Lefagyott az arcomról a mosoly. Aha. Zavarja, hogy sokan vagyunk. Gondolom arra számított, hogy édes kettesben lehet Csodapókkal. Hát hogyne! Ez itt nem a vörös lámpás negyed és legkevésbé sem a sárga-fekete weboldal, ahova inkognitó mód és kemény vírusírtó nélkül épeszű ember nem merészkedik!
– Ne aggódj, én sem tudtam, hogy Dimenzióutazó segélyszolgálatot nyitottunk – jelentettem ki egy hamis mosoly megvillantásával.
De úgy lehoztam az alakítást, hogy minimum Oszkárt érdemelnék érte. Ugyanis eléggé nehezemre esett jópofát vágni, mikor még Kaine is arról faggatott, hogy hova kellett volna vinnie. Hát nem ide! Már dacból sem feleltem Csodapóknak.
Szörnyetegnek éreztem magamat emiatt, de annyira frusztrált az egész, hogy alig tudtam elviselni magamat. Az is zavart, ha Gwen és Kaine tekintetet váltottak egymással. Aztán az is bosszantott, amikor Csodapók felém pillantott, belém fúrva azokat az átható barna szemeit, melyeknek most csak azért sem fogok bedölni. Mondom akkor sem, ha így nézz! Morozov, az istenért ne figyelj rá!!
Ott strázsáltam a megmagyarázhatatlan érzésekkel bensőmben. Egy ponton majdnem elhittem, hogy tényleg félreértem a helyzetet. Aztán a lány levette az álarcát…
– Tényleg szőke vagy – elhaló hangon nyögtem orrom alatt, mikor arcul csapott a felismerés. Nem mintha nem tudná. Nem mintha Csodapók nem tudná!
Hatalmasra nyíltak a szemeim és összepréselt ajkakkal szuggeráltam Gwen maszk nélküli arcát, mely láttán hófehérré sápadtam. Nem csak irigylésre méltó csengő hangja van és szereti a rózsaszínt, ami miatt tökre lányos. Hanem szőke színű haja és zöldes szemei, ami már majdnem kék!
Forgott körülöttem a világ. Arra sem figyeltem, hogy mit csevegnek pontosan Peterről, hogy micsoda eltérések lehetnek a két világ között. Túlságosan lefoglalt a tény, hogy Kaine egy szőke csajt hozott haza. Nem is értem miért csodálkozom ezen? Hiszen számíthattam volna rá! Csak túlságosan elvitt engem Csodapók őszintének hitt beállítása.  
Úgy éreztem, hogy eltört bennem valami, mely arra ösztökélt, hogy tegyek néhány lépést hátra, már képzeletben, Kainetől. Bár érzelmeimmel nem igazán tudtam eldönteni, hogy most miként állok. Hogy most Csodapókra vagy Gwenre haragszom inkább, netán mindkettőjükre.
– Igen, majd kerítünk mindent – jegyeztem meg szűkszavúan. Csak azért nem lelkesedtem ezért, mert Kaine pont úgy hangzott, mintha privát kis bondolásnak szánná ezt majd a szőke leányzóval. Igazából az sem számított, hogy én mit nyilatkozom a témában.
Egy dologban biztos voltam, hogy MOST nem akartam őket egy légtérben hagyni.
– A kanapé off. Ha ott aludnál mindenki átjárna rajtad, túl közös az a tér. Te pihenni nem tudnál, mi nekünk pedig úgy kéne eljárnunk erre, mint a hímes tojáson – magyaráztam tovább, miért nem altatnánk el ott. Habár a legfőbb oka az volt, hogy nem akartam ezután Csodapókkal lógjon. Akkor sem, ha ők viszont éppen lógni akartak volna együtt. – Különben sem túrsz ki senkit – legyintettem. Holott de, kitúrt, méghozzá engem. De inkább engem, mint Kainet, amiből sanszosan nem kitúrás lenne!
– A fürdőbe nyugodtan bevetheted magadat, ha akarod. De a lótuszos kencék tabu – jelentettem ki elhaladva a kívülről prezentált fürdőszoba mellett. Még csak az kéne, hogy az én cuccaimmal tusoljon!
A félhomályba burkolt folyosóról beléptem a szobámba, ahol könyörtelenül felkapcsoltam a lámpát. Az sem érdekelt, hogy ezzel én is foltokat látok egy darabon. Odaléptem a szekrényemhez, ahonnét elkezdtem feltúrni váltóruhának valót. Most bezzeg nem akadtak azok a cuccok a kezembe, amikre jellemzően azt mondom, hogy „Meh…” és megállapítom, hogy nincs ruhám. Tök sok ruhám van!
Fájdalmas ábrázattal halásztam elő egy sötét színű melegítőt, Disney mintás pólóval és egy törölközővel arra az esetre, ha adna a higiéniára. Mellé pakolva egy virágmintás csereágyneműt is.
– Tessék, ezeket tudod használni átmenetileg – lehet, hogy nem volt túl vendégbarát az időszak kiemelése. De szerettem volna azt hinni, hogy nem tervez állandó bérletet váltani a Mi casába. – Ismerek valakit, aki személyesen ismer egy Dokit, ki talán tud segíteni neked a dimenzióváltás ügyében – direkt nem neveztem meg Ugróegeret. Viszont kissé kelletlenül vetettem fel, tartottam attól, hogy Kaine menne vele és Furadokinak kedve támadna őt is hazapostázni.
Frusztráltan felsóhajtottam. Mondjuk ezek után… Nem, Morozov, nem! Még nem lehet! Továbbra is az adósa vagy és megígérte, hogy segíti megkeresni a Papádat és miként sétáltatnál egyedül kutyát? Furcsa lenne, ha nem lenne itt. Nem akarom, hogy hazamenjen.
Megráztam a fejemet, oké, ez még ötlet szintjén is rossz volt!
– De majd kitalálunk valamit. Szerintem most ne ezen kattogjunk – inkább magamnak, mintsem Gwennek szántam utolsó szavaim. – Jobb, ha lepihensz. Gondolom egy ilyen hosszú dimenziók közötti utazás eléggé megviselhetett – milyen jólelkű vagyok, nem? Ezt félig még komolyan is gondoltam. Biztos voltam benne, hogy dimenzióváltóként nem egyszerű egy idegen helyen. Már ha igaz ez a szcenárió… Jelenleg nem igazán akartam lenyelni ezt a sztorit.
Beharaptam alsó ajkamat, mikor azon agonizált, hogy lehet hosszútávon maradna.
– A rezsi fizetése a minimum egy idő után – mondtam úgy, mintha a fogamat húznák. – Nem mentség, hogy másik világból jöttél, nem várhatod el, hogy mi tartsunk el hónapokon át. A mekibe mindig keresnek embereket, szóval az elhelyezkedés sem nehéz – mutattam rá. Hát nem vagyok kedves? Munkatanácsadóként lassan díjat is kérhetnék.
– Az íróasztalomnál ne turkálj, egyébként érezd magad – elharaptam a szavaim végét. Otthon?! Morozov, biztosan, hogy nem!!! – Érezd magad jól – javítottam ki magamat időben.
– Ha most megbocsátasz, nekem még be kell szereznem a kiskutyámat – jelentettem ki, pizsamával a kezemben készen a távozásra. Még Lilihez is be kell kéreckednem. – Szép estét – szabályosan menekültem a szobából, de attól tartottam, ha tovább kell színlelnem a jóarcot ebben a kolosszális hazugságban kipukkadok, mint egy lufi.
Nem hiszlek el Csodapók, pont egy szőke csaj? Azt hittem, hogy te más vagy!
     

Ez az egész helyzet felért egy aljas gyomorszájon ütéssel. A pocakom görcsbe rándult, fájt és legszívesebben előre görnyedve haldokoltam volna. Utóbbi leszereplést azért nem engedtem meg magamnak, helyette kitartóan, egyenes háttal álltam, még ki is húztam magamat, hogy minél magasabbnak tűnjek a lánynál.
Vettem egy mély levegőt, hogy magamban tartsam a kikívánkozó szavakat. Mely szerint mennyire kényelmetlennek találom a jelenlétét. Persze ez nem személye ellen szólt. Sokkal inkább a tudatlanságnak, hogy miért hozta ide Kaine? Miért ajánlgatott szabad bejárást a Mi casába? Mi a terve vele, na és ez a terv hosszú vagy rövidtávú lenne? A tervek mélységét már gondolatba sem mertem venni.
– Miért, hiszen csak most jöttél? – erőltettem egy mosolynak sem mondható valamit az arcomra. Szent ég, Morozov, hol van a kedves vendéglátó oldalad ilyenkor?!
Metsző pillantást küldtem Csodapók felé, mégis ő volt az, aki ezt az egész helyzetet megteremtette minden előzetes szó nélkül.
– Nem szokás embereket összeszedni az utcán – szúrtam oda Kainenek, utólag döbbenve rá, hogy nem is egészen erre utalt megjegyzésével. – Mármint jobb helyeken nem szokás idegenekkel tartani ismeretlen helyekre – torkomat köszörülve fűztem hozzá, végül tekintetem a lányra siklott. – Nem volt gyerekszobád? Most kivételesen szerencséd volt, de máskor jobb, ha vigyázol! – tettem úgy, mintha csak életviteli jótanácsokkal akarnám ellátni és nem is az zavarna, hogy Kaine idehozta őt.  
Arrow máris körbe udvarolta a jövevényt. Én pedig egy röpke másodpercig megenyhültem, hogy aranyosnak találta kiskutyámat. Bár azt nem kifejezetten értettem, hogy miért van érte oda ennyire Arrow. Aljas áruló!
– Szóval tényleg pók vagy. Nem tudtam, hogy ilyen sokan vagytok odakint – lestem el az ablak felé, majd lopva Csodapók irányába. Eddig csak Peterről mesélt! Azt hittem már nem titkolózunk egymás előtt, pontosan azért, hogy ne ismételjünk meg egy olyan rázós helyzetet, mint amilyen az Egyetemen kialakult. De úgy fest csak én vettem komolyan az őszinte hozzáállást egymáshoz.
Megszeppenten figyeltem a lányt, ki – de kicsi a világ – Gwenként mutatkozott be. Kaine mobilja is Gwen! Meghasonultam ezen a részleten és fejben már rögtön azon kattogtam, hogy vajon azért illettem ezen a néven a készüléket, mert a könyvjelzői között szerepelt egy Gwen? Pont ez a Gwen, aki itt áll előttem?
Miután visszakaptam a kezemet, nem tudtam mit kezdeni mancsaimmal, ezért összefontam karjaimat magam előtt.
– Hát… üdv a Mi casában, Gwen – préseltem ki magamból. – Szükségtelen maszkot viselned. Senki sem fogja világgá kürtölni egyik identitásodat sem – bíztattam a levételére. Amilyen zárt volt, biztos nem lehetett kellemes levegőt venni alatta. Na jó, kíváncsi voltam az arcára! – Meg ez lehet, hogy személyes agybaj, de szeretek azok szemébe nézni, akihez beszélek – toldottam még hozzá. Habár nem volt diliség, ez simán illendőség!
Mondjuk azt, hogy eddig elhittem ezt a pók csajos sztorit, azt is, hogy Gwen segítségre szorul. Viszont ez az először találkoztunk plot nagyon sántított. Mármint könyörgőm, szükségtelen eltitkolni előttem a múltjukat, nagylány vagyok és fel tudnám dolgozni. De egy ilyen gyér mentéssel, hogy másik világból beesett… rá. Kaine pedig beléesett, gondolom.
„Peter női megfelelője” – résznél nem bírtam tovább. Felhorkantottam és látványosan megforgattam a szemeimet.
– Aha, én meg a Pápa női megfelelője vagyok – dörmögtem az orrom alatt. Hogyne! Nem tudtam elhinni ezt a zagyvaságot. Azt viszont tudtam, hogy nem fogom hagyni Gwent a kanapén aludni.  
– A kanapén?! Mindenki rajta ül, eszik, játszik, tiszta szőr. Arrow gyakran azon dolgozik a rágcsájával, plusz még csak nem is kényelmes alvásra. Így nem szokás vendéget fogadni! – dörrentem rá Kainere. Nem rá voltam mérges. Na jó, egy kicsit. Fú, nagyon! Nem tehettem róla… Írtóra bosszantott ez az egész. De ami leginkább zavart, hogy nem is igazán értettem miért idegesített ez ennyire. Azért, mert Gwen alacsony, törékenynek látszó, szép, a sok rózsaszínnel lányos és tuti, hogy a modora is jobb, mint az enyém? Biztos, hogy szőke is a maskarája alatt…
– Gyere, aludhatsz a szobámban – karoltam át a lány karját és elkezdtem húzni a galéria felé. Nem fogadtam el tiltakozást, menni akartam, mert most roppant mód nem akartam Kainet látni. Őszinteség, fittyfenét.
– Én majd becuccolok Lilihez, amíg itt vagy. Van váltóruhád, vagy csak ezt az egy szetted hoztad magaddal a dimenziók közötti utazáshoz? – mentem tovább ezen a nagyon gyér plottal, habár hangomból csöpögött a kétség. – Tudok adni váltóruhát, de lehet, hogy nagyok lesznek rád a cuccaim – és annyira nem akartam a saját szekrényemből öltöztetni. De inkább az enyémből, minthogy Kaine adjon a sajátjából!
– A fürdőszobát itt találod – gesztikuláltam a helyiség felé, amikor felértünk. – A konyha lent van, a hűtőből bátran fogyassz. És mit is mondtál, meddig tervezel maradni?
     

Egy nagy tál nachos kíséretében telepedtem le a nappaliban és egy újonnan kijött dorama binge-watchingját folytattam, mivel a többiek nem értek rá a filmesten részt venni. Laze valami gólyabálos előkészület miatt volt elfoglalt, Lili valamilyen vizsgára készült, Kaine pedig újfent felszívódott, csak a hűtőre felejtette el kiírni hová ment. És nem, nem emiatt tömtem magamba a második tál nachos-t, köze sem volt a stresszevéshez, mindössze csak kívántam!
Mikor a tizenkettedik epizódba kezdtem bele és úgy nagyjából a negyedik… vagy ez már az ötödik tál nachos, aminek a kíséretében éppen átskipeltem az intrót? Mindegy is, szóval már javában a sori felénél tartottam, amikor kiskutyám úgy lőtt ki mellőlem, mint íjból a nyílvessző. Döbbenetemben majdnem elhajítottam a tálat, amiben a nassolni való volt. Kiskutyám vakkantásai pedig még a tűzlépcsőtől érkező zajt is elnyomta.
Értetlenül helyeztem le a kisasztalra a nachost, aztán állítottam le a sorit, hogy megvizsgálhassam mégis mi a hiszti tárgya. Alig, hogy felkeltem a kanapéról, premierplán szemtanúja lehettem, hogy Kaine átvágtat a konyhába. Már éppen utána szóltam volna, hogy amúgy neki is „szia”, ha már így lemaradt felőle. Csakhogy kiskutyám nem igen akarta abbahagyni a hangolást.
– Na mi a helyzet Szépségem? Nincs itt se… – nos, a „senki” kijelentés már nem jött ki belőlem, mivel nem volt helytálló. Nagyon is volt ott valaki! Meglepetten pislogtam a szőke leányzóra, aki bemászott a tűzlépcsőről.
Mancsaimmal máris nyúltam, hogy hátrább húzzam Arrow-t, azonban a fiatalúrban több erő volt, hogy ennyi visszatartsa a kíváncsiságtól. Ok, az én döbbenetem nagyobb volt, mint a visszatartó erőm. Még éppen elcsíptem az ismerős hálót, amivel ide Tarzanozhatott. Azt pedig kiváltképpen nem értettem, hogy Kaine miért is hozhatott fel egy lányt a Mi casaba, főleg a tűzlépcsőn keresztül.
Kaine felhozott egy lányt a Mi casaba.
Egy lányt.
Az enyhe Deja vu érzés miatt már nem is tudtam fennakadni, hogy meg sem kérdezett minket! Fejben már azon kattogtam, hogy Kaine esetleg titokban akarta tartani, csak pont sorozatot daráltam ebben az esti órában és így meghiúsult a terve. Simán lehet, hogy régebb óta ismeri csak elfelejtett beszélni róla. Unfairnek találtam azután, hogy egy csomó mindent megosztottam neki az ad hoc túrázás alatt.
– Helló – nyögtem ki végül. Végtére is a szüleim jómodorra neveltek. – Elég késői időpont a látogatásra, nem? Mondd csak, gyakran közlekedsz a tűzlépcsőn keresztül? Vagy ez amolyan közös „jó” szokásotok? – pillantottam el a konyha felé, hogy egyértelműsítsem ezt a királyi többest. Nem akartam én ilyen durván számon kérő lenni, fogalmam sincs miért így jött ki belőlem.
– Javaslom, hogy vigyázz a lábbelidre, mert ez a fiatalúr itt – torok köszörülve váltottam témát, kiskutyámra gesztikulálva. Arrow éppen körbe szaglászta a jövevényt, cipőjére különös figyelmet szentelve. – Perpillanat imádja szétrágni őket – fűztem hozzá az óvá intés lényegét. Ha pedig már Arrow megfigyelésénél tartottunk, én is szemrevételeztem a nem éppen hétköznapi öltözetét. Minden egyes apró részlet után egyre feljebb kúszott a szemöldököm.
– Érdekes ruha – jegyeztem meg kisvártatva. – Maszkabálon voltatok? Vagy egy újabb önkéntes hős? Lehet, hogy újra kell brandelned magad. Nem rosszból, de a pók szetting már foglalt – ráadásul kétszeresen! Ott volt Csodapók, meg a híres Pókembere is a városnak.
– Neked is szia – szúrtam oda nem kis leplezettlen sértettséggel Kainenek az üdvözlést. Enyhén utalva arra, hogy az imént elfelejtett akár egy „szép estét” odakommentálni. Nem vártam egy komoly köszöntést, én egy „ciaoval” is beértem volna. Gondolom a nem mindennapi hacukába bújt legújabb társasága elvonhatta a figyelmét. Nem hibáztatom érte, az én figyelmemet is elvonta a szép, irigylésreméltón karcsú alakja. De ettől még bosszantott! Ami pedig még inkább idegesített, hogy elképzelni sem tudtam miért ingerelt ez ennyire?!
– Nem mintha sok közöm lenne hozzá. De legközelebb bátran hozhatod a vendéget az ajtón keresztül… – pillantottam el a bejárat felé. Hangomtól azonban távol állt a kedvesség. – Ha a többieknek sincs gondja ezzel – váll rándítva biggyesztettem oda szűkszavún, emlékeztetve az egyik íratlan szabályunka. Ha engem kérdezne, akkor nekem gondom lenne a szituval.  
Nem vártam meg, hogy Kaine megragadja az alkalmat és bemutasson minket egymásnak. Elkerülve annak eshetőségét, hogyha esetleg nem akar így tenni. Még mit nem! Aztán egész éjjel azon forgolódhatnék, hogy elképzelni sem tudom mi is lehet a neve…
– Én Rosemarie vagyok – bemutatkozásom kíséretében habozva nyújtottam kezet a lánynak. – Csak semmi Rose, Rosey, Marie és társai, jó? – a becézés puszta gondolatától a hideg futkosott a hátamon. – Szólíts nyugodtan Rosemarienek. De a barátaim csak Romynak hívnak – mondtam el a választási lehetőséget.