdés várt még ránk, mint amennyit ki tudott ejteni a száján.
- Fogalmam sincs, de tudom, hogy a jövőből jött és amikor találkoztunk, egy hullát tologatott bevásárlókocsiban egy sikátorban. Követtem egy darabig, aztán csak odaadta a hallgatásomért cserébe. - nem kerteltem igazából, tényleg így volt. Teljesen fölöslegesnek éreztem, hogy még itt telefonálgasson neki, így csak ráfogtam a telefonra és egyben a kezére is majd lenyomtam az ölébe.
- Azt mondtad, bízol bennem és csak teóriákat gyártasz. - pillantottam rá egy kissé korholóan. Én nyílt lapokkal játszottam, nem telefonnal meg mindenféle fantazmagóriával. Néha eldobtam attól az agyam, hogy mennyire végtelen fantáziával áldotta meg az ég.
A reggelit jó ötletnek tartottam, így csak bólintottam a felvetésre, szúrósan Arrow felé néztem, hogy ő is feltápászkodhatna mind a négy tappancsán és kioldaloghat, mielőtt még megint a grabancánál ragadom meg és rakom ki.
- Megtaláltad. - vontam fel a szemöldököm eléggé egyértelmű pillantással. Nem felejtettem el, hogy azt a kaspót meg ő törte el. És azt sem, hogy mekkora feneket kerített eddig mindennek, ha bármi épsége veszélybe került a lakásban.
Végül csak feltápászkodtam és elindultam utána, gondosan behúzva a szobám ajtaját magam mögött, mielőtt Arrow visszatévedne.
- A többiek már leléptek? - tetten fel a kérdést immár a lépcsőn lefelé. Értékeltem, hogy Romy bizalmat szavazott, hogy én meséljek el mindent, bár nagyon nem akartam a részletekbe menni, de talán így volt tiszta.
- Ha jól emlékszem, épp Fitzroy fejét vágta le, gyanítom elővigyázatosságból. Megölt még egy csövest, hogy ne legyen tanú, én segítettem neki eltüntetni a hullát. - nagyjából ennyi történt, ha ez nem volt neki elég bizonyítékként, akkor gondoljon, amit szeretne, ezután Bishopot is felhívhatja.
- Jobbnak láttam biztonságban tudni, minél közelebb. Szétszedve nem veszélyes. - ahogy leértünk a konyhába, én csak kinyitottam a szekrényt, hogy leemeljem a müzlisdobozt, kezdetnek ez is megteszi tejjel. Laze kellene, hogy megigya, ha már ilyen "finomba" választott bele, de most nem tettem semmi megjegyzést.
- Szeretném összerakni a fegyvert és működésbe hozni. - tettem hozzá, miközben már javában locsoltam ki a tejet a tálkába.

Úgy néztem vissza Romyra, mintha egyszerre furcsállnám a kijelentését és értetlenkednék is, bár igazából csak nem szoktam még ennyire hozzá, hogy ő az összes elektronikát nevek szerint szokta emlegetni, nem pedig ahogy én, hogy ez itt a fegyver egy darabja. Történetesen az a része, ami a tépegységet is magába foglalta, de az már más kérdés volt ugyebár, hogy én nem neveztem nevén az emlegetett eszközöket. Nem is tudtam, hogy kívják őket, nem szoktam velük társalogni. Nekem sokkal élőbb társaságom akadt speciel a soklábúak népes táborából.
- Nekem mindegy hogy hívod. Hasznos kis ketyere. Meg tud védeni bármitől. - sóhajtottam végül beletörődően és félig belemenve a játékába. Akkor nevezzük nevén a gyereket, Reggie. Szóval Reggie a vita tárgya, vagyis jelenleg a nemtetszésé, ő sehogy nem látná szívesen a lakásban, én pedig inkább itt tudnám, ha lehet használatra készen, megszakértve.
- Igen, ennyi. Miért, mt vegyek még fel? - tényleg nem értettem, mi problémája volt azzal, hogy alsóban szerettem aludni. Néha tény, hogy elfelejtettem felöltözni és így csattogtam le hozzájuk az emeletről, de szerintem semmi ijesztő nem volt rajtam, hogy takargatnom kelljen. Másfelől egy picit szórakoztatott, hogy Romy ennyi árnyalatát mutatja meg a paradicsomszínnek.
- Mégis itt vagy és éhezel. Emiatt a... Reggie miatt. - csóváltam meg a fejem, láttam én, hogy mennyire éhes, de nagyobb drámát tolt le Arrow, hogy ne tűnjön fel az ő panasza, elvégre épp az előbb akart jól lakni a takarómmal.
- Kiköpte... Heh, még hogy kiköpte. - ideje volt felöltöznöm végre és nem hitetlenkedni egy sort ezen a füllentésen. Hogy mekkora kamu volt, te jó ég és még vissza is vágott vele, mintha ezzel ő győzhetett volna. Nem volt igazából semmi használható érvem arra, hogy miért kérjem számon rajta a füllentést, mert nem volt jelentősége, pontosabban súlya a füllentésénej. Inkább komolyabb témára tértem, ha már ennyire érdekelte a sztori. Nem hoztam fel, mert nem állt szándékomban egy random időutazóval fárasztani őket, de így elég érdekes volt a szitu, hogy ismerte ő is Bishopot. Hát még a fegyvert.
- Mint látod, oda. - elég egyértelmű bizonyíték volt egy darabja is, nem? Nem terveztem úgy kelni, hogy Romy szemez velem az ágyamnál ácsorogva, aztán az ágyon ücsörögve hosszas beszélgetésbe kezdeni, korán volt nekem ehhez, de egyre jobban érdekelt már ez a Bishop, meg a kapcsolata a fegyverrel. Voltaképpen megláttam a lehetőséget abban, hogy életet lehelhetek abba a masinába talán. Amikor pedig elismételte a saját verzióját, nemes egyszerűséggel csak bólintottam. Így volt. Ha nem hiszi el, nem tudok még mit mondani. Nem volt rám jellemző, hogy fölöslegesen koptassam a szám.
- Nemrég jöttem ebbe a világba, amikor találkoztam vele. Nekem úgy tűnt, hogy ő sem evilági, ezért követtem. Pedig más terveim voltak akkorra, Peter Parkert akartam felkeresni. - jegyeztem meg úgy, mintha épp arról beszéltem volna, hogy miképp készítjük a spagettit. Végülis azt is trancsírozhattam volna, ha nagyon akarom. De nem akartam eltérni a témától, sem fölöslegesen untatni őt.
- Mesélhetnél a videóról. - tértem végül a tárgyra. Reggie ide vagy oda, az jobban érdekelt, mint a gép "lelki élete". Néha talán túlságosan lényegre törő voltam, de ehhez szoktam hozzá, elvégre vallatni sem barátilag kellett elcsevegni.
Oké Kaine, ez itt nem egy vallatás és nem fog senki meghalni, kicsit fogd vissza magad.
- Akkor miénk a lakás. Tényleg mesélhetnél a saját tapasztalataidról ezzel a Reggie-vel. - helyeseltem, ahogy nyugtázta, hogy nincs itt senki. Úgy sokkal macerásabb volt összerakni a fegyvert, ha speciel Laze épp áriázott volna arról, hogy mennyire helytelen ezt megcselekedni. Mintha őt nem érdekelné sok minden. Engem meg ez érdekelt.
Csak megtorpantam mellette, ahogy a lépcsőhöz értünk. Kérdőn pillantottam rá, aztán kapcsoltam, hogy talán egy kicsit túl vizuálisan képzelte el a jelenetet. Engem sem szokott érdekelni a nézőközönség, pont ahogy Bishopot sem azon az éjjelen. Egyébként is ha csak eltakarította a szemetet, az nem számít.
- Nem különösebben avatott be, csak azt mondta, hogy ez a fickó veszélyes. Most pedig megfosztotta a valójától. - vontam vállat. Nem voltam a szó szerint visszaidézők királya, de a lényeg átjött nekem. Valakit idődimenziókon keresztül üldözött, hogy aztán lepuffanthassa. Biztosan rossz fát tett a tűzre talán az egész emberiséggel szemben.
- Mert érdekel, hogy mit tud. - telepedtem le az egyik székre, ahogy hagytam Romyt közben érvényesülni a kutyaetetésben. Arrow addig sem az én lábam körül sündörgött, mint újabban nagyon megszokta. Nem akartam hazudni, nem láttam értelmét. De nem egészen értettem ezt a hirtelen fegyverfóbiát.
- Ki szoktam, de szerintem te ezzel pontosan tisztában vagy. Nem szoktam a bajt hozni rátok, ezzel meg én vagyok tisztában, első számú házirendi pont. De nincs más tervem vele, csak érdekel, tudod a fegyverek érdekelnek, így vagyok bekötve. - csak hogy tudja, szoktam ám olvasgatni a hűtőn a papírt. Még ha nem is értettem egyet egyes elemeivel, mi több, be sem tartottam őket zömmel, azért tényleg figyeltem arra, hogy rájuk ne hozzak senkit. Ha így lett volna, készségesen takarítom el azokat is magam után.
Őszintén szokatlan érzés volt hallgatni azt, amit mondott. Nem szoktam hozzá még mindig, hogy valaki azzal is foglalkozott, hogy velem mizu. Ez olyan dolog volt, amit itt tapasztaltam meg és próbáltam valamiféle módon kezelni - roppant nehezen. Mégis amit levontam az egészből konzekvenciaként az az volt, hogy maguk helyzete is aggasztotta.
- Nem ütitek meg a bokátokat, ezt megígérhetem. A telefonnal sokra nem mennél, elég elvétve használom. - ha próbálkozni akart, akkor gondoltam tájékoztatom a hasztalanságáról is. Nehezen lehetett engem lekövetni, ha jártam valahol, ebben rejlett a sikere annak, hogy ne kövessenek vissza se.
- Szóval Gwen... - még egy név a megjegyezhetetlenek listájáról. Hosszasan mámultam csak Romyra, aztán végül csak Arrowra. Végülis hitelt akartam adni a szavaimnak, nem? Fogalmam sem volt arról, hogy ezzel épp hogy járok, de nem éreztem úgy, hogy elzárkóznék a beszélgetés elől.
- Miért, mit szeretnél, vigyelek magammal téged is? - aligha hittem azt, hogy erre vágyott volna. Inkább élvezte az átlagos hétköznapokat, az egyetemet emlegette egyre többször, nekem pedig teljesen másfajta életvitelem volt mindannyiukhoz képest igazából. Leginkább megszokásból.
- Szóval Bishop... - tévedtem, talán ha meg is várom, amit mond, akkor nem találgatok én is hülyeségeket. De az elgondolását azért ki kellett igazítsam.
- Össze tudom rakni a fegyvert, működtetni nem tudom. Inkább segíthetnél te ebben. - nem szerettem a többtagú egyenleteket, sőt egyenesen irritált, ha valakire mindig várni kellett, én pedig cselekvés szempontjából nem voltam sosem a legtürelmesebb.
- Mi? Velem találkozni? - ez már furcsa volt. Kifejezetten furcsa, bár ha így volt, akkor nem sejthette, hogy engem már ismer.
- Nem kérdezted. - tártam szét ártatlanul a kezeimet. Annyi mindent tudtam volna sokszor mesélni, de annyi minden nem tartozott ebbe a világba, ha pedig mégis, akkor nem akartam túlzott információáradattal elönteni őket. Mégis mit mondjak, hogy amúgy egyszer lógtam egy jövőbéli pacákkal? Ja, tiszta menő volt.
Elemeltem egy szelet gofrit, kettőbe hajtottam és már toltam is befelé a számba. Tudom, végtelenített kajapusztítóként ez nem okozott sosem gondot. De azért megcsóváltam a fejem, miközben nyaltam le a nutellás ujjam hegyét.
- Van a szobámban, de nem ott. Az egyik fiókban, egy másik a odafönt a szekrényben. - mutattam közben el a konyhaszekrény felé, ami amúgy tele volt hátul üres dobozokkal. - Hármat a kanapé fiókjában, mert sosem húzza ki senki és egyet a cipők mögött raktároztam el. - próbáltam összeszedni a helyeket, de végül csak rá sandítottam.
- Várjunk csak, te úgyis tudod, nem? - pillantottam rá jelentőségteljesen. Aztán csak megint elemeltem az újabb adag gofrit a tányérról. Rosszul jár, ha engem akar megetetni, de kimondottan tetszik, ahogy pakol elém. Elég ritka volt, hogy ilyen kevesen voltunk itt a lakásban, hisz mire én általában megébredtem, addigra Romy is talált magának elfoglaltságot és nem zavartam.
Viszont egy valami kezdte birizgálni nagyon is a fantáziám.
- Nem kell törlesztened, nem azért tettem... azt.

- Ennél egy kicsit jobban bízhatnál a képességeimben. - nem mintha olyan sokat mutattam volna belőle bármelyiküknek is, mi több, igazán éles bevetésen még nem is láttak, hacsak nem számítom bele azt, amikor elcsapattam magam a kocsival. Na akkor sikerült jól bemutatkoznom, mindjárt instant gyengélkedő. De határozottan zavart, hogy az ellenkezőjét is feltételezte. Mivel senki nem tudott erről a fegyverről a lakásban rajta kívül, aligha számolhatott bárki is vele.
- Én is így gondoltam. - a csak az olyan volt, mint a de. Mindig jött utána valami cáfolás. Az emberek annyira szerettek ezzel a fordulattal élni, én meg annyira nem. Nálam nem volt de, én többnyire tényszerűen közöltem dolgokat, bármit amit csak szerettem volna, hogy tudjanak. Oké, a kommunikáció sosem volt az erősségem, mi több fényévekre le voltam maradva mindenkitől, de mondjuk nagyon szívesen ragadnám meg bárki grabancát, amíg alkudoznak vele.
Zavart éreztem az erőben, hogy nem volt csak. Nem volt semmi folytatás, ellenben már megint vörösödött és én is úgy éreztem, hogy komoly zavaró tényezővé vált, hogy csak az alvós nadrágomban keresendő a hiba. Legalábbis a megjegyzése ezt meg is erősítette így már, én pedig azon törtem a fejem, hogy milyen értelemben van zavarban, kellemes, kellemetlen vagy még kellemetlenebb. Ehhez bevallom még nem kerültem sok hasonló szituációba és talán meg kellene kérdeznem, hogy ez normális-e, hisz Laze például egyszer sem viselkedett így.
- Bishop nem tűnt idevalónak, de most miért érdekel Peter? Nem a rokonom, véletlenül sem, ő evilági, én nem. Ő csak... nos az én világomban meg akartam ölni, itt sem érzem ezt másképp. - enyhén feszélyezett a feltételezés is, nem tehettem róla. De legalább válaszoltam és nem hallgattam, mint a kényelmetlen témák nagy részénél. A hallgatás az erősségem volt és tisztában voltam azzal, hogy ezt senki sem helyeselte a lakásban igazán, hisz a kommunikáció megoldás volt mindenre. Kivéve amire mégsem. Nekem nehogy megkeresse, mert akkor beváltom az előbb elhangzottakat. Most legalább nem éreztem folyamatos késztetést, hogy felkeressem és leszámoljak vele.
- Inkább ne! - szögeztem le sokkal határozottabban, mint az előbb. Értékeltem az igyekezetét, hisz az egészről eddig nem sok mindent tudott, a kapcsolatunk Parkerrel pedig mindig is kaotikus volt, akkor is, ha itt még soha nem is találkoztunk. Kitöltötte más az időm, annak pedig örültem, hogy a rá kifejlesztett gyilkolási ösztön nem kapcsolt be úgy egy jó ideje.
Kissé úgy éreztem, hogy ez a videó kardinális problémának bizonyult. Nem is kimondottan a megléte miatt, mint Bishop miatt. Mi töb, minél tovább beszélt róla, annál inkább éreztem azt, hogy a téma Bishopra volt kiélezve és nem a tartalomra. Pedig ha tudná, hogy Bishop jelenléte, érkezése, indokai mit sem számítottak nekem.
A kérdésére csak bólintottam, nem akartam közbeszólni így, hogy lassan de biztosan megeredt a nyelve. Engem minden apró részlet érdekelt, például a továbbiakban emlegetett egyéb más kütyük. Őszintén felcsillant az érdeklődés a szememben. Ez a Bishop több mindent rejtegethet, mint azt én gondolnám és persze aki úgy nézett ki, mint aki a messzi jövőből érkezett, bizonyára sokkal de sokkal többet tudott fegyverekről, harcászatról és úgy összességében sok mindenről. Hogy kinek miként alakult a jövője, az sosem érdekelt volna, hisz mindig közbeléphetett valami olyan faktor, amit nem láttunk jönni.
- Én még mindig csak azt szeretném, ha segítenél aktiválni, elvégre te is tudsz ilyen huncutságokat, mint beszélni a masinával. Ha már nem szeretnél többet mesélni, pedig érdekelne az a kütyü, ahol felfedeztétek a videót. - nem, határozottan nem jött a számra a Reggie. Ellenben jobban érdekelt a háttérinfó, amibe belebotlottak. Tényleg azt éreztem, hogy szívesen megnézném akár az egész helyet. Azt mégsem kérdeztem meg tőle, hogy esetleg megmutatná-e, hisz kevesebbre is azt mondta, Bishop dolgait sem szeretné felfedni. Ez a masina viszont már hivatalosan az enyém volt, mert nekem adta, ha elhiszi ezt Romy, ha nem.
- Mi? Nem, én ezt nem gondoltam komolyan, túl veszélyes. Nem foglak kitenni semmilyen kockázatnak, főleg nem olyannak, amit én generálok. - talán a vártnál erősebb reakciót váltott ki belőlem, de őszintén még mindig teljes zavar volt bennem, hogy miért az ő jövőképét láttam meg az enyém helyett. Biztosan köze lehetett, hogy odaát Glitch több mindenben dolgozott össze velem, mint általában mások, meg úgy egyébként se tegye ki magát semmiféle veszélynek se kutyástul, se egyedül.
Az azonban jobban lekötött, amit még a telefonomról mondott. Hogy ő sokkal több mindent tud, mint azt gondoltam vagy kellett volna. Na nem mintha bármi rejtegetnivalóm lett volna, de ezekszerint azt is tudta, mikor hová mentem el, meddig voltam ott és mit csináltam. Ha nem róla lett volna szó, azt mondanám, hogy ez agyrém. Oké, ez agyrém, mert így bármikor gondolhatja azt, hogy utánam jön, én pedig nem kalkulálok vele, mert eddig sem tudtam, hogy ilyeneket csinál.
- Helyette csak mozizol itthon, várjunk csak, te többet tudsz lassan rólam, mint én magamról. - aggódás ide meg oda, azért ez egy kicsit bennem akasztotta a szót. Eddig nem érdekeltek az olyan dolgok, mint a magánélet, amíg meg nem tapasztaltam, milyen belecsordogálni egymás aurájába. Voltaképpen átvitt értelemben itt is ez történt. De amíg mondjuk Laze túltolását nagyon szívesen zökkentettem meg azzal, hogy csak az orrára csaptam az ajtót ha már sok volt, addig most nem tudtam, ezzel mit kezdjek. Végtére is mit kezdett volna azzal a sok mindennel? Legfeljebb a rendőrségre mehetne vele és felad. De azt már megtette volna, nem?
- Nem vagy creep, nem vagy fura... flúgos is csak jó értelemben. - lassan visszataláltam ám én is a hangomhoz. Oké, voltak szokásai, amiket nem tudtam hová tenni, de mindenkinek voltak megmagyarázhatatlan cselekedetei, velem az élen. De nem gondoltam azt, hogy egy kitalált elvek szerinti társadalomba beidomulni normális lenne. Azért eljutott a tudatomig, amit az egésszel akart mondani annak ellenére, hogy ő is totálisan belezavarodott saját magába.
- Tudod, ez nekem fura, én mindig szólóban toltam. Sosem aggódtak értem, csak csináltam amit kellett. Nem ti mondtátok az első este? Vannak dolgok, amiket jobb nem tudni. Nem lenne egyszerrűbb csak vakon bízni bennem? Én sem tudok semmit a maffiás dolgaitokról. - tettem is hozzá Lili szó szerinti idézetét, de a kérdés megért egy misét. Vagy most akkor tanácskozzak meg mindent velük innentől kezdve? Hisz ő maga mondta, ő sem szívlelte igazán az összefdolgozást. Lehet talán más miatt, mint én, én egyszerűen csak nem akartam megengedni magamnak egy kockázati tényezőt is.
- Igen, te. Tehetséges vagy. - bólogattam a kérdésére. Szerintem elég klasszul csinált mindent bármilyen elektronikus cuccal, legyen szó tényleg bármiről, ismert vagy ismeretlen kütyüről. De erősen összeráncolódott a homlokom arra, ahogy épp a fegyverfóbiáról kezdett el magyarázni. Én ezt nem érezhettem át, mert úgy lettem kidolgozva, hogy ne legyenek félelmeim. Nem is voltak. Csak megráztam a kérdésre a fejem. Ezt nem akartam tovább ragozni, ha nem volt hová. De megfontolandó volt az, hogy kicsit módosítsam az egyenletet, ha nem akart, nem szerettem volna beleerőltetni.
- Akkor összerakom csak és majd próbálgatom. - csak hogy lássa kivel is volt dolga, felvázoltam a további szándékaimat. Csak semmi titok.
Valahogy zsigeri volt, hogy nem kívántam folyamatosan új és új arcokkal megismerkedni, mondjuk Bishop nem tartozott ezek közé. Kezdtem azt érezni, hogy ez a nap nem csak egy reggelivel indul, de már eddig is elég hosszas beszélgetésnek néztünk elébe. Mégsem akartam úgy elsiklani ezek felett, mert az több rosszat hozott volna magában, ha nem bízik bennem. Ez eléggé gyorsan keringő ördögi körnek tűnt. Időnm viszont mint tenger, ahogy az étvágyam is azt jelezte, hogy én most hosszan fogok itt elücsörögni és kajálni.
- Az a másik kütyü is érdekelne. - kötöttem kompromisszumot magammal.
- Ugye tudod, hogy a te kezedben is lehet fegyver ebből? - elmosolyodtam, ahogy felém bökött a késsel, de csak finoman eltoltam oldalirányba a mutatóujjammal, mielőtt még túl hevesen reagálna. Nem mondtam sosem, hogy egyszerű lesz majd velem, de ezt talán már a bemutatkozásnál is sejthették.
- Akkor te csak az én telefonomra vagy ilyen hiperérzékeny? Miért? - oké, ez nem volt szép, de kivételesen élveztem ezt a szituációt. Figyeltem, ahogy felmászik a szekrényhez megkeresni a többi alkatrészt, bár nem mertem volna tutira megesküdni, hogy ha lenéz, nem fog dobni egy hátast. Elég hamar bebizonyosodott a tériszonya.
- Igen, az. - bólintottam, majd egy újabb falatot toltam be. Most már erősen elgondolkoztam azon, hogy segítsek neki, de végül csak egy kis hálókezdeményt céloztam be az egyik láb alá. Most már nem is imbolygott az a szék.
- Mert senki nem mászik fel oda, Laze pedig észre sem veszi, ha nem célirányosan keres. - azért annyira nem volt egyértelmű, hogy oda raktam, jól becsúsztattam. Romy pedig tudta, hol és nagyjából mit keressen. Egyébként magában nem sokra mentek volna ezzel a darabbal.
- Tudod, hogy én fogtam fel a becsapódást. Annakelőtt sosem akartam senkinek segíteni, nem érintett. Talán megzavarta a rendszert, hogy ismertem odaát Glitchet.

Az odaát hátra hagyott életemmel még nem tudtam vagy egyszerűen csak nem akartam elszámolni, így ahányszor bármi ezzel kapcsolatos kérdés merült fel, igyekeztem skippelni, mintha az soha nem történt volna meg. Egyértelmű kérdés esetén azért válaszoltam, bár sokszor akkor sem láttam szükségét. Azonban az olyan esetekben, amikor felmerült a párhuzam, egyszerűen nem akartam én is azt vonni a kettő között. Nem akartam ugyanazt megvalósítani, amikor tudtam, hogy egyes döntéseimnek nem kicsit akadtak negatív vonzatai, másfelől pedig teljesen kitisztult fejjel nehezebb volt szembenézni ezekkel a tetteimmel. Egyszerűbb volt egyelőre nem tudomást venni róluk.
Csoda hát, ha ennyitől befeszültem? Pedig nem akartam semmi rosszat előidézni, mégis a reakciója láttán máris megbántam a nyersségem. Nem lesz ez így jó, ha megint leuralnak a meggondolatlan tettek. Ezzel szemben sokszor annyira tehetetlennek éreztem magam és most sem volt ez másképp.
- Csak ez túl bonyolult. - nem voltam benne biztos, hogy most akartam ebbe beavatni bárkit is, elvégre elég furán hangzott volna, hogy ha színt vallok, "hej, én amúgy csak egy klón vagyok, ne is törődjetek vele". Vagy lenne más forgatókönyv úgy mégis? Az emberek általában vagy elborzadtak vagy megrökönyödtek attól is, ami kicsit másabb volt. Hiába tudtam azt, hogy hasonló csónakban eveztem velük, hisz nekik is voltak képességeik, nekik is titkolniuk kellett a valódi kilétüket mások elől, azért nekik megadatott az, hogy normális életük legyen, még ha itt-ott nem is volt mindig minden tökéletes. Én mit tudtam felmutatni? Semmi extra, mások likvidálására hoztak létre. Őszintén én sem bíztam volna magamban ezek után.
Mindjárt elterelődtek a gondolataim, amikor végül láttam hajlandóságot arra, hogy segítsen a fegyver ügyében. Erről már inkább beszélgettem, mint az iménti kényesebb témáról. Mi többb, nem csak abba ment bele, de az egész téma kezdett nagyon érdekes lenni, amiről beszélt. Eszembe juttatta, hogy az én világomban ha ilyen fegyverek lettek volna, lehet jobban megfékezték volna azt az anarchiát, a műszerről pedig most nem tudtam volna eldönteni, hogy miképp kapcsolódott a fegyverhez.
- Ez a világ az enyém kezdeti állapota. Mikor engem lé... mármint láttam mindazt, amiben éltem, már pusztítás tombolt és a közbiztonság mint olyan nem is létezett. Csak korábbi videókból, leiratokból tuidtam, milyen volt előtte. Ezek a szerkezetek ha jó kezekben vannak, segítenek az olyasféle káoszt megállítani. - még hallgattam volna szívesen a beszámolót, mit találtak Bishoppal, de arra már rájöttem, hogy türelmetlenkedéssel semmire nem fogok jutni.
- Bagoly mondja... - néztem rá jelentőségteljesen. Tanultam ám én sok mindent nem csak a mesékből, a mindennapokból is. Sosem fogalmaztam valami nagy szókinccsel, de körülöttem tettek róla, hogy ragadjanak rám, főleg amikor Laze tolta a végeláthatatlan dumáit és két percenként váltott témát, csak hogy követni se tudjam. - De így vagyok bekötve, tényleg. Csak érzem a késztetést, hogy mennem kell és csinálni valami ilyet. Levezetés. - azt hiszem levezetés. Pedig sokat szoktam inkább edzeni, gyakorolni, mászkálni, csak hajtott előre mindig valami. A rosszabb oldalamat még így sem ismerte és ha rajtam múlik, nem is fogja. Egyikük sem.
Arra tényleg kíváncsi voltam, hogy mit hoz fel mentségül a telefonos stalkolásról. Nem mintha bármi olyat telefonáltam vagy írtam volna bele, amivel saját magammal szúrok ki. Túlságosan óvatos voltam ahhoz, hogy bármit is tároljak rajta, de most már ez eléggé érdekelt, hogy ő miképp mászik bele a telefon "lelkébe". Oké, nekem még egy darabig fura lesz úgy gondolni a tárgyakra, mint gondolkozó lényekre.
- Szóval azt is tudod hányszor váltok telefont. - ez már inkább megmosolyogtatott, főleg a grimasz, amit az elszólására vágott. De nem akartam én dorgálni, inkább oldott a helyzeten. Annyira mégsem mászott bele, mint azt sejtettem. Ettől nem lett ksiebb a szememben, különben nem mondtam volna elismerően azt, amit. Ha valaki, akkor én nem szoktam szavakkal dobálózni, hízelegni meg még kevésbé tudtam.
Csak egyféle konzekvenciát vontam le. Ezen a bizalom dolgon dolgozni kell.
- Nem próbáltam, mindig csak a feladatra koncentráltam, ha pedig valami az utamba került, akkor eltávolítottam. Igen, mindegy milyen áron. Eddig én voltam egy személyben az, aki megoldotta a feladatot, miközben hárított, ha úgy kellett. Soha senki nem dolgozott össze velem és nem tudom, hogy ezt élesben szeretném-e kipróbálni. Azt hiszem nem. - tettem még hozzá ez utóbbit. Nem ártott azért valamit magamról is mondani, ha szerettem volna, hogy ez a kommunikáció kétoldalú legyen és ne csak vallatásra hajazzon. Nem volt szándékomban.
Hümmögtem a magyarázatra. Alighanem értettem én akkor is, hogy mire akar kilyukadni, de ezen elindulva szándékosan nem osztottam meg további infókat, gondolván akkor kimaradnak a balhéból. Néha én magam vonzottam be, néha elébe mentem csak, néha meg csak késztetést éreztem, hogy egy kicsit csillapítsam az olykor felszínre bukkanó ösztönös megnyilvánulásaimat. Bevallom, még nem tudtam néha teljesen kordában tartani az ölésre élesített késztetést és ez nem olyan dolog volt, amit csak úgy ki lehetett volna kapcsolni.
- Rendben. Mondj el mindent. Az apádról is. - mentem bele az alkuba. Könnyebben ment ez, mint gondoltam, bár akkor is Lili volt, aki lehúzta a rolót az infócsepegtetésről. De belemegyek és állom a szavam, ha kérdez valamit vagy érdekli, amiről mesélek.
- De te mire vagy kíváncsi? - vontam fel a szemöldököm érdeklőn, mert őszintén nem tudom milyen részlet érdekelte, amit már lezártam vagy kiiktattam. Azért az ő problémái valósak és folyamatos fenyegetést, mi több zsarolási lehetőséget rejtenek magukban. Ha kockázatfelmérésről van szó, akkor sosem hagyhattam semmit sem figyelmen kívül.
A visszakérdezésre csak bólintottam. Láttam, hogy nincs épp a helyzet magaslatán, de én sem tudtam vagy inkább akartam volna ragozni. Még mindig így gondoltam és az előbbi reakciója után már kezdtem abban is biztos lenni, hogy ezt ő aligha hitte el magáról.
- Dehogy itt! Nem kockáztatnék, hogy akár egy váza is megrepedjen. - vontam fel ismét a szemöldököm pimaszul, ahogy eszembe jutott, mivel is állított be épp nem is olyan rég a szobámba. Hogy lett volna emiatt bűntudatom? Nem, én már tudom, hogy a pokolban fogok elégni.
Ellenben tetszett a felvetése és most már Bishopra sem ágálltam annyira ellen. Nem volt vele bajom, de ha ennyire macerás volt megoldani, hogy ráérjen, akkor szívesen skippeltem magam az idejéből másoknak. Nem kötelező rám áldozni. Nem voltam én semmi jó elrontója.
- Legyen. Akkor egyszer vigyél oda. - már ha összeraktam ezt a masinát ugyebár.
Ellenben igen csak kamilláztam, amikor egy bizonyos robotot emlegetett, nem is akármilyet. A gyors és rövid ráreagálására csak gyanakodva összeszűkítettem a szemeimet és úgy figyeltem, ahogy megkeni a gofrit. Szóval a műszer, amit az előbb már emlegetett, csak nem akart róla bővebben beszélni. Mindazonáltal nem akartam nagyon belemászni abba, amit ő titoknak szánt.
- Majd egyszer mutasd meg, ha szabad már. - csak ennyit tettem hozzá, miközben elfogadtam a gofrit tőle. Most nem rohantam annyira megenni, mert még ő nem fogja bírni ezt a megkenési iramot. De ahogy látom, ez inkább terelés most neki. Nem is feszegettem tovább a témát.
- Abból, egy ceruzából is lehet fegyvert csinálni. Az önvédelem fontos. - vagyis határ a csillagos ég, én pedig az ilyenekről úgy tudtam beszélgetni, mintha csak az időjárásról esett volna szó. Lehet én is könnyedén landoltam volna a pszichiátrián, ha minden lapom kiterítettem volna. De előttük az ilyen megjegyzéseket gyakrabban engedtem el, könnyen tudtak arra asszociálni, hogy miféle rugón jár az agyam.
- Na és ha fontos neked valaki? Akkor sem tennéd meg? - kardinális kérdés, amit gyakran be szoktak vetni zsaroláskor és aminek a kivédésre csak az az egy mód létezett, hogy nem volt senki sem fontos. Sokszor ezért vittem sikerre sok küldetést, mert nem találták az Achilles-sarkam.
A reakció nekes egyszerűséggel a válaszára egy újabb mosoly volt. Hogy próbáljak meg úgy komoly lenni vagy haragudni, ha ilyen abszurdul vicces módon reagál? Nem mintha olyan hadititkokra lelne benne, mint a koordinátáim vagy egy pár szavas utasítás. Persze ha mind érdekli, elmesélem.
- Ha legözelebb érdelel, szólj. - ellenben jobban díjaztam az őszinte érdeklődést, mint a sunnyogást. Belőle nem néztem ki ártó szándékot, oka sem lett volna rá, hacsak nem annyira tart tőlem, de akkor most nem itt reggeliznénk.
- Miután megmondtam. - vágtam rá a kijelentésére, hogy ő is megtalálta. Alighanem beletelt volna egy kis keresgélésbe, mire fel is tűnik nekik.
- Csak részlegesen. - dumáltam közbe kijavítás jelleggel a mondandójába. Az túlzás volt, hogy látom a jövőt, sőt meg sem tudtam volna tippelni, kinél és hogyan fog ez felmerülni.
De a következő kérdésére már nem volt időm reagálni, mert éppenhogy lenyeltem a falatot, hallottam is a sikkantást és pillanatok törtrésze alatt vágta el magát a székről. Szégyenszemre kulloghattam volna el, ha most nem próbálom meg ezt az opciót kiütni, így mindent eldobva a kezemből a legegyszerűbb opciót választottam, nyilván ahelyett, hogy visszarántottam volna a székre, inkább villámgyorsan vetődtem és mivel azért az én magasságom is korlátolt volt, csak részlegesen tudtam tompítani azt az esést. Úgy főleg a karommal.
- Ennyire nem kell eldobnod magad tőle.

Ha tudta volna, hogy mennyire nem helyesek a feltételezései, akkor bizonyára nem fejtette volna ennyire ki. Dehogy, vagyis inkább bárcsak túlbonyolítottam volna én is az összekapcsolódásom Peter Parkerrel, de az igazság az volt, ha akartam, ha nem, akkor is hozzá tudtam volna minden szálat visszavezetni. Ő adott alapot a létezésemnek, őt választották ki életcélommá - leginkább holtan - és ettől nem volt egyszerű elrugaszkodnom. De honnét feltételezhette volna, hogy valóban ilyen bonyolult ez az egész és nem túlspilázom? Bár nem adtam sosem okot arra, hogy azt feltételezzék, bármit is túlgondolok. Nem arról voltam híres, hogy bonyolítsak bármit is, inkább egyszerűség és a tiszta megoldás jellemzett.
Egyszerűbb lett volna csak azt mondanom, hogy "most bonyolítod épp túl a dolgot", de helyette inkább csak bólintottam. Nem a lerázás végett, dehogy is. Majd talán egyszer erről is mesélek. Azt legalább levonhatta ennyiből, hogy nem áll szándékomban elzárkózni.
- Akkor majd tudni fogsz róla. - jelenleg nem éreztem úgy, hogy készen állna egy ilyen kaliberű információ befogadásra, igazából erre nem láttam volna máskor sem egy jobb időpontot, de még azt is fontolóras vettem, hogy megtartom magamnak egy életre.
Jobban esett a témaváltás és szerencsére nem éreztem szükségszerűnek a beszélgetést, inkább úgy lendültünk tovább témáról témára, hogy egészen kellemesen esett. A feltételezése megmosolyogtatott, de egy határozott fejcsóválást kapott válaszul rá.
- Nem, időben egyezik a két univerzum. Csak ott a múltban történtek olyan dolgok, amelyek a jelenünkre hatott úgy ki, mint egy futurisztikus disztópia. Másképp fejlődött a technológia és olyan vezetők kerültek csoportok és országok élére, akik anarchiába rántották az egész bolygót. - arról persze nem tudhattam, hogy a Földön kívül miféle élet zajlik, hisz csak abból indultam ki, ami a szemem előtt játszódott le. Hogy ez itt megvalósulhat-e, arról vegyes gondolataim voltak és nem tudtam volna meghatároztni, nem voltam jós.
- Nem léptünk még rá arra az útra, ami oda vezetne, egyes személyek ebben a világban vagy nem élnek vagy nem jutottak hatalomhoz. Ott képtelenek voltak rendszert létrehozni a magamfajta törvényen kívülieknek és nem csak velük csatároztak, de egymás ellen is. De nem lenne rossz ezt az élhető világot fenntartani. - ergó ha nincs védelem, akkor az majdnem biztos a halállal is. Nekem pedig itt túl kényelmes volt, hogy egy szóval is panaszkodjak. Tettem is az ellen, hogy seftes alakok ne nagyon jussanak szóhoz, igaz a vérbeli rosszfiúkat nem az utcán szokás keresni.
- Akkor miért háborogsz rajta? - egyszerű volt a feltételezés, ha nem nyakig sáros, nem veszi magára. Így viszont önként és dalolva ismerte be, hogy ez pontosan így van, ahogy visszapattintottam a szitut.
- A dimenziók veszélyesek, néha meghibásodnak és benne ragadhatsz. Inkább nézz szembe ezzel a mágnessel, én is ezt tenném. - ha most azzal jön, hogy nekem aztán egyszerű erről beszélni, akkor el van tévedve. Persze nekem megvoltak az eszközeim arra, hogy offoljam a bajos helyzeteket kapásból egy csúcsra járatott bajdetektorral, de azért nem egy súlycsoportban játszottunk.
- Mert más akarta, hogy így működjek. Mindegy, bonyolult. Ez nem egy reggelis téma. - megint visszakanyarodtunk az elsőszámú kitéárőhöz, én pedig instant beharaptam csak a szám, az állkapcsom pedig úgy megfeszült, hogy félő volt még itt szájzárat okozok magamnak. De végül csak masszírozni kezdtem az orrnyergemet és megpróbáltam lelazulni. Ezzel az egy megjegyzéssel nem is tudja, mennyire de mennyire rátapintott a lényegre. Az mégis hogy van, hogy így beletrafált valami olyan dologba, amiről tudtam, hogy még soha senkinek nem hoztam fel. vagyis de, Glitch tudott róla odaát, de ebben a világban egy szóval nem említettem senkinek, mert több problémaforrást láttam benne, mint hassznot.
- Mint egy egyéni DNS. Zseniális. Igazából te is egy genetikus vagy, csak nem az embereké. - hagytam őt kibontakozni, végighallgattam a monológot, de igazából nem untatott, tényleg egyáltalán nem. Az arcomra kiült az érdeklődés, szívesen hallgattam végig vagy hallgattam volna valamiért többet is. Nem sok alkalmunk nyílt még arról beszélgetni, hogy az ő tudása pontosabban meddig tolódik ki, márpedig engem minden érdekelt velük kapcsolatban, ilyenkor pedig olyan volt az agyam, mint egy szivacs.
A kérdése őszintén meglepett. Elég sokáig éltem elszeparáltan, hogy hozzászokjak a csöndes magány nyugalmához. Na meg ami nem létezett annakelőtt, az nem hiányozhatott. De itt velük együtt lakva szinte nap mint nap kaptam olyan dózisokat felőlük, amit még előtte senki mástól. Zavart, hogy ezzel nehezen tudtam bármit is kezdeni, leginkább eddig elhessegettem. De olyan hirtelen jött a kérdés és igazából tök fura lett volna ha a szokásos módon csak fogom magam és odébb állok vagy morgok rá valamit, hogy most kénytelen voltam szembenézni az újfajta ingerekkel.
- Nos... ez mindig így volt. Talán a legjobban úgy tudnám körülírni, hogy amit megszoktam, az működött. Mindig egyedül voltam, mindig magamra számíthattam és egyszerűen nem volt más. Amit pedig soha nem tapasztaltam, az nem hiányzott és nem sóvárogtam utána. - nehéz volt erről fogalmaznom, az mégis elég furán hangzott volna, hogy bocs, amikor létrehoztak, mást sem éreztem, mint gyűlöletet és pusztítási vágyat, ami mozgatórugója volt szinte az egész addigi életemnek és még csak nem is eresztett. Soha nem eresztett.
Kockázat nélkül nem jár előrelépés, ezt pedig nagyon jól tudtam, amikor belementem abba, hogy ha mesél, én is őszintén válaszolok minden olyanra, ami érdekli. Annál jobban is szerettem volna magam tartani hozzá, mert ő tényleg komolyan vette és elég részletesen olyan infók birtokába juttatott, amiről azt feltételeztem, nem sokaknak mondta el. Talán Lilinek, hisz a maffiát nem tudta volna egyikük sem megkerülni, én pedig ennek a kettőnek az ötvözetébe csöppentem. Teljesen beszippantott a történet, minden egyes szavát igyekeztem elraktározni és ahogy láttam milyen nehézkesen is beszél egyes pontjain, én úgy határoztam el azt, hogy törlesztenék. Neki is, magamnak is. Mert a történetben átvitt értelemben magamra is ismertem, egykor én sem riadtam vissza semmiféle módszertől, amire csak utasítást kaptam rövid bevetési időm során, úgy soha nem vontam kétségbe azt, hogy mi az a határ, amin nem szabad túllépni. Egy ideje már kezdtem kapisgálni, hogy vannak morális határok, amelyeket egyszerűen olyan mértékben rossz áthágni, hogy azzal a saját magunk személyi mivoltán rontunk. Egy ideje foglalkoztatott a kérdés, hogy én milyen mértékben lehetek rossz és kevésbé rossz, milyen mértékben terhel engem ennyi mindenki megöléséért a felelősség és miben nem. Kivonni magam sohasem akartam, de most azt éreztem, szívesen törlesztenék.
- Akkor segítek. - jelentettem ki ezt úgy, hogy tudtam volna bármit is arról, hogy ő mit szeretne. De az elszántság most felcsillant a tekintetemben is és ha nem megy bele, majd akkor teszek róla másképp. De azért éászrevettem magam és a helyzetet, hogy nem feltétlenül ajánlott ajtóstol rátörni ebben.
- Már ha bizonytalan vagy a felderítésben és szívesen megmutatnád min dolgozol, segíthetek. Kutakodásban van egy kis tapasztalatom, te pedig információk birtokában vagy, ha feltörted már, ha nem. - ez egy nagyon egyszerű képlet volt, bár még csak nem is láttam azokat a kódokat, mi több, kódfejtésben annyira nem voltam jártas. De felkeltette az érdeklődésem éás nem utolsó sorban ezzel olyanokat is likvidálhattam, akik potenciálisan veszélyt jelenthetnek a kis csapatunkra is. Mi a garancia rá, hogy a mexikóiak megvédenek?Jobb asjtóstul rájuk rontani, egyébként meg deja vu érzés fog el bármikor arra gondolok, a mi világunkban is minden mutánsok eltűnésével kezdődött.
A kérdésén először megütköztem, mert én tényszerű kérdésre gondoltam, nem pedig egy ennyire tág dologra. Nehéz lett volna konkretizálni, hogy mit osszak meg magamról az eddig megéltekről. Oké, nem sok évet kellene elmesélnem ez igaz, de azok elég eseménydúsak voltak. Nem mondom, hogy nem volt annyira szembetűnő, de a szemöldököm egészen magasra felkúszott a folyamatos pontosításra.
- Nincs honvágyam. - ha ez érdekelte, akkor ezzel még egyszerű is volt kezdeni. - Sosem éreztem honvágyat, odaát nem volt igazán olyan, hogy otthon. Én is elindultam persze valahonnét, de hosszú távon sehol sem maradtam meg. Talán ezzel a folyamatos jövés-menéssel mindig a helyem kerestem, de igazán sehol sem találtam rá vagy láttak volna szívesen. - nem kicsit közrejátszott a viselkedésem és a vérmérsékletem, amit a szer, amit még akkor is toltam csak még jobban felturbózott. De a tisztaság most egy másik téma volt és nem hittem, hogy érdekelné. - A világom abból állt, hogy kinek van jobb szövetségese, erősebb védelme. Ki értett a fegyverekhez, ki ápolt szerteágazóbb kapcsolatokat és ki volt az erőszakosabb. Ezzel születni kellett, különben nagyon röviddé vált az élet, de semmiképp nem volt biztonságos. Sok vér tapadt a kezemhez nekem is, olyanoknak, akik rám támadtak és olyanoknak, akiket likvidáltam. Aztán történt valami, néhány mágus tiltott mágiához folyamodott egy összecsapás során és megnyitott egy dimenziót. Vagyis én azt hittem először, hogy csak egy a saját világunkban. Az beszippantott mindenkit a környezetében, végül itt találtam magam. Találtam egy jó kapaszkodót... de igazából hajtott a kíváncsiság, hogy hová visz az az út, mert ugyanazt az épületet láttam folytatódni, ahová nyílt az átjáró, de mégis más volt. - oké ezt még kimondani is elég abszurd volt, de tényleg így történt.
A másik, ami fene mód érdekelte már neccesebb témának bizonyult nekem is.
- Ugyanazt, mint előtte, megbízásra takarítok fel másoknak. Bár volt már rá példa, ha a megbízóm nem volt szimpatikus, ő is ugyanúgy végezte. De ezek nem nagy ügyek, kisebb kartellek, bandák, kiskirályok, akik nem nagyban játszanak. De jól fizet. - és ezzel a kijelentéssel felkészültem akár arra is, hogy most megint lezongorázzuk azt, mennyire fontos, hogy LEGÁLIS munkám legyen, ne pedig random pénzem random helyekről. De ebben alighanem nem mostanában fogom az álláspontom megváltoztatni, nem mindegy honnét szerzem? Ha még ezen túl is érdekli a téma, kifejthetem neki, de annyira nem lett volna hiteles, ha csak annyit mondok, kijárok levegőzni, mert nem tudok sokat aludni.
- És ha valaki észreveszi? - nem engedtem el a témát a vázával, de már csak egy cinkos pillantásra futotta. Miért ne lenne valaki, mondjuk Laze elég szemfüles, ha épp rájön az ötperc, hogy azt a tárolót is szeretné kidekorálni valami újabb kényes gazával. Oké, néha eszméletlen mit művelt azokkal a növényekkel, de a jóból is megárt a sok, tartsa őket a küszöbén belül.
Érdekelt a hely, amiről beszélt, érdekelt, hogy mit tudna ott mutatni meg igazából ez a robot is. De láttam az arcán a megnyugvást, amikor nem firtattam tovább a témát. Egy másik alkalommal még visszatérhetünk rá, ez nekem épp elég garancia volt.
- Nem ugratlak, miért tenném? Kellő lendülettel bárkit felnyársalhatsz vele. Nem kell az sem, hogy hegyes legyen igazából. Az emberi test nem olyan ellenálló, mint gondolnád. - nem óhajtottam firtatni az anatómiát, de ezzel nem ártott tisztában lennie, mielőtt még kishitűen azt gondolja, ez képtelenség. Sok hülyeséget láttam már a filmekben, de ez kivételesen nem az volt.
Talán nem lepett meg annyira a válasza. Minden ember került már dilemmába, ha nem is a másik életéről vagy testi épségéről volt szó. Márpedig Romy a nemrég elmondottak alapján bőven megtapasztalta, milyen valakit elveszítenie és ez elegendő okot adott arra, hogy talán hasonló dolgokon gondolkozzon. Olyan vétó volt ez, amit én igyekeztem kerülni, márpedig minél több időt töltöttem el itt velük, egyre biztosabb voltam abban, hogy egy ilyíen választást én is meglépnék. De abban nem csak köszönet nem lesz, talán még kontroll sem. Ez egy olyan fegyver volt, ami a végletekig kész volt felvértezni vagy épp gyengíteni az egyént.
- A szükség nagy úr, hidd el. Jobb számításba venni, mint nem. - nem akartam tovább firtatni, mikor milyen szituációban mit lépne, ez már önmagában elég visszaigazolás volt a részéről.
Az elkövetkezendő percek elég groteszkül sikerültek, mert annyira hirtelen történt a székre állás, a székről majdnem leesés, majd végül a totális elvágódás, hogy nem is számíthattam volna erre. Nem tudtam volna megjósolni sem, mert azóta nem volt vele kapcsolatos vízionálásom, amióta elrántottam a kocsi elől. Igazából az is lehet rám akarta felhívni a figyelmet, csak rosszul értelmeztem. De most nem értelmeznem kellett, hanem cselekednem. Nekem nem okozott gondot úgy puffanni, hogy ne fájjon lévén a zsigereimben volt a szabályos esés, ellenben abban kételkedtem, hogy ő is tudni fogja. Aztán csak mintha utolért volna az idő minket, mert én folyamatosan fixíroztam a vonásait, hogy most fáj-e neki valami vagy hirtelen kényelmes lett rajtam elnyúlni, de őszintén nem akartam sürgetni.
- Fúj Arrow, menj innen. - derült égből a villámcsapás, olyan volt ez a kutya. Időzíteni mindig mindenhez tudott, én pedig mást sem tudtam tenni, mint lelökni magamról, majd felkelni, miközben sűrűn törölgettem a szanaszét nyalt arcom. Nem mondom, hogy kiborító ez a kutya, de néha bizony az.
- Mi? Nem, nem láttam. Igazából akkor egyszer láttam előre, hogy mi történt veled, azóta nem. Még odaát sem történt ilyen. - fél szemmel vagy két szemmel, sehogy nem láttam ezt érkezni. A reflexeim annál inkább tették a dolgukat, ém pedig nem hezitáltam.
Csak elvettem az alkatrészt, biccentettem a köszönetére, végül a kütyüről rá pillantottam. Kaptam az alkalmon, hogy megint felhozzam a dolgot.
- Összerakjuk? A fóbiák csak gyengítenek, jobb ha szembenézel velük. - na meg... alighanem lenne még pár kérdése az épp berekesztett diskurzushoz, ha nem csal a sejtésem.

A világom enyhén szólva bonyolult volt és semmi esetre sem akartam volna, hogy itt hasonló állapotok alakuljanak ki. Tényleg olyan volt a kettőt összehasonlítani, mintha az enyém ennek a jövőképe lenne, semmi több. Pedig sok mindenben megegyezett, odaát is hasonló kaliberű autók voltak, csak épp jobban felszerelkezve biztonsági rendszerrel. De ez nem változtatott azon a tényen, hogy egy pillanatra sem gondoltam úgy, meg kellene azt a helyet mutatnom nekik akkor sem, ha valamilyen módon lehetőség adódna arra, hogy visszatérjek. Legfeljebb pár cuccot hoznék el, de azokat sem feltétlenül.
- Nem is engednélek. - jelentettem ki igen csak határozottan. Tényleg nem akartam, hogy bármelyiküknek baja essen, olyat ebben a világban legfeljebb valamelyik polghárháborúban láthattak volna.
A kérdésére csak megráztam a fejem. Gondolkozás nélkül vágtam ezt rá, hisz mistanra már tudtam, mi volt a nagy különbség a két világ között. Márpedig az a személy már nem élt, aki a Stark Industries élén állt egykor. Igaz a mi világunkban sem élt.
- Nálunk is próbálták rendszer alá venni a mutánsokat és mindenkit, akinek egy kicsit is voltak képességei. Sok összecsapás volt belőle és Tony Stark legyőzésével elszabadult a pokol, többé nem volt kontroll. - a módszerekkel talán nem értettem volna egyet, azonban voltak olyan mozzanatai az egész rendszernek, amiért akkor is a rendszer ellen lépnék fel, ha tudnám, hogy ez lesz belőle.
- Szerintem itt is el tudnád érni, hogy úgy használd a képességed, ahogy ott, jelentsen ez bármit is. - ezzel pedig jeleztem is, hogy engem érdekelne, miféle képességekről tud, amivel itt most nem tudott bánni. Még mindig tartottam magam ahhoz, hogy jobb tudni mindenkiről mindent és azzal kalkulálni, mint meglepődni egy esetleges vészhelyzet esetén. A veszély nem alszik és nagyjából már felmértem azt is, hogy ez a lakás mennyire volt biztonságos és mennyire lehetett volna fedezékbe vonulni vagy úgy összességében meglépni a rögtönzött vészkijáraton. Meglepően gyengén muzsikált ebből a szempontból, mert egy üzlet fölött helyezkedett el, ahol civilek tartózkodtak és könnyen válhatna egy vérfürdővé a hely - amellett pedig pont volt annyi zuga, hogy több forgatókönyvet is lehessen gyártani.
- Az olyan világ, ahol béke van, ott biztosan nincsenek emberek. A Bosszúállók Stark nélkül nem voltak egységben, feloszlottak, akik pedig maradtak az új világrendben sohasem tudtak elég kontrollt gyakorolni a társadalom fölött. Ebben a világban alvilági személyek döntöttek eseményekről akár tömegkatasztrófákról is, akik totális hatalmat hagytak Magnetonak és más hozzá hasonló erős mutánsoknak. Ha nem bújtál el a rendszer elől, megtaláltak és felelőssé tettek tettekért. Mindegy melyik rendszer elől. Szóval igen, sok hozzám hasonló van odaát, akik inkább önbíráskodnak. Semmi nem hiányzik onnan. - felderengett előttem az a rengeteg kép és videó, amit úgy időzítettek a memóriámba, mintha azt szerették volna, mozgatórugómmá és követendő példámmá váljon. A háború és mindaz az érzés, ami vele járt, amik rettenetesen sokáig mérgezték az elmém és a legmélyebb gondolataimba is beivódtak. Nem akartam most erre gondolni, mert aki egy nagyobb jóban hitt, az egyszerűen bolond volt vagy nem tapasztalt annyi mindent, mint én.
- Hawaii pizza? Van, miért? - hirtelen nem értettem a kérdést és nem kicsit ráncoltam össze a szemöldökömet ettől és kezdtem el tűnődni azon, hogy Romy miért is bambult el ennyire. Meg mintha zavarodott lenne ő is, ennyire sokat mondtam vagy valami sokkolót inkább? Nem tudtam eldönteni, hogy most hirtelen melyik lépett életbe.
- Minden, amit onnét hiányolnék, itt megvan. - elég tág volt a kérdése ahhoz, hogy bármire is gondoljak, de most először egy ideje úgy éreztem, hogy kezdtem látni magamat közöttük vagy úgy egyáltalán ebben a világban. Sokat szoktam ezen gondolkozni, hogy ez vajon jó vagy rossz hatással lenne rám a jövőben, de igazából sosem találtam egyetlen egy érvet sem ellene azon kívül, hogy még mindig úgy éreztem, egyedül nem tudnám megvédeni hármukat. Edzhettem bármennyit, ez az érzés napról napra mindig erősödött bennem.
Csak megcsóváltam a fejemet a bocsánatkérésére, nem tett semmit ezzel, hogy kíváncsi volt, hisz én is az lennék, ha nem ismernéma világát. De vele ellentétben nekem lehetőségem adódott megismerni, még ha lassan is. Csak néha túlságosan elnezehítették a tények az elmém.
- Akkor most mit csinálsz? - kérdeztem vissza ismét elmosolyodva. Jól esett, hogy kicsit kikapcsolhattam az emlékeimet és megint sikeresen elvonta az összes létező gondolatomat magára. Kár lett volna tagadnom, hogy kaptam mindig a lehetőségen, amikor Romy látszólag megsértődött. Még nem láttam igazán sértettnek, de ezt nem tudtam volna annak tekinteni akkor sem, ha ez lenne az.
- Előbb vagy utóbb belejössz, senki nem születik készen... - leszámítva engem persze, de ezt a világért sem akartam hozzátenni, hogy volt kivétel. Még a végén elég furán méregetnének, mert láttak már egy s mást, de ez tényleg abszurdumnak hangzott volna.
Ennyire látszott, hogy befeszültem? Meglepetten pislogtam rá az újabb bocsánatkérésére, mert az erősen feltűnt, hogy vagy az vagy a kérdések ömlöttek belőle és már lassan követni sem tudtam.
- Már megöltem. - zártam iszonyatosan rövidre a témát és kapcsolt is, mert újabb bocsánatkérés jött, ami mellett már nem tudtam csak úgy továbblendülni.
- Megígérem, hogy egyszer beszélek róla, de nem most. Ne kérj mindig bocsánatot azért, mert érdekel és ne kérj bocsánatot minden szavadért, ha úgy érzed hibáztál. - tényleg jobban zavart, mint kutakodni egy olyan témában, amit nem éreztem késznek megosztani nagyjából senkivel.
- A tech-genetikus színre lép.
Megkönnyebbülten fújtam aztán ki a levegőt az orromon, amikor láttam, mennyire tetszik neki a hasonlat. Pedig én csak hangosan gondolkoztam, semmi extra. Tényleg illett hozzá, szerintem tök menő volt mindaz, amire képes volt. Nem akartam semmi esetre sem összehasonlítani az ön világomban élő Glitchel, aki teljesen más körülmények között juthatott el oda, ahogy én már megismertem. Megkönnyebbült félmosoly is kúszott az arcomra. Arról már nem esett nehezemre tájékoztatnom, hogy egyedül voltam ott is, mint a kisujjam, így csak megcsóváltam a fejem.
- Tényleg senki, nem véletlenül mondtam, hogy nekem új ez az együtt lakás. Főleg a szabályok. - én más szabályokat követtem és más időben, amikor még más nem is járt az eszemben, főleg nem a saját szabadságom és a jólétem. Mondjuk ez utóbbival még most is hadilábon álltam. Csak azt volt nehéz megszoknom, hogy osztoznom kellett másokkal nem csak használatban, de ha hoztam is valamit másik három emberre is gondolnom kellett. Ugyanakkor nem akartam hazudni neki arról, hogy miért jöttem ide. Nem amiatt, hogy megtanuljam a társas élet minden csínyját, hanem csak egyetlen kérdés miatt.
- Miattad. - válaszoltam a szemeibe nézve habozás nélkül, de persze ennyivel nem intézhettem el, mert enyhén szólva is hiányos volt az információ.
- Mármint a látomásom miatt, amiben szerepeltél. Tudni akartam, hogy miért történt így, amikor én saját magamat látom a legtöbb esetben, nem másokat. De most már tudom a választ. - vagyis akár megtehettem volna azt is, hogy szó nélkül leléptem. De az igazság az volt, hogy legyen bármennyire randomizált a kis négyesünk, én egészen megszoktam ezt a fajta életvitelt. Velük.
Még jó, hogy érdekelt az egész maffia szál, ha meg akartam előzni a bajt, akkor elsősorban ionformációkra volt szükségem és nem hazudtolhattam volna meg azt, hogy az ilyen esetek felgöngyölítése volt odaát a specialitásom, ha kellett teljesen egyedül - ez pedig az esetek 99%-ban így is volt. De rajta állt, hogy mennyire osztaná meg, így azért várakozva pillantottam rá, mit szólna hozzá.
- Tehát elég az indok is, hogy kigyomláljam körülötted. Jobb megelőzni, mint belekeveredni. - bólogattam. Tudtam én, hogy egy maffia mit jelent és noha a hydra a mi világunkban sokkal nagyobb és követhetetlenebb bázissá nőtte ki magát, talán itt szintén nem járt még olyan nagy lábon, mint ott. Noha egyik világban sem létezett még az ellenszerük ezek szerint.
- Nem is kell tudjanak róla, hogy ki vagyok. Az inkognitó a barátom. De rád bízom, ha úgy érzed, hogy megosztanád, tényleg nem az infó a lényeg, az mindig csak egy eszköz a megoldáshoz. - bólogattam ismét. Annyira felpörgetett a téma, hogy egészen előre hajoltam, megtámaszkodva az asztalon. Pillanatnyilag a reggeli érdekelt a legkevésbé. Aztán Romy zavarba jött, én pedig aki eddig nem is tulajdonított jelentőséget az utolsó mondatnak sem, értetlenül pislogtam rá, aztán kapcsoltam és egy zavart mosollyal próbáltam elnyomni a választ, ami kikívánkozott belőle.
- Nem, vagyis de, vagyis nem úgy. - nyilván a válasz a kérdésére előbb csúszott ki a számon, mint hogy átgondoltam volna, emiatt pedig még kínosabbam mosolyogtam, mint előtte és inkább nem szóltam semmit, csak szuggeráltam, amíg nem találtam ismét hangomra, szükségem is volt rá. Jól estek a szavak, tényleg soha nem marasztalt egy helyen senki ennyire, ezt pedig rettentően furcsa is volt egyben megélni.
- De te két helyre is tartozol, én tényleg sehová, főleg itt nem. Nincsenek gyökereim. - azt hiszem ez a szó lenne a legtalálóbb az egész élethelyzetemre, mert ahhoz mégsem tartoztam, aki által meg lettem teremtve, egyedül ahhoz tartoztam, akit én magam öltem meg a két kezemmel.
Sarkalatos probléma merült fel boncolgatásra, mert azt ugyan még én sem oldottam meg, hogy azokat a mágusokat hogyan találjam meg, akik ide szabadultak ebbe a világba. Az pedig még mindig evidens volt, hogy abból a világból jobb ha nem jön át senki, már rajtam kívül.
- Az épületnek semmi jelentősége nem volt, az én világomban lévőnek a folytatása, csak kicsit máshogy nézett ki. Mintha csak kapott volna egy keretet a horizont. Akik viszont ezt megnyitották, mágusok voltak és fogalmam sincs, hogy ez a véletlen műve volt vagy erre képesek. A világomban mindenki egy bizonyos oldalt vagy nézőpontot vallott, nem volt ott jó vagy rossz, csak kegyetlen. - ebben végképp tanácstalan voltam, de amíg nem szimatoltam bajt felőlük, talán nem is kellett, hogy foglalkozzak a témával. Viszont így belegondolva igenis aggasztó volt.
- De nem is tudom, még az én gyomrom is liftezett egyet, pedig én bírom a gyűrődést, amikor pedig földet értem, folyamatosan deja vu érzésem volt, mintha jártam volna itt és mégsem. Aztán hozzászoktam és ez az érzés elmúlt. Más szokatlant nem tapasztaltam. - próbáltam visszagondolni az érkezésem első napjaira. Rettenetesen furcsa volt, hogy nem akart mindenki lépten-nyomon az életemre törni vagy rávenni, hogy álljak be mellé.
Csak biccentettem a megállapítására, nem tudtam volna én sem másképp definiálni, hisz pénzért öltem embereket. De legalább pénzért öltem, nem csak úgy. a Robin Hoodra elmosolyodtam egy picit, na hozzá nem gondoltam, hogy hasonlít, még hozzám képest is ártatlan jó embernek tűnt.
- Azért, mert hajt a tettvágy. Erre állítottak be, hogy kivégzőosztagos legyek, mindegy ki az ellenfél, ne futamodjak meg, mindegy milyen eszközzel, hol és ki ellen. A cél a lényeg. Tudom, ez morbidul hangzik, de nagyon sokáig nem gondoltam a mögöttes tartalomba bele, most már inkább a saját céljaim hajtanak, mint másé. Még nem gondoltam bele, hogy lehetne máshogy, valahogy ebben hajt a tettvágy. - nem kimondottan voltam erre büszke, de nem akartam semmit letagadni, amit tettem, de azt sem, amit tenni fogok. Talán csak annyira a lényem részének tekintettem ezt az egészet, hisz erre teremtettek, emiatt léteztem.
- Vagy talán csak túl erős ez. Elítélnél, ha nem találnék mást? - ez viszont roppant mód érdekelt, mert egy ideje, amióta egészen tisztán gondolkoztam, foglalkoztattak morálisabb kérdések is, például az, ha bevallanám tételesen mit tettem, vajon ők hárman elfordulnának-e tőlem. Voltaképpen tényleg csak egy gyilkos voltam.
- De milyen melóra gondolsz? - csak figyeltem, ahogy pedzegette a témát, mintha ezzel is egyfajta választ adna, hogy a helyes és követendő út máshol lenne. Talán igaza van és másképp kellene cselekednem. Legalábbis kevésbé lenne feltűnő és necces, mint a többi.
Roppant mód szórakoztatott a feltételezés, hogy majd pont Lili előtt fogja jól titkolni, aki a legkisebb eltérést, zajt meg bármit is lazán kiszúr. El is képzeltem, ahogy feltűnik neki, akkor még ennyire sem fog így hebegni, mint most.
- Remélem te sem gondoltad komolyan a többiek képességeit figyelembe véve. - mosolyodtam el végül, de nem akartam jobban belemenni, nekem épp elég volt ennyi, hogy ezáltal kicsit ugrathattam. Lehet érdekes megoldásaim voltak, de Laze után talán annyira nem is lógtam ki.
- Mert csináltam már ilyet. - jelentettem ki olyan természetességgel, mintha a vajazókéssel való leszúrás olyan kaliber lett volna, mint hogy húztam egy csíkot a falon és rohadtul mindenki tekintetét magára vonzaná, mint valami mágnes. De csak bólogattam a feltételezésére.
- Majd egyszer megtanítom, de a lágyrészbe. - azt már rá bíztam, hogy melyikre gondol, volt egypár és őszintén szólva nekem inkább helyzettől függött, mikor mit kell becélozni, azt pedig az adott pillanatban kell meglátni, nem betanultan egy valahová koncentrálni.
Elég hamar vonta magára a reggeliről a figyelmem az oltári nagy esése, amire kapcsolnom kellett, hogy aztán a végén Arrow csupa nyálas szeretetét próbáljam meg magamról lenyomni a maga huszonpár kilójával. Fintorogtam egy párat, mert ha valaki hát én még ennyire sosem engedtem közel magamhoz a blökit és nem sokon múlott, hogy ne letoljam hanem ledobjam.
- Hát tőle nem fogadnám szívesen. - tápászkodtam fel, hogy még egyszer meg se próbáljon hátba támadni ilyen orvul, mint az előbb tette. De nagyon hamar Glitchre terelődött vissza a téma. Sejtettem, hogy egyszer majd úgyis megkerülhetetlen lesz a személye és nem is akartam igazából titkolózni. A legtermészetesebb és egyben legkellemetlenebb dolognak éreztem a titkolózást és inkább okozott fejfájást az igazság megkerülése, mint a rajta való átgyaloglás.
- Személyesen találkoztam vele. Nálad alacsonyabb, konokabb, távolságtartóbb és nagyjából pont ilyen makacs. - írtam körül a legtöbb tulajdonságát, de talán nem is ez érdekelte, hanem a minden más. Közben bólintottam a kérdésére, hogy menjünk-e fel, illetve az is rettentően érdekelt, hogy miféle adatokat szeretne megmutatni. Azért éreztem, hogy ez nem mindennapi dolog egy egyszeri beszélgetés után ezzel a témával kapcsolatban és ez különös érzés volt. Különös, de jó.
- Párszor kereszteztük egymás útját, amikor szorult helyzetbe keveredtünk, de sosem kerestük egymást. Inkább csak hasonló oldalon álltunk. Általában ő intézte a technikai részét a kivitelezésnek. - hogy jó vagy rossz, az ebben a világban teljesen relatív.
Mielőtt azonban valóban elindultunk volna fel, Romy hirtelen rajtam landolt, én pedig reflexből fogtam meg, nehogy véletlenül lecsússzon rólam az előbbi incidens hatására. Mire realizáltam a szituációt, már nehéz volt megállnom, hogy egy icipicit el ne nevessem magam. Nem is miatta, hanem inkább a pók miatt. Hihetetlen, hogy az a fóbiája, ami egy részemet is alkotja.
- Pedig csak az érdekli, hogy jól vagy-e az eséstől. Nem akart megijeszteni, bántani meg végképp nem. - én tökéletesen értettem, hogy az a kis pötty apróság mit szeretett volna közölni, így nem esett nehezemre tolmácsolni.
- Megkérjem, hogy menjen el? A Kemotoxtól csak hosszú fulladásos halállal végzi, mikor megfog nektek mindent a lakásban. - pislogtam még mindig Romyra szórakozott mosollyal, megvallom szándékosan tettem hozzá ez utóbbit is, mert nem voltam benne biztos, hogy ezt egyébként ők realizálták-e valaha is, hogy ő is egy élőlény, aki csak a békés életét akarja élni.