Kelletlenül húzogatom lejjebb a ruhám végét, valósággal meztelennek érzem magamat ebben a szerelésben. Még a négy fal között sem hordanék szívesen valami ennyire merész és figyelemfelkeltőt - a legalább négyféle ízlésficamról nem is beszélve. Elixírt elnézve ő sem élvezi jobban a helyzetet, egy ponton úgy tűnik, mintha végérvényesen a hajába gubancolódnának az ujjai. Végül is ez is egy módja annak, hogy lelassítsanak minket.
Nem szokásom a sértődöttet játszani, a kifakadás valahonnan mélyebbről jött, inkább az egész szituáció, mintsem Josh ellen irányul. Ennél több időt azonban ha akarnék, sem szentelhetnék a témának, a hippi utasoknak ugyanis továbbra is közelebbi ismeretségre fáj a foga. Az iménti kudarcom után abban sem vagyok biztos, hogy tudnám használni az erőmet.
- Most enélkül kell megoldanunk - jelentem ki a szokásos higgadtságommal, miközben megállíthatatlanul töröm előre az utat. Az a szerencsénk, hogy lassú, szervezetlen és bizonytalan a mozgásuk. Ha egyszerre vetnék ránk magukat, tényleg a képességem lenne az egyetlen reményünk.
Josh magától is elég dilis tud lenni, de ahogy a kamera felé kiabál, egyre inkább az a benyomásom támad, hogy komolyabb hatást gyakorol rá a légkör, mint rám (ha az álmos beszéde és a tompa felfogása nem lett volna elegendő bizonyíték). Ez csak megerősíti a teóriámat, miszerint valami mágiával kapcsolatos támadásról van szó. A professzornak volt egy olyan elképzelése, hogy a homokformámban ellenállóbb lehetek a varázslatokkal szemben is, a pszichés behatásokhoz hasonlóan.
Ez viszont… azt jelentené, hogy mégis sikerült átalakulnom részlegesen? Lehetséges, hogy meg sem éreztem a változást? Rendkívül ijesztő így bármivel is próbálkozni, látatlanban.
Nehezen kivitelezhető a manőverezés egy ennyire szűk térben, márpedig a nálam kétszer akkora, látszólag drogok hatása alatt álló férfival szemben ez lenne a legjobb esélyem. Ez nem jelenti azt, hogy nem tudtam volna leszerelni őt valahogyan, de azért örülök Josh gyors reakciójának. Minél hamarabb lerázzuk őket, annál jobb.
- Kösz - mosolygok rá futólag. Nincs se idő, se alkalom ennél többre: szabad az út a következő vagonba, mi pedig kihasználjuk a lehetőséget.
Kis híján felhördülök, mikor először megpillantom Josh kopasz fejét. Elég… rémisztően fest. Nem tudom nem észrevenni, hogy az ajkai még így is feltűnően teltek és formásak, mintha egy plasztikai sebész szabta volna csókra őket.
Itt le is szögezném, hogy kizárólag a karakterem beszélt belőlem.
Ha lehet, az utasok még visszataszítóbban festenek, az ugyanolyan kopasz fejükkel és fekete fogsorukkal.
Amikor azt kéri, csípjem meg, automatikusan a karjára pillantok. Remélem, ez csak bőrfesték, mert őszintén, fekete-fehérben vagyunk… Az alvadt vér is lehet ennyire sötét. Erős passz részemről, hogy hozzáérjek.
- Valakié biztosan - morgom az orrom alatt. Pillantásom gondatlanul esik a (megint) csupasz felsőtestére, nem, nem áll szándékomban megbámulni őt; ami azt illeti, kezd nagyon frusztráló lenni, hogy egy héten belül már másodszor kell így látnom.
Nem segít, hogy még kevesebb ruha van rajtam: felülről lehetnék akár fehérneműben is ugyanennyi erővel.
De ez nem az az alkalom, amikor megengedhetném magamnak, hogy leragadjak a részleteknél, vagy a saját kellemetlenségemnél. A mostani csapat már köszönőviszonyban sincs a korábbival. A groteszk külsejük ellenére ugyan lehetnének ártalmatlanok is, csakhogy hamar bebizonyítják, hogy nem ez a helyzet, amikor kivont fegyverekkel megindulnak felénk. Ezúttal valóban kifogytunk az alternatívákból.
Lehunyom a szememet egy másodpercre, hogy ne lássam a környezetemet. Minden idegszálammal próbálok elvonatkoztatni a levegő finom áramlásától a csupasz bőrömön, a csillogó anyagtól, ami épphogy fedi a mellkasomat. Valójában nikábban vagyok. Dust vagyok.
Mire kinyitom a szememet, az alakom homokból áll; egy szelídebb vihart alkot, amely végigsöpör a fülkében. Nem célom ártani nekik - hiszen most már látom, kikkel van dolgom. Egyszerű emberek zuhannak hátra az üléseik felé, a szabadon lévő bőrfelületükön felületes karcolások keletkeznek a részecskéimtől. Elixír ugyanúgy néz ki, mint amikor felszálltunk a vonatra, legalábbis számomra. Ahogy elnézem a késeivel - amik meglepő módon valóságosak -, ő még mindig benne van a fantáziavilágban. Éppen a karját lendíti, hogy elhajítson egyet. Gondolkozás nélkül nyúlok a csuklójáért, újra materializálva az emberi kezemet, hogy megállítsam a mozdulatban.
- Ne bántsd őket. Nincsenek maguknál.
Nos, nem mondom, hogy a náluk lévő kések csak kellékek lennének, a beavatkozásom következtében viszont senki sincs talpon, aki ellenünk használhatná őket.
- Gyerünk!  - terelem előre ismét Josht. Eddig is bevált, hogy hátulról fedeztem őt.
Olyan könnyen és gyorsan elérjük a vagon túlsó végét! Sejthetném, hogy valami nincs rendjén, még azelőtt, hogy megtörténne.
Josh éppen kilép a kocsiból a két szerelvény közötti átmeneti szakaszba. Én a helyszűke miatt a nyitott ajtóban várakozok, mikor éles fájdalom hasítja ketté a világomat. Egyszerre önt el jéghideg és forróság; Josh tincsei szőke-fekete foltokká mosódnak a szemeim előtt, ahogy a szúró érzés szétáramlik a hátamban. Azt hiszem, megtántorodom. Tompán, önkéntelenül pillantok hátra az utastérbe. A sok, eszméletlenül heverő ember között azonnal kiszúrom az egyetlen álló alakot, széles, túlságosan is ismerős vigyorral az arcán - mielőtt felszívódna.
- Josh- - Alighogy megszólalok, megérzem a vér ízét a számban. - Az átkozott kalaúz… Azt hiszem, képes helyet változtatni. - Nehezemre esik beszélni, miközben minden levegővételnél hullámokban tör rám a fájdalom. Ha egy egyszerű ember lennék, mostanra minden bizonnyal eszméletlenül estem volna össze. Csak az erősebb, mutáns testfelépítésemnek köszönhetem, hogy van bennem annyi erő, hogy az oldalfalba kapaszkodva tovább botorkáljak Elixír nyomában. Vagy ki tudja? Lehet, hogy a dühöm is elég lenne ahhoz, hogy éber maradjak. Nem volt jó ötlet belém állítani azt a tőrt.

Terroristák, mutánskereskedők, veszélyes mutánsok - ezekben az esetekben tudom, mi a teendőm. A fizikai fenyegetéseket könnyedén el tudom hárítani, a varázslatokkal szemben azonban éppolyan tehetetlennek érzem magamat, mintha randizási tanácsokat próbálnék osztogatni (ha lenne bárki olyan vak, hogy hozzám forduljon ilyesmivel). Nem tudom, működött-e az iménti próbálkozásom, hiszen arra is kell gondolnom, hogy talán én nem érzékelem a változást és mindez nem több puszta illúziónál. Bármi is legyen, elég motivációt szolgáltat ahhoz, hogy minél hamarabb meg akarjam találni a felelőst, hogy véget vessek a manipulációjának.
- Meg se merem nézni, mi van az enyémben - sóhajtok fel, a hangom azonban valahogy elcsigázottabbnak tűnik, mint ahogy a fejemben csengett.
A következő hölgy, aki elindul felénk, olyan szellős ruházatban van, hogy rá se merek nézni, miközben félrelököm. Nem akarom használni az erőmet, amíg nem feltétlenül muszáj - kétlem, hogy saját akaratukból cselekednének így. Vajon köztük vannak valahol az eltűnt mutánsok is? Ugyan azért ragadtak itt, amiért én sem tudtam használni a képességemet?
- A "homok" én vagyok - tör ki belőlem a felháborodás, amely látszólag még az álomittas atmoszférán is felülkerekedik. Hát ennyire nem figyel senki másra saját magán kívül? Remek, hogy ilyen eredeti ötletekkel áll elő, csakhogy nem tudom anélkül használni az erőmet, hogy ha csak minimálisan is, de kárt tegyek bennük. Egyelőre sikerült kordában tartani minden kísérletüket, már csak néhány lépés hiányzik hozzá, hogy elhagyjuk a kabint.
- Mi van, ha nem is változott át semmi? - Oké, nem értek sokat a mágiához, azonban jelenleg nem is tűnődöm sokat azon, hogy a teóriáim érdemesek-e a megosztásra. Szívesen javasolnám, hogy kezdje el próbálgatni a táskája tartalmát, de ugyan ki tudná megmondani, melyik a bénító és melyik az éles fegyver?
- Nem hagylak hátra - jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Lehet, hogy ő a csapatvezető, viszont én vagyok a nehézfiú kettőnk közül - ha-ha! -, nem áll szándékomban szem elől téveszteni őt egy pillanatra sem.
Mintha rám akarna cáfolni, valaki a nyakamnál fogva karol át, hogy magával rántson az ülések felé. A támadás váratlanul ér, kis híján az egyensúlyomat is elveszítem, mielőtt egyáltalán elkezdenék küzdeni a szorítása ellen. Nem akarom bántani, nincs okom azt feltételezni, hogy egyáltalán a tudatánál van... Jól jönne Josh segítsége a fickó leszereléséhez, de nélküle is megoldom, ha szükséges, csak nem lesz szép, ha áthajítom a hátam felett.
Miután ezt lerendeztük, szinte futva közeledek az ajtó felé - szigorúan magam elé terelve Elixírt.
Ha tippelnem kéne, a következő kocsi a negyvenes-ötvenes évekbe repít vissza minket. Egy csapásra minden szín kiveszik a világból, az új öltözékem pedig leginkább egy hastáncos jelmezére hajaz. Az üléseken kopasz, sötét tekintetű férfiak és nők foglalnak helyet, néhányuk kezében karcsú tőr. Ez a szín már közel sem tűnik olyan ártalmatlannak, mint az előző. Csak próbaképpen használom a képességemet, hogy homokká alakítsam a karjaimat a potenciális veszélyre készülve, az utasok viszont abban a pillanatban megőrülnek - annak ellenére, hogy semmi változást nem veszek észre a csupasz bőrömön.
Tényleg csak illúzió lenne?
Amint ők megindulnak felénk, én teljesen homokká formálom magamat (de legalábbis mindent megteszek ennek érdekében), és egy gyengébb vihart kísérlek előidézni a fülkében, vigyázva, hogy Elixírnek ne essen bántódása. Vajon történni fog bármi?

Muszáj uralkodnom az arckifejezésemen, hogy ne áruljon el azonnal a nyílt fájdalom, amikor Elixír a táskájában kezd el kutakodni - vagy inkább kutakodást színlelni - ahelyett, hogy a képességével gyógyítana meg. Igaz, hogy nem volt szó ilyesmiről, de azt hittem vagyunk annyira egy hullámhosszon, hogy vegye az adást: ide akarom csalni az emberünket. Ha biztos lehetnék benne, hogy nem tart minket szorosabb figyelem alatt, most rátaposhatnék Josh lábára, hogy gondolja újra a helyzetet, azonban nem merem kockáztatni a lebukásunkat. Ehelyett tovább folytatom a színjátékunkat, mosolyogva nyúlok a zsebkendőkért, hogy a szörnyen bibis ujjam köré csavarjak egyet.
- Köszönöm szépen. - Egy jelzésértékűen hosszú pislantással adom a tudtára, hogy felfogtam az utasításait. Ennyit talán még le tudunk kommunikálni a megkérdőjelezhető csapat-telepátiánkkal.
Hamarosan fel is bukkan a jegyellenőr. Nem tudok szabadulni az érzéstől, mintha lenne benne valami ismerős - nem az arca vagy a mozgása, inkább...
- Gyakran dolgozik ezen a vonalon? - kérdezem bájosan, csak egy-egy futó pillantást vetve a vonásaira, mialatt a jegyemet ellenőrzi.
- Nem mon'hatnám, kedvesem. - Még kapok tőle egy fogvillantós mosolyt, mielőtt továbbállna. A könyvemet már korábban betúrtam a táskámba, így most csak átvetem a pántot a vállamon, és készen is állok az indulásra. Ezen a ponton már feleslegesnek tartom megjátszani, hogy ismeretlennel van dolgom, és persze egyébként sem lennék hajlandó egyedül előre engedni őt, amíg nem tudjuk, milyen természetű fenyegetéssel kell megbirkóznunk. Azt hiszem, túlságosan is megbízhatok a professzorban, mert van bennem egyfajta mély meggyőződés a döntését illetően, ami talán hamis magabiztosságba ringat: nem bízta volna kettőnkre a feladatot, ha úgy gondolná, nagyobb veszélyt rejthet magában, mint amivel meg tudunk birkózni. Igyekszem ennél reálisabban tekinteni a helyzetre, hiszen ő sem tudhat mindent előre. Nem árt, ha mindenre készen állunk.
Ahogy mondtam, mindenre.
A változás annyira feltűnő, hogy nem kell tükör ahhoz, hogy észrevegyem, valami nincs rendjén. A végtagjaim szabadon, a hajam teljesen feltupírozva; arrébb kell húznom az őrült tincseket, hogy egyáltalán fel tudjam mérni a környezetemet. Josh hosszú hajjal, hippi szerelésben. Utasok, hippi szerelésben, gyilkos tekintettel. Még nem tűnik annyira vészesnek a szituáció, hogy elmulasszam a megjelenésem helyrehozatalát, ám bárhogy erőlködök, a képességem hatástalan. Miféle varázslatnak vagyunk kitéve?
- Mi történik? - teszem fel a költői kérdést, épp egy másodperccel azelőtt, hogy a hozzám legközelebb ülő pasas nekem iramodna. Szerencsére felfigyelek a mozgásra a szemem sarkából, és marad időm lereagálni úgy, hogy egy jól irányzott rúgással visszatessékeljem őt a helyére.
Ezután nem kell kétszer mondani, hogy fussunk - ha szükséges, Elixírt is magam után rángatom, egy pillanatra sem hagyva figyelmen kívül a közvetlen környezetét. Ha bárkinek is az a remek ötlete támadna, hogy rávesse magát, készen állok azonnal közbeavatkozni.

Meglehet, a szokásosnál is hallgatagabb voltam, mialatt az állomásra tartottunk Joshhal. Még mindig nem feledkeztem meg teljesen a legutóbbi találkozásunk körülményeiről, mikor a professzor összehívott bennünket a közös küldetésünk ismertetésére. Nem kételkedem benne, hogy gondolatolvasás nélkül is nyitott könyv voltam a számára, mert még az egyeztetés alatt rákérdezett, rendben lesz-e, ha mi ketten megyünk. Értékeltem, hogy csak mentális üzenetként intézte felém a kérdést, és nem Elixír füle hallatára. Minden esetre biztosítottam felőle, hogy nem jelent gondot számomra: már egészen korán elfogadtam, hogy az X-Men tagjaként nem tehetek minden alkalommal eleget a hitemből fakadó kötelezettségeknek. A világ megóvása mégis csak prioritást élvez a vallásommal szemben, és amíg ahhoz hozzájárulunk, azt hiszem, Allah is szemet hunyhat az apróbb vétkeim ellen.
Legutóbb persze szó sem volt a világról, az egyetlen ártatlan, megmentésre szoruló dolog Elixír jelmeze volt, amit szemrebbenés nélkül dobott le magáról a jelenlétemben, minden előzetes tiltakozásom ellenére. Persze azonnal elfordítottam a fejem, de az első pillanatokban nem tudtam nem látni őt. Most pedig a fél suli arról beszél, hogyan szaladgált Josh félmeztelenül ki a szobánkból és vissza, Laurie távollétében. Maga Laurie már azelőtt tudomást szerzett róla, hogy visszatért volna. Nem repesett a hírektől. A kontrollálatlan képességének hála tudtam, hogy nem is érdemes magyarázkodnom, amíg le nem csillapodik - azóta pedig nem találkoztunk. Attól tartok, a professzor tervei sem fogják elősegíteni az ügyemet, de emiatt már igazán nincs kedvem aggódni. Végső soron nem én tehetek a kialakult helyzetről.
Mi lehet Joshban, ami ennyire megbolondítja a lányokat? A felelősségtudat és komolyság teljes hiánya? Elismerem, van benne valami kisfiús báj, de erősen hírhedt arról, hogy ki is használja.
Először arra gondolok, Elixírt talán feszélyezi a kettőnk közt beálló csend: a szemem sarkából látom, amint az órájára, majd a vonatjegyére pillant. Aztán, ahogy futólag végighordozom a pillantásomat a környezetünkön, furcsálló, tapintatlan tekintetekkel találom szemben magamat, melyek célpontja egyértelműen Josh.
Volt időm hozzászokni, hogy kinéznek az egész alakomat fedő, éjfekete nikábom miatt, Elixírrel viszont olyan ritkán megyünk “normális” emberek közé, hogy egészen megfeledkeztem róla, esetleg feltűnő lehet a bőrszíne a kívülállók számára.
- Segíthetek valamiben? - intézem a kérdést a tolakodó szempárok irányába, elég hangosan és határozottan ahhoz, hogy hirtelen más érdekességet keressenek maguknak.
Nevetséges. Akár májbeteg is lehetne a sárgaságával, akkor is így legeltetnék rajta a szemüket?
Csak bólintok, mikor ismerteti a tervet. Egészen meglep a hozzáállása - majdnem, mintha tartana attól, mire kell számítanunk.
A felvetését megfogadva már azelőtt elhúzódok mellőle, hogy a vonat megjelenne a látóterünkben, és magam elé engedek pár embert, mielőtt követném őt a vagonba.
Sajnos a kevesek egyike, aki felszáll velünk a szerelvényre, éppen az Elixír háta mögötti helyet foglalja el, így kénytelen vagyok új pozíciót keresni magamnak: végül vele szemben, átlósan ülök le, hogy még mindig a legkevesebb feltűnéssel tudjunk egymással kommunikálni, ha a szükség úgy kívánná. Mindent elkövetek a testbeszédemmel, hogy ne érződjön a kettőnk közötti kapcsolat.
Egyelőre minden teljesen szokványosnak tűnik. Alighogy elhelyezkedem, előhúzom a könyvet a táskámból, amit külön erre az alkalomra választottam: szociológia szakirodalom, érdekes és száraz egyszerre. A tökéletes párosítás egy olyan alkalomra, amikor folyamatosan fenn kell tartani a külső környezetre irányuló koncentrációt.
Úgy tűnik, egy örökkévalóság telik el eseménytelenül. Végül hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntök, magam pörgetem fel kicsit a történéseket. Egy ügyetlen lapozással alaposan "elvágom az ujjamat" és a lehető legfeltűnőbben szisszenek fel.
- Ne haragudj, hogy zavarlak, de nincs véletlenül egy ragtapaszod? - szólítom meg Josh-t, hogyha nem kapcsolna azonnal. Ideje magunkhoz csalni az emberünket.