t rám, és ahogy beszélt, arra gondoltam, hogy mennyi mindent jelenthet nekünk egy ilyen közös vállalkozás. A kardjainak elvesztése még mindig érzékeny pont volt számára – teljesen megértettem ezt a haragját, a veszteség szikráit a szemében. Ez az elszántság lüktetett körülötte, és valahogy én is egyértelműbben láttam a saját céljaimat. Elmosolyodtam, amikor befejezte, és visszatettem a teáscsészémet az asztalra.
– Nos, Yoko, az biztos, hogy most több erő mozdul körülöttünk, mint amihez egykönnyen hozzászoknánk. Ez a világvége hangulat, amit említesz, egyértelmű jele annak, hogy valóban valami fontos formálódik, valami, ami felkavarja az erőket. Az, hogy éppen most érzem ennyire közel a kardot, talán éppen ennek a mellékhatása, de úgy érzem, nem véletlen, hogy éppen itt vagyok.
Belepillantottam a szemébe, és egyfajta csendes megelégedettséget éreztem: valahol mélyen mindig is tudtam, hogy ha szükség lesz rá, Yoko mellettem lesz, ahogy én is mellette. Ahogy éreztem az elhatározottságát, tudtam, hogy ez az ügy is tovább fűzi az egymásba vetett bizalmunkat.
– A közös edzést jó ötletnek tartom. – folytattam elgondolkodva. – Nem mondom, hogy kedvem van nagy összecsapásokhoz, de valami azt súgja, hogy hamarosan szükség lesz mindarra, amit eddig tanultunk. És ha én nem tartom vissza magam… –egy félmosoly kúszott az arcomra – remélhetőleg te sem fogod. Bár eddig úgy tekintek erre a világra, hogy borzasztóan törékeny. Az emberek többségének fogalma sincs mindarról az erőről, ami körülöleli. Megszűnt a kapcsolat a környezetükkel, még csak megérteni sem szeretnék csak hangzatos szavakat lobogtatnak szanaszét a világba.
A csend elnyúlt kettőnk között, én pedig megittam a tea utolsó kortyait, mielőtt folytattam volna.
– A replikás ötleted nem rossz, és talán valóban sokkal egyszerűbb lenne így visszaszerezni, amit elvettek. De ha mégis tudják, mi van a birtokukban, jobban felkeltheti a figyelmüket, mint ha az eredetit akarnánk megszerezni. Azért, ha valaki olyan segítségem van, mint te. Inkább abban kérném a segítséged, hogy tájékozódni tudjak itt. Te mégis csak más szemmel látod őket, mint a Maximoff testvérek, akik ugyan mindent rögtön első kézből tudnak, mégsem lehet szemléletünk az övék. – egy sejtelmes mosoly szaladt át az arcomon – Úgy hiszem ezt az utat segítség nélkül kell végig járnom. Nekem kell megoldanom, legyen az bármennyire nehéz is a lehető legkisebb felfordulást keltve.
Ahogy Yoko felé néztem, tudtam, hogy készen állunk erre. Tudtam, hogy egymás mellett állva sokkal többre leszünk képesek, mint külön-külön, és ahogy az előttünk álló útra gondoltam, mintha egyfajta izgalom is ébredezett volna bennem.
- Rég láttuk már bölcs védelmezőnket mindenki előtt megmutatkozni. Én ugyan álmomban leltem válaszára, de a közelmúltban odaát is olyan erők mozdultak meg, melyek arra késztettek, valóban új feladatot szolgáljak. Nem csak a fegyverem kell meglelnem, de egy másikat is, minek jogos örököse nem én vagyok, mégis engem kell szolgáljon. Shang Chi története nem jutott el hozzád?

Ahogy hallgattam Yoko-t, ráébredtem, hogy talán kicsit félreértettem a helyzetet. Az ő szavai mindig olyan könnyedséggel csordogáltak, mintha a világ dolgai sokkal egyszerűbbek lennének, mint ahogy én láttam őket. Talán igaza volt. Lehet, hogy tényleg túlkomplikáltam mindent. De hogyan is ne tenném, amikor Fu-Xi kardjának a megtalálása, a világ rendjének megőrzése és a saját sorsom is ilyen súllyal nehezedik rám?
Mosolyogva hallgattam, ahogy a teaházakra panaszkodik. A paranoid oldala mindig is szórakoztatott, de meg kellett hagyni, néha tényleg ő volt a megtestesült óvatosság. Amikor azt említette, hogy a halandók lehallgató készülékekkel tömik meg a helyeket, csak meglepetten rácsodálkoztam. Majd megkérdezem az ikreket, mit tudnak erről. Nem mintha sokat tudtam volna ezekről a dolgokról, de Yoko jelenlegi világa már régóta egy furcsa keveréke volt a mágiának és a modern technológiának. Én pedig... nos, én inkább maradtam a kardoknál és az ősrégi próféciáknál.
- MayoiGa…- ismételtem magamban, ahogy elképzeltem azt a helyet, ahol nemcsak Yoko démonai, hanem a világ minden titokzatos lénye otthon érezheti magát. Talán igaz is volt, hogy ott nagyobb biztonságban lennénk. És valóban, a kard keresésének folytatásához nem ártott volna egy olyan hely, ahol nem kell állandóan figyelnem, hogy ki hall minket.
Ahogy elindultunk a kínai negyed felé, próbáltam megnyugtatni magam. A légkör Yoko mellett mindig lazább volt, még ha ő maga nem is vette komolyan a dolgokat. Talán pont erre volt most szükségem – egy kis könnyedségre ebben a nehéz és nyomasztó küldetésben. De a gondolataim mindig visszatértek Fu-Xi kardjához. Nem tehettem róla, a feladatom súlya szinte minden percben ott lebegett a fejemben.
- Az a falusi vezető még mindig retteg tőled, ugye? – kérdeztem nevetve, visszaidézve néhány korábbi történetet Yoko csínytevéseiről. Nem volt titok, hogy a démonoknak és szellemeknek, na meg az ilyen csoda leszármazottaknak a csínyek szinte a lételemük, és Yoko ebben mindig is kiváló volt. Mégis, ahogy elértük a célunkat, és beléptünk a japán tea szobába, egy pillanatra mintha eltűnt volna minden gondom. A fény puhán megvilágította a helyiséget, és a csend olyan volt, mintha hirtelen egy másik világba léptünk volna. Egy világba, ahol a múlt, a jelen és a jövő összeért.
Yoko teát készített, én pedig figyeltem, ahogy a mozdulatai pontosak és precízek. Amikor megkérdezte, hogy a sárkány vagy a vének küldték-e, elgondolkodtam.
- A sárkány... – mondtam végül, kicsit tűnődve. - Ő az, aki megérezte, hogy eljött az idő. És én... nos, tudod, hogy nem vagyok valami nagy mágus vagy próféta, de valami mélyről fakadó érzés azt súgja, hogy ez az én feladatom. A kard… mindig is többet jelentett számomra, mint egy tárgy. A családom öröksége. Talán eljött az idő, hogy új feladataimat vegyem át a meglévő helyett.
Ahogy Yoko folytatta a kérdezősködést, hogy miként jutottam ide, mosolyogva ráztam a fejem.
- Nem tudom, mi vezetett ide, de tudtam, hogy itt kell lennem. Valami – vagy valaki – irányított erre az útra. Talán te is egy része vagy ennek az egésznek. Sosem hittem a véletlenekben, és azt hiszem, te sem.
Megittam az első korty teát, hagyva, hogy a meleg végigfusson rajtam.
- De ez a világ számomra idegen, ismeretlen és rideg. Mindent hiányolok, mi jó és igazán fontos. Mindenki rohan valahová, senki nem állna meg egy percre sem kitekinteni az életéből. Egyelőre nincs nyomom, a nyom az, hogy meditálok és keresem, merre érzékelhetem. Nem lehet innét nagyon messze, úgy érzem.

Amikor megértettem, hogy meg kell találnom Fu-Xi kardját, valami mély és ösztönös érzés ébredt bennem. Tudtam, hogy ez a kard nem csupán egy régi fegyver, hanem valami sokkal jelentősebb. A kard hatalma legendás volt, olyan erő, amely évszázadokon keresztül fenntartotta a világok egyensúlyát. Azt mondják, hogy maga a kard is élő, és az igazság megtestesítője, amely megvédi az emberiséget a káosztól és a sötétségtől. Ha rossz kezekbe kerülne, annak katasztrofális következményei lehetnek, és a világ rendje megbomlana.
Ahogy egyre inkább belegondoltam a küldetésbe, rájöttem, hogy a kard felkutatása számomra nemcsak egy feladat, hanem egy szent kötelesség is. Éreztem magamban az ősi vérvonalam erejét, és megértettem, hogy a kard több, mint egy fegyver; az igazság és a hősiesség szimbóluma, valamint a világ iránti elkötelezettség jelképe. Fu-Xi kardja egy kapocs a múlt és a jelen között, és rajtam múlik, hogy megtaláljam, és megvédjem ezt az örökséget.
Az a gondolat, hogy valahol a világban létezik ez a hatalmas erejű tárgy, egyszerre töltött el izgatottsággal és félelemmel. Tudtam, hogy a kard megszerzése nem lesz egyszerű; olyan erők őrzik, amelyeket még fel sem foghatok. Mégis éreztem, hogy a sorsom elválaszthatatlanul összekapcsolódott ezzel a küldetéssel. Az emberiség jövője is függhet attól, hogy a kard jó kezekbe kerüljön. Nem habozhattam, mert a kard volt a kulcs nemcsak a világ, hanem a saját lelkem megmentéséhez is.
Ahogy ezek a gondolatok átjárták az elmémet, egyre inkább úgy éreztem, hogy a kard szinte hív engem. Mintha egy ősi, belső hang vezetne és irányítana ezen az úton. Fu-Xi kardja többet jelentett, mint egy egyszerű tárgy – az emberek reményét, a múlt emlékeit, és a jelen küzdelmeit jelképezte. Meg kellett találnom. Bármi is vár rám ezen az úton, szembe kell néznem vele, mert a világ sorsa múlik ezen a küldetésen.
Szükségem volt hát rég látott barátom segítségére, ki számtalan történetet mesélt már nekem erről a világról. Biztosra vettem, hogy sokkal jobban kiigazodik itt, mint én valaha fogok. Épp ezért szomorított el, hogy noha biztosra vettem, akár világokkal odébb is érezheti hívásom, nem felelt rá. Egy ideig még próbálkoztam, mielőtt elindultam volna. Ha csupán egy kis meditációra vágyom, itt is megtehetném, de túl zsúfoltnak tűnt ez a hely is ahhoz, hogy megfelelően lecsöndesíthessem az elmém.
Ahogy elmerültem gondolataimban, hirtelen megéreztem valamit. Valami gyorsan és csendben közeledett felém, olyan sebességgel, hogy szinte alig tudtam követni. A megérzéseim jelezték a jelenlétét, ahogy a levegő megváltozott körülöttem. Az aurája titokzatos volt, nem tudtam egyértelműen megállapítani, hogy barátságos vagy ellenséges szándékkal közeledik. Valami azonban mégis megriasztott.
Nem volt időm gondolkodni. Éreztem, hogy az ismeretlen erőhöz közeledik, és ösztönösen tudtam, hogy reagálnom kell. A testem azonnal megfeszült, ahogy felkészültem a várható ütközésre. Bár nem éreztem egyértelmű veszélyt, valami azt súgta, hogy jobb, ha óvatos vagyok. Az első koccanásra készen álltam, az izmaim készenlétben, a reflexeim élesek. Tudtam, hogy bármilyen szándéka is legyen ennek a közeledő lénynek, nem hagyhatom, hogy meglepjen. Aztán bekövetkezett a súrlódás, szinte megugrottam a pillanat hevében, mikor éreztem a erőtér túlfeszülését. Ekkor jöttem rá arra is, hogy balga mód nem ismertem rá Yoko erejére. Mikor megpillantottam az arcát és a hozzá társítható hamisítatlan orgánumát, már mosolyra állt a szám. Rég látott barátomat mindig öröm volt újra és újra hallgatni.
- Shu Kyoko! Hát mégis feleltél hívásomra. - egyszerre hajoltunk meg, mintha mindig is szinkronban csináltuk volna mindezt, de még mindig csak szélesedő mosolyt csalt ki belőlem a jelenléte. Lelkesen bólogattam hát arra, hogy volna-e kedvem teázni. Csak azt volna. Meg minden mást is, de csak szép sorjában.
- Nem kételkedek abban, hogy ismered a város legjobb teaházait. Vagyis teázóit. Még ezt tanulnom kell, mi micsoda itt, kérlek nézd el. Fontos céllal érkeztem, meg kell lelnem örökségem, hogy aztán útra kelhessek egy újabb megszerzéséért, mi ugyan nem engem illet, mégis szükségszerű a békesség érdekében.

Három napja vagyok már ebben a zavarba ejtő és nyüzsgő világban, amit New Yorknak hívnak. Teljesen más, mint amit Ta Lo-ban megszoktam. Minden sokkal hangosabb, gyorsabb és zsúfoltabb. Az emberek sietve haladnak el mellettem, az autók dudálnak, és az épületek az égig érnek. Bár Ta Lo is különleges és varázslatos hely, itt a technológia és a modern életstílus varázsa egészen más értelemben fog meg.
Egy csendes parkban ülök, amely egyfajta menedéket nyújt a város zajától és nyüzsgésétől. Az egyik padon helyezkedem el, körülöttem zöld fák és virágok, amelyek egy kis nyugalmat hoznak ebbe a kaotikus világba. Az ujjaim között forgatom a talizmánt, amit az anyag rejtett magában. Ez a talizmán az egyetlen kapcsolatom a régi ismerősömhöz, Shu Kyoko-hoz, akinek jelenlétét valahol ebben a világban érzem. A talizmánnak reagálnia kellene a qu vonzására, hogy ide hívja Kyoko-t, de mintha valami akadályozná. Talán a város energiája zavarja meg, vagy egyszerűen túl messze van tőlem. Mindenesetre, az egyetlen reményem, hogy megtaláljam a kardot és a tíz gyűrű maradék két darabját, Shu Kyoko tanácsaiban rejlik. Ő mindig is több tapasztalattal rendelkezett, hiszen nem egyszer mesélt erről a világról, és az ő segítségével talán hamarabb elérhetem a céljaimat.
A park csendjében ülve, a talizmánt figyelve, emlékeimben felidézem azokat az időket, amikor együtt küzdöttünk és tanultunk. Kyoko mindig is erős és magabiztos volt, és a qu használatában is kiváló. Most azonban, hogy ennyire távol vagyok tőle, egyedül kell boldogulnom ebben az idegen világban.
Miközben a talizmánt forgatom, érzem, hogy az anyag melegszik az ujjaim között. Talán csak képzelem, de úgy tűnik, mintha egy pillanatra valóban megmozdulna benne valami. Fókuszálok, próbálom a qu energiáimat a talizmánba irányítani, hogy megidézzem Kyoko-t. De semmi. A talizmán csendben marad, mintha elvesztette volna erejét. Körülnézek a parkban, az emberek békésen sétálnak, gyerekek játszanak a játszótéren, és egy idős pár csendesen beszélget egy másik padon. Az élet itt is megy tovább, de én úgy érzem, mintha sok másik világgal odébb lévőben lennék, távol mindenkitől, akit ismerek és szeretek.
Nem adhatom fel. Tudom, hogy Kyoko itt van valahol, és meg kell találnom. Ő az egyetlen reményem arra, hogy sikerüljön megtalálni a kardot és a tíz gyűrű maradék két darabját. Felállok a padról, és mély levegőt veszek. A város zaja ismét körülölel, de most már határozottabb vagyok. Tudom, hogy mit kell tennem. A talizmánt gondosan visszateszem a zsebembe, és elindulok. Az emberek sietve haladnak el mellettem, az autók dudálnak, és az épületek az égig érnek. De most már nem érzem magam annyira elveszettnek. Tudom, hogy Kyoko valahol itt van, és meg fogom találni. És amikor eljön az ideje, meg fog keresni.