Sem kedvem, sem affinitásom nem volt arra, hogy most valakit is a nyakamba vegyek, leszámítva a rekesz sört és az esti iszogatást. Túlságosan átmentem durván introvertáltba ahhoz, hogy én most itt mindenféle égből potyogó lányokkal foglalkozzak. Még talán ha ezt valakinek mondtam is volna, biztosan kiröhög. Még lehet én is magam, hisz kik potyognak ennyire késő este a nyakunkba,New York kellős közepén, nem?
De mégis megtörtént és annyira hirtelen ért, hogy még a pókösztön is hirtelen tolt egy fáziskésést. Másfelől, hogy rohadtul zavart, épp engem használtak esőpárnának, de legalább a sör nem koccant, igaz felrázódott és fogalmam sincs, hogy mikor bonthatnám ki.
Ahogy azonban a csajra néztem, első blikkre ami roppant frusztráló volt benne, az a ruhája. Nem olyan volt mint az enyém, de egyértelműen hasonló elemeket hordozott, a hacuka sapi része pedig nem is volt annyira eltérő, csak… csajos.
- New York-ban. – válaszoltam neki szűkszavúan. Még eldöntöm, hogy azért voltam az speciel, mert amúgy sem voltam egy beszédes egyén vagy mert eléggé meglepett a jelenléte. Tudtam, hogy ebben a világban nem ismerte senki Peter Parkert, mert elintézte, hogy így legyen, de ez a csaj mégis tökre úgy nézett ki, mint a legnagyobb rajongója.
Oké, mikor derül ki, hogy ez az egész egy vicc igazából?
De hiába vártam a csattanót, az csak nem akart jönni. Egyáltalán nem akart jönni. Mi több, a szavaitól olyan ismerős érzés fogott el, én is hasonlót éltem át, csak hogy is mondjam, engem vonzott ide valami. Ő pedig… fogalmam sincs. Legfeljebb hülyének néz, ha megkérdezem, nem? De azért még szuggeráltam egy ideig, amíg beszélt.
- Nem, kellett volna? – kérdeztem vissza minden arroganciát mellőzve. Tényleg lövésem se volt róla, hogy ő kicsoda és ettől még frusztrálóbb volt az egész szitu. A pókösztön valamit nagyon el akart nekem mondani, mert megint telibe triggerelt, de fogalmam sem volt, hogy mit akar, mert ahogy körülnéztem, semmit nem láttam érkezni. Legalább levette a maszkot és láthattam az arcát. Oké, most már tényleg egyértelmű volt hát az agyam eldobom, egy pókcsaj…
- Az előbb mondtad, hogy valami fura volt, körül tudnád írni? Biztos van oka, hogy így a nyakamba szakadtál, szó szerint. – még mindig nem voltam arról teljesen meggyőzve, hogy ő is hozzám hasonló képességekkel rendelkezne, de a szerkóját tanulmányozva – talán tényleg elég erősen megbámultam tetőtől talpig – még mindig arra tudtam következtetni, hogy ő is olyan.
- Megmaradsz? – figyeltem, ahogy a fejét lapolgatta, de nekem nem úgy festett, mint aki menten összeesik itt. De azért a miheztartás végett figyeltem a reflexeit, hátha.
- Van hová menned? – némi hezitálás után végül csak megszólaltam. Nyilván nem volt, ha igaz a gyanúm és ő egy másik univerzumból pottyant ide. Pont, mint én, de ő nem tűnt úgy, mintha a helyzet ura lenne. Úgy egyáltalán nem. De ami még furább volt, az az, hogy miért most és miért így érkezett? Felpillantottam az égre, a szitu jobban izgatott, mint a személye, talán jobban is szuggeráltam az eget, mint kellene, de nyoma sem volt semmi kapunak, csillanásnak, semminek.
- Attól tartok, nem tudsz hazajutni. Talán beszélnem kellene Peterrel. – haraptam be a mondat második felét, mert rohadtul nem volt kedvem hozzá, de ez a szitu mégis megoldást igényelt. Francba.

Ha valaki, hát én nagyon tudom milyen az, amikor csak úgy telnek el az évek, hogy észre sem vesszük, csak gubbasztunk és egyhelyben lebegünk a tétlenségben. Talán jót tett nekem a levegőváltozás, hogy kiléptem a komfortzónámból és életemben először hallgattam másra, de az is könnyen meglehet, hogy az újdonsült lakótársaim pörgős, laza életvitele rázott annyira fel a tespedésből, hogy megtaláljam a telefonom, lepötyögjem a közös csoportba, hogy mentem majd jövök, azzal le is rendeztem mindennemű jelzést.
A történtek után úgy éreztem, hogy kell egy szussz, feltöltődés, akármi.
Ez nem mehet így tovább a végtelenségig, nem zárkózhatok el ismét mindenkitől és nem tagadhatom meg magamtól az emberi mivoltom alapjait, ami egyre erősebben dörömböl azon a bizonyos képzeletbeli ajtón, miközben én próbálok nem tudomást venni róla. Szóval valami emberi fizimiskát öltöttem, valami vállalható pólót húztam a farmer fölé és lecsattogtam az utcára, hogy nyakamba vegyem a betonrengeteget.
A tervem pofon egyszerű: veszek egy karton juharleveles sört és hazaviszem. Sosem voltam az az alkoholizálós fajta, de nem tagadom, a sör könnyen csúszik, főleg amióta azt is tudom, milyen kézműves specialitásokat alkotnak manapság. Vannak igazán remekek is közöttük, mi tagadás.
Gyorsan megjártam az az aprócska közértet, ami szó szerint éjjel és nappal megállás nélkül is nyitva van. De számít egyáltalán, hogy mennyi az idő és ilyen miért most jut eszembe? Minden mindegy alapon indultam lassan vissza, mert azért kár lett volna felrázni az üvegeket, amikor valaki engem akart matracnak használni, én meg majdnem pofára estem a sörrel. Az utolsó pillanatban bejelzett reflexek csak annyit mentettek, hogy tényleg ne a sör lássa kárát, inkább még én is előrébb lódultam. Aztán csak megrökönyödve meredtem a csajra, aki ismerősen ismeretlen szerkót hordott. Na de az a mintázat a ruhán...
- Te valami pókcsaj vagy? És miért nem tudtál kikerülni?