Még mindig reménykedem abban, hogy ez egy rossz álom és hamarosan felkelek belőle. Mit nem adnék azért, ha tényleg az lenne. Csak az a baj, hogy túl élethű hozzá. Egy pillanatra a földre pillantok, ahogy hallgatom Kainet. Nem éppen úgy hangzott, mint akinek csak rossz napja van. Szerintem alapvetően velem van baja, bár fogalmam sincs, hogy miért.
-Hálás vagyok érte és tényleg nem tudnék hová menni. Egy estét talán mindenki túlél.-Mosolyodom el halványan. Talán holnap már tisztább fejjel tudok majd gondolkozni és esetleg megkapom azoknak a neveit, akiket fel kellene keresnem a problémámmal.
-Én csak apám miatt mennék vissza. Egyszer már eltűntem hosszabb időre. Azt hitte meghaltam. Nem szeretném, ha még egyszer ezt át kellene élnie.-Bár tény közben ő le akar csukatni engem, de igaz még fogalma sincs arról, hogy ki is vagyok én.
-Köszönöm, de nem kérek.-Most semmi nem megy le a torkomon. Idegesít, hogy nem tudok mit tenni, hogy azt sem tudom miért velem történt meg ez és miért. Mások is ugyanígy átrepülhetnek egy másik dimenzióba? Miért nem hallani erről?
-És akkor ezek szerint te önként jöttél ide? De akkor a te világodban már nincs pókember? Az nem okoz káoszt? Bár ez annál is nagyobb káosz. Az emberek ide-oda ugrálnak. Ez nem normális.-Nem hiszem el, hogy ezzel még nem foglalkoztak. Vagy annyira titkolnák, hogy ennyire nehéz megtudni mégis hogyan lehet olyan átjárót nyitni? Basszus, ha ide tudott hozni, akkor valahogy haza is tudok menni.

Ez a helyzet kezd egyre kellemetlenebb lenni és nagyon úgy érzem, hogy jobb lenne eltűnnöm innen. De még nem teszem meg a lépést. Elindulhatnék a kijárat felé, de egyrészt azt sem tudom az merre van, az ablakon kívül, másrészt tényleg nincs hová mennem. Örülnék neki, ha itt maradhatnék, de azt sem akarom, hogy miattam rossz, feszült lenne a légkör. Nem akarom az életüket megzavarni.
A kijelentése szintén csak meglep engem. Szóval nem bírja a szőkéket? Vagy most miért olyan fontos a hajszínem? Valamibe nagyon belenyúltam, amit rohadtul nem akartam. Az egyikük tök segítőkész, míg a másik nagyon is ellenséges velem szemben.
-Az „én” Peterem meghalt.-Pillantok Kaine felé szomorúan. Nem szívesen beszélek erről, de nem is fogom eltitkolni. Meghalt, miattam. Ha előbb veszem észre a jeleket, ha jobban oda figyeltem volna rá talán meg tudom akadályozni, hogy ostobaságot tegyen.
Végül nagy meglepettségemre a lány mégis elráncigál engem, hogy megmutassa a szobáját. De én nem akarom azt elfoglalni. Értem én az érveléseit a kanapéval kapcsolatban. Kellemetlen lenne nekik. Teljesen érthető. De így meg az ő szobáját foglalom be, aminek biztos vagyok, hogy nem örül.
-Rendben.-Nem fogok a holmijaihoz nyúlni ezt megígérhetem. A szobában óvatosan nézek körbe, miközben ő a szekrényében matat. Mégis miért vagyok én itt? Lehet csak keresnem kellett volna egy másik kaput. Ki tudja… ha egy megnyílt lehet valahol van egy másik is. Vagy ezek csak úgy random időkben jelennek meg?
-Köszönöm.-Veszem át a ruhákat. Meg sem nézem magamnak, hogy miket kaptam. A lényeg, hogy nem a pókmaskarámban kell lennem.
-Tényleg remek hír! Megköszönöm, ha majd bemutatsz neki.-Vagy elmondja hol tudok vele találkozni, vagy bármi hasonló, amivel fel tudom venni vele a kapcsolatot. Legszívesebben már most felkeresném, hogy beszélhessek azzal a Dokival, de mivel így is érzem rajta, hogy a háta közepére sem kíván engem, így inkább hagyom még ezt a dolgot.
-Őszintén túl ideges vagyok ahhoz, hogy pihenni tudjak.-Egy apró mosoly kúszik az arcomra. Inkább az viselt meg, hogy nem otthon vagyok, hanem egy teljesen másik világban. Valahol az agyam még mindig nem tudta ezt rendesen feldolgozni.
Viszont a következő szavai eléggé támadóak számomra. Ahogy mondtam neki én sem kívánom kihasználni őket és nyilván azonnal beszállnék a költségekbe.
-Igen, pont ezt mondtam én is. Nem akarok mentségek mögé bújni.-Most már az én hangom sem túl barátságos. Értem én, hogy most ők tesznek nekem szívességet, de azért nem fogok térden állva könyörögni neki. Ha ennyire nem akarja, hogy itt legyek akkor tényleg jobb is, ha odébb állok. Majd kitalálok valamit.
Egy újabb bólintás, én is elköszönök tőle, majd miután kilép a szobából leteszem a dolgait az ágyára és kisétálok a szobából Kainet keresve.
-Öhm… Figyelj nagyon rendes tőled, hogy felajánlottad, hogy itt lakhatom, amíg nem rendeződik az egész, de érezhetően nem látnak itt szívesen és nem akarok ebből balhét. Szóval inkább elmegyek. Már az is nagy segítség volt, hogy elmagyaráztad nekem, hogy mégis mi történt. Hálás vagyok neked.-Kezet nyújtok felé, majd körbe pillantok. Nem szeretnék az ablakon keresztül távozni, így kérdőn pislogok rá, hogy mégis merre van az ajtó.

Lefagyott az arcomról a mosoly. Aha. Zavarja, hogy sokan vagyunk. Gondolom arra számított, hogy édes kettesben lehet Csodapókkal. Hát hogyne! Ez itt nem a vörös lámpás negyed és legkevésbé sem a sárga-fekete weboldal, ahova inkognitó mód és kemény vírusírtó nélkül épeszű ember nem merészkedik!
– Ne aggódj, én sem tudtam, hogy Dimenzióutazó segélyszolgálatot nyitottunk – jelentettem ki egy hamis mosoly megvillantásával.
De úgy lehoztam az alakítást, hogy minimum Oszkárt érdemelnék érte. Ugyanis eléggé nehezemre esett jópofát vágni, mikor még Kaine is arról faggatott, hogy hova kellett volna vinnie. Hát nem ide! Már dacból sem feleltem Csodapóknak.
Szörnyetegnek éreztem magamat emiatt, de annyira frusztrált az egész, hogy alig tudtam elviselni magamat. Az is zavart, ha Gwen és Kaine tekintetet váltottak egymással. Aztán az is bosszantott, amikor Csodapók felém pillantott, belém fúrva azokat az átható barna szemeit, melyeknek most csak azért sem fogok bedölni. Mondom akkor sem, ha így nézz! Morozov, az istenért ne figyelj rá!!
Ott strázsáltam a megmagyarázhatatlan érzésekkel bensőmben. Egy ponton majdnem elhittem, hogy tényleg félreértem a helyzetet. Aztán a lány levette az álarcát…
– Tényleg szőke vagy – elhaló hangon nyögtem orrom alatt, mikor arcul csapott a felismerés. Nem mintha nem tudná. Nem mintha Csodapók nem tudná!
Hatalmasra nyíltak a szemeim és összepréselt ajkakkal szuggeráltam Gwen maszk nélküli arcát, mely láttán hófehérré sápadtam. Nem csak irigylésre méltó csengő hangja van és szereti a rózsaszínt, ami miatt tökre lányos. Hanem szőke színű haja és zöldes szemei, ami már majdnem kék!
Forgott körülöttem a világ. Arra sem figyeltem, hogy mit csevegnek pontosan Peterről, hogy micsoda eltérések lehetnek a két világ között. Túlságosan lefoglalt a tény, hogy Kaine egy szőke csajt hozott haza. Nem is értem miért csodálkozom ezen? Hiszen számíthattam volna rá! Csak túlságosan elvitt engem Csodapók őszintének hitt beállítása.  
Úgy éreztem, hogy eltört bennem valami, mely arra ösztökélt, hogy tegyek néhány lépést hátra, már képzeletben, Kainetől. Bár érzelmeimmel nem igazán tudtam eldönteni, hogy most miként állok. Hogy most Csodapókra vagy Gwenre haragszom inkább, netán mindkettőjükre.
– Igen, majd kerítünk mindent – jegyeztem meg szűkszavúan. Csak azért nem lelkesedtem ezért, mert Kaine pont úgy hangzott, mintha privát kis bondolásnak szánná ezt majd a szőke leányzóval. Igazából az sem számított, hogy én mit nyilatkozom a témában.
Egy dologban biztos voltam, hogy MOST nem akartam őket egy légtérben hagyni.
– A kanapé off. Ha ott aludnál mindenki átjárna rajtad, túl közös az a tér. Te pihenni nem tudnál, mi nekünk pedig úgy kéne eljárnunk erre, mint a hímes tojáson – magyaráztam tovább, miért nem altatnánk el ott. Habár a legfőbb oka az volt, hogy nem akartam ezután Csodapókkal lógjon. Akkor sem, ha ők viszont éppen lógni akartak volna együtt. – Különben sem túrsz ki senkit – legyintettem. Holott de, kitúrt, méghozzá engem. De inkább engem, mint Kainet, amiből sanszosan nem kitúrás lenne!
– A fürdőbe nyugodtan bevetheted magadat, ha akarod. De a lótuszos kencék tabu – jelentettem ki elhaladva a kívülről prezentált fürdőszoba mellett. Még csak az kéne, hogy az én cuccaimmal tusoljon!
A félhomályba burkolt folyosóról beléptem a szobámba, ahol könyörtelenül felkapcsoltam a lámpát. Az sem érdekelt, hogy ezzel én is foltokat látok egy darabon. Odaléptem a szekrényemhez, ahonnét elkezdtem feltúrni váltóruhának valót. Most bezzeg nem akadtak azok a cuccok a kezembe, amikre jellemzően azt mondom, hogy „Meh…” és megállapítom, hogy nincs ruhám. Tök sok ruhám van!
Fájdalmas ábrázattal halásztam elő egy sötét színű melegítőt, Disney mintás pólóval és egy törölközővel arra az esetre, ha adna a higiéniára. Mellé pakolva egy virágmintás csereágyneműt is.
– Tessék, ezeket tudod használni átmenetileg – lehet, hogy nem volt túl vendégbarát az időszak kiemelése. De szerettem volna azt hinni, hogy nem tervez állandó bérletet váltani a Mi casába. – Ismerek valakit, aki személyesen ismer egy Dokit, ki talán tud segíteni neked a dimenzióváltás ügyében – direkt nem neveztem meg Ugróegeret. Viszont kissé kelletlenül vetettem fel, tartottam attól, hogy Kaine menne vele és Furadokinak kedve támadna őt is hazapostázni.
Frusztráltan felsóhajtottam. Mondjuk ezek után… Nem, Morozov, nem! Még nem lehet! Továbbra is az adósa vagy és megígérte, hogy segíti megkeresni a Papádat és miként sétáltatnál egyedül kutyát? Furcsa lenne, ha nem lenne itt. Nem akarom, hogy hazamenjen.
Megráztam a fejemet, oké, ez még ötlet szintjén is rossz volt!
– De majd kitalálunk valamit. Szerintem most ne ezen kattogjunk – inkább magamnak, mintsem Gwennek szántam utolsó szavaim. – Jobb, ha lepihensz. Gondolom egy ilyen hosszú dimenziók közötti utazás eléggé megviselhetett – milyen jólelkű vagyok, nem? Ezt félig még komolyan is gondoltam. Biztos voltam benne, hogy dimenzióváltóként nem egyszerű egy idegen helyen. Már ha igaz ez a szcenárió… Jelenleg nem igazán akartam lenyelni ezt a sztorit.
Beharaptam alsó ajkamat, mikor azon agonizált, hogy lehet hosszútávon maradna.
– A rezsi fizetése a minimum egy idő után – mondtam úgy, mintha a fogamat húznák. – Nem mentség, hogy másik világból jöttél, nem várhatod el, hogy mi tartsunk el hónapokon át. A mekibe mindig keresnek embereket, szóval az elhelyezkedés sem nehéz – mutattam rá. Hát nem vagyok kedves? Munkatanácsadóként lassan díjat is kérhetnék.
– Az íróasztalomnál ne turkálj, egyébként érezd magad – elharaptam a szavaim végét. Otthon?! Morozov, biztosan, hogy nem!!! – Érezd magad jól – javítottam ki magamat időben.
– Ha most megbocsátasz, nekem még be kell szereznem a kiskutyámat – jelentettem ki, pizsamával a kezemben készen a távozásra. Még Lilihez is be kell kéreckednem. – Szép estét – szabályosan menekültem a szobából, de attól tartottam, ha tovább kell színlelnem a jóarcot ebben a kolosszális hazugságban kipukkadok, mint egy lufi.
Nem hiszlek el Csodapók, pont egy szőke csaj? Azt hittem, hogy te más vagy!
     

Nagyon is érezhető, hogy cseppet sem örülnek a jelenlétemnek, amit valahol megértek, de semmi rosszat nem akartam. Őszintén szólva nem is nagyon gondolkoztam, hogy mégis, hogy veheti ki magát ez a szitu. Nekem már szinte teljesen természetes az ablakon való bejárás. Szóval teljesen megértem, hogy a csaj ki van akadva a dolgon, de remélem megenyhül, ha megtudja, hogy mi is történt velem… Ha egyáltalán el lehet azt mondani neki.
-Őszintén én sem tudtam, hogy ennyien vagyunk.-Mindig is azt hittem, hogy egyedül vagyok, hogy soha nem fogok tudni olyanokkal beszélgetni erről, akik hasonlóak rám. De most itt van Kaine. Vele végre beszélhetek olyasmikről, amiket eddig magamban kellett tartani… Meg ott van az a Peter is.  Bár fogalmam sincs, hogy milyen ember lehet, de ha magamból indulok ki… Eh…
A kutya tényleg cuki és talán ő az, aki egy kicsit feloldja a hangulatot. Ha tudtam volna, hogy ennyire gázos lesz a szituáció inkább kint maradok. Na jó nem szívesen aludtam volna az utcán, de még az is lehet, hogy végül innen ki fognak vágni engem.
Amikor megemlíti a maszkot észbe kapok. Hozzá vagyok már szokva a viseléséhez. Nekem már teljesen természetes a viselése, szinte észre sem veszem. Mondom szinte… Tény nem a legkényelmesebb, de valahogy muszáj vagyok elrejteni az arcomat. Nem akartam volna sose apámat, vagy a barátaimat veszélybe sodorni.
-Bocsánat… Tudod a megszokás.-Azzal le is húzom a fejemről és úgy pislogok vissza a vörös hajú lányra. Viszont úgy tűnik nem igazán hiszi el a hallottakat, de legalább a jelek szerint nem idegen neki ez az egész téma.
-Öhm nem tudom itt ki Peter, de az elmondása szerint ő a helyi Pókember!? Az én világomban tény volt egy Peter, de neki nem voltak ilyen képességei.-Mondjuk odahaza már nem számítok hősnek. Inkább gyilkosnak titulálnak engem, de ezt most inkább nem említem meg neki. Nem hiszem, hogy segítene az ügyemen.
-Én nem akarok senkit sem kitúrni a szobájából. Jó lesz nekem az a kanapé is.-De nincs választásom ő már visz is engem tovább. Én meg szófogadó vendégként, vagy betolakodóként megyek utána, mellette. Kicsit csodálkozom azon, hogy milyen hirtelen változott meg a viselkedése. Már nem tűnik ellenségesnek. Most sokkal inkább segítőkész, kedves.
-Csak ez az egy göncöm van. Nem terveztem az ugrást. Nem is tudtam, hogy lehetséges vagy, hogy létezik az egész. Kaine igazat mondott.-Nem tudom, hogy ezzel javítok, vagy rontok a helyzeten, de én őszinte leszek vele, amit vagy elfogad, vagy sem. Legalább megpróbáltam.
-Nem szeretnék sokáig, de egyelőre nem tudom hogyan tudok majd haza jutni.-És ez a legnagyobb probléma. Az itteni Petert ajánlotta Kaine, de az sem biztos, hogy ő segíteni tud majd nekem. Lehet örökre itt ragadok.
-De ha hosszabb idő, akkor természetesen kénytelen leszek valami munkát szerezni. Nem akarnék ingyen a nyakatokon élni.-

Ez az egész helyzet felért egy aljas gyomorszájon ütéssel. A pocakom görcsbe rándult, fájt és legszívesebben előre görnyedve haldokoltam volna. Utóbbi leszereplést azért nem engedtem meg magamnak, helyette kitartóan, egyenes háttal álltam, még ki is húztam magamat, hogy minél magasabbnak tűnjek a lánynál.
Vettem egy mély levegőt, hogy magamban tartsam a kikívánkozó szavakat. Mely szerint mennyire kényelmetlennek találom a jelenlétét. Persze ez nem személye ellen szólt. Sokkal inkább a tudatlanságnak, hogy miért hozta ide Kaine? Miért ajánlgatott szabad bejárást a Mi casába? Mi a terve vele, na és ez a terv hosszú vagy rövidtávú lenne? A tervek mélységét már gondolatba sem mertem venni.
– Miért, hiszen csak most jöttél? – erőltettem egy mosolynak sem mondható valamit az arcomra. Szent ég, Morozov, hol van a kedves vendéglátó oldalad ilyenkor?!
Metsző pillantást küldtem Csodapók felé, mégis ő volt az, aki ezt az egész helyzetet megteremtette minden előzetes szó nélkül.
– Nem szokás embereket összeszedni az utcán – szúrtam oda Kainenek, utólag döbbenve rá, hogy nem is egészen erre utalt megjegyzésével. – Mármint jobb helyeken nem szokás idegenekkel tartani ismeretlen helyekre – torkomat köszörülve fűztem hozzá, végül tekintetem a lányra siklott. – Nem volt gyerekszobád? Most kivételesen szerencséd volt, de máskor jobb, ha vigyázol! – tettem úgy, mintha csak életviteli jótanácsokkal akarnám ellátni és nem is az zavarna, hogy Kaine idehozta őt.  
Arrow máris körbe udvarolta a jövevényt. Én pedig egy röpke másodpercig megenyhültem, hogy aranyosnak találta kiskutyámat. Bár azt nem kifejezetten értettem, hogy miért van érte oda ennyire Arrow. Aljas áruló!
– Szóval tényleg pók vagy. Nem tudtam, hogy ilyen sokan vagytok odakint – lestem el az ablak felé, majd lopva Csodapók irányába. Eddig csak Peterről mesélt! Azt hittem már nem titkolózunk egymás előtt, pontosan azért, hogy ne ismételjünk meg egy olyan rázós helyzetet, mint amilyen az Egyetemen kialakult. De úgy fest csak én vettem komolyan az őszinte hozzáállást egymáshoz.
Megszeppenten figyeltem a lányt, ki – de kicsi a világ – Gwenként mutatkozott be. Kaine mobilja is Gwen! Meghasonultam ezen a részleten és fejben már rögtön azon kattogtam, hogy vajon azért illettem ezen a néven a készüléket, mert a könyvjelzői között szerepelt egy Gwen? Pont ez a Gwen, aki itt áll előttem?
Miután visszakaptam a kezemet, nem tudtam mit kezdeni mancsaimmal, ezért összefontam karjaimat magam előtt.
– Hát… üdv a Mi casában, Gwen – préseltem ki magamból. – Szükségtelen maszkot viselned. Senki sem fogja világgá kürtölni egyik identitásodat sem – bíztattam a levételére. Amilyen zárt volt, biztos nem lehetett kellemes levegőt venni alatta. Na jó, kíváncsi voltam az arcára! – Meg ez lehet, hogy személyes agybaj, de szeretek azok szemébe nézni, akihez beszélek – toldottam még hozzá. Habár nem volt diliség, ez simán illendőség!
Mondjuk azt, hogy eddig elhittem ezt a pók csajos sztorit, azt is, hogy Gwen segítségre szorul. Viszont ez az először találkoztunk plot nagyon sántított. Mármint könyörgőm, szükségtelen eltitkolni előttem a múltjukat, nagylány vagyok és fel tudnám dolgozni. De egy ilyen gyér mentéssel, hogy másik világból beesett… rá. Kaine pedig beléesett, gondolom.
„Peter női megfelelője” – résznél nem bírtam tovább. Felhorkantottam és látványosan megforgattam a szemeimet.
– Aha, én meg a Pápa női megfelelője vagyok – dörmögtem az orrom alatt. Hogyne! Nem tudtam elhinni ezt a zagyvaságot. Azt viszont tudtam, hogy nem fogom hagyni Gwent a kanapén aludni.  
– A kanapén?! Mindenki rajta ül, eszik, játszik, tiszta szőr. Arrow gyakran azon dolgozik a rágcsájával, plusz még csak nem is kényelmes alvásra. Így nem szokás vendéget fogadni! – dörrentem rá Kainere. Nem rá voltam mérges. Na jó, egy kicsit. Fú, nagyon! Nem tehettem róla… Írtóra bosszantott ez az egész. De ami leginkább zavart, hogy nem is igazán értettem miért idegesített ez ennyire. Azért, mert Gwen alacsony, törékenynek látszó, szép, a sok rózsaszínnel lányos és tuti, hogy a modora is jobb, mint az enyém? Biztos, hogy szőke is a maskarája alatt…
– Gyere, aludhatsz a szobámban – karoltam át a lány karját és elkezdtem húzni a galéria felé. Nem fogadtam el tiltakozást, menni akartam, mert most roppant mód nem akartam Kainet látni. Őszinteség, fittyfenét.
– Én majd becuccolok Lilihez, amíg itt vagy. Van váltóruhád, vagy csak ezt az egy szetted hoztad magaddal a dimenziók közötti utazáshoz? – mentem tovább ezen a nagyon gyér plottal, habár hangomból csöpögött a kétség. – Tudok adni váltóruhát, de lehet, hogy nagyok lesznek rád a cuccaim – és annyira nem akartam a saját szekrényemből öltöztetni. De inkább az enyémből, minthogy Kaine adjon a sajátjából!
– A fürdőszobát itt találod – gesztikuláltam a helyiség felé, amikor felértünk. – A konyha lent van, a hűtőből bátran fogyassz. És mit is mondtál, meddig tervezel maradni?
     

Nem túl bőbeszédű a srác, de végül is miért is kellene neki mindent elmondania magáról? Én sem mesélnék el mindent egy vadidegennek. Még akkor sem, ha hasonló képességekkel rendelkezünk. Szóval nem is faggatom őt tovább. Majd talán később többet is elárul magáról.
Ő nem kereste a hazautat. Jó itt neki… Végül is az tényleg jó, hogy senki nem kerget engem, hogy nem ismernek engem. Mintha tiszta lappal kezdhetnék mindent… Csábítóan hangzik, de egy személy ettől függetlenül mégis nagyon hiányzik.
Úgy tűnik a poénomat nem igazán értette meg, de sebaj. Csak mosolygok rá, majd bólintok neki egyet. Követni fogom őt. Semmi kedvem sincs az utcán mászkálni egész este. Nah meg mekkora szerencse kellett ahhoz, hogy pont ő vele találkoztam először?

Miközben a házak között repkedünk a várost figyelem és reflexből nézek mindig magam után. De továbbra sem követ minket rendőrautó, vagy éppen helikopter. Már el is felejtettem milyen érzés az ilyen.
Ő utána landolok én is a tűzlépcsőn. Kicsit hezitálva igaz, de én is bemászom az ablakon. Mire felegyenesedem már egy újabb idegen arc áll előttem egy nem kis termetű kutyával az oldalán. Nem félek én a kutyákról, de tény az ablakon inkább a betörők szoktak bemászni. Nem csodálkoznék rajta, ha meg akarna kicsit kóstolni engem.
Meglepetten pislogok a vöröshajú lányra, majd abba az irányba nézek ahol Kaine eltűnt, reménykedve abban, hogy visszatét és elmagyaráz mindent.
-Öhm szia. Kaine ajánlotta fel, hogy ide jöhetek.-Kezdek bele a magyarázkodásba. A szavai alapján úgy vélem tudja, hogy mik is vagyunk mi, de azt vajon tudja, hogy több világ is létezik? Vagy ha elkezdem mesélni neki, hogy én nem itteni vagyok, akkor furán fog pislogni, vagy megérti majd Kaine döntését?
-Nem akarok zavarni. Természetesen ha kényelmetlen nektek, hogy itt vagyok elmegyek.-A kutya közelebb sétál hozzám, de nem tűnik agresszívnak, így én sem húzódom el tőle. Csak hagyom hadd szagolgasson meg magának.
-Aranyos kutya. Hogy hívják?-Érdeklődöm egy kisebb mosollyal a képemen. Hátha azzal kicsit tudok oldani ezen a feszültségen, ami most itt kialakult.
-Ha úgy vesszük nem önkéntességből lettem az. Bár tény attól függetlenül, hogy megvan a képességem nem kényszerített senki arra, hogy segítsek másokon.-Szóval jahm igaza van a lánynak. Tényleg önként „jelentkeztem” hősnek. Ezt aztán jól megbeszéltem magammal.
-De én is a falon mászok és hálót szővök. Szóval ezt sajnos nem én döntöttem el.-Rántom meg a vállam. De legalább adtam magyarázatot arra, hogy miért is ilyen a szerkóm. Ha lehet más képességet választanék… Mondjuk azt így hirtelen nem tudom, hogy mit, de a pókok sose voltak a kedvenceim.
Végül azért csak bemutatkozik nekem a lány, így el is fogadom a felém nyújtott kezet, hogy én is megosszam vele az én becses nevemet.
-Gwen Stacy.-Azt hiszem a többit meg kettejüknek kéne megbeszélni, vagy hát a hallottak alapján nem csak ők ketten laknak itt. Lehet nem volt túl jó döntés Kaine részéről ide hoznia engem. Miközben ők megbeszélik a dolgokat én meg sem moccanok a helyemről, miközben azért szemügyre veszem a szobát, sőt ha a kutyus megengedi meg is simizem a fejét.
 

Egy nagy tál nachos kíséretében telepedtem le a nappaliban és egy újonnan kijött dorama binge-watchingját folytattam, mivel a többiek nem értek rá a filmesten részt venni. Laze valami gólyabálos előkészület miatt volt elfoglalt, Lili valamilyen vizsgára készült, Kaine pedig újfent felszívódott, csak a hűtőre felejtette el kiírni hová ment. És nem, nem emiatt tömtem magamba a második tál nachos-t, köze sem volt a stresszevéshez, mindössze csak kívántam!
Mikor a tizenkettedik epizódba kezdtem bele és úgy nagyjából a negyedik… vagy ez már az ötödik tál nachos, aminek a kíséretében éppen átskipeltem az intrót? Mindegy is, szóval már javában a sori felénél tartottam, amikor kiskutyám úgy lőtt ki mellőlem, mint íjból a nyílvessző. Döbbenetemben majdnem elhajítottam a tálat, amiben a nassolni való volt. Kiskutyám vakkantásai pedig még a tűzlépcsőtől érkező zajt is elnyomta.
Értetlenül helyeztem le a kisasztalra a nachost, aztán állítottam le a sorit, hogy megvizsgálhassam mégis mi a hiszti tárgya. Alig, hogy felkeltem a kanapéról, premierplán szemtanúja lehettem, hogy Kaine átvágtat a konyhába. Már éppen utána szóltam volna, hogy amúgy neki is „szia”, ha már így lemaradt felőle. Csakhogy kiskutyám nem igen akarta abbahagyni a hangolást.
– Na mi a helyzet Szépségem? Nincs itt se… – nos, a „senki” kijelentés már nem jött ki belőlem, mivel nem volt helytálló. Nagyon is volt ott valaki! Meglepetten pislogtam a szőke leányzóra, aki bemászott a tűzlépcsőről.
Mancsaimmal máris nyúltam, hogy hátrább húzzam Arrow-t, azonban a fiatalúrban több erő volt, hogy ennyi visszatartsa a kíváncsiságtól. Ok, az én döbbenetem nagyobb volt, mint a visszatartó erőm. Még éppen elcsíptem az ismerős hálót, amivel ide Tarzanozhatott. Azt pedig kiváltképpen nem értettem, hogy Kaine miért is hozhatott fel egy lányt a Mi casaba, főleg a tűzlépcsőn keresztül.
Kaine felhozott egy lányt a Mi casaba.
Egy lányt.
Az enyhe Deja vu érzés miatt már nem is tudtam fennakadni, hogy meg sem kérdezett minket! Fejben már azon kattogtam, hogy Kaine esetleg titokban akarta tartani, csak pont sorozatot daráltam ebben az esti órában és így meghiúsult a terve. Simán lehet, hogy régebb óta ismeri csak elfelejtett beszélni róla. Unfairnek találtam azután, hogy egy csomó mindent megosztottam neki az ad hoc túrázás alatt.
– Helló – nyögtem ki végül. Végtére is a szüleim jómodorra neveltek. – Elég késői időpont a látogatásra, nem? Mondd csak, gyakran közlekedsz a tűzlépcsőn keresztül? Vagy ez amolyan közös „jó” szokásotok? – pillantottam el a konyha felé, hogy egyértelműsítsem ezt a királyi többest. Nem akartam én ilyen durván számon kérő lenni, fogalmam sincs miért így jött ki belőlem.
– Javaslom, hogy vigyázz a lábbelidre, mert ez a fiatalúr itt – torok köszörülve váltottam témát, kiskutyámra gesztikulálva. Arrow éppen körbe szaglászta a jövevényt, cipőjére különös figyelmet szentelve. – Perpillanat imádja szétrágni őket – fűztem hozzá az óvá intés lényegét. Ha pedig már Arrow megfigyelésénél tartottunk, én is szemrevételeztem a nem éppen hétköznapi öltözetét. Minden egyes apró részlet után egyre feljebb kúszott a szemöldököm.
– Érdekes ruha – jegyeztem meg kisvártatva. – Maszkabálon voltatok? Vagy egy újabb önkéntes hős? Lehet, hogy újra kell brandelned magad. Nem rosszból, de a pók szetting már foglalt – ráadásul kétszeresen! Ott volt Csodapók, meg a híres Pókembere is a városnak.
– Neked is szia – szúrtam oda nem kis leplezettlen sértettséggel Kainenek az üdvözlést. Enyhén utalva arra, hogy az imént elfelejtett akár egy „szép estét” odakommentálni. Nem vártam egy komoly köszöntést, én egy „ciaoval” is beértem volna. Gondolom a nem mindennapi hacukába bújt legújabb társasága elvonhatta a figyelmét. Nem hibáztatom érte, az én figyelmemet is elvonta a szép, irigylésreméltón karcsú alakja. De ettől még bosszantott! Ami pedig még inkább idegesített, hogy elképzelni sem tudtam miért ingerelt ez ennyire?!
– Nem mintha sok közöm lenne hozzá. De legközelebb bátran hozhatod a vendéget az ajtón keresztül… – pillantottam el a bejárat felé. Hangomtól azonban távol állt a kedvesség. – Ha a többieknek sincs gondja ezzel – váll rándítva biggyesztettem oda szűkszavún, emlékeztetve az egyik íratlan szabályunka. Ha engem kérdezne, akkor nekem gondom lenne a szituval.  
Nem vártam meg, hogy Kaine megragadja az alkalmat és bemutasson minket egymásnak. Elkerülve annak eshetőségét, hogyha esetleg nem akar így tenni. Még mit nem! Aztán egész éjjel azon forgolódhatnék, hogy elképzelni sem tudom mi is lehet a neve…
– Én Rosemarie vagyok – bemutatkozásom kíséretében habozva nyújtottam kezet a lánynak. – Csak semmi Rose, Rosey, Marie és társai, jó? – a becézés puszta gondolatától a hideg futkosott a hátamon. – Szólíts nyugodtan Rosemarienek. De a barátaim csak Romynak hívnak – mondtam el a választási lehetőséget.
     

Ahogy mondja valami tényleg furcsa volt a városban, de nem tudtam volna megfogalmazni, hogy mégis mi. De így már érthető… Vagyis nem, cseppet sem értem ezt az egészet. Sőt az i átfut az agyamon, hogy mind ez csak egy ostoba álom.
-Valóban furcsa… Nem teljesen olyan, mint az „én” városom. Bár sokban hasonlít, de valami mégsem ugyanolyan.-Nem ismerem minden épületét, utcáját, de mégis mintha idegen lennék itt.
-Peter?-Pislogok rá ismételten csak meglepetten. Oké ez biztos csak a véletlen műve, hisz a Peter név elég gyakori. Biztos valaki másról beszél.
-Szóval itt egy Peter nevű fickó olyan, mint én?... De te is olyan vagy. Szóval akkor téged is megcsípett? -De hogy lehet az, hogy egy világban ketten is vannak? Lehet a pókokból is több van és az egyik szintén átjött ebbe a világba. Na jó ez már kicsit sok…. De felettébb érdekes. Vajon az állatok is képesek erre? Ha egy pók mászik rajtam, akkor velem ugrik egy másik világba? Viszont ez most tényleg rohadtul nem érdekes. A pókot nem várja semmi haza… Ő csak szövi a hálóját és imádkozik, hogy egy jó kövér légy belerepüljön. Azt meg itt is megcsinálhatja. Sőt lehet itt nagyobb legyek vannak.
-Áh értem. Szóval ez sem a te világod. És téged hogy hívnak?... Öhm ne haragudj… Én Gwen vagyok.-Azzal közelebb is merészkedem hozzá, hogy felé nyújtsam a kezem.
-Bocsánat, hogy ennyit kérdezek, de azt hiszem ez normális. Ugye?-Bizonytalanodom el egy pillanatra. Már miért ne lenne az? Hisz nem mindennap ugrasz át egy teljesen másik világba, ahol azt sem tudják, hogy létezel.
-Mióta vagy itt?-Félve teszem fel ezt a kérdést, de nem mintegy, hogy tíz éve vagy csak pár napja. Utóbbi esetében még lehet remény arra, hogy haza jussak.
Összeráncolódik a homlokom a felajánlását hallva. Ez kissé furán hangzott.
-Egy kanapét? Az majd segít haza vinni?-Mosolyodom el halványan. Nyilván tudom, hogy nem erre gondolt, de nem tudtam kihagyni.
-És ki az a többesszám? Ugye nem valami szektába akarsz elrángatni? Mondjuk a pókszövők szektája, aki állatok vérével táplálkozik vagy nem tom….-De ha ezek után is áll az ajánlata elfogadom. Amúgy sem tudom, hogy hová mehetnék, ha ez tényleg nem az a világ… Akkor gondolom apa sincs, vagy nem ismerne fel engem.
 

Nem akarok tovább itt maradni ezzel az idegen arccal. Fogalmam sincs, hogy ki ő. Simán lehet, hogy ez az egész csak egy átverés. Így inkább úgy döntök, hogy lelépek. Vagy legalább is ez lenne a tervem.
Kilövöm a hálómat és meg is indulok fel a tetőre, de arra cseppet sem számítok, hogy ő is ismeri ezt a trükköt. Az egyik lábamat elkapja az ő hálója, ami visszavesz a lendületemből. Bár így is elérem a tető peremét, de nem sokon múlt, hogy visszazuhanjak a földre.
Felhúzom magam, majd meglepetten pislogok le rá. Ez meg mégis mi a franc volt? Ő meg végül mellettem landol. Picit hátrálok tőle. Mégis ki a franc Ő? Nagyokat pislogok és próbálom a fejemben elrendezni a dolgokat, de csak egyre nagyobb lesz benne a káosz.
-Nem az én világom?-Ez meg miről beszél? Több világ létezne? Ezt a hülyeséget… Vagy mégsem… ott volt az a fura dolog is, mikor eltűntem és apa azt hitte meghaltam. Ha azt figyelembe veszem ez a több világ dolog sem hangzik olyan hülyén.
-A mimet? Kérlek magyarázd el rendesen ezt az egészet, mert egyre hatalmasabb a kérdőjel a fejemben. Szóval hol vagyok, és te ki vagy? Te miért tudsz hálót lőni? Téged is megcsípett egy olyan pók? Én azt hittem egyedül vagyok…-Valahol egy kis megnyugvást is érzek ott belül. Végre nem vagyok egyedül. Végre van valaki, akivel beszélhetek erről az egész pók mizériáról. Talán a pók micsodám is ezért őrült meg ennyire mellette? Ezt akarta volna jelezni felém?
-Hogy lehet több világ?-Nem ugrom el, de elsétálok tőle, hogy megnézzem magamnak a várost. Pedig annyira hasonlít az „én” városomra. Az épületek, a fények, de a neve is ugyanaz. Több olyan világ lenne, ami ugyanolyan mint.. mint az ahonnan jövök… Csak pár dologban különbözik? De ez mégis hogy történhetett? Mióta van így? És hány ilyen világ van?
Ááááh…. túl sok a kérdés, de választ még egyelőre nem kaptam.