- Meglátjuk. - Bárhogy is alakul, én tartani fogom magamat ahhoz, amit megígértem.
Egyet kell értenem Joshhal: nem hinném, hogy a professzor vállalná a kockázatot, hogy egy ennyire veszélyes parazitát (vagy akárcsak a maradványát) az iskola falai közé engedjen, még ha hasznosnak is bizonyulna a vizsgálata. Azon kívül ötletem sincs, hogy szállítanánk át biztonságos körülmények között.
Már az is kérdéses, magunkat hogy juttatjuk haza, amikor lezárul az akció.
Nem szívesen mondom ezt, de bármennyire is erős benne a késztetés, hogy mindenkit megmentsen - amin teljes mértékben osztozunk is -, a mozdonyvezetőt elnézve képtelen vagyok elképzelni, hogy számára még jó véget érhet a történet. A puszta látványa is megrökönyít, a levegőt pedig egyre nehezebbé teszi a halál bűze, miközben Elixír magához próbálja édesgetni a lényt.
Szótlanul nézek vissza rá, mikor megerősíti a félelmemet.
- Meg is fogjuk - vetek rá egy vigasztalónak szánt mosolyt.
Innentől kezdve már nem hagyom elterelődni a figyelmemet. Feszülten várom, mikor jön el a megfelelő pillanat - az időzítésem mindenképp kulcsfontosságú lesz a sikerünkhöz. Fogalmam sincs, mihez kezdenék, ha a parazita valóban Josh-ra telepedne. Nem adhatom meg neki az esélyt.
Már nem is kell sokat várnunk a tökéletes alkalomra. Amint a csápok sorsára hagyják áldozatukat, hogy új gazdatest után nyúljanak, a lehető leggyorsabban csapok le a nagyra nőtt agyra. Másodpercek alatt vége, olyan gyorsan és egyszerűen az órákon át tartó küzdelmünk után, hogy alig tudom felfogni. Emberi formámból, szinte bénultan nézem végig, ahogy Josh a mozdonyvezető gyógyításával próbálkozik, minden eredmény nélkül. Látom, miként változik meg az arckifejezése, ahogy lassanként ráébred, nem tehet többet.
Annyira elcseszett, értelmetlen ez az egész. Egy vonatnyi  önkívületre ítélt utas, egy ártatlan ember halála - csak hogy jóllakassa a lényt, akit percek alatt elintézhettünk volna, ha időben tudomást szerzünk a létezéséről.
Legalábbis ezt hiszem, amíg Josh elő nem túrja a halott férfi réges-rég lejárt személyi igazolványát. Újra elborzaszt a gondolat, vajon milyen hosszú ideje lehetett erre a sorsra kárhoztatva. Senki, senki az égvilágon nem érdemelné ezt.
Elixír sajnálkozása túl soknak bizonyul, könnyek marják a szememet. Nem engedem, hogy legördüljenek; nagyokat pislogva utasítom vissza őket, hálásan, amiért a nikábom elrejti az egymáshoz préselt ajkaimat.
Ma már nem érdekelnek a szabályok. Anélkül, hogy egyetlen ésszerű gondolatot szentelnék annak, amit ezután teszek, lábujjhegyre állok, hogy átöleljem őt.
- Nem tehettél érte semmit. Semmi többet. - Rekedt a hangom, kis híján elcsuklik. Egyedül Josh jelenléte tartja bennem a lelket, és kivételesen nem azért, mert szokásomhoz híven nem vagyok hajlandó felfedni valaki előtt a saját pillanatnyi esendőségemet. Úgy érzem, szüksége van egy biztos pontra ebben a káoszban... és bár a teremtménynek vége, egyelőre még mindig csak egymásra számíthatunk.
Szóval nem engedem el, amíg úgy nem érzem, legalább bennem van már annyi lélekjelenlét, hogy biztató mosollyal tudjak újra a szemébe nézni.
- Ideje hőst játszani. Az utasainknak biztosan rengeteg kérdésük van.
Kezdésképp kinézek az ablakon, hogy felmérjem, nagyjából merre járhatunk. Ha úgy ítélem, biztonságos helyen tartózkodunk a leszálláshoz, az imént kiszemelt vészféket használva állítom le a vonatot. Ugyan kicsit be van már rozsdásodva, némi noszogatás után gond nélkül engedelmeskedik.
- Hogy állunk térerővel? - fordulok aztán vissza Elixírhez. - Nem ártana egy fuvar.

- Nos, pedig eléggé úgy fest - sóhajtok fel, csípőre tett kézzel szemlélve szerencsétlen mozdonyvezetőt.
Tépelődve nyújtom oda neki a hajcsatom, de nem eresztem el azonnal. Előbb magamnak követelem Josh tekintetét.
- Nem fogom hagyni, hogy az a dolog rádakaszkodjon - közlöm vele ellentmondást nem tűrően. - Az első pillanatban meg fogom semmisíteni, ha úgy tűnik, veszélyt jelent rád. - Tippelni lehet, de nem tudhatjuk biztosra, milyen következményekkel járna, ha eltörölném a parazita létezését. Abban viszont biztos lehet, hogy nem fogom feláldozni őt egy félholt idegen ellenében. Egy csapatként jöttünk ide, és együtt is fogunk távozni.
Nem feledkeztem meg az utasokról sem, természetesen, de nem látom be, miért kezdene őrült száguldásba a vonat az egyébként is kiütött vezető hiányában. Nincsenek kétségeim afelől, hogy meg tudnánk állítani a szerelvényt, amennyiben a szükség úgy kívánná - ha nem csal a szemem, máris látom, hol kell aktiválni a vészféket.
- Vigyázni fogok rá - válaszolom diplomatikusan.
Most, hogy eloszlott körülöttünk az illúziók manipulatív köde, sokkal magabiztosabbnak érzem magamat az akció sikerét illetően: végre valami kézzelfogható ellen küzdünk.
- Felejtsd el - felelem késlekedés nélkül, mikor arra kér, forduljak el. Miközben ő megközelíti a parazitát, én elkezdem a saját átalakulásomat, hogy sokkal sebesebben tudjak majd reagálni az esetleges történésekre: a nyakamtól lefelé az egész testem homokká változik.
Aggódva nézek rá, mikor felszisszen.
- Mi a baj?
Hamarosan az én orromat is megcsapja a nikábomon átszivárgó iszonyatos bűz. Nem szeretném tudni, pontosan miért bocsát ki ilyen szagot. Akár a rothadás...
Gyorsan megértem, miben mesterkedik Elixír.
- Folytasd, Josh! Amint elengedi a mozdonyvezetőt, végzek vele. - Feltéve, hogy megfogadja a tanácsomat, egészen közel merészkedem hozzá. Amint meglátom az első jelét annak, hogy a parazita kész elereszteni az áldozatát, kíméletlen homokvihart zúdítok rá. A legnagyobb sebességemmel csontokat is képes vagyok megsemmisíteni - garantálhatom, hogy nem marad belőle sok, mire végzek.

Elmosolyodok a kérésén: hosszú órák óta először hallom ki a szavai mögül azt a Josht, akit ismerek.
- Ha egy darabban kijutunk innen, esküszöm, így fogok tenni.
Márpedig mérget vehet rá, hogy így lesz.
Végül sikerül a jegyek segítségével kinyitnunk az ajtót, így nem marad más hátra, minthogy átverekedjük magunkat a tömegen (akár szó szerint). Ezúttal óvatosabban szemlélem a felénk nyomakodó megbűvölt embereket, igyekezve fedezni az előttem haladó Elixírt. Kiszúrom a kalauzt, aki komor, rezzenéstelen arccal tart felénk; a tömeg engedelmesen nyílik szét előtte. A tőrért nyúlok, amit az imént olyan gondosan belém állított, és hirtelen felindulásból felé hajítom. Mielőtt eltűnnénk a vonatfülkében, még látom, ahogy két tenyere között szorítja, a hegye mindössze centiméterekre a mellkasától.
Ahogy bezáródik mögöttünk az ajtó, azonnal érzem, hogy elillan az illúzió és újra a saját öltözetemben vagyok. Mosolyogni támad kedvem a megkönnyebbüléstől… aztán meghallom Josh káromkodását. Már azelőtt tudom, hogy nem fog tetszeni a látvány, hogy a vezetőülés felé fordulnék. Eleresztek egy alig hallható imát Allah felé.
- Láttál már hasonlót? - kérdezem sztoikusságot erőltetve a vonásaimra. - Biztos, hogy jó ötlet olyan közel merészkedni hozzá? - Ettől függetlenül kihúzom az egyik hajcsatot, ami biztosítja, hogy egyetlen kósza tincs se szökjön ki a nikábom alól. Biosz szakosként valószínűleg többet tud nálam a parazitákról. - Megpróbálhatom megsemmisíteni.

Van valami nyugtalanító abban, ahogy Josh tekintete az enyémbe mélyed, amire meg sem kísérlek magyarázatot találni. Zavartan fordítom el a fejemet, hogy megtörjem a pillanat intenzitását - így is túl sok volt az illetlenségből egyetlen napra -, mielőtt eltávolodnék tőle és a kéretlen érintése elől. Az illúziók mindkettőnk fejét alaposan felforgatták, azonban egyértelműen Elixírre vannak nagyobb hatással.
Nem vagyok benne biztos, de mintha reménytelenséget hallanék ki a hangjából, mikor a kalauz első megjelenésének körülményeire terelődik a szó. Ez engem is megrémiszt: nem hagyhatom, hogy belesüppedjen ebbe az állapotba, különben tényleg minden esélyünk elenyészik a szabadulásra.
- Rá fogunk jönni - jelentem ki ellenvetést nem tűrően. Kezdem úgy érezni magamat, mint valami motivációs coach. Nem csak a fiú miatt érzem szükségét, hogy a sikerünket bizonygassam, magamat is meg kell győznöm afelől, hogy minden rendben lesz.
- Josh, egy zseni vagy - jegyzem meg halkan, de annál izgatottabban. Néhány pillanattal később a reflektorfények ránk szegeződnek, és már biztosan tudom, hogy jó nyomon járunk. Ezt hamarosan a kalauz felbukkanása is megerősíti, én pedig gondolkozás nélkül vetem magamat a zenészek és dalszerzők sűrűjébe, hogy elkapjam őt. Természetesen nem engednek olyan könnyen a közelébe: a földön kötök ki, valaki az előbb belém rúgott, de tudom, hogy nem rajta kell bosszútállnom.
Kivételesen elfogadom Josh felém nyújtott kezét, hogy álló helyzetbe tornázzam magamat, és máris előtúrom a jegyet a kistáskámból, amely időközben egy elegáns kézitáskává változott.
Levegőt visszafojtva figyelem, amint Elixír keze áthalad a tükrökön, ám képtelen rá, hogy elérje az ajtót.
- Vedd úgy, hogy megtörtént. - Miközben átveszem a felém nyújtott jegyeket, még intézek felé egy utolsó, figyelmeztető pillantást. - Légy óvatos! - Nem mintha olyan sokáig tartana lenyomni egy kilincset, de nem tudom csak úgy szó nélkül hagyni a kérését.
Az előbbi mozdulatait leutánozva fogom egymás mellé a tükröket, vigyázva, hogy ne ejtsem le őket, miközben a másik karom egyre inkább elmerül a szomszédos valóságban. Nagyot nyelek, ahogy az ujjbegyeim elérik a hideg fémet... majd az ajtó kinyílik. Diadalittas mosollyal pillantok Joshra. Ha minden rendben megy, kihúzom a kezemet a tükrökből, hogy mielőbb a vezető fülkébe siethessünk.

- Jó srác vagy. – Nem tudom, honnan jön ez a felismerés; nem tudatosult bennem igazán, hogy valaha is másképp gondoltam volna rá. Talán, mert korábban egyáltalán nem szántam sok gondolatot annak – ha bármennyit -, hogy milyen ember is ő és milyen célok vezérlik. Hallottam félszavakat a múltjáról, és bár nem vagyok olyasvalaki, aki túl sok hitelt adna a pletykáknak, valamilyen szinten nyitva hagytam annak lehetőségét, hogy Elixír egyszerűen csak hozzánk sodródott a kiváltságosok világából. Pontosabban, hogy a szükség vezérelte hozzánk. Ebben a pillanatban nehéz elhinnem, hogy ez így lenne. Sokszor dolgoztunk már egy csapatban, de azt hiszem, és ez egy erős talán, mintha most kezdeném csak megérteni őt. Lehet, hogy mégiscsak van bennünk közös vonás.
- Menni fog! – biztatom tovább határozottan. Ha én legyőztem az illúziót, neki is sikerülni fog. Lehet, hogy nehezebben, hiszen a saját akaraterejét leszámítva nem áll rendelkezésére semmilyen mentális védelem a mágiával szemben, de biztosan nem lehetetlen.
Rá kell ébrednem, hogy nem a fülem tréfálkozott velem: Josh valóban azt mondta, hogy… Igazából nem is számít, mit mondott, hiszen csak az illúzió okolható miatta. Még az is lehet, hogy nem az igazi arcomat látja – hogyan készíthetne vagy láthatna bárki illúziót olyasmiről, aminek még sosem volt szemtanúja korábban?
- Köszönöm – felelem hát tárgyilagosan. Míg Josh valami értelmet próbál találni a kottában, amivé a térképünk változott, én legszívesebben gondolkozás nélkül rontanék előre, hogy darabjaira szedjem a kalauzt.
Nem, nem teljesen szó szerint.
Azért az még az én figyelmemet is leköti, hogy Josh a semmiből énekelni kezd, mintha valamelyik Mamma mia filmbe csöppentünk volna.
- Na, ne mondd – mormogom magam elé, döbbenten pislogva a semmibe. Esküszöm, még öt perc ebben a kocsiban, és legalább az egyikünk teljesen meghibban.
Van tippem, kicsoda.
Nem szeretném megvárni.
- Elég ebből. – Úgy ragadom meg Elixírt a karjánál fogva, mintha teljesen normális lenne férfiakat tapogatni; egy részem erősen átkozódik, de ezen a ponton már nem bírom ki cselekvés nélkül. Ha sokáig várakozunk, Josh tényleg belesüpped a szomorú énekes szerepébe egész valójával.
Szóval nemes egyszerűséggel a kabinajtó felé húzom őt, még mindig vigyázva, hogy ne érjen minket a reflektorfény. Már csak pár sor választ el minket, az utasok is tétlenül tűrik, ahogy kifelé igyekszünk – aztán az egyik fénysugár iránya olyan hirtelen változik meg, hogy csak a reflexeimnek múlik, hogy Elixírt arrébb ráncigálva ki tudjuk kerülni, kis híján bezuhanva az ülések közé. A mellkasára kell szorítanom a tenyerem, hogy ne zuhanjak rá teljesen. Zavartan köhintek párat, néhány óvatos lépést hátrálva a folyosó irányába, és persze minél messzebb húzva a kezeimet a fiútól. Csak remélem, hogy az arcomat elöntő pír nem ér el a kalauz által befolyásolt valóságig.
- Legutóbb akkor került elő, mikor áttörtem az illúzión és… - És megakadályoztalak benne, hogy késekkel dobálózz. – Történt akkor más is, vagy ennyi lenne az egész?
Ezen a helyen másképp telik az idő és mintha az események sorrendje sem lenne egészen a helyén; az öt perccel ezelőtti történéseket is nehéz hűen felidézni, összemosódnak a dolgok.
Nem egészen tudom mire vélni, hogy Josh a jegyét kezdi vizsgálgatni, egészen addig, amíg meg nem látom a túloldalán megjelenő tükröt. Összeráncolt homlokkal húzódok közelebb hozzá, hogy lássam, milyen tükörkép fogadja őt. Legnagyobb meglepetésemre az igazi Joshhal találom szembe magam.
- Most már el tudod hinni? – kérdezem lelkesen.
És akkor egyszerre minden reflektorfény megáll a mozgásban, hogy aztán egyenesen ránk szegeződjön. A kocsi utasai egy emberként kezdenek izegni-mozogni, lassú és bizonytalan mozdulatokkal, ám egyértelműen azzal a céllal, hogy a közelünkbe férkőzzenek. Innen nincs kiút, adják a tudtunkra kórusban.
- Hol van ő?! – kérdezem fojtott hangon, őrült tempóban kutatva a szememmel a tömegben. Hiszen az előbb is jelen volt, mikor a tömeg látszólag ránk támadott. Nem akarom megkockáztatni, hogy kisöpörjem a homokformámmal a vagont: attól tartok, azonnal elhúzná a csíkot, ha úgy érezné, ez az egy esélye van meglépni.
Végül a türelmem, úgy tűnik, meghozza a gyümölcsét. Olyan természetességgel vegyül el az utasok sűrűjében (mintha az imént még sokkal kevesebben lettek volna), mintha ő is egy lenne közülük.
Ezúttal nem elhúzódok az értem nyúló karok elől, hanem megpróbálom áttúrni magamat a tömegen, hogy elérjek hozzá. Talán alábecsülöm a tömeg agresszivitását, mert egy pillanat múlva a földön találom magamat, karjaimmal a hátam mögött támaszkodva tartom meg magamat. A fejem búbja erősen lüktet. Dühösen lököm vissza magamat álló helyzetbe, az ellenállásra való tekintettel kissé imbolyogva, és cserébe arrébb is taszítva néhány rám ragadt koloncot.
- Miért nem jössz ide hozzám? – kiáltom a kalauznak fenyegetően, ahogy ismét közeledni kezdek felé.

- Köszönöm, hogy meggyógyítottál – fordulok Josh felé halvány mosollyal az arcomon. Egy pillanatig sem szeretnék úgy tenni, mintha természetesnek venném a gesztust, csak azért, mert tudom, hogy képes rá. Igazából fogalmam sincs, mennyi erőt követel meg tőle egy ehhez hasonló seb eltűntetése, de néhányszor láttam már, hogy kimerítheti egy súlyosabb sérülésről való gondoskodás. Ezért is kérdezek rá, hogy van: egyrészt a személye miatti aggodalom, ám talán, ami jelen esetben ennél is fontosabb (kell, hogy legyen) a küldetés sikere miatt. A történtek után azt hiszem érthető, hogy elbizonytalanodtam, mi lesz a dolog végkimenetele: hogy képesek leszünk ketten véghez vinni a ránk bízott feladatot, vagy itt maradunk a többi fogságba ejtett mutáns megbabonázott társaságában.
Nem mondhatnám, hogy a válasza teljes mértékben megnyugtat, ugyanakkor nyugtázom, hogy nem számol be semmiféle különleges fáradtságról, és az elcsigázott hangulatán túl én sem észlelek rajta ilyen változást.
- Ez az egész csak egy káprázat. Ha tudatosítod magadban, biztos vagyok benne, hogy a szomorúság is el fog múlni. – De könnyebb mondani, mint így tenni. Korábban sikerült megtörnöm az illúzió rám gyakorolt hatását, most viszont ismét kifacsarva látom a valóságot Elixír fekete hajával és saját, elegáns ruhámmal. Megkönnyebbülésemre ezúttal sokkal visszafogottabb öltözetet hordok, mely mind a karjaimat, mind a lábamat megfelelően takarja, kizárólag a mellkasomat és a nyakamat hagyva fedetlenül. Kevés erőm van ahhoz, hogy vitatkozzak mindennek valóságával. Időnként, mintha két különböző valóság mosódna össze, úgy jelenik meg előttem a kocsi valós képe, ez az átmeneti kettősség azonban inkább összezavar, mint segít, a rám telepedő fáradtságot mélyíti.
Igaza van Elixírnek: rá kell jönnünk, mi teszi ennyire erőteljessé, méghozzá lehetőleg azelőtt, hogy összecsapnánk vele. Bele sem szeretnék gondolni, mi van akkor, ha eddig visszafogta magát. A kérdés csak az, hogy hogyan?
Elmekontroll, illúziók, a valóság manipulálása – akár egy is elég lenne a képességei közül, hogy tömegekben tegyen kárt, mint ahogyan tesz is minden egyes perccel, amíg akaratuk ellenére tartja a vonaton a társainkat. Fel nem tudom fogni, hogy lehet, hogy mind ezidáig elkerülte a figyelmünket. Mi történhetett, amiért hirtelen ámokfutásba kezdett? Ha ezt tudnánk, valószínűleg közelebb lennénk a válaszhoz, hogyan állíthatnánk meg őt, ám erre igen kevés esélyt látok jelen körülmények között.
Amikor arra jutunk, hogy megkeressük a kalauzt, tekintetem egy hosszabb pillanatra elidőzik a mellettem álló fiú vonásain, mielőtt halkat szusszantva az alsó ajkamba harapnék (egészen megfeledkezve róla, hogy ezúttal nem rejti el maszk az arcom ezen részét). Nem szabad teret engednem az aggodalmaimnak, mégis… Nyugtalanít ez az egész helyzet.
Zavartan vonom össze a szemöldökömet, mikor azt mondja – igazából nem is vagyok biztos benne, hogy jól értettem őt.
- Tessék? – Bizonyára a hallásom szórakozik velem. Az első illúzió is épp eléggé megkavarta a fejemet, és ez már a harmadik ilyen bűbáj, aminek ki vagyunk téve; nem lenne csoda, ha cserbenhagynának az érzékszerveim. Esetleg mindkettőnket.
- Mármint én is látom – teszem hozzá, amikor a kottáról érdeklődik. A hirtelen megkönnyebbülését nem tudom másnak vélni, minthogy félreértett, de sajnos ki kell ábrándítsam, egy cseppnyi tudásom sincs a témában.
- Még az is lehet, hogy most van. – Kissé szórakozottan jegyzem meg, nem hiszem, hogy valóban énekpárbajra kerülne sor.
Valamiféle megkönnyebbülés vesz rajtam erőt, mikor végre elindulunk a következő fülke felé. Sokkal jobb tenni valamit, mint egy helyben várakozni. Folyamatosan kiszolgáltatottnak érzem magamat ezen a vonaton, mintha figyelnének. Pillantásom másodszorra is gyanakvóan fut végig a jelenlévőkön – minthogy nem idegen tőle, hogy eltűnjön és felbukkanjon valahol, a kalauz akár meg is jelenhetett közöttük időközben -, majd a kocsi tetejére vándorol. Nem látok kamerákat, de talán csak az illúzió teszi.
- Tetszik az ötlet. Mégis úgy lenne igazán hatékony, ha meg tudnánk lepni őt. – De hogyan? Az eddigiek során minden az ő akarata szerint történt, mintha minden mozzanatot tökéletesen az irányítása alatt tartana. Hogy kerülhetnénk egy lépéssel elé, ha látszólag mindig, mindenről tud? – Majd én elintézem őt. Már korábban meg kellett volna tennem. – Ha nem állt volna ki egy kés a hátamból, bizony nem sok minden akadályozhatott volna meg benne.
Még véletlenül sem szeretném azt mondani ezzel, hogy nincs szükségem Josh segítségére, de tény, hogy úgy a legveszélytelenebb, ha csak az ütés pillanatában érintkezünk vele, ennek a feltételnek pedig képes vagyok eleget tenni a képességemmel. Homokformában egy pillanat alatt előtte teremhetek, hogy lecsapjak rá.
Valami azt sugallja, hogy kerüljem el a kocsin végighaladó reflektorfényeket, és valószínűleg Elixír is ezt a kimondatlan gondolatmenetet követi, amiért az ülések közt szeretne meghúzódni. Hangtalanul bólintok, mielőtt könnyed léptekkel a négyes menedékébe szökkennék, minél több időt hagyva Joshnak, hogy kövesse a mozdulatomat.

Nem is gondolkozom, mielőtt Josh csuklójáért nyúlnék. Bármit is látok visszatükröződni a tekintetében, most nem tűnik elegendőnek, hogy észérvekkel figyelmeztessem őt.
- Minden rendben - sóhajtok fel megkönnyebbülten, mikor végre visszanéz rám. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha egyáltalán nem észlelné a jelenlétem. - Az egész csak egy illúzió. Mármint, a késedet leszámítva. Az nagyon is valóságos, a helyedben nem hadonásznék vele - teszem hozzá. Közben elengedem, helyreállítva a kettőnk közti udvarias távolságtartást.
Gondolom, ez nem volt tervben - hogy valaki átlásson a mutáns-gyűjtőnk varázslatán. Az emberünk rendkívül kifejező módot talált rá, hogy a tudtomra hozza a nemtetszését. A dobás erősségéből ítélve azt sem tartom kizártnak, hogy inkább a játékból való végleges kiiktatásom volt a cél, mintsem figyelmeztetés, hogy tartsam be a szabályait.
- Nem tudod meggyógyítani. Ki kell húznunk. - Bármennyire is igyekszek higgadtnak tűnni, néhol meg-megremeg a hangom. Hogy a fájdalomtól vagy az idegességtől, nehéz lenne eldönteni. Csak arra koncentrálok, hogy átjussak a következő kocsiba, ahol több helyünk lesz végrehajtani a műveletet.
Amint a vagonba belépek, ismét különös fantáziakép elevenedik meg előttem: látok egy parókás-bajszos karmestert, aki Dumbledore-stílusú félhold alakú szemüveget visel, de van itt goth stílusú csellós és punk rocksztár is. Nem hat meg túlzottan a biodíszlet, mégis úgy érzem, muszáj minden arcot végignéznem, hogy meggyőződjek róla, a kalauzé nincs közöttük. Nem vagyok vevő több kellemetlen meglepetésre, azt pedig végképp nem szeretném, hogy Joshnak is baja essen a figyelmetlenségem miatt.
- Inkább használjuk ki az alkalmat. - Késlekedés nélkül fordítom felé a hátam. Nem tudom, hogy festhetek, hogy mennyire lehet mélyen a kés, de talán jobb is így.  - Csak gyorsan. - Addig van időnk, amíg nem koncentrálnak ránk az itteni utasok. Meg egyébként is, Elixír egy pillanat alatt begyógyítja a sebhelyet, mielőtt még jelentősebb vért veszíthetnék - láttam már, hogy megy ez.
Szóval felvértezem magam.
Legalábbis úgy gondolom, hogy felvérteztem magam. Ezzel szemben minden jel arra mutat, hogy én vagyok a fojtott hang forrása, amely valahol félúton lehet nyögés és ordítás között. Minden eltűnik, ami nem fájdalom. Sípol a fülem, csak tompán, messziről hallom, ahogy jó adag vér csorog le a talajra. Ezek szerint kint van már, megszabadultam tőle.
Ahogy újra elkezd kitisztulni előttem a helyiség, úgy tudatosul bennem, hogy a lábaim nem tartanak - karjaim a hozzám legközelebb eső ülésbe csimpaszkodnak, hogy ne csússzak le a földre. Semmi gond, túl vagyok a nehezén. A többi már gyerekjáték lesz.
- Minden rendben? - kérdezem egyből, miután Elixír meggyógyít. - Úgy értem, veled. - Remélem, nem fárasztja ki túlságosan a képessége használata.
Értetlenül ráncolom a homlokomat, ahogy a kocsiban körbepillantva teljesen változatlan kép fogad. Mintha az utasok semmit sem érzékeltek volna az elmúlt percek történéseiből. A mélykék, meghitt félhomályt három folyamatosan mozgó, fehér reflektorfény sugara töri meg, melynek mozgásteréből egyelőre kiesünk. A csend szinte tapintható, ami a zenés tematikát tekintve kissé különös. Nem mintha hiányolnám a felhajtást.
- Igen, a kalauz lesz az. Minél előbb rátalálunk, annál hamarabb vége ennek az őrületnek. - Fogalma sincs, mennyire szétrúgom majd a fenekét. Egyetlen kegyetlen ötlete sem marad majd, mire végzek.
- A kottát? Igen. - Tudatosan próbálok elvonatkoztatni attól, hogy ez nem a valóság. Kell, hogy legyen valami mélyebb tartalma, valami titkos üzenete ennek az egész felhajtásnak. - Szerinted fontos lehet? - Nem tudom mire vélni a hirtelen szomorúságát, vagy ha már azt illeti, azt sem, hogy még mindig itt vagyunk. Már csak ezen a vagonon kell túljutnunk ahhoz, hogy elérjük a legelső, mozdonyvezetői részt. Lehet, hogy a kalauz is ott vár ránk.
- Mehetünk? - kérdezem türelmetlenül. Ötletem sincs, mire kellene számítanunk az itteni utasoktól, de biztos vagyok benne, hogy meg fogjuk oldani. Nincs más opció.