A füleim hajammal megegyező színt vettek fel, amikor Lili beárult, hogy mégis milyen sokáig tartott mire leesett, hogy Ő-macskasága settenkedik esténként.
– Hé, tudod, hogy hányszor lepergett előttem az életem, amikor neszezést hallott Arrow? Már azt hittem, hogy kísértetek járnak a házban! Vagy egy betörő – kulcsoltam össze magam előtt karjaimat. Nem is említve, hogy majdnem kiugrottam a zoknimból mikor rajta kaptam a konyhában.
– Szóval a te világodban olyan gyakori, hogy emberek gépekkel suttognak? – kérdeztem vissza lassan, gyanakvóan méregetve Kainet. Elég hihetetlenül hangzott, de ha mégis igaz, akkor irigykedni fogok! Mindent megadnék azért, ha New York bármelyik sarkán belebotolhatnék egy technopatába, kisegíthetne igazán pár pro tippel. Nagyon megkönnyítené az életemet!
Hagytam, hogy Lili átvegye a szót és Lazet faggassa a szervezetről, kiket felemlegetett. Viszont, amikor a koponya került terítékre a polip jellegű csápokkal, nem bírtam megállni, hogy ne kotyogjak közbe.
– Ugye, hogy úgy néz ki, mint egy polip? – fakadtam ki. Egész megörültem, hogy nem csak én látom bele abba az alakzatba. Bár ez volt a legapróbb és leglényegtelenebb dolog az egészben.
Jobbnak láttam ezután a kínos megnyilvánulás után tényleg Lilire hagyni a beszámolót.
– Sajnálom, hogy eddig nem mondtam el nektek – néztem magam elé szomorkás ábrázattal. Révén eléggé komoly az a szituáció, hogy akár célkeresztként ide is vonzhatom a polipot hozzájuk, vagyis a Hydrát. Az összes csápjával együtt. Még ha ez picit nagyzolóan is hangzik. De tény volt, hogy Glitch párszor beletaposott a tyúkszemükbe, habár ezzel nem dicsekedtem el… még. Ezelőtt ki kellene teregetnem, hogy ki az a Glitch és hogy jön most ő ide. Jelenleg nem éreztem magamban a motivációt, hogy összefoglaljam a helyzetet. Sőt, a gondolattól gyomorgörcsöm támadt. Persze tisztában voltam azzal, hogy nem odázhatom sokáig és úgy volt fair, ha tudnak róla. Csak nekem ahhoz végig kellett gondolnom miként tálalom. Simán kikezdheti a gyomrukat, ha rosszul csinálom.  
– Valójában egy-két dolgot tudok róluk. A pontos céljaikat még én sem ismerem. De ez irtó veszélyes lehet – fűztem Lili egy mindenkiért, mindenki egyért ötletére. Volt a sok lúd disznót, avagy esetünkben polipot győz forgatókönyvében valami. Azonban négyen kiállni egy olyan szervezet ellen, ami rosszabb, mint egy csótány? Ez egy elég öngyilkos vállalkozásnak tűnik.
– Juj, dehogyis háborúzni! – kontráztam rá Kaine szavaira. – Ahhoz egy hadsereg kéne, mi pedig csak alig négyen, izé, vagyis öten vagyunk. Uh, ne haragudj kiskutyám, nem akartalak kihagyni – pillantottam Arrow felé, ki naná, hogy fülelt minden egyes elhangzó szóra. A HYDRA emlegetésénél fel-felmordult, mintha értené. Eddig azt hittem, hogy a kaja és azzal azonos szavakat érti csak meg minden nyelven.
– Szóval öten vagyunk, ezért csak – torok köszörülve kerestem a találó szót –, megállítanánk őket? – ahogy bizonytalanul kiejtettem az alábbit, éreztem, hogy ez gyakorlatilag ugyanazt jelentette, amit Kaine is mondott. – Jó-jó, oké, valóban háborúznánk velük. Majdnem – préseltem ki magamból. Én akkor is erősnek tartottam ezt a csatázó kifejezést hozzá. Hiányoltam a lovat, az erős páncélt, a menő kiegeket hozzá, ami megdobja picit a statjaimat.
– Tessék? – meglepetten pislogtam Lazere, aki hirtelen a kütyüi identitására volt kíváncsi. Hálás voltam a hirtelen témaváltásnak, még ha váratlanul is ért. – A telefonod Ivy, a laptopod Floro, a kocsid pedig Isabella – vettem számon őket, jobb kezemen követve, hogy egyiket se hagyjam ki. Ahogy végig értem a felsoroláson, kényelmetlenül fészkelődtem ülőhelyemen és némileg összébb húztam magamat. – Tudom, hogy fura a képességem. De ezekre szükségem van, hogy ne kergüljek bele a gépek által küldött szignálokba. Máshogy nem tudom elkülöníteni őket egymástól – motyogva magyaráztam, hogy miért tulajdonítok neveket a különböző műszereknek. Lehet, hogy jobb lett volna csendben maradnom, mielőtt ők is azt vonják le, hogy totál flúgos vagyok? Lehet, Morozov?! Naná, hogy hallgatnod kellett volna! Persze már túl késő visszaszívni…
– És te egész pontosan miket tudsz csinálni a növényeiddel? – gördült le ajkaimról a kérdés Laze irányába. Várható volt, hogy előbb-utóbb előbújik belőlem a kíváncsiság. A saját erőmről jellemzően nehezebb volt részletekbe menőn beszélnem, mivel nem voltam túl jóban vele. De másokét csupa fül módján hallgattam és imádtam kérdéseket feltenni. Ezt most sem hagyhattam ki: – Feltételesen, de tudnál rózsa ostort idézni? A rózsából készült ostor veszélyes és menő – vizslattam felé őszinte érdeklődéssel.
– Miként említettem egy-két infóm akad, már a Hydráról. Nem tesz ki egy kézikönyvet, de több a semminél és megfelel az infó begyűjtési kritériumnak. Szerintem. De először igazából egymás megismerésével kéne kezdeni, nem? Mármint a jobban megismerésével – vetettem fel.
– És öhm… Sajnos van egy rossz hírem – haraptam be az alsó ajkamat, fel kellett készülnöm lelkileg, hogy ezt kimondjam. – Nem ismerem annyira a határaimat – ismertem be.
– Ami biztos, hogy nem bírom a magasságot, főleg a repülést! Az számít? Mármint az ebbe a kategóriába tartozik, ugye? Oh, és a Mesterséges Intelligenciák igazi pukkancsok! Nem szeretem velük összemérni a tudásomat, mert elég kimerítők tudnak lenni – kezdtem el kiteregetni vaktában a dolgaimat kezdésként. Csacsogással próbálva elkendőzni vegyes, enyhén stresszel vegyített érzéseimet.
– Komolyan biztosak vagytok abban, hogy bele akartok ebbe folyni? Mert ha egyszer belementek onnan már nincs visszaút. A Hydra mindenhol ott van, nem viccelek, tapasztalat – nem én akartam lenni a pesszimista, rossz hír hozója. De ahogy beszélni kezdtünk róluk, akaratlanul is végig táncolt bennem jó néhány emlék velük, amit legszívesebben elfelejtenék. Meg aztán a jövőben enyém lehet annak a szerepe, aki kijelentheti, hogy: „Én szóltam előre!”

Laze kérdésére komoly ábrázattal bólintott. Kicsit becsapva is érezte magát, amiért ez a történet eddig sosem látott napvilágot. De emlékeztetnie kellett magát, hogy gyerekként ilyesmikről nem beszélgettek, kiskamaszként pedig ő sem villogott a barátai előtt a képességével. Azóta pedig csak még jobban értette a családja dolgait.  
- Vettem! - kacsintott Romyra a rendelés hallatán. Örült, hogy a többiek is benne vannak, hogy ezt kényelmesebb helyen folytassák. Ezért aztán átlépett a korlátra, hogy onnan ugorjon a konyhába. Már elkezdett előpakolni, amikor Kaine is csatlakozott hozzá. Gond nélkül kerülgette, ameddig a konyhában tartózkodott. Az üdítőválasztást látva inkább kinyitotta a hűtőt és kivette Romy jegesteáját. Vitt a többieknek egy zacskó mini sneakerst is, azt is bedobte közéjük, miközben szó nélkül Romy kezébe adta az üccsit. Aztán visszatért a konyhába, összerakni a fullextrás nassolnivalót. De közben figyelt.  
- A gyanú kölcsönös volt, bro. Tökéletesen észleltél mielőtt Romy egyáltalán felkapcsolta volna a villanyt. Pedig Romynak egy hét kellett, mire egyáltalán rajtakapott, hogy motoszkálok este - mutatott rá a pult mögül Kaine-re. Sejtették az első estétől fogva. Nos, részéről ezért is volt jobb most kiteríteni a lapokat. Kinek kellett a folytonos kerülgetés?  
Csak bólogatni tudott arra, hogy a mutánslét részükről nem volt kívánságműsor, hanem veleszületett adottság. Sóhajtva fordult vissza a többiek felé.  
- Ha választhattam volna, szívesen cseréltem volna a nővéremmel. Nem mintha nem alakváltó lenne, de az ő alakja kicsit tekintélyt parancsolóbb, mint egy macska - fűzte hozzá csak érdekességképp. De egyelőre hagyta Romyt beszélni és inkább arra figyelt, hogy megfelelőek legyenek az arányok, amikor bevágta a kaját a sütőbe. A sajt mégiscsak ráolvasztva volt igazi buli. És ameddig a kajára vártak, ő nyugodt lélekkel feltelepedhetett a konyhapultra, hogy onnan hallgassa a beszélgetést.  
A növényeket hallva kuncogott egy keveset. Nem volt neki olyan nagy boostja, csak úgymond szakmai ártalom volt. Meg szerződéses kötelezettség, hogy vigyázzanak a vegetációra. Tényleg nem ezen kellett volna bukniuk a bérletet.  
Laze történetét furcsa volt így hallgatni. Ismerte a szüleit, legalábbis régen. Emlékezett, a fiú anyukája valóban mennyire odáig volt az apjáért. De minél jobban belement a történet mélyébe, annál inkább érezte, hogy összeszorul a gyomra. Borsódzott a háta az egésztől. ” Az apám áttörést akart elérni, egyszerre akart végezni a környezetszennyezéssel és gondoskodni arról, hogy a következő generáció a sivatag homokbuckáin is megéljen.” Ez a mondat az összes létező vészharangot megkongatta az elméjében. És nem csak ott, a sütő időzítője is ezen a ponton csilingelt, ezzel katapultálva Lilit a pultról. A kezeit a szája elé kapta, ameddig igyekezett megnyugodni. Aztán kivette a nasit, tálalt és már ment is csatlakozni a többiekhez. Az ő étvágya valahogy elment.  
- Ennek van köze ahhoz, hogy az elmúlt három évben felszívódtál? - kérdezte Laze-től, ahogy helyet foglalt a kanapén. Közben a komodói varánusz nevet ízlelgette. És a szőke szavai is megerősítették benne az érzést, hogy nem ez lehet az eredeti neve a szervezetnek. Egy hüllő, amelyik piszok szívós... Ismertek ők ilyet, és nem tetszett neki a konklúzió. - Hogy? - pillantott Romyra, amikor felzavarták a gondolataiból. - Mármint persze, én is szívesen segítek - bólintott rá a dologra. Mivel Romy belelendült, egyelőre hagyta beszélni. Ameddig unokanővére hallgatása el nem érte nála a hatást.  
- Mondd, Laze, nem lehet, hogy a szervezet, amire te gondolsz, szintén a HYDRA? - tette fel a nagy kérdést kertelés nélkül. Aztán mély levegőt vett. - A családom mexikói ága hosszú generációk óta mutáns és alakváltó. Megvannak a magunk kapcsolatai, nem feltétlenül törvényesek. Mielőtt bárkiben felmerülne: nem, a drogkartellekhez nincs közük. De fegyver- és embercsempészethez igen. Mióta a szüleim együtt vannak, azóta a hatóságok felé is jobbak a kapcsolataik. Sosem kérdeztem, úgyhogy sosem világosítottak fel a pontos hátteréről a Papá üzletének. A mexikói ágról is annyit tudok biztosan, hogy a maffia kategóriába esnek. Minket a testvéreimmel kihagytak ezekből, a Mamá kérésére. De nem vagyok süket, úgyhogy hallom, miről beszélnek otthon - tette hozzá egy vállvonással és egy sunyi mosollyal. Persze, hogy hallgatózott. Ő is, meg a nővérei is. És mostanság az ikre öccse is kezdett rákapni. - A bácsikám családja azért menekült az államokba, mert a HYDRA kapcsolatai elkezdték a mutáns családok gyerekeit rabolni. Volt, amikor sikerült rajtuk ütni és elszabotálni a dolgot, kiszabadítani a gyerekeket, de sokuknak nyoma veszett az USA határán. Romyval feltételezzük, hogy lehet köze ahhoz, ami a papájával történt, de egyelőre nem jutottunk előrébb. A felnőttek próbálnak nyomozni a maguk módján, de egyikünk sem tervezte ölbe tett kézzel várni a sültgalambot - vázolta a helyzetet a tőle telhető legpontosabban. Nem segített, hogy mindentől próbálták óvni odahaza. Még Dimitry bácsikájuk volt eddig a leghasznosabb információforrás, de vele szemben is élt a gyanúperrel, hogy ködösített, és nem keveset.  
- Mi lenne, ha megpróbálnánk együtt dolgozni? Mind a négyen? - tette fel a kérdést. Ha a nap mottója az volt, “ne kerülgessük a forró kását”, akkor ő teljes mértékben magáévá tette. Nem akart felesleges udvariassági köröket futni. - Nyilván veszélyes lesz, meg minden. A HYDRA radarján Romy rajta van már. Rólam nem tudjuk, de sanszos. Ha még nem is, csak idő kérdése a családi kapcsolataim miatt. Szóval tök oké, ha kimaradnátok belőle. Csak tudjatok róla, mivel kerültök szembe, ha benne vagytok a csapatmunkában - tette hozzá, majd előre hajolt, hogy töltsön magának egy adag kólát. Most kifejezetten jót tett neki az üdítő. Egyikük szorija sem volt szívmelengető, és úgy festett, önmagukban is neonszín céltáblát alkottak. Nos, miért is ne tartottak volna akkor össze?

– Én igen! És extra jalapeños sajtszósszal – bátorkodtam feltenni a kezemet, ha már Lili bedobta a nachos ötletét. Sürgősen tápanyagra volt szükségem! Laze „sikertörténetéből” elhintett aprócska részletek nem kicsit lökték fel a stressz szintemet.
Én, ha akartam se tudtam volna felvágni úgy a képességemmel, mint Lili akrobatikus szaltója. Legalábbis az enyém kevéssé lett volna ennyire látványos. Gyalogszerrel tértem le emiatt a galériáról, miután meghirdettük, hogy kényelmesbe helyezkedünk. A kanapé ablak felé eső részére hajtogattam fel magamat törökülésbe, természetesen Arrow mellett.
– Köszi, egy tündér vagy, de én nem élek szénsavas üccsivel – bocsánatkérő tekintettel utasítottam vissza a kólát Kainetől. Ezt az üdítőt sajnos csak zéró cukorral árulják, szénsavmentesen még nem.
Hálás pillantásokat küldtem Lili felé, amikor ismét csatlakozott a körünkbe és a kezembe adott egy előre behűtött citromos teát. A nachos is nagyon remekül nézett ki!
– Hasonlóval? Úgy érted, hogy valaki megfenyegetett bojlerrel előttem? – hitetlenkedve fordultam Kaine felé. Nem tűnt egy gyakori szófordulatnak. Ráadásul még kevesebb lehetett azok száma, akik valóban komolyan is gondolják! – De a tisztázása érdekében, részemről ez nem fenyegetés, hanem figyelmeztetés! Tényleg jóban vagyok Kennedyvel, a bojlerrel. És valóban meg tudom beszélni vele, hogy mit csináljon, ha bevágtattok előttem este nyolckor a fürdőszobába! – szegeztem orromat a mennyezet felé.
– Lili és az én erőmet nem laborkörülmények között vagy akárhogy rakták össze, hanem eleve így születtünk. Nem mondom, hogy nem lett volna menőbb hercegnőnek születni, de sajnos se ez, sem pedig a mutáns lét nem volt kívánság tárgya. Viszont tudok olyan szervezetről, ami abban utazik, hogy embereken mókolva felélesszenek szuperképességeket olyan személyekben, akik hordozzák ezt a mutánsgént vagy mit – feszengve forgattam mancsomban az üdítő palackját, miközben sokatmondóan elvizslattam Laze irányába. Nem különösebben voltam képben ezzel a témával, így a szakszavakat nem túl nagy hozzáértéssel, erős bizonytalansággal dobálgattam be.
– Én is igyekszem! Csak nem a növények a szakterületem. Lilinek óriási boostja van – hoztam fel mentségemet, ami aligha tűnt legit kifogásnak. – De hidd el, hogy szegény Gertrudenak, vagyis a hűtőnek is óriási megpróbáltatásokon kell keresztülmennie. Közel sem vagy olyan figyelemmel az elektronikára, mint amennyire megérdemelnék, márpedig ők is éreznek! – nem tudtam miért éreztem azt, hogyha nem is épkézláb ez az ellentámadásom, akkor is meg kell próbálnom bevédeni Kainet és magamat. Persze csak utólag gondoltam bele abba, hogy ez így, a képességemet illető magyarázat nélkül eléggé légből kapottnak cseng.
Érdeklődve hajoltam előre, hogy jobban halljam Lazet és kifejezzem érdeklődésemet. Na és persze azért, hogy jobban elérhessem a kanapé előtti kisasztalra helyezett finomságot! Egész meseszerűen kezdődött Laze kiselőadása. Több ponton azt mondtam volna a Papájáról, hogy milyen egy nemes ember a céljait tekintve! Ha nem lett volna Laze paprikával megszórt hangsúlya hozzá, melyre csak homlokomat ráncolva pillantottam el időnként Lili vagy Kaine felé, hogy lássam ők miként fogadják ezt. Szerencsére tele volt a szám és így semmi odavalót nem kommentáltam közbe.
A kísérletezős részeknél kezdett elönteni a rosszullét és azon nyomban megváltozott a véleményem Laze Papájáról. A királyi többesnél már majdnem szóra nyitottam teli szám, de szerencsére időben megosztotta velünk, hogy a testvére volt a másik áldozat.
– Sajnálom, hogy ilyeneken kellett keresztül mennetek… – vizslattam Laze felé szomorú ábrázattal. – És ne haragudj, hogy arra kértelek beszélj minderről – néztem felé őszinte bűnbánással. Nem akartam elrontani ezzel a hangulatát.
– És mi segíthetünk! – léptem túl a mélabún, hogy ne csak szavakkal, hanem mimikáimmal is kifejezzem lelkes, támogató szándékomat.
– Izé… mármint én szívesen segítek – húztam be a nyakamat, amikor realizáltam: lehet, hogy erős volt ennyire elhamarkodottan, a többiek helyett is királyi többest használnom. Bocsánatkérő tekintetet küldtem először Lili, aztán Kaine irányába. De én nem kételkedtem Laze mondandójában. Semmi okom nem volt gyanakodni, vagy azt feltételezni róla, hogy valójában az említett organizációnak dolgozik.
– Értek a webes keresésekhez, ami talán hasznos lehet nyomok felkutatásában – hajítottam be a velem járó szerény előnyöket. Persze nem volt sok, viszont a semminél még így is több.
– Igaz sosem hallottam róluk. Az a szervezet, akiről én tudok – itt egy pillanatra elhallgattam, hogy Lili szemeibe nézzek amolyan megerősítésre várva, mielőtt kimondom. Csak a megerősítését követően folytattam: – Szóval, akiről én, vagyis Lili és én tudunk az a HYDRA. Talán hallottatok is róla – azt hiszem ez volt az a pont, amikor meg kéne említenünk a maffia kapcsolatokat. De nem igazán voltam biztos abban, hogy miként is kezdjek bele és abban se voltam biztos, hogy nem Lilinek kellene-e erről mondania egy-két szót? Hiszen az ő családja jobban benne volt ebben, mint én!
Csendes célzás gyanánt hallgatásba is burkolództam, egy marokra való nachos kíséretében. Legalábbis ezzel szándékoztam jelezni Lilinek, hogy ezennel átpasszoltam neki a mesélői posztot. Még a szószt is megpróbáltam kisajátítani a nachoshoz, de Kaine felülírta ezt a szándékomat. Homlokomat ráncolva, rendkívül fókuszáltan győztem elhessegetni a mancsát, amikor megpróbált merni a csípős sajtszószból. Hékás, az az én optimistám!
– És miért tartják fogva pontosan a testvéredet? – kérdeztem rá, lelki nyugalmam megőrzése céljából fél kézzel Arrow füle tövének vakarásába fogva. – Téged nem keresnek? – azért, ha itt igen lesz a válasza, akkor talán felbátorodom és meg merem osztani velük az orosz maffia ügyét.

Akármennyire szórakoztatta Laze tanácstalansága, azért jobbnak látta eloszlatni a kételyeket. És persze Romy segítségére sietni. Kaine reakciójára csak elvigyorodott. Szerinte is klasszak voltak a fülei. És most már egészen biztos volt abban, hogy Kaine tudta. Többet, mint elárult, az első perctől fogva. Mondjuk a saját belépője után ezen meg sem lepődött.  
- Ki se látszanék mögüled, ha az ölembe ülsz - nevetett Romy felvetésére, hogy legközelebb majd ő lesz a macska. Még ha cosplay-jel is, akkor is sokkal alacsonyabb volt nála. Neki le se ért volna a lába a padlóig, hogy előadja a forgást a székkel. - Huh, én a családi üzelmekre gondoltam, de ezt egyszer majd el kell mesélned nekem - súgott vissza Romy pánikos reakciója után.  
Aztán csak nézte, hallgatta, érezte ahogy a növények változnak a közelükben. Kételkedett abban, hogy ez Kaine műve lenne. Romy képességét ismerte, a sajátját szintén. Így egyetlen gyanúsítottja maradt, aki úgy tűnt, mintha a növények fura viselkedésével párhuzamosan lélegezne. Vagy hiperventillálna. Mondjuk ennyire nem lehetett szörnyű, ugye?  
- Nem, ez nem az. Növényektől legalábbis nem. Másik mutánstól igen - válaszolt Romynak, megelőlegezve a saját konklúzióját. Jobb magyarázata legalábbis nem volt. És megvolt a gyanúsítottja is. Még egy sunyi mosolyt is villantott Laze-re, csak hogy ő is értse, kire is gyanakszik “másik mutáns” alatt. Ismerték egymást régről, és tervezte még megjáratni vele a poklot, amiért ezt az egészet eltitkolta előle. Na jó, nem a poklot. Ő sem hirdette a családi örökségét. De ettől még apró odaszúrásokat tervezett. Csak a mihez tartás végett. Romy reakcióin innentől kezdve csak somolygott. Hagyni akarta érvényesülni. És kíváncsi volt, Laze mikor böki majd ki, hogy ő a probléma forrása.  
Megkönnyebbülten sóhajtott ő is, mikor Kaine közölte, nem tervezett megpattanni. Azért ebben bízott az érkezése után. Akkor sem hagyott sok kétséget afelől, hogy ő aztán marad és kész. Nem kételkedett abban, hogy így lett volna, akkor sem, ha ellenkezni akartak volna.  
- Yup, ezt a problémát kéne ma orvosolni. Egyszerűbb lesz együtt, ha kiterítjük a kártyáinkat és minden kérdés fair game - bólintott Romy habogására. Ő a maga részéről mindkét srác sztorijára kíváncsi lett volna. Laze esetében arra külön is, hogy hova a fenébe tűnt el szőrén-szálán három évre, mikor el se blippelt? Oké, akkor már nem találkoztak túl sűrűn, mondhatni szinte soha, de hogy nem is látta sehol...  
De határozottan nem ilyen típusú vallomást várt volna. Csinálták? Ez akkor is gyanakvással töltötte volna el, ha nem hallgatták volna végig a bácsikájuk elméleteit Los Angelesben nem is olyan rég. Ahogy Romy felpattant, ő is vészes sebességgel pattant guggolásba az asztalon, készen arra, hogy ugorjon, ha szükséges. De nem gondolta, hogy veszélyes lenne, vagy veszélyt jelentene rájuk. Romy reakciója nyugtalanította. Sokkal jobban. De meg is tudta érteni. Szép lassan változtatott a testtartásán, sokkal relaxáltabb pozíciót vett fel. Nem akarta, hogy az ő feszültsége átragadjon Kaine-re is.  
- Ezt talán jobb lenne a nappaliban megbeszélni. Ott kényelmesebb, és közelebb van a kaja. Szerintem pakoljunk ki az asztalra enni- és innivalókat, úgy kicsit nyugodtabban tudnánk beszélgetni - ajánlotta egy mosollyal, de elég határozottan ahhoz, hogy Romy-t is kirántsa a korábbi bódulatából. Legalábbis remélte. Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor Romy végre elengedte a szőkét. Azért még megvárta, mi történik idefenn. Nem akarta volna, hogy nagyobb összekapás legyen. De kifejezetten örült, hogy barátnője támogatta az ötletét.  
- Szóval, ki mit enne? Csináljak egy extrásabb nachos tálat? - kérdezte a többieket töretlen lelkesedéssel. És mivel már nyílt lapokkal terveztek játszani, nem zavartatta magát. Felállt az asztalon, és minimális ugrással átlépett az emeleti korlátra. Ha még volt közönsége ezen a ponton akkor hátrapillantott és rájuk kacsintott, mielőtt leugrott volna - éppen úgy, mint azon az első éjszakán, amikor Kaine betoppant. Ez volt a leggyorsabb út a konyhába. És ha már itthon volt, olyanok között, akikre rábízta a titkát, feleslegesnek tűnt visszafogni magát.

– A Disney és a Dreamworks tanmeséket gyárt. Életre tanítanak! – hát ilyen egyszerűen jött ide a szóban forgó rajzfilm.
Lili macskasága nekem is egy nagy sokk volt először. Főleg azért, mert még az életem is lepergett előttem, hogy az allergiám rövidtávon kinyír mellette. Szomorú egy barátság lett volna a miénk, ha valóban így sült volna el. Hála az égnek nem ez a plot-line aktiválódott. Viszont Laze határozott döbbenetével szemben Kaine meglepően lazán fogadta, már-már azt a hatást keltette, mint aki sejtette az egészet.
Nem egészen értettem hirtelen, hogy Kaine mire utalt a kapcsolódással? Kivételesen nem csatlakoztam rá Gwen-re, vagyis Kaine telefonjára. Pedig nem egyszer megesett! Nem pazaroltam erre szavakat és azt a kevés oxigént. Lehet nem ártott volna ablakot nyitnunk. Úgy éreztem menten megfulladok, ahogy daráltam és daráltam a forgatókönyvtől teljesen elértő szövegünket. Habár nem ezt gyakoroltuk be, a mutánság rulez megmaradt benne.
Mihelyst utolért a nyugalom, hogy Lili nem tűnt el csak tolt egy Sailor Moon-os visszaváltozást, megkönnyebbülten lélegeztem fel (továbbra is kéne egy ablaknyitás). Ezt követően csendesen, bősz bólogatásokkal értettem egyet Lili monológjával, mely sokkal, de sokkal összeszedettebb volt az én kiselőadásomnál. Irigykedtem!
– OK, ez most már hivatalos! Legközelebb te prezentálsz és én leszek a macska – szúrtam közbe fojtott hangon a deal-t a jövőre nézve. – És hogy hogyan? Hát a cosplay-t feltalálták!
A titkolózás mentességét, a felesleges stressz elkerülését (amit dokim is javasolni szokott), egész a kiterített kártyákig egyet tudtam érteni. A kínos titkoknál viszont megrökönyödve lestem Lili felé.
– V-vááárj! Én még nem állok készen a kollégiumos ciki sztorik elmesélésére – olyan halkan mondtam, hogy szinte már-már tátogva adtam le Lilinek ezt a kommentet. A macskafüleibe fektettem minden reményemet. Amint meggyőződtem róla, hogy hallotta, összeszorított ajkakkal, kínos mosollyal az arcomon fordultam vissza a srácok felé. Olyan ábrázattal, mint aki az előbb nem is jelentett ki semmit. Legalábbis nem az ő fülüknek szántam. Mindenkinek jobb, ha nem fecsegek a kolis élményekről.
Kaine még a coming out-ot is olyan nyugalommal fogadta, hogy maga Buddha is megirigyelte volna! Laze lassabban bootolt és én igazán nem akartam siettetni. Habár alig-alig mertem felvenni velük a szemkontaktust. Még a növényeket is több figyelemmel illettem közben és nem tudtam nem észrevenni az újbóli furcsaságot, amit toltak – már a zöld élővilágunk. Eddig ráfogtam fáradtságomra, képzeletemre, utóbbiról a dokimmal is beszéltem. De most határozottan a mennyezetig kúszott az az óriási levelekből álló növény a cserépben, melynek a kaspója nevetségesen festett az új mérete mellett.
– ÁH! Erről beszéltem!! A növények, nézd!!! – Lili felém eső karját úgy rángattam, mintha az életembe kapaszkodnék. A másikkal úgy böködtem a virág felé, mintha kísértetet látnék. – Na, ezt magyarázd meg nekem Biológus Főnökasszony! Azt ne mondd, hogy ez is tök normális, mert menten megeszem nem létező kalapomat! Én megmondtam, hogy a növényeink furcsán viselkednek – egyik nap még úgy hervadoznak, hogy este már érik az utolsó kenet. Aztán hazaesek a melóból és azt látom, hogy teli van virággal. Magyarázza meg nekem valaki, mert az iskolapadban nem ezt tanultam! De még a Google sem tudott ésszerű magyarázatot adni. A Google!!! És ami a Google-ön nincs fent az nem is létezik, ezt mindenki tudja igaz fact. Viszont, ha ez az egész nem valóság, akkor én is kitaláció vagyok? NAH, bele nem ugrottam ilyen Mátrixra hajazó mélységekbe, volt elég meghasonulásom enélkül is a pszichológusnál. Enélkül is elég vastag a kartonom.
– OK! Fel a kezekkel, melyiktek a növénybűvölő! – formáltam jobb mancsommal pisztolyt, „csövét” Kaine és Laze között járatva. Ezt tűnt az egyetlen kézzel fogható magyarázatnak, ha már a Google is bedobta a törölközőt! A kitalált világ lehetőségét nem bírta befogadni az agyam… – Láttam mi történt! – böktem el másik mancsommal a srégen mellettem álló leveles bokorból született égig érő paszulyra.
Kaine ritkán mesélt, ha nem volt kérdezve. Szóval, ha könyv is volt, akkor nem a hangos fajtából (az audiobook-ot jobban adtam). Lazeről pedig még annyit sem tudunk. De ha Lili most benyögi, hogy ez a Biológia Karral van összefüggésben, akkor elárulva fogom érezni magamat! (Na jó, ezt a szcenáriót nem tudtam elképzelni. Lili elmondta volna nekem, ha tud ilyet… ugye?)
– Mert biztos, hogy nem én vagyok! Legalábbis nem tudok arról, hogy ilyet tudnék. Az én bűvölésem a gépekben megáll – fűztem hozzá. Nesze nektek coming out, ezt sem így akartam elmondani! A fejemben sokkal látványosabb prezentáció élt…
Kaine reakciója egész meghatott, miszerint nem árulja el senkinek mik vagyunk. Szám széle mosolyra ívelt és hihetetlen öröm járt át, amiért a maradás mellett döntött. Meg nem tudtam volna mondani miért, de az ő válaszától tartottam a legjobban. Határozottan jól esett, hogy ennek a gondolatnak a súlya leesett vállamról, könnyebbnek éreztem magam, amit a görgős széken tett izgés-mozgásom is elárult. Révén nem tudtam kihagyni, hogy kicsit előrébb hajoljak feléjük, hogy aztán majdnem arcomra zuhanjak, amikor extrában orrunk alá dörgölte Kaine, hogy még sok mindent nem tudunk róla (ami való igaz, de áucs).
– Rólunk sem tudtok még sok mindent! – szegeztem orromat a mennyezet felé úgy, mintha kötelességem lenne rákontrázni kijelentésére. – Öhm… de pont ezt pótolnánk – vezettem vissza megenyhült tekintetemet Kaine felé. – Feltűnt, hogy alig mesélsz magadról, én pedig kíváncsi vagyok – gördült le ajkaimról meggondolatlanul a kijelentés. – V-vagyis! Mi… MI vagyunk kíváncsiak… – próbáltam többesszámmal menteni a menthetőt. De elég egyértelmű volt, hogy itt már csak integetni tudok józan eszemnek. Bye-bye… szerettelek!
Lábammal felhagytam a szék kitámasztást és inkább engedtem a körkörös mozgását érvényesülni. Így kisebb-nagyobb recsegések között szó szerint befordultam az előbbi kínos bekiáltásom után. A forgás közben mancsomba temetve égő arcomat.  
Laze vallomása viszont villámcsapásként ért. Na nem a tény, hogy nem lány – DUH! Az sem, hogy mutáns – DUH 2.0! Hanem az, hogy nem a mindennapi értelemben vett mutáns. Nem annak született, hanem „szándékosan” tették azzá. Hogy micsoda?!
Lassú mozdulatokkal hámoztam ki arcomat kezem takarásából, mialatt a szék szép komótosan újfent a srácokkal szembe fordult. A döbbenet és ijedtség furcsa egyvelege látszódott rajtam. Szinte a sokk kerülgetett, ahogy Laze szavai találkoztak az emlékeimben élő képekkel. Az információk a HYDRA mutáns kísérleteiről. Papám furcsa viselkedése a vasajtó dobálás közben. Bácsikám teóriájával tűzdelt szavai Los Angelesben. Nem tudtam eldönteni, hogy most a szék forgásától vagy az emlékfoszlányoktól szédelgek.
Úgy pattantam fel, mintha a görgőszék szabályosan levetett volna magáról. Bizonytalan léptekkel tettem meg a távot Laze elé. Menet közben elcsíptem a tényt, hogy neki van köze a növények rendellenes viselkedéséhez. Nem álmélkodtam látványosan, pedig esküszöm, hogy menő volt! Azonban a kobakomban annyira visszhangot vert a korábbi kijelentése… „Engem szándékosan tettek ilyenné.” … Képtelen voltam másra fókuszálni! Az se tűnt fel, hogy lépteim nyomán az eddig áramtalanított számítógép fogja magát és bekapcsol. Miként az sem, hogy a mennyezeti lámpa felkapcsol, aztán elindult a légkondi...
– Hogy csinálták?! – állapodtam meg közvetlen Laze előtt. – Kik csinálták?! – kapaszkodtam meg mellkas magasságban a felsőjében. – Emlékszel, hogy történt?! – remegő hangon böktem ki a következő kérdést. Enyhén megrázva Lazet, révén spagetti karjaimmal óriási lendületet, ha akartam se tudtam volna kifejteni. – Mondd el, kérlek! – türelmetlenség és félelem vegyes egyvelegével vártam válaszát.
Lili javaslata térített magamhoz, hogy inkább odalent, kényelmesben folytassuk ezt a beszélgetést, némi kajcsi kíséretében.
– N-ne haragudj! – ledöbbenve saját különös viselkedésemen engedtem el Laze felsőjét és húzódtam hátrább tisztes emberi távolságba. Túlságosan tisztesbe. Olyan rükvercbe tettem magamat, hogy majdnem ledaráltam Kainet. Szégyenlősen igyekeztem olyan helyre helyezkedni, ahol senki személyes szférájába nem lépek bele illetlenül.
– Bocsi – küldtem elnézésemet Kainenek az előbbi majdnem ütközésért. Szemeim visszavándoroltak Laze felé. – És te se haragudj. Nem akartalak megijeszteni, csak… uh… – nem igazán tudtam, hogyan is kéne szavakba formálnom a fejemben zakatoló gondolatokat. Karjaimmal átöleltem magamat, hogy legalább ezzel a mozdulattal leplezzem mancsaim remegését.
– Lilinek igaza van! – tértem el látványos hirtelenséggel korábbi viselkedésemtől, mintha meg se történt volna. Lécci, tegyetek úgy, mintha nem történt volna semmi. – Szerintem is telepedjünk át a nappaliba. Ott több a hely! – ismerős érzés kerített hatalmába. Bárhol felismertem… a stresszevés hajlama leselkedett a sarokban.
Mindenesetre én készségesen elindítottam a libasort a lépcsőn lefelé (Nem megfutamodtam! Csak egy taktikai előrelépésszaladás.) Bár úgy is mindenki tudta, hogy Arrow előbb lesz lent, mint mi.

Kissé lefagyott Kaine megszólalására. ”Lányok?” Már az első este is gyanús volt, ahogy méregette. Szinte biztos volt abban, hogy Kaine sejtette, hogy ő nem egészen hétköznapi ember, csak sosem tette szóvá. Ahogyan ő is biztos volt abban, hogy Kaine sem egyszerű földi halandó. Aztán elterelte a figyelmét Romy krákogása. És mivel kellőképp aggódott barátnője és másodunokatestvére életéért, már készült volna elugrani, amikor Romy nekiállt nyugtatni, hogy ez nem az allergia. Nem egy frászt nem, valahogy nem sikerült túl meggyőzőre az a nyugtatgatás... Ezt egy panaszos nyávogással szóvá is tette. Sajnos ebben az alakban ennél pontosabban nem tudta kifejezni, mit is érzett ezzel kapcsolatban. De azért Romy ölében maradt, hogy folytathassák az előadást.  
Amikor ismét befordultak a fal felé, fejét Romy térdeire hajtotta és mancsaival takarta a kobakját, füleit is lelapítva. Ez már kezdett a kínos fail kategóriába esni. De azért visszahelyezkedett a komoly macska pozícióba, mire visszaforogtak a srácok felé. Laze kérdésére Romyval ellentétben nem nevetett, csak füleit mozgatva méregette a szőkét. Valamiért azt gondolta, hogy ha Kaine sejti, akkor Laze sem lehet messze az igazságtól. Mélyet szusszantott, és nyávogással fejezte ki érzéseit Romynak, mikor a véleményét kérdezte.  
A prezentálásra helyeslőn nyávogott a srácokra. Nem, valóban nem volt láthatatlan, csak ebben a formában emberi nyelven beszélni nem tudott. De remélte, hogy egyszer menni fog az is. Lényegesen egyszerűbb lett volna az élete. Mindenesetre hagyta Romyt érvényesülni. A beszéd közben az ölében maradt és dorombolásával igyekezett nyugtatni, hátha ez tényleg segít neki egy keveset a hosszadalmas monológban. Azzal egyetértett, hogy nem örült volna, ha a srácok ezek után menekülőre fogják. Megértette volna, de nem örült volna neki. Bár nem egészen ezt a monológot próbálták el, azt hozzá kellett tennie.  
Amikor Romy végre levegőt vett, felült az ölében és átugrott az íróasztalra. Minimális cicamosdás után visszaváltozott az emberi formájába, de a cicafüleket ezúttal szándékosan magán hagyta. A lábait lelógatta az asztalról, kezeivel megtámaszkodott maga mögött, és egy tőle szokatlanul félénk mosolyt villantott a srácokra.  
- Már itt vagyok - jegyezte meg Romynak a választ, amikor annyira nagyon keresni kezdte. Még el is kuncogta magát a dolgon. Vicces volt, hogy Romy is bedőlt Laze butaságának. Láthatatlan, ő? Jó vicc. Tény, tudott ő halkan mozogni és osonni, ha akart, de a láthatatlantól messze volt.  
- Tényleg megértjük, ha ez az egész kiveri a biztosítékot. Félre ne értsétek, nem örülnénk, ha menekülőre fognátok, mert bírjuk ezt a társaságot. De megértenénk - tette hozzá gyorsan a korábbi monológhoz. Azért reménykedett benne, hogy a srácoknak nem ennyire gyenge az idegrendszere és belefér ez nekik a “tűrhető” kategóriába.  
- Nem szeretnénk rátok erőltetni semmit. De jobbnak tűnt túlesni ezen a vallomáson és a bemutatón most, ameddig még nem kezd kínossá válni a forró kása kerülgetése. Speciel én nem tudnék sokáig titkolózni, meg nem is kellemes, nem hiányzik a fölösleges feszkó... Szóóóval - kezdett bele a saját mondókájába. És ehhez neki is mély levegőt kellett vennie. - Arra gondoltunk, hogy ma este mindenki kiteríthetné a kártyáit. Semmi titkolózás, elő az összes kínos, kellemetlen titokkal. Vagy ha az nincs, az őszinte érzésekkel a mi kis titkainkkal kapcsolatban, hogy senkiben ne maradjon semmilyen tüske. Inkább essünk túl a hideg zuhanyokon most, amikor még friss az együttélés és tudunk módosítani az elrendezésen - bökte ki a saját részét az egyezségnek. Nos, ők igazából elkezdték a sort azzal, hogy színt vallottak a képességeikről. Vagyis, egyelőre igazából csak az övét mutatták meg, Romyét nem. De ez jó indításnak tűnt, akárki titkolt akármit. Nekik volt még szennyesük bőven, de még egyszerre is jobbnak tűnt fokozatosan adagolni az infókat. Egyet ők, egyet a srácok, és így tovább...

– Nyugi, nyugi, semmi köze nincs az allergiámhoz! – mély légvételek közé iktatott fel-felköhintéssel legyezgettem Lilinek jobb mancsommal a levegőben. Az ismétlő kézmozdulatokkal hessegetve el az aggodalmát afelől, hogy nem az ő macskasága okozza halálomat, hanem a saját szervezetem. Mondhatni, csak a szokásos… – Azt hiszem – csatoltam hozzá enyhe késéssel előbbi kommentáromhoz. Természetesen csak ugratásból, melynek meg is lett a jussa! A tíz kivont macskaköröm láttán sietősen tettem hozzá, hogy: – Hehe, csak viccelek! – és igen, cseppet sem fura, hogy egy macskával beszélgetek a srácok előtt. Ha eddig nem találtak őrültnek, most már biztosan bepakoltak a zakkant halmazba.
– Hé, nem! A villain-ek csak meg nem értett hősök! – jeleztem Kainenek. – Ma este megnézzük a Megaagyat! – mutattam rájuk. Vagyis… én eredetileg a srácok felé szerettem volna illetlenül böködni mutatóujjammal, mert kit érdekel az etikett. De a padló dőlésszöge miatt a szék újabb 180 fokos ívet kezdett leírni velünk, amiért így a falra böködtem. – Argh, naaa, ne mááár!!! – döntöttem hátra fejemet, egy kis dramatikus kiszenvedés jeligével. Az összes becsületpontunk elvész így!
– Láthatatlan!!! – tört ki belőlem a nevetés, mialatt igyekeztem korrigálni a görgősszéket, hogy újfent szembe kerüljünk a srácokkal. – Dawww… Hallottad te is Lili? – pillantottam le rá. Győztem levegőhöz jutni, csak ezúttal a hahotától. Ezúttal jobb lábammal kitámasztottam a széket, mielőtt újból kifordulnánk magunkból, helyesbítve: a beszélgetésből.
– Nos, a helyzet az, hogy Lili nem láthatatlan. Sajnálom, hogy össze kell törnöm ezt az illúziót – vizslattam bocsánatkérőn Laze felé. – Hanem: ő itt Lili – gesztikuláltam rá az ölemben fekvő macskára, hagyva némi hatásszünetet, hogy feldolgozzák a sokkoló információt.
– Szóóóval… az az igazság, hogy mi mutánsok vagyunk… Meglepetééés! – rántottam le a leplet magunkról, vagyis képletesen. Huh, de jól esett kimondani! – Nem mondtuk el eddig, mert nem tudtuk, hogy mégis hogyan prezentáljuk nektek… Tényleg nem szándékosan titkolóztunk, csak hát mindkettőnknek voltak rossz tapasztalatai korábbról és így nehéz volt rászánni magunkat erre a kényes coming out-ra. És hogy őszinte legyek: nem is így terveztük, legalábbis nem pontosan így – vakartam meg zavartan a tarkómat, futólag lepillantva a székre, vagyis az árulóra! – És megértjük, ha ez kiakasztó nektek, de úgy láttuk fairnek, ha ti is tudtok erről, hogy kikkel… „mikkel” is éltek együtt – biggyesztettem a levegőbe az idézőjeleket.
– Meg nekünk is nagyon rossz érzés rejtegetni, hogy mik is vagyunk valójában. És őszintén megértjük, ha ez kiakasztó, komolyan! Bátran akadjatok ki, csak adjatok még két percet, mielőtt elfelejtem, amit még mondani akartunk nektek, köszi. Na szóval mi tényleg nem akartunk titkolózni vagy rosszat okozni ezzel a hallgatással. És azt is megértjük, ha esetleg nem akarnátok tovább együtt élni velünk emiatt – halkultam el egy pillanatra az utóbbi mondatnál. Kicsit fájna a lakbér és rezsi kombó tekintetében, ha inkább lelépnének emiatt. Meg én élem ezt a vibe house-t nagyon. – Viiiszont minden esetben számítunk a diszkrécióra! Szóval, hogyha maradnátok vagy… inkább nem maradnátok ennek a ténynek az ismeretében – az utolsó félmondatnál ismét elhalkultam, nagyon nem akartam reklámozni ezt a szcenáriót –, akkor nagyon kérünk titeket, hogy ne mondjátok el senkinek, hogy mutánsok vagyunk! – hosszúra nyúlt magyarázkodást egy mély lélegzetvétellel zártam. A nagy beszédben ugyanis elfelejtettem pótolni az oxigént és csak most vettem észre, hogy az egész monológom alatt nem vettem levegőt. -10 HP az oxigénhiány miatt!
– Öhm… letelt a két perc? – azt hiszem. Azonban nem számoltam egyáltalán az időt, mert arra már nem volt kapacitásom.
Mindenesetre ezzel a szöveggel elhallgattam, hogy hagyjam végre a srácokat is szóhoz jutni. De alig néhány másodpercet követően kényelmetlenül feszengeni kezdtem, miközben vártam a reakciójukat.
– Öhm… Lili? – pillantottam le rá habozva. – Nem szeretnél vissza változni esetleg? Csak, hogy ne nézzenek teljesen őrültnek. Plíííz? – súgva kértem erre a szívességre. Mármint ő tök mázlis, mert nem neki kellett a coming out szövegét megejtenie, hanem nekem. Amivel semmi gond nem lenne, ha a forgatókönyv szerint történt volna minden, de az improvizálás nem kimondottan az erősségem.
– Várjunk csak… hova lett Lili?! – OMG, tényleg láthatatlan lett! Kellett ezt manifesztálni, Laze?!
Döbbenten kaptam fel a fejemet, majd körbe, végül megleltem az emberi alakot öltött Lilit az asztalon ücsörögve. „Emberi”, ha a macskafüleket nem számítjuk. Jó lenne tudni, hogy a két perc alatt hol hagytam el a fact-et, hogy visszaváltozott.
– Látjátok? Mondtam, hogy Lili az! – gesztikuláltam Lili felé, mint egy varázsló a kalapból kihúzott fehér nyuszira.