Kicsit zavarba jövök. Az más, hogy az ember mit tűz ki magának célul, és hogy abból mi megvalósítható. Nyilván szeretnék világmegváltó újságíró lenni, és megteszek mindent ez érdekébe. De tisztán látok, és taposom a realitás talaját.
- Hát köszönöm, igyekszem. - válaszolok enyhén zavarban.
-Köszönöm az óvva intésedet, igyekszem nem öngyilkos küldetésekbe belefogni. - mosolyodom el őszintén. Én tényleg mindig igyekszem, de valahogy soha nem sikerült. Ha van lehetőségem megfogom ragadni, mert kitudja mikor lesz rá a következő alkalom. Nos az is igaz, hogy rendkívüli szerencsém van, ami valószínűleg másnak nem adatott, meg ezeket az életveszélyes akciókat mind megúsztam. Bár ennek a 60% köszönhető Peternek.
Nost ennél csupán bólintani tudok, való igaz, hogy valamit nagyon akar az ember valószínű, hogy sikeresen véghez viszi. Nem mondom nekem többször felmerül a kétség, hogy valóban újságíró akarok e lenni... főleg hogy egy helyben toporgok, és JJJ megköti a kezem.
Természetesen nekem Rosemarie képessége rendkívül izgalmas, tudom szerénykedik, főleg, hogy ő már hozzászokott, és további képességekkel rendelkező emberekkel van körülvéve. Attól függetlenül számomra menő.
-OH, pedig én mit nem adnék, ha nem kéne felkelnem az ágyból, hogy leoltsam a villanyt. - jegyzem meg vigyorogva. Akkor is hasznos képességnek tartom. Főleg, hogy töltő se kellene a telefonomhoz, mert gondolom akkor azt is megtudja oldani.
Természetesen fogadom a telefonszámát, úgy érzem hasznos tartani vele a kapcsolatot, illetve jól eltudok vele beszélgetni, ami nálam rendkívül ritka, főleg lányoknál.
- Őszintén szólva, szerintem itt is, mint minden kapcsolatnál a folyamatos kommunikáció a lényeg, és az őszinteség... - sóhajtok, nálunk is ez hiányzik, azért is tartunk szünetet. Az a baj, hogy se nélküle, se vele nem megy. Akkor mihez kezdjen az ember? Legyek így vele, hogy azt se tudom merre, hol van, és közben egymás munkáját keresztezzük, azért mert nem beszéljük meg előre... Lehet így élni?
Csak hallgatom, jobban szeret beszélni, mint Peter, de egyáltalán nem gond, szeretem hallgatni az embereket. És ha tudni tanácsot is adni nekik. Nehéz helyzetben van. Nagyon fura lehet neki, hogy a srác aki közel áll hozzá, ő nem ismeri, de már egy másik énjét ismerte. Nagyon fura ez a multiverzum téma, és érdekes. Jó lenne sokkal többet tudni belőle. Erről is terveztem cikket írni, de a Fisk-es téma most minden erőmet elveszi. Ebbe belefogtam, és nem ereztem.
- Fuh, azt hiszem majdnem minden értek.    nevetek zavaromba, kicsit túl sok volt az információ. - - Ha megtalálod, vagy előkerül, csak legyél vele őszinte. Mondj el neki mindent, amit érzel. Amiket most elmondtál róla, szerintem nagyon egyedül érezheti itt magát, ismer, és nem is mindenkit, és téged. Nehéz lehet neki, de egyben ez miatt neked is. És erről is tudnia kell. Hogy például ha valami balul sül el, ne ez legyen az első, hogy rögtön eltűnik,mert ezzel téged is megsebez. Itt vagy neki, és bármit elmondhatsz neki, segíteni akarsz. - konkrétan ez olyan szónoklat volt, amit én is megfogadhatnék, és folyamatosan lejátszottam magamnak, ha egyszer újra tudunk Peterrel beszélni, akkor mit mondjak neki. Úgy hogy végül ne szakítás legyen.
- Lehet, hogy nem fog többé Peternek ártani, és bízom benne, tanult ebből. Akár segíthetne is neki. - sóhajtok, ez is eléggé bonyolult ügy. Peter meg eléggé lelkiismeretes, és szeret segíteni másnak. Főleg ha klónja... jesszusom ezt még fejben is ijesztő még mindig kimondani.
Meglepődve nézek rá, bár sejthettem volna, hogy valószínű többen is átjöttek...
- Nem tudom, hogy megy ez. Őszintén mondom. Én akikről tudok, azokat visszaküldték, mert veszélyes nem a saját dimenziójukba lenni. De mint mondtam egy szakértőt érdemes felkeresnetek... lehet van rá megoldás. Nem tudom.
- tényleg nem tudom hogy működik. Lehet mivel a mi univerzumunkba nem létezik Kaine, ezért lehet megférne itt.
-Igen, amit láttam belőle, igencsak ösztönösnek tűnik, ezért is mondtam, ha vissza tudja fogni magát, ezen Peter tud segíteni, tudós. - látom Rommynak mennyire fontos Kaine, így tényleg remélem majd sikerül valamit kitalálni, és segíteni rajtuk.
- Semmi gond, meg vagy ijedve. - ismerős érzés. Ez fordítva történne Peterrel, én is valószínűleg hasonló képen reagálnék.
Csak vigyorodom, ahogy sorolja Csodapók képességeit, ami egyenlő Peterével, ilyenkor csak bólintok, hogy pipa, ezekre Peter is képes. Már amire, ugye ott van a pókokkal való kommunikáció. Bár ha belegondolok, azért ez néha hasznos lehet, hogy megkérje a fürdőszoba sarkában ólálkodót, hogy menjen máshova.
- Igen, gyorsan gyógyul. De a teljes felépüléshez ki kell pihennie, aludnia magát.
Én is ránézem az órámra, igencsak elszaladt az idő, én se vettem észre.
- Semmi gond, nekem is dolgom van. És szívesen találkoznék még veled, remélhetőleg addigra rendeződnek Kaine-el a dolgok. - mosolyodom el.
Majd mind a ketten megyünk utunkra, és egész nap ezen kattogok...

– Aszta, nem kicsiben játszol… Pulitzer-díj és Igazság Harcosa! Szurkolok, hogy elérd a céljaidat – én szerintem az első cikk után feladnám, nem mintha annyira involvált lennék az írott média felé. – Szerintem a fake news világában pont a legjobb helyen kezdted megvetni magadat. Én komolyan értékelném, ha egy cikk nem csak kattintásvadászatról szólna – kínosan sokszor ráfutottam.  
– Az elsők között fogok megkönnyebbülni, mert most nagyon felborzoltad a kíváncsiságomat! – feszülten szusszantam fel. Nyugi Morozov, nem működhet mindig a szoki marketing szöveged és semmiképpen sem nyomulhatsz! Hiszen már gyakorlatilag kijelentette, hogy kösz, de kösz nem!
– Ha csak egy emberről van szó és nem egy egész szervről, akkor nem is para – jelentettem ki könnyelműen egy lezser vállrándítás kíséretében. De mit mondhatnék? Ha a HYDRA egész pereputtya van a mérleg túloldalán ők azért elég nagy súlyt nyomnak.
– Azért óvin! Nem beleszólni akarok abba, hogy mit csinálsz, mert nagylány vagy és a te dolgod. De néha azért jó, ha van egy tartalék B-terv, ami személyekből áll, akik mondjuk tudják merre leledzel. Menő a szóló game mode, az összes EXP-t te zsebeled, viszont keményen pórul is járhatsz, ha Murphy túlórázik éppen – szívesen hozzátettem volna, hogy nem tapasztalat, de sajnos nem lett volna igaz. Többször volt szerencsétlenségem átélni hasonló szitukat és még csak fel sem iratkoztam rájuk.
– Én a tripla L-ben hiszek – szólaltam meg eltűnődve a tanárától vett idézetet hallva. – Tudod, „life long learning”, szerintem bármit el lehet sajátítani, ha eléggé akarja az ember – tettem hozzá, őszintén igyekezve elnyomni a kikérezkedő sóhajt. Kár, hogy semmit sem tudok kitartóan csinálni és hamar feladom. Bezzeg a halogatás művészetét sikerült profin űzni!
Egytől-tízes skálán rögtön tízre ugrott a stressz-szintem, amikor meggondolatlanul postáztam neki az SMS-t. Nem kicsit könnyebbültem meg, amikor – sokakkal ellentétben – nem kiakadt ezen.
– Nah, nem mondanám magamat izgalmasnak – ráztam meg a fejemet egy apró, zavart mosoly kíséretében. – Csak gépekkel kommunikálok, ez a mutáns gógyim, „talentem”. Hívjuk, aminek szeretnénk. Meg van a haszna, például fel tudom kapcsolni a lámpát anélkül, hogy oda kéne mennem a kapcsolóhoz. De persze meg van a hátránya is, például a túl okos rendszerek. Ne mondd el senkinek, de az agyamra tudnak néha menni – ösztönösen halkabbra vettem a hangomat, mikor ezt az óriási titkot osztottam meg vele. – De ráérsz megnézegetni őket. Ezen a számon elérsz, ha szeretnél – hagytam nyitva a lehetőséget.
– Szerinted mit csinálunk rosszul? – gördült le ajkaimról a kérdés, ahogy végig hallgattam Mary Jane vívódását az őszinteséggel kapcsolatban. – Mármint… tudom, hogy a ti helyzetetek más, mint a miénk Csodapókkal. De ez az akkor mondanak valamit, amikor nyaggatva vannak mindkettőjükben benne van – elhúztam a szám ennél a résznél. – A szervezetünkben nem található pók és már rögtön nem lehet bevonni minket dolgokba? – bosszankodtam ezen a részleten. De azt tényleg komolyan reméltem meg tudják beszélni a jövőben, és ne legyen igazam ezzel a pókos gén hiánnyal.
– Köszi szépen, rendes tőled – szusszantam fel, majd ült ki döbbenet az arcomra, amikor realizáltam, hogy miről is van szó. – D-de mi nem! – fülig vörösödve legyezgettem magam előtt hevesen mancsaimmal. Mi, mi nem, Morozov?! Lehet, hogy csak a megbeszélésre értette, mármint mi másra? – V-vagyis én is remélem, hogy meg tudjuk majd dumálni Csodapókkal, ami az Egyetemnél történt – szegeztem tekintetemet a lábamra. Hirtelen nagyon jó elfoglaltságnak tűnt a cipőm mustrálása.
– A-amennyire én tudom néha együtt co-opoltak. Az ottani énem állítólag tech-zseni volt és ez alkalmanként kapóra jött neki. De gyakran voltak fasírtban – utóbbit nem volt nehéz elhinnem, ha tényleg úgy állok ott az élethez, miként Glitch tudott, amikor átvette a testem felett az irányítást. – A-azt nem tudom, hogy most bízik-e bennem. De szeretném azt hinni, hogy nem feltétlenül amiatt keresett meg, mert ott hasznos voltam neki – vörös arccal nyomorgattam a mancsaimban tartott elviteles kávéspoharat. Egyszer már befürödtem egy ilyennel, gáz lenne elismételni.
– Persze, hogy fontos nekem! A lakótársam – ügyetlenül rúgtam bele Arrow lasztijába, amit a lábfejem elé ejtett. Zavaromban nehéz volt koncentrálnom, milyen pók dologról van szó, amivel kerülgetjük egymást? – És… és többször megmentette az életemet. Most pedig kíméletlenül megráztam, ami miatt haragszik rám. Őszintén fogalmam sincs, hogy fogom tudni ezt helyre hozni közöttünk – ismertem be kétségeimet, amik a történtek óta nem hagytak aludni.
– Ebben van valami. A nem mutánsok is tudnak elég para dolgot véghez vinni a megfelelő eszközökkel. Vegyük például Vasembert, ő egy repülő okospáncélt épített, amit utánozni is megpróbáltak – az atombombát pedig inkább most nem kevertem bele a beszélgetésbe.
Sután bólintottam a Mi casát érintő dicséretére, mert bár összefogásból indultunk ez az Egyetemi krízis eléggé szétzilált minket. Legalábbis én így éreztem. Nehéz volt elképzelnem, hogy mi lesz velünk ezután.
– A kutyák is óriási vadász ösztönnel léteztek annakidején, most pedig a legjobb barátaink – gesztikuláltam Arrowra. – N-nem kutyákhoz akarom hasonlítani Csodapókot. De szerintem az ilyen ösztönöket igenis el lehet hagyni! Főleg az olyat, amit más vert a fejébe. Kaine képes önállóan is döntést hozni és szerintem, ha elhatározza magát, hogy nem árt többé Peternek, akkor nem fog – fogtam továbbra is Csodapók oldalát. Ösztönösen simogattam meg Arrow kobakját, ki időközben odajött mellém. A labdáját szerette volna, ha eldobom, de most képtelen voltam összpontosítani a játékra.
– Akkor sem érzem fairnek. Ha mások maradhattak, neki miért kéne mennie?! – továbbra sem tetszett ez a szcenárió. Az meg különösen nem, hogy a Mágiaügyi Minisztérium máris ide lett keverve a Furadokival. Nem vitattam el szakértőségét, minden bizonyára ő tudná 100%-ban megcáfolni azt, hogy valóban vissza kell-e mennie Csodapóknak vagy sem?
Ettől még tartottam a gondolattól, hogy menten visszapostázza Kainet a saját világába, amikor Furadoki megpillantja. Tartottam ettől a kimeneteltől, attól meg még jobban, hogy Csodapók esetleg tényleg haza akar menni.
– Most hallottam erről először – vallottam be, hogy értse okkal váltott ki belőlem ekkora sokkot ez az egész. – És szerintem Csodapók sem tud róla, mert sosem említette, hogy vissza kéne mennie a saját világába – az sem lepne meg, ha nem is lenne olyan közismert ez a dolog, miként Mary Jane azt feltételezte.
Mikor az egyetértésemet várta csak azért is dacosan megráztam a fejemet, majd a határozott fejrázásom végül egy suta biccentéssé változott.
– Figyelni kell rá, ezt nem vitatom – ismertem be végül. – De ettől még gondolnám, hogy veszélyes! Csak… csak nem megértett!! Valahogy megoldották, hogy így reagáljon Peterre, biztos vagyok benne, hogy felül lehet írni ezt az ösztönét, csak akarnia kell. És biztos vagyok benne, hogy szándékosan nem akarná bántani. Komolyan! Egyszer amikor azt hittem, hogy rokonok és fel akartam keresni neki Petert, menten visszautasította az ajánlatomat pontosan ezért, azt hiszem – legalábbis most már úgy érzem, hogy ez volt az oka. El akarta kerülni, hogy bekapcsoljon nála a Pókember megsemmisítése.  
– Én bocsi. Jó erény az őszinteség, komolyan – pillantottam felé bocsánatkérőn. – Tényleg nem akartam felemelni a hangomat, csak nagyon nem tudok most mit kezdeni ezzel. Ráadásul pont akkor derülnek ki ilyenek, amikor Csodapók haragszik rám és esélyem sincs beszélni vele – lefelé biggyesztett ajkakkal hajtottam le a fejemet. Kevés vígaszt jelentett számomra mit cselekedtem jól és mit nem az Egyetemnél. Tényként lebegett fölöttem azt, hogy én rángattam el Kainet oda. Ha nem erősködöm, nem történt volna meg ez az egész.
Önmegnyugtatásom céljából simogattam meg Arrow-t, ki le is telepedett mellém mikor elszakadt nálam a cérna. Mintha azért mustrálna kiskutyám, hogy véletlenül se forduljak ki vagy akadjak ki megint. Mély, rekedtes levegőt vettem, amikor Mary Jane kifejti véleményét. Számítottam most is az őszinteségére, de túlságosan arcul csapó volt a valóság.
– Majd mondom Csodapóknak – ha egyáltalán lesz még alkalmam beszélni vele. Vajon annyira megsértődött, hogy soha többé nem akar szóba állni velem?
Megráztam a fejemet, nem akartam ebbe belegondolni.
Sokkal felhőtlenebbül éreztem magamat a hasonlóságok összekötögetése közben. Sosem fogom megérteni, hogy lehet utálni a majonézt.
– Neeem? – kérem ki Csodapók nevében is a pókokkal trécselő adottságát. – Vagyis… azt hiszem, hogy igazat mondott. Határozottan úgy tűnt, mintha engedelmeskedne neki a pók. Szinte hallottam a nyolclábút elnézést kérni, amiért kellemetlenséget okozott – oké, utóbbi valóban az én hallucinációm része volt már.
Megvakartam a tarkómat, ahogy egy pillanatra elbizonytalanodtam. Lehet, hogy Kaine tényleg csak lódította, mert nem szerette volna azt látni összefélem magamat egy póktól? Nem-nem-nem, biztos vagyok benne, hogy igazat mondott a pókbeszélés skilljéről! Kaine határozottan őszintének tűnt!!
Irigykedtem, amiért pókos dolog lehetett a koffein-nélküli működés is.
– H-hát Csodapók simán kikapott egy betonépületből egy jókora darabot, hogy elagyabugyáljon vele egy gépet, ami egybeállt minden elektronikával, amit éppen talált! – próbáltam meg menőbbnek beállítani Kainet. Fogalmam sincsen, hogy miért tört rám ez a bizonyítási vágy. Az is lehetett, hogy mindkettőjük simán elismételte volna a másik attrakcióját. – És egyszer megállított egy mozgó járművet is a testével – a kellemetlen következményeket direkt elhallgattam. Utóbbinál megsérült, ami kevésbé hangzott menőnek megemlíteni. Hacsak…
– Egyébként Peter is gyorsan felépül a sérüléseiből? – kérdeztem rá hirtelen.
Alig, hogy megkaptam Mary Jane válaszát a telefonom felcsipogott. Lilitől kaptam az üzit, a bekamuzott kávé után érdeklődött. Azonnal elfogott a pánik, A.) nem vettem neki kávét, B.) ha most elindulok is necces, hogy odaérek a kávézóhoz mielőtt bezárna (OMG, hogy elszaladt az idő!) és C.) ami A.) is lehetne – Kaine továbbra sem volt meg!
– Ühm, bocsi, hogy beszélgetés közben a mobilomat nézegetem – pillantottam fel Mary Janere bocsánatkérőn. – De a lakótársam írt. Igazából indulás előtt megígértem neki, hogy viszek neki kávét, de jócskán csak elfelejtettem megvenni az övét. Szóval sajnos elszólít a kötelezettség. Bejelölhetlek valamelyik közösségi médián? Például van Instád? Én tökre élveztem a beszélgetést és szívesen trécselnék még veled – tök jó volt, hogy felszabadultan tudtam beszélni erről a pókos témáról valakivel.
– Meg örömmel találkoznék veled máskor is, amikor alkalmas neked – ahogy ezt kimondtam, gyomrom összeugrott az izgalomtól. Tűkön ülve vártam, hogy mit mond a szóban küldött barátkérelmemre. Nagy pofára esés lenne, ha élből elutasítja… Mondjuk az Egyetem után történtek miatt meg is érteném, de azért egy icipicit reménykedtem.

Hát most betalált a kérdésével. Soha nem gondolkodtam el ezen. A cél valamiért, mióta kitalálta újságíró akarok lenni, mindig a címlap volt a cél. De mondjuk melyik újságírónak nem? Fogalmam sincs, ha ez megvalósul hova tovább.
- Szeretném ha egyszer az én cikkem kerülne a címlapra, onnantól lehet a szakmában nevet szerezni. Utána jön a Pulitzer Díj, amitől már körülbelül már tényleg azt csinálhatsz amit akarsz. - természetesen sokszor kacérkodtam a gondolattal, de őszintén szólva, ha belegondolok soha nem ez hajtott. - De tulajdonképpen, én csak az igazságot szeretném.  - vonom meg végül a vállamat. Igazságot a hősöknek, igazságot azoknak akik Wilson Fisk miatt szenvedtek. Mikor kér egy kis csontot a nagy dobásomhoz, rögtön megbánom, hogy akár szóba hoztam. Veszélyes, Fisk emberei mindenhol ott vannak, és azon se lepődnék meg, ha engem is figyelnének.
- Saját biztonságod érdeklében nem mondhatok semmi konkrétumot. De maximum annyit elárulhatok, hogy leleplező lesz, és sok ember fog megkönnyebbülni...  - kissé csalogató, hogy lehet tudna nekem infókat is szerezni. Ajkamba harapok, hogy semmi elhamarkodottat ne mondjak... felelősségteljesnek kell lennem, és Rosemarie-nek van elég baja. Végül sóhajtok, és mély levegőt veszek.
- Köszönöm, jól hangzik, de ez tényleg veszélyes. Elég ha magamat belekevertem, nem szeretnék mást is. Nagyon rossz emberről van szó. - nos Petertől csak tanultam valamit, már amit a felelősség vállalást illeti. És akkor még enyhén fogalmaztam Fisk-ről.
Batmanes megjegyzésére elnevetem magam.
- Így is mondható, szeretek mindent egyedül csinálni. - hátha ez elég neki, de részben igaz is. Bár tinikorom óta fejlődtem annyit, már belátom ha segítségre van szükségem, és nem tartom szégyennek kérni is.
- Nos egyik tanárom szerint, a művészetet nem lehet tanulni, az az emberbe van. Azt akarta mondani ezzel, csak elég furán, hogy nem kell tanulnod azért, hogy profi fotós legyél például, csak legyen hozzá érzéked. - mosolygok biztatóan. Őszintén én tipikus olyan vagyok, aki szeret belekezdeni valamibe, és abba is hagyni. Valószínűleg nem igazán találtam meg a hozzám illő hobbit. - Én szívesen megnézném ezeket az oldalakat, blogokat. Imádom a fotókat nézegetni, szóval nyugodtan küldj át mindent, amit nem szégyellsz. - vigyorgok rá lelkesen.
Majd csak pislogok a történteket, igazából... mi is történt az előbb? De kaptam egy ismeretlen üzenetet máris a ismeretlentől, amiben szerepelnek a linkek. Kissé zavartan nézek, de láttam cifra dolgokat már, csak elmosolyodom.
- Hűha, inkább neked kellene mesélned, mert ahogy látom izgalmasabb vagy. - vigyorgok izgatottan. Mutánshoz nem igazán volt szerencsém, lehet igen, csak én nem tudtam róla, hogy az lenne. Viszont Romynak eléggé érdekesnek tűnik a képessége, és kíváncsi vagyok rá, hogy működik ez.
Nem igazán szoktam beszélgetni a problémáimról. Anyukámmal jóba vagyok, de nem tudok mindent megosztani vele, néha a rákérdez Peterrel mi van, akkor igyekeznem kell, hogy csak Peter Parkerről beszéljek, és ne vigyem bele Pókembert is. Szüleim imádják Petert, még a mogorva apukám is. Amúgy se érzem jól magam, hogy kibeszélem őt, de egyszerűen Romy olyan, hogy kikívánkozik belőlem. Nehéz ezeket mindig magamban tartani, néha csak úgy sikítanék bele a levegőbe.
- Én is ebben hiszek, hogy a jó kapcsolat titka az őszinteség. Ami azt illeti egyébként az, csak... nagyon óvatos, és féltő. Sok veszteség érte, így érthető. De amit mondasz, szeretnék neki, ahogy tudok segíteni, és felkészülni. Akkor valóban sok közös van bennük, tényleg genetika.... - elmosolyodom. Bár én mindig kérdezek Petertől, ő egyszerűen csak elkerüli maximum a választ, vagy nem részletesen beszél róla. Soha nem hazudna nekem, ezzel tisztában vagyok, csak nagyon jó elterelni a témát.
- Köszi, őszintén szólva... én is. - itt úgy érzem, hogy elpirulok. Van egy sértett rész bennem, de soha nem állnék készen elengedni Petert, Ő a másik felem, még ha hisztibe is torkollik. De most úgy éreztem, muszáj ezt megtennem, mert nagyon bántott. - Én is remélem, nálatok. - mindent sejtő mosolyt ejtek meg. Tuti van köztük valami. Egy tuti: nem egyszerű egy pókember barátnőjének lenni.
- Oh... - ennyi csúszik ki a számon. Ezek szerint még bonyolultabb a dolog. Elég fura ez a multiverzumos dolog, ezek szerint akkor belőlem is több létezik? Kirázz a hideg. - És ott... mondta milyen kapcsolatban voltatok? Hát gondolom akkor nem véletlenül "talált" meg pont téged. Az biztos, hogy bízik benned, és látszik neked fontos. Egyébként ez is valami pók dolog lehet, mi évekig kerülgettük egymást Peterrel, mire lett belőle több is. - Peternek soha nem volt önbizalma kezdeményezni, én pedig soha nem könnyítettem meg senki dolgát. Randizgattam gimibe, de mindegyik hiba volt, mert csak arra vártam, hogy ő hívjon el...
A diszkréciómat nem kell megköszönni, ez természetes. Főleg ha nem tesznek kárt senkiben.
- Az hogy vannak rossz mutánsok, ugyan úgy vannak rossz emberek. Teljesen mindegy mind a kettő egyforma kárt tud okozni. Maximum csak kevésbé látványosan. - mondom kissé harciasan, itt megint eszembe jutott Fisk. Ha a többséget nem is fizikálisan bántalmazta, de az életüket tönkre tette.
- A lényeg, hogy ti összefogtok. Ritka az ilyen. - főleg ha az utóbbit nem is nézzük, de ha nem vesznek össze, harmonikusan élnek, és segítik egymást. Ez tök jó dolog. Én is imádtam gimiben a kis hármas csapatunkat.
Minél többet hallok Kaine-ről, egyre inkább sajnálom. Nem lehet neki egyszerű.... de azt se tudom elképzelni, például Peter min tudna neki már segíteni... azon kívül, hogy kerüli őt, mert a hallottak, és látottak alapján az az egyetlen megoldás, ha úgy éli életét, ha kerüli Petert.
- Nem lehet neki egyszerű, borzasztóan sajnálom. Viszont amit mondasz, meg amit láttam. Ezek szerint... nem csak, hogy arra lett teremtve, hogy levadássza pókembert, hanem, bele is lett kódolva? Kényszeresnek tűnt, vadász ösztönnek...   - így hangosan kimondva, tényleg jobban jár mindenki ha kerüli Petert.
Szegényt lesokkolták szavaim, és amúgy nem csodálom, mert már egyértelműen látszik rajta, többet érez barátságnál. Kissé zavarba jövök, és elpirulok a szemkontaktuson, asszem megint előbb járt a szám, mint az eszem.
- Én úgy tudom, hogy ez egy rendellenes dolog. Mindenkinek van egy létezése, egy univerzuma. Nem normális dolog egy másik létben lennie. Bár mivel egy klón nem tudom nála ez hogy működik. Én is csak annyit tudok, amennyit Peter mesélt erről. Azt hiszem Dr. Strange az, aki ennek szakértője. De abban biztos vagy minél többet van valaki egy másik univerzumból itt, valami rossz történik. - sóhajtok. Ebből is írhatnék cikket, fel is vetettem az ötletet, de határozottan hülyeségnek lett titulálva, és menjen dolgozni olyan pletyka lapokhoz, akik az ufo-król tudósítanak. Bár ez eléggé nevetségesnek hangzik, figyelembe véve, hogy támadtak már meg "űrlények" a földet...
- Sa.... sajnálom, nem akartalak megijeszteni, vagy valami. Azt hittem tudjátok, meg az is lehet én tudom rosszul, még nem merültem bele teljesen a témába. - mondom gyorsan védekezően.
És ismét kiakasztom szegény, nos ezért nincsenek barátaim. De a véleményem nem változik. Kaine közveszélyes, akár tetszik neki, akár nem. Én is valószínűleg máshogy ítélném meg a dolgokat, ha ismerném, és jó barátom lenne. De attól függetlenül láttam, a vadászt a szemében, a ragadozót, és azt hogy semmi nem tudta volna megállítani. Akkor ott voltak vele, akkor is épp hogy sikerült. És ha akkor valaki megsérült volna? Csak a szerencsének tudható be, hogy nem. Most egyedül van oda kint, mi a garancia, hogy nem látja meg Pókembert, és kattan be megint.
- Ne haragudj, nem akartam ítélkezni, csak abból tudok, amit láttam, és tapasztaltam. Én csak arra akartam célozni, hogy veszélyes, és figyelni kell rá. Ebben szerintem egyetértesz. - egy szóval nem említettem, hogy be kéne zárni, vagy ilyesmi. Egyenlőre ott tartunk, hogy csak Peter hozza ki belőle a vadászösztönt. Nyilván ha más is megsérülne, és másnál is előjönne belőle, már azt a javaslatot adnám be, akkor lehet maga Peter vadászná le. Idáig nem akarok eljutni.
- Sajnálom, nekem ami szívemen az a számon, mindig ki kell mondanom... - pislogok rá kissé zavartan, de azért igyekszem boci szemmel.
- Persze, megértelek. Jól cselekedtél, ezzel az erővel be is válhatott volna. Jó ötlet, hogy kezdjen magával valamit úgy hangzik részéről, mint egy második esély. Főleg, hogy nem is tudtatok erről a dologról. - nos kérdésére ismét zavarba jövök, hogy válaszoljak erre? Mondjuk már megtanulta, hogy őszinte vagyok, akkor nem kérdezné.
- Ha Peter közelébe van, akkor biztosra mondhatom. Akkor megnyugodott, de ha belé van kódolva, valószínűleg ösztönként működik. Meglátja, megint befog kapcsolni. Nem értek ezekhez, nem tudom, erre lenne e, vagy van e gyógymód. Mindenképp fel kéne keresni valakit ezzel kapcsolatban.... - nos Petert mivel nem vagyunk olyan viszonyba jelenleg nem ajánlom, meg amúgy se tartanám jó ötletnek, hogy a "veszély" forrása vegye kezelésbe. Dr. Warren... nem tudom, mennyire tudna erről bármit is az itteni énje.
Majd elkezdjük ecsetelni a hasonlóságokat. A majonézt viccnek szántam, de elnevetem magam, mikor Kaine se szereti.
A pókokkal suttogó pedig egyenesen meglep, de elképzeltem a helyzetet, és kitör belőlem a nevetés.
- Neee, ezt tuti kitalálja... - nevetek még mindig. Most már Petert képzelem el, hogy beszél a pókokkal, lehet már megtörtént, de csak poénból eljátszotta, nagyon jópofa ...
Rosemarie nagyon lelkesen belejön az összehasonlításba, én kicsit zavarba jövök ismét, mert nem tudom mennyire bunkóság Petert ennyire kibeszélni, de őszintén szólva nagyon jól esik. Végre nem kell titkolóznom, és vigyáznom mit mondok.
- Hát őszintén szólva, erről nem is akarok tudni. - reagálok nevetve, hogy Kaineből honnan jön ki a háló, és a ragacs... na jó... ismét nevetek.
- Iszik kávét, de nem igazán hat rá, csak szereti az ízét, vagy nem is tudom. - gondolkodom el.
- Igen, képes lenne rá. Egyszer megállított egy száguldó metrót, elé vetette magát, egy épület is rá omlott, illetve egy félbe vágott hajót is újra össze illesztett. Nem tudjuk mik a korlátait, azt tudom minden másodpercben oda kell figyelnie az erejére... - ez is a nagy felelősséghez jár, amit a vállán cipel, ezért sosem irigyeltem. Mindig résen kell lennie, és mindenre figyelni.

– Uh, ami azt illeti, róla volt „szerencsém” hallani – biggyesztettem a levegőbe az idézőjeleket. Tripla J neve valóban nem hatott újdonságként, aki nem hallott egy icipici kis részletet abból a podcastből az barlangban él, vagy legalábbis egy kő alatt.
– És mi a vágyad, mire szeretnél majd fókuszálni a jövőben, ha kilépsz a junior cipőből? Ne haragudj, ha butaságot kérdezek. Fogalmam sincs, hogy miként működik a hírgyártás. Tipikusan a sztori másik oldalán állok, az olvasók táborát szoktam erősíteni – magyaráztam meg a miértjét.
– Ne már, bedobsz egy óriási spoilert és lógva hagysz. Ez rosszabb, mint egy clickbait-es témacím! – bukott ki belőlem, amikor felemlegette: munkálkodik valamin, csak az nem derült ki, hogy mégis micsodán? – Legalább egy pindúrka részletet súgj el, kérlek – mutattam fel ujjammal az aprónak szánt mértékegységet. – Ígérem, hogy nem fogom elmondani senkinek. Tudok titkot tartani! – már ezért a gyönyörű alliterációért illene elmondania. – És elég jó vagyok infószerzésben is. Hátha tudok valamivel szolgálni, amivel segíteni tudom esetleg a nyomozásodat – kicsit merészen tettem ajánlatot. Utólag döbbentem csak rá, hogy lehet elhamarkodtam, révén azt sem tudtam éppen miről van szó. Másrészt pedig ennek egyébként sem kéne üzlet tárgyának lennie, hiszen az Egyetemnél történtek után az lenne a minimum, hogy a rendelkezésére állok!
– Hacsak nem az a buli benne most számodra, hogy szolóban tolod. Különösen, ha ilyen terápiás jellegű. Azt is tökre megértem, néha én is priorizálom a Batman féle „Egyedül dolgozom” – hozzáállást – fűztem hozzá megértő ábrázattal. Bár elég nehezen sikerült kordában tartanom közben a kíváncsiságomat. Remélem azért tényleg megszán egy aprócska infóval.
– De legalább egy profi fotóstól tanultál – emeltem ki a legfontosabbat. – Én csak érzésre csinálom. És ne viccelj! Egyáltalán nem bánom az őszinte kritikákat. Sőt, örülök, ha nem csak annyit mondasz, hogy „nagyon szépek” vagy „tök jók” a képeid. Ezeket még én is nehezen hiszem el. Mellesleg, ha zavarna, nem fohászkodnék a kommentedért. Pár hónapja csináltam egy weboldalt, kamunévvel a „fotós karrier” céljából, amikor még komolyan gondoltam a dolgot – kezembe csúsztattam a mobilomat, hogy rutinosan átküldjem készülékére a picit poros portfoliós oldalamat. Ösztönösen nyúltam képességemhez és engedély nélkül tudakozódtam Sherlocktól, vagyis Mary Jane telefonjától, hogy mi a szám amire továbbíthatom. Bele sem gondolva, hogy ez így nagyon fura lehet, különösen számára, ki nincsen hozzászokva az ilyennemű mutáns képességekhez. Nekem mindössze egy röpke másodpercnyi szünet volt a világból, ő viszont azt láthatta, hogy egy ismeretlen szám SMS-t küld neki!
Érdeklődve figyeltem a reakcióját, lehet, hogy a szünetüket érintő kérdést tényleg mellőznőm kellett volna? De végül nem koppintott a „tovább” – gombra. Sőt, elkezdte kirészletezni a háttérben álló okokat. Én pedig ott álltam kukán, hirtelen azt sem tudtam, hogy mit szólhatnék hozzá. Szerettem volna jó tanácsot adni, legalább a támogatásomat kifejezni felé, de…
– Oh… – frappánsan sikerült indítanom. – Mármint, teljesen jogos a részedről. Ha ezt eltitkolja, akkor vajon mit rejtegethet még? Egy kapcsolatban fontos az őszinteség, szerintem. Ráadásul, ha nem tájékoztat a bajról, az nagyobb veszélyt jelenthet számodra, hiszen esélyed sincs felkészülni a baljós helyzetekre – adtam neki igazat, habár nem ismertem Peter oldalát. – Csodapók például gyakran azzal szokott védekezni, ha nem mond el valamit, hogy nem kérdeztem. Az is kellően bosszantó tud lenni – az emlegetett hallgatásból csak erre tudtam gondolni. – Azért remélem, hogy a jövőben sikerül megbeszélnetek – tettem hozzá együttérző pillantás kíséretében.
– A-azt nem tudom, nem hiszem, lehet? – öntött el a pír a gondolatra, hogy Kainenek esetleg fontos lehetek. – D-de az ő világában ismert engem. Valószínűleg csak ezért – magyarázkodtam zavartan. Azt nehezemre esett elhinnem, hogy esetleg jelenthetek neki bármit is azontúl, hogy lakótársak vagyunk. Ráadásul olyan, aki elrángatja helyekre, ahova nem is szándékozik menni…
– Sajnos tényleg nem tudom – ingattam meg a fejemet leverten. Itt volt az ideje belátnom, hogy sok mindent nem tudok még Csodapókról. – De remélem biztonságos helyen van ez a priorizált helyszín és jól van – próbáltam ebben a hitben ringatni magamat, mielőtt megint elpityeredek.
– Köszi a diszkréciót, a többiek nevében is – hálásan pillantottam Mary Jane felé. – Huh, ami azt illeti valóban elég nagy a nyüzsi, kezdjük is kinőni a lakást – ismertem be. – Igazából nem csodálkozom azon, hogy nem kimondottan vagyunk az emberek szíve csücske. Néhányunk elég nagy bajt tud kavarni, visszaél az erejével, amiért aligha hibáztathatók, hiszen annyira a részünk, mint másnak a kezei és a lábai. Vannak, akik kísérleti nyuszinak néznek minket, velük szemben pedig naná, hogy védekezően lépünk fel, de ebből is gyakran mi jövünk ki rosszul. Szóval elég komplikált ez az ügy – részemről biztos volt, hogy nem reklámoznám. Noha nem a társadalmi megítélés miatt volt leginkább para, hanem az olyan illegális szervek okán, mint a HYDRA.
– Valami olyasmi, azt hiszem – habozva biccentettem rá a nyersen kimondott tényekre. – De nem ő akart ilyen lenni, hanem rákényszerítették erre. Semmi választási lehetősége nem volt. Meg aztán… itt, ebben a világban tényleg próbálta kerülni a találkozót vele. Pontosan emiatt! Vagyis azt hiszem, hogy emiatt, ami meg is történt – fűztem hozzá leverten. Belém költözött a bűntudat és nem igazán akaródzott ereszteni. Ott keringtek a fejemben a „Ha” – kezdetű mondatok. Ha nem kényszerítettem volna, hogy velünk jöjjön. Ha nem hagytam volna egyedül. Ha nem rázom meg…  
Kezdtem reménytelenül belesüppedni ebbe a véget nem érő spirálba. Mary Jane szavai pofoztak vissza a valóságba. Arcomból kiszökött a vér, ahogy hitetlenül, lassan pislogva vettem fel vele a szemkontaktust. Fejemben gongként visszhangzott az a hat kísérteties szó „vissza kell előbb vagy utóbb térnie”.
– M-miért kéne visszatérnie? – fejemet tompán hasogatta ez a nem kívánt fordulat. – Nem ő az első átutazó, akit ismerek. Neki sem kellett visszamennie a világába – olyan tagadással utasítottam el ezt a szcenáriót, mintha csak a gyász első fázisába csöppentem volna vissza. A tagadásba. – Különben is, rettentő az a világ ahonnét érkezett – próbáltam az alábbiakkal palástolni a valóságot. Holott igazából nem akartam, hogy visszamenjen oda. Még ha ez önzőség is a részemről.
Megfeszültem, amikor Csodapók kifordult viselkedése került terítékre. Nem hibáztattam Mary Jane-t, amiért ezeket vonta le a történtekből, de kicsit erősnek ítéltem, ahogy szavakba öntötte. Vagy inkább a valóság ténye nem tetszett? Az igazság mindig fáj, de ennyire?
– Kaine nem közveszélyes! – keltem szinte azonnal a védelmére. – Velünk mindig óvatos és vigyáz ránk! Eddig sosem volt baj vele, még közösségben sem. Mióta ismerem csak az Egyetemnél viselkedett így és ezt sem szánt szándékból csinálta – sietve tettem hozzá, ismételve magamat. Mindemellett hangomat is megemeltem, mintha csak ezzel akarnám szavaim súlyát nyomatékosabbá tenni.
Éreztem, ahogy Arrow hideg, nedves orra megbökte kézfejemet. Lepillantottam rá. Ekkor láttam, hogy a mancsomban úgy szorítottam az elviteles kávépoharat, hogy enyhén behorpadt tőle az oldala.
– Ne haragudj, nem akartam kiabálni – bűnbánó ábrázattal vetettem hátamat a pad háttámlájának. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért éreztem hirtelen magamban ekkora idegességet. – Igazából Kainet nem is vonzza a továbbtanulás gondolata. De abban a világban, ahonnan jött nem sok lehetősége volt megtapasztalni a hétköznapi életet. Tényleg segíteni szerettem volna neki. Legalább abban, amiben tudok. Rossz… tapasztalataim vannak a különleges képességeket „segítő” intézményekkel és olyanra sem akarnám kényszeríteni, amit nem akar csinálni. Gondolod, hogy ez az „ösztöne” ennyire komoly problémákat jelenthet a jövőben? – pillantottam felé szemem sarkából. Kezdtem úgy érezni, hogy menten belefulladok a tehetetlenségbe. Az azonosságok keresése, mint olyan, legalább elterelte erről a figyelmemet.
– Hát nem is tudom mire gondoltam pontosan, igazából mindenfélére is. De komolyan? – őszinte meglepettséggel néztem Mary Jane-re. – Csodapók sem szívesen eszi meg a majonézt, ha van rá lehetősége biztos offolja – csodálkoztam rá erre az egészen hasonlóságnak mondható tulajdonságukra.
– Aha, beszél! – húztam ki magamat, mintha csak az én menő adottságomról lenne szó. Arcomról viszont lefagyott a büszkeség, amikor Mary Jane nevetni kezdett. – Komolyan beszél velük! Ráadásul tolmácsolni is tud!! Egyszer egy pókkal kölcsönösen frászt hoztunk egymásra. Kaine révén kiderült, hogy csak a hogylétem miatt koslatott ezután körülöttem, Csodapók pedig ledumcsizta vele, hogy ne ijesztgessen – avattam be.
– Szóval nem igazi? – tűnődtem el hangosan. – Hát igazából nem vagyok benne biztos, hogy honnét jön pontosan – vallottam be. Mondandóm közben kinyújtottam balomat. – De azt hiszem a karjából valahogy… – mutogattam alkaromon random pontokat. Kezdet furcsa érzés elönteni, ahogy erről beszélgettünk. – Alkalmanként összeragacsozza vele a dolgokat, amiket megfog – mialatt ezt kimondtam, arcomat némi pír színezte el. Ez így hangosan kijelentve tényleg nagyon furán csengett.
Torok köszörülve léptem inkább tovább a témán.
– Mi a helyzet a kávéval? Igazságtalan módon ő is elfut koffein nélkül? – indultam el a majonéz által kikövezett úton. – A „te” pókod is tud fél kézzel épületeket dobálni? – rejtettem inkognitó módba a nevét, hogy a pad előtt elsétálók számára ne legyen fura a társalgásunk.

Csak elmosolyodom a reakciójára, sokan isszák feketén a kávéjukat, JJJ, azért is ilyen savanyú ember....
- Semmi komoly viszályunk nincs, csak nem esik jól, és enyhe viharokba keveredünk. - de szépen körülírtam. Enyhén vagyok csak laktóz érzékeny, puffaszt, de hála az égnek nem súlyos. De nem is esnek jól igazán a tejtermékek.
- Igen a modern technológia világában, sajnos egyre inkább kihagy. Természetesen a Hírharsona megtalálható online felületen is, és J. Jonah Jameson-nak van saját podcast csatornája, sajnálatos módon. - nevetem el magam, bár ezt nem szabadna így kimondanom a főnökömről. Minden tiszteletem az övé, szó se róla. Egyszerűen még nálam is túltesz makacsságon, és csak a saját igazát hajtja. Sokszor így elutasítva olyan cikkeket, amik véleményem szerint a címlapon a helye. Szereti Pókemberről is elferdíteni az igazságot.
Hogy milyen témában írok? Kissé zavarba jövök. Elég kényes nálam ez a téma, ami azt illeti. Nem is arról van szó, hogy nem szeretek róla beszélni, hisz így is büszke vagyok magamra, hogy ideáig eljutottam...csak nem értékelnek.
- Mindenféléről. Nincs egyenlőre témám, egyenlőre New York világa. Nem kapok még nagy horderejű témát, nem rég kezdtem főállásba.   - mondom kissé szerényen. De valóban semmi fontos dolgot nem bíznak rám, amiért már kivertem a balhét, de megkaptam, hogy annak örüljek, hogy itt dolgozhatok, ebben pedig van igazság. Meg kell mászni a ranglétrát, viszont türelmetlen vagyok. - Van egy nagy... dolog amin dolgozom, többet nem mondhatok róla. Abban reménykedem, hogy segíteni fog tovább lépni.   - talán ennyit elárulhatok, ezzel semmit nem mondtam ki hangosan. Fisk ellen nyomozok, és minden követ megmozgatok ennek ügyében. Ezt szeretném felhasználni, hogy komolyan vegyenek.
- Őszintén szólva, tényleg hobbi szinten mentem bele, semmi profizmus nincs benne. Peter a profi fotós. Én csak tanultam tőle pár beállítást, és inkább a riporterkedéshez használtam. - válaszolom őszintén. - De szívesen megnézem őket, ha számít egy kevésbé profi vélemény is, szeretem a képeket. Ha szereted az őszinte kritikát, csak akkor. - jegyzem meg félig viccelve, eléggé őszinte ember vagyok, ha látok benne kivetni valót, biztos mondani fogom. Csak erre szeretem figyelmeztetni az embereket, mert nem mindenki szereti az őszinteséget.
A kutya témára csak húzom a számat, sajnos én erről az álmomról lemondok. Majd talán, talán ha úgy alakul. Családi házban nőttem fel Queens-be szerettem ott felnőni, bár igazi városi lány vagyok. Szeretek itt a balhé kellős közepén lenni, hogy első kézből tudjak meg mindent, hogy meg is tudjam írni, és elsőként átadni a cikket... kell a munkámhoz a belváros. Majd egyszer ha úgy döntök kevésbé pörgős életet, munkát akarok.
Mikor vissza kérdezz a szünetre köztem és Peter között, csak ránézek, enyhén elhúzom a számat, és a másik lábamra dőlök. Nem igazán szoktam ilyenekről beszélni. Harry volt az egyetlen Peterön kívül, akivel tudtam ezekről beszélni, de nem tudom jelenleg hol van. Csak ritkán válaszol az üzeneteimre. Viszont Rosmarie-vel egy cipőben vagyunk, szóval... meg nem is tudom, lehet jó lenne hangosan is beszélnem róla? Néha úgy érzem felrobbanok, minden gondolatommal, és érzelmemmel, és csak sikítanék.
- Igen... hát, öhm... Nagyon védelmező. Mármint ezzel nincs gond, nyilván jól esik, hogy vigyázni akar rám, de már túlzásba esett valamikor. Annyira védeni akar mindentől, hogy eltitkolt dolgokat, illetve a munkámba is keresztbe tett. Így kértem egy kis... teret. - ami már mondható szakításnak, de egyszerűen nem tudok rá úgy tekinteni.
- Oh értem. Biztos te is akkor fontos vagy neki. - mosolyodom el. A kisírt szemei azt mondják, hogy többet érez a fiú után, még ha csak barátilag is, de nagyon fontos neki. Nem szeretnék belemászni, még az is lehet, ahogy nálunk történt, nem tudtam én sem sokáig mit is érzek Peter iránt, amíg meg nem csókolt. Nehéz a barátságot tovább fejleszteni, amíg nem nyílik meg a kapú, amin ha átlépsz rá jössz ebből több, és szebb is lehet. Mikor a legjobb barátod a szerelmed, és a társad...
Ha így van, majd ők is rájönnek.
- Hatottál rá, amit láttam a szemében. Lehet durvábban is végződhetett volna. Drasztikusan nem támadt, és nem voltak azok a sérülések súlyosak, szóval ne emészd magad, volt rosszabb is.- mosolyodom el.
Az sajnos gondot okoz, ha nincs kiinduló pont sem, hogy rá lehessen találni. Sóhajtok.
- Igen van Peternek is, ezért is jutott eszembe. Egy bizonyos tető, de az semmiképp nem kötődik máshol, ez olyan személy dolog. - gondolkodóba esem. - Esetleg ahol elsőnek találkoztatok, ahol megmentett? Egy olyan hely ahol fontos dolog történt vele ? A lényeg, hogy egy kötődése legyen hozzá.- sajnos így ennyit tudok segíteni neki, hogy nem ismerem Kaine-t.
- Oh dehogy, nem mondanám el senkinek. Most nem dolgozom, de aggódj. Tudom félnek az emberek az újságíróktól, de nem azért írok hogy mások életét tegyem tönkre, ne aggódj emiatt. - bátorítóan elmosolyodom. - Az komoly, akkor jó nagy ott a nyüzsgés. Viszont így teljesen jól csináljátok, tudom mennyire nincs jó véleménnyel rólatok a köztudat, aminek én ellene vagyok. Így örülök, hogy tudtok magatokra vigyázni. - őszintén mondom, egyszer olvastam utána a mutánsoknak, és kemény életük lehet. Egyszer talán a Xavier intézetről is írhatok cikket, szeretnék olyan újságíró lenni, aki az igazat írja róluk, és megvédi őket.
Majd végig hallgatom Kaineről, amit tud, és hálás vagyok érte. Sokat gondolkodtam az eseten, és nagyon zavart a dolog, hogy semmit nem tudunk róluk, igen megadtak elérhetőséget, de egyszerűen Peterrel se tudtunk beszélni róla, úgy érzem Kaine-es ügy az Ő ügye, hogy nézne ki, hogy én beleszólnék az  Ő ügyébe, mikor én pont ezért szakítottam mert ő ezt tette velem? Sóhajtok, nem véletlenül találkoztunk mi most.
- Kemény ügy, semmit nem tudok a klónozásról, nálunk szerintem még nem volt példa rá. Vagyis én nem találkoztam vele. Akkor ezek szerint Kaine-t azért teremtették - már bocsánat a fogalmazásért, - hogy Petert levadássza. Egy megfelelő ellenséget rá. - össze szalad a szemöldököm. Valószínűleg az ottani Warrent erre fel is bérelhették.
Mikor mondja, hogy beilleszkedik a ebbe a világba, kissé megfeszülök.
- Nos nagyon sokat nem tudok a multiverzumról, de volt szerencsém olyannal találkozni, aki ért hozzá. Tömören, és röviden: vissza kell előbb vagy utóbb térniük. - rögtön lelkiismeret furdalásom lesz, hogy ezt kimondtam. Kerülöm a tekintetét. - Nos erről nem tudok többet, de érdemes olyan embert felkeresnetek, feltéve ha Kaine előkerül. - nos aranyos, hogy főiskolára akarták járatni, de sehogy se tűnik jó ötletnek, és utálom magam, hogy folytatnom kell, de nem bírnék a lelkiismeretemmel, ha nem így tennék.
- Sajnálom Rosemarie nem akarok a lelkedbe taposni, de nem vihetitek közösségi intézménybe, sajnos közveszélyes. Megértem, hogy amúgy jó ember, de van egy ösztöne, ami ezek szerint bekapcsolhat. Tudom csak Peter esetében volt eddig, de mégis... nem lehet, az emberek miatt. - már felé fordulok, és ránézek. Ha kell a támogatásom. -  Nem tudom meddig marad itt, de segítsetek neki, vannak intézmények ahol foglalkoznak különleges képességű emberekkel, lehet hogy ... ezen ösztönén is tudnak segíteni. Inkább erre kéne koncentrálnotok, mint a tovább tanuláson.
Mikor hasonlóságokra kérdezz rá, hogy beszélnem kelljen Peterről, kissé zavarba jövök. Jelenleg nem vagyunk a legjobb viszonyban, legfőképp nem kapcsolatban, így nem tudom mennyire illene, személyes dolgairól beszélnem.
- Mire gondolsz pontosan? Utálja a majonézt, egyszerűen az a gyenge pontja. Például ilyeneket? - viccelem a komoly témánk után a dolgot. De feltételezem ilyeneket szeretne megbeszélni, hát amennyit enged a szégyenérzetem, annyit elárulhatok.
- Nem tudom jelenleg, hogy Peter minek örülne. Azt se tudom a mai napot megbeszélem e vele, nem beszélünk egy ideje. - de ha ezzel segítek Rosemarienek hát legyen.
Meglepődök a kérdésén.
-Kaine beszél a pókokkal? Nos ez új. - nevetem el magam. A következő kérdésén fülig elpirulok, és kitör belőlem a nevetés.
- Szintetikus a pókhálója, ő találta fel. - mondom büszkén. - Miért , jesszusom Kaine-ből honnan jön? - és itt azonnal meg is bánom a kérdést.

– Mindig lenyűgöz, ha valaki képes meginni prosztó feketén a kávét – jelentettem ki elhűlten. – De te édesíted! Olyan hallottam, hogy valaki zéró cukorral, feketén issza – megborzongtam az íz gondolatára. Rettentő keserűnek képzeltem el. – Esetleg van valami közted és a tej között? Csak szimplán nem csípitek vagy inkább nem toleráljátok egymást? – utalgattam furfangosan a laktóz intoleranciára. Nem volt egy kellemes dolog, szóval próbáltam vicceskedve elütni az élét.
– Beismerem ritkán olvasok nyomtatott sajtót, inkább weben szoktam csekkolni és nagyon, naaagyon ritkán lesem meg ki fogalmazta meg a cikket – ismertem be hanyagságomat. – Milyen témában szoktál írni? – kérdeztem rá. – Legközelebb jobban odafigyelnék a szerzőre – ismertem be miért is kérdeztem rá. Azért reménykedtem benne, hogy olyan témában alkot, amit azért hébe-hóba el is szoktam olvasni.
– Wow, komolyan? – meglepetten pislogtam rá, hogy ő maga is konyít a fényképezéshez és egy időben gondolkodott egy ilyen jövőn. – De jó! Igen, nálam is amolyan hobbi státuszba került most már. Pedig van portfoliós oldalam meg minden hozzá, csak a pofátlan önmarketing nem az én világom. Ugyan nem tudom, hogy informatikusként mire viszem majd, de az biztos, hogy közelebb áll hozzám. Értek a gépek nyelvén, szóval nem lesz gond – mosolyodtam el. Ha másra nem is, hát legalább arra jó volt a passzív évem, hogy erre rájöjjek.
– Megkérdezhetem, hogy mennyire ástad bele magad a fotózás művészetébe? Örülnék egy hozzáértő megtekintésének. Persze, ha kérhetem ilyen ügyben a segítségedet és természetesen nem ingyen kérném! Szívesen fizetek a tanácsokért – bátorkodtam felvetni, éltem-haltam volna néhány építő kritikáért.
– Nem szokványos karrierút választás az biztos! Egyébként nagy erény, az igazságérzet. Szerintem menőbb, mint bármely képesség – mondtam ezt úgy, hogy nekem is akadt talentem.
– Pedig a ház nem lenne benne akadály szerintem, már ha a főbérlőd engedi a kutyatartást. A családi ház a mai világban olyan elérhetetlen célnak tűnik. De komolyan csak ajánlani tudom a szőrös tappmancsokat. Viszont az tény, hogy sok figyelem kell nekik – pillantottam le Arrowra. Kiskutyám tökéletesen tükrözte, hogy mennyire ki van éhezve a szeretetre, pedig aztán mindig akad egy szabad kéz, aki simogassa odahaza!
– Szüneteltek? – kérdeztem vissza bizonytalan hangszínnel. Tanácstalanul vizslattam Mary Jane felé, még homlokomon is sűrű ráncok jelentek meg, ahogy próbáltam kisilabizálni miként érthette. A felismerésnél legszívesebben arcul csaptam volna magamat.
– Oh, sajnálom! – pillantottam le a földre. – Nagyon komoly dolog történt köztetek, amiért… vagy? – félszegen lestem fel rá. Nem akartam tolakodó lenni és azt is tökre megértettem, ha inkább skipelné ezt a részét a beszélgetésnek. Viszont nagyon váratlanul ért ez a fordulat.
– N-nem, semmi gond! – éreztem, ahogy arcom egyre melegebbé válik, lassacskán érett paradicsommá érik. Zavarom elhessegetése céljából legyintettem párat a pórázt tartó mancsommal. – Mikor először találkoztunk megmentette az életemet, szóval fontos nekem a jóléte – folytattam kisebb torokköszörülés után. – Amit akkor csináltam meg tökre random jött, nem is gondolkoztam azon, hogy mit művelek. De hát láttad, hogy sajnos nem sikerült hatnom rá. Még meg is sérültetek – szomorkásan biggyesztettem le ajkaimat.
– Lehet – préseltem ki magamból, ahogy végig hallgattam Mary Jane feltételezéseit arról, Kaine vajon milyen indíttatásból szívódhatott így fel. Továbbra is butaságnak tartottam, amiért így eltűnt, emiatt esélyem se volt bocsánatot kérni tőle. Azt sem tudtam, hogy akar-e látni ezekután.
Mary Jane következő felvetése viszont mellkason csapott. A tudatlanság súlya iszonyú nehéz kőként telepedett rám. A felismerés, hogy nem is tudtam igazán dolgokat Csodapókról… most vált igazán kézzelfogható valósággá.
– Sajnos nem tudom, hogy van-e ilyen hely – vontam meg leverten a vállaimat. – Ha van, akkor fogalmam sincs hol lehet. Csak bízni tudok abban, hogy biztonságban van ott – ismertem be. Gwen nélkül aligha tudtam volna meghatározni pontos helyzetét. – Peternek van ilyen favorit spotja? Miféle helyeken szeret lógni ilyenkor? Valamilyen szobasarokban? Ablakokban? – bátorkodtam megkérdezni, hátha ki tudok indulni belőle. Én csak a pókok szokásaira tudtam építkezni, melyben nem kimondottan volna jártas, hiszen eddig vakon rettegtem tőlük.
Jól esett Mary Jane megértése a kontrolállatlan képességem ügyében. Azért reméltem, hogy nem ad ki a hatóságnak, miután beismertem a bűnömet. Lehet, hogy nem ártott volna meggyőződnöm róla, hogy nincs nála diktafon. Az újságírók szeretnek ilyen eszközöket hordani maguknál, ha jól tudom.
– Igen, mi mind lakótársak vagyunk. Kicsit bonyolultan hozott össze minket a Sors – bólintottam rá. – És valami olyasmi – helyeseltem a képességekre is, zavaromban megvakarva a tarkómat. – De lécci, ezt ne reklámozd! Nem mindenki reagál úgy, mint te. Sokan kiakadnak ezen – kértem erre az apró szívességre.
– Tudod, ez a klónos infó még nekem is új – ismertem be. – Mármint egyszer mesélt nekem arról, hogy a dimenzióban, ahonnét érkezett, azt plántálták belé, hogy meg kell találnia Peter Parkert. Ne nevess ki, de én először azt hittem, hogy rokonok vagy valami és emiatt szeretné! Nos, kiderül, hogy szó sincs erről. Sőt, sokkal rosszabb. Ő… – elakadtak egy pillanatra a szavaim. Nem akartam annyira reklámozni, hogy valószínűleg Csodapók meg akarta volna ölni Petert. Mármint Mary Jane nem vak, biztos levágta a cselekedetéből. Csak olyan rossz lett volna ezt kimondani, ráadásul az engedélye nélkül.
– A lényeg, hogy nem direkt reagált olyan hevesen. Tudom, hogy igyekezett elkerülni Petert emiatt. És tökre megértem, ha esetleg neheztelnétek rá, de ne tegyétek! Én kértem, hogy jöjjön velem!! Hogyha tudtam volna, hogy Peter ott lesz, akkor nem rángatom el az egyetemi nyíltnapra… Mármint komolyan, mekkora volt ennek az esélye, hogy ott lesz? Mindegy is. Eredetileg csak szerettem volna, ha látná miként megy az iskola, hogy esetleg ő is beiratkozzon valahová, egy olyan szakra, ami tetszik neki. Képezze magát, mintha neki is lenne normális élete, ilyen társadalom által elvárt normális. Hogy egy kicsikét beilleszkedjen ebbe a világba, ismeretséget és barátokat szerezzen. Komolyan nem számítottam erre, ami történt – ennél a résznél szinte lerogytam az őszi színekbe burkolózott park egyik padjára. Mély sóhaj tört fel belőlem, komolyan hibásnak éreztem magam amiatt, ami ott történt.
– De eddig azt hiszem látok némi hasonlóságot közöttük – beszédem közben leszereltem Arrowról a pórázt. – Lenne kedved összeszedni további azonosságot róluk? – fordítottam arcomat érdeklődőn Mary Jane felé.
– Ígérem, hogy bizalmasan fogom kezelni az itt elhangzott infókat! – jelentettem ki határozottan. Mondandóm alatt szívem fölé helyeztem mancsomat, melyben már kiskutyám lasztiját szorongattam. – Bízok benne, hogy te is így teszel és nem hozod le az újságokban. Nagyon szeretném támogatni ebben az egészben Csodapókot, de úgy érzem ehhez elengedhetetlen, hogy átlássam ezt a klónos helyzetet. Gondolom Peter is örülne, ha beszélni tudnátok erről, nem? – óvatosan tettem fel a kérdést. Magamban fűztem hozzá: meg így talán lenne esélyem kikövetkeztetni, hogy merre lébecolhat most Kaine.
Nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez mennyire férhet bele a „szünetelésükbe”. Lehet, hogy nagyon előre siettem?
Elhajítottam kiskutyámnak a játékot, majd mielőtt Mary Jane esetleg megfogalmazhatott volna egy elutasítást vagy egy igent, gyorsan feltettem a következő kérdésemet:
– Például Peter is szokott pókokkal trécselni? És… – halkabbra vettem a hangomat. Sebtében körülnéztem, miután meggyőződtem arról, hogy senki sem figyel (révén kábé csak mi voltunk a parkban), folytattam: – Te tudod, hogy honnét lövi ki a hálóját? – mindig is érdekelt ez a fact, mindössze túl cikinek találtam megkérdezni Csodapókot erről.

A szerkesztőségben nem csevegősek ennyire a lányok, nem is nagyon jövök ki velük, így picit füra, hogy Rosemarie mennyire érdeklődő. Egyébként kedves, teli van energiával, és rám is rám ragad belőle.
- Feketén iszom a kávét, tej nélkül. Nádcukorral,de abból sokat. - mosolyodom el. Egyedül matcha lattét iszom tejjel, de azt is növényivel, vagy laktózmentessel, igen, nekem élmény leadnom egy rendelést. Jól esik, és büszkén elmosolyodom, mikor lelkesedik a munkám iránt.
- Igen, menő, de egyenlőre még kisebb cikkeken dolgozom. - épp feltörésnél tartok, igyekszem munkával elterelni a figyelmem. Csak legnagyobb fába vágom a fejszém, egyenesen Wilson Fisk-re szállok rá. Ez majd később fog kiderülni, hogy ez mennyire jó ötlet. Viszont végre neki kezdhetek valami fontosnak. Én is szeretnék az embereken segíteni, mint Peter, de én így tudok. Ha lebuktatom őket, és börtönbe juttatom.
- Oh értem. Igen, nehéz az embernek eldönteni mi akar lenni, és mi is sikerülhet neki. A fényképezéssel én is próbálkoztam, szerettem csinálni gimibe. Én is fotós akartam lenni, aztán kinőtt újságírásra. - mosolyodom el, nocsak egy közös hobbi. - Az informatika jó, jól keresnek, és nagyon keresik is őket. Azzal biztosan jól jársz. A fotózás maradhat hobbinak, nekem is abba a státuszba került. - hát igen fotósként nehezebb elhelyezkedni, mint az ember hinné.
- Őszintén? Előtte soha nem gondoltam rá. Fotózni kezdtem gimibe, Peterrel volt közös hobbink. Majd megakartam leckéztetni egy fajankót az iskolába, aki megkeserítette az életét. Aki írt a suliújságba nem merte megírni azt a leleplező
cikket róla, hogy ne utána rá szálljon. Így fogtam magam, és magam írtam meg az igazságot róla, és egyszerűen belejöttem. Észre vettem folyamatosan írni akarok valamiről az újságba... végül már adott volt ezt szeretném csinálni. Nincs szuperkémességem, de igazságérzetem annál nagyobb, és szeretem kifejteni a véleményemet. Ha így tudok valamelyest segíteni a világon, már jól döntöttem. - Olyan ez a lány, mint egy igazságszérum. Nem szoktam így fecserészni magamról, ezekhez nálam bizalom szükséges. Lehet észre se vettem, de automatikusan megbízom benne? Kicsit sorstársnak érzem, a póksrácok miatt, ezért?
-  Igen albérletben lakom, illetve alig vagyok otthon, így nem tudnék vele foglalkozni, meg időm levinni sétálni. Kutya kizárólag családi házba, ha egyszer lesz, szeretnék. - gyerekként ábrándoztam főleg állatról. Azóta lett egy pókom, és minden törődésemet elvitte, illetve a karrier építés úgy lefoglalja az embert, hogy jóformán tovább dolgozni, és aludni járok haza. Szóval egy nőcsábásszal van dolgom, meg simogatom, ő pedig hálásan megnyalja a kezem.
-  Szerintem sok minden... jár a fejébe, nem tudom őszintén rég nem beszélgettünk, nem rég... szünetelünk. - nyögöm ki végül, bár nem tudom szakítottunk? Én nem, nem tudom ennek mondani, bár tuti annak vélte. Így nem tudom jelenleg mi van a fejébe, és mi miatt tudna elvonulni, ez is szét szed belülről. De erre van a munka.
Végig hallgatom kapcsolatát Peter klónjával. Elég fura a dolog, és bizonyára Peter is egyrészt ezért is "tűnt" el, hogy utána nézzen a dolgoknak. Ismerem, és biztos aggódik, és segíteni akar, minden áron.
-  Ohh értem. - bár nem tudom melyik volt az a Laze, de szívesen meghallgatom még úgyis, ha egy kukkot se értek belőle, ha ezzel jobban érzi magát. - Bocsáss meg, én azt hittem... ti ketten együtt vagytok. Nekem nagyon úgy tűnt, bocsi ha tolakodás. - válaszolom őszintén. Szóval csak nem régóta lakótársak? Amit akkor tett, pedig többnek nézett, ki számomra. - Ha kicsit is hasonlít Peterre, szerintem akkor inkább szégyeli amit csinált, és időt akar hagyni nektek, illetve magát távol tartani. - sóhajtok. - Nincs olyan hely, ahol biztonságba érzi magát, amit sokat emlegetett? Ha megtaláljátok meg kell győznetek, hogy semmi rosszat nem tett, senkinek nem esett komoly baja, és segíteni akartok neki. - sok éve ismerem pókembert. Voltak rosszabb napjai, és voltak sötét napok is, sajnos ezekből is van gyakorlatom.
Akkor jól sejtettem, és láttam, hogy ő irányította az elektromosságot. Azt hittem megörültem. Akaratlanul is ökölbe szorítom a tenyeremet, hogy ne vegye észre az égés helyét, ami még mindig látszik a tenyeremen.
- Semmi gond, nem direkt csináltad. Az egész baleset volt, megértem. - barátságosan rámosolygok. Nekem ugyan nem volt soha erőm, de tudom mennyire nehéz kontrollálni, és kezelni. Peternek például minden percbe figyelnie kell az erejére, minden éber pillanatában kontroll alatt tartja magát. -Tehát ti mind lakótársak vagytok,és mindannyiótoknak vannak képességei? - kérdezem izgatottan. Szóval ilyen mini képességekkel bíró csoport?
Kérdésére elnevetem magam.
- Áh, ugyan nem minden hétvégén. Úgy két hetente. - vigyorgok. - Viccet félre téve. Sok mindennel volt dolga, de szerintem más dimenzióból jött klónnal még nem. Azért is izgatotta fel a dolog. Magát hibáztatja, ahogy ismerem... - annyira jó lenne vele beszélni...

– Ha van okom rá az enyhítő körülmény? – kérdeztem vissza. – Mert akkor felvállalom, hogy igen! – fűztem hozzá egy erőltetett mosoly kíséretében, mintha ez annyira dicsekvésre való dolog lenne.
Kissé elkámpicsorodva, sután bólogattam Mary Jane kérdésére. Beletrafált abba, hogy az egyetemi incidens óta nem leljük Csodapókot sehol. Titkon reméltem, hogy esetleg az ő irányukba küldött életjelet, mert a balhé végén úgy festett, mint aki nyitott a megbeszélésre, csak aztán… Laze nem volt laza.
– Aha, meg a cukor is több benne. Inkább kevés tejjel fogyasztod a kávét? – kíváncsiskodtam, amiért ennyire kiemelte az utóbbi tényezőt. Eddig azt hittem, hogy Lavinának kell lenni ahhoz, hogy valaki pusztán feketén tudja vedelni a kávét.
– Aszta, újságíró! Az szép – csodálkozó elismeréssel vizslattam felé. Ráadásul egy menő lapnál szorgoskodott! Erre egyáltalán nem számítottam. Sőt, tökre bénának kezdtem érezni magamat mellette.
– Hát, én ezzel is-azzal is. Egyetem váltásban vagyok, szóval az átmeneti időszakban baristaként tevékenykedek egy Nappali nevű szórakozóhelyen, meg néha önkéntesként megfordulok kutyamentő alapítványoknál és hobbi fotózok. De az utóbbi tényleg csak hobbi, nem túl profik a képeim és komolyabb energiákat sem fektetek bele, hogy jobb legyek. Nyár során volt egy fellángolásom, hogy profi fényképészként írom be magamat a történelembe, viszont azóta letettem róla. Jelenleg az a koncepcióm, ha nagy leszek, informatikus lesz belőlem – próbáltam kiszínezni a helyzetemet. Azonban pont olyan bénán hangzott egy stabil, menő állás mellett, mint ahogy előjáróban éreztem. Ennyi erővel azt is mondhattam volna, hogy életművész vagyok.
– Te hogyhogy ezt a hivatást választottad? Régi álom? Vagy tényleg csak munka és random jött? – érdeklődtem, hogy kicsit elüssem az időt. Bár leginkább azért, hogy a saját nyomiságomat skipelhessem.
– Mi akadályoz meg abban, hogy örökbe fogadj egyet? – lapogattam meg Arrow buksiját. Hálásan pislogva Mary Janere, amiért vevő volt arra, hogy áthelyezzük magunkat a közeli parkba. – A főbérlőd az oka? Egyébként csak ajánlani tudom! A kutyusok csupa jótékony hatással vannak az emberre. Okkal a legjobb barátaink – elhivatott kutyatulajdonosként promotáltam a jószágtartást. – Nyugodtan megsimogathatod egyébként. Nagy gavallér a Fiatalúr, jó az ízlése, imádja a lányokat és valamiért a balpár cipőket – felszabadító érzés volt Arrowról beszélnem. Szerettem róla csacsogni, kicsit elterelte gondolataimat a vészterhes dolgok felől.
Csendesen hallgattam végig Mary Janet azzal kapcsolatban, hogyan érték őt és Petert az Egyetemen történtek.
– Uh, ismerős… – szúrtam közbe, mikor azt ecsetelte, hogy kicsit takarékba álltak diskurzus terén. – Ő is felszívódott utána vagy más az oka? – pillantottam felé szemem sarkából. – Ha indiszkrét vagyok koppints az orromra nyugodtan. Mármint csak képletesen! De akkor nem firtatom tovább a témát – tettem hozzá gyorsan, mielőtt úgy érezné egy kihallgatáson van. Nem akartam ezt sugallani!
Különös volt Mary Janetől hallani azt, hogy „Csodapók”, főleg némi kacagás közé biggyesztve. Zavaromban éreztem, hogy arcomat elönti a vörösség és vegyes érzésekkel fogadtam, amiért ő is ekképpen referált Kainere. Bár leginkább a birtokos jelző miatt volt furcsa számomra, hiszen Csodapók nem volt a tulajdonom! Az csak egy béna elszólalás volt részemről korábban… Valójában hétköznapi lakótársak voltunk, amit jobbnak láttam elismételni, mielőtt komolyan félreérti.
– Ami azt illeti, én először láttam így viselkedni. Igazából nem régóta ismerjük egymást, lakótársak vagyunk és úgy a Csodapókom, hogy nem tulajdonlom csak én aggattam rá ezt a nevet – hebegve-habogva kezdtem bele. Elrúgva lábfejemmel egy aprócska követ a park ösvényéről. – Meg tény, hogy rengeteget beszélgettünk, erre viszont én sem számítottam. Az az érzésem, hogy tényleg miattam ment el. És Laze miatt. Olyanokat mondott neki, hogy fúúú… – haragom felbugyogott és a kezemben tartogatott elviteles kávépohár húzta a rövidebet. A tartó oldalát enyhén megszorítottam. Ha Laze lenne az, akkor képes lennék megfojtani most egy kanál vízben. Az sem számítana, hogy segítség nélkül egy befőttesüvegfedővel sem boldogulok.
– Tudod, okkal kergült meg az elektronika az Egyetemen. Bevallom, hogy azt én csináltam. Nem tudom rendesen irányítani az erőmet… még – motyogtam orrom alatt. Futólag pillantottam le arra a karomra, ahol viseltem az egykor elszabadult elektromos aurám nyomát. Szerencsére a gumikesztyű és a ruha alatt nem látszott ki a heg.
– Azonban először fordult elő velem az, hogy mást bántottam vele és emiatt tökre megértem, hogy Kaine haragszik rám. Örülök, hogy magához tért, mert csúnyán is végződhetett volna. De azért jól esett volna, ha megbeszéljük! Miért kellett így eltűnnie? A te Pókbarátod is gyakran csinál ilyet? – csattantam fel, tehetetlenségemben nem tudtam mit tenni, minthogy látványosan fortyogtam.  
– Oh, igen… nagyon sajnálom, hogy téged, titeket is bajba sodortalak az erőmmel – pislogtam bocsánatkérőn Mary Jane felé. – Nem kell tartanod tőlem, a kesztyűk segítenek – pillantottam le az anyag által takargatott kézfejeimre.
– Elég kusza számomra, ami történt. De úgy vettem le a beszélgetésetekből, hogy nem először futottatok olyan helyzetbe, hogy valaki máshonnét érkezett. Teszem azt egy másik univerzumból… Mondd csak, ez amolyan hétvégi program nálatok, hogy ilyen interdimenzionális szökevényekbe botlotok vagy ritkább precedens?

Elmosolyodom a zavarán, aranyos, és kedves lánynak tűnik, bár kissé egyben szeleburdinak is, bár nem ismerem. Az is lehet, csak én hozom ki belőle, ezt a kávé kiöntősdit, lehet égi jel tényleg.
Most én jövök zavarban, erre egy másik nőnek mit helyes válaszolni? Mindig is csak fiú haverjaim voltak, a lányok mindig undokok voltak velem. Nehezen kezelem így, hogy például ebben az esetben mit mondjak? Jah szarul nézel ki, de annyira nem vészes?
-  Igen, de gondolom van okod rá...   - hát ez nem tudom mennyire volt empatikus válasz, de szerintem minden tőlem telhetőt megtettem.
Kissé megszeppenve állok előtte, miközben ügyetlenül próbálja nekem összegezni a történteket. Szóval az Peter klón gyerek eltűnt. Nagyon aggódik érte, és láttam akkor is rajta, hogy eléggé közel állnak egymáshoz. Úgy tűnik Pít klónja is a vörösökre bukik. A gondolatra picit elmosolyodom, de azért gyorsan rendezem arcizmaimat.
-  Azután az incidens után tűnt el? - kérdezem őszinte sajnálattal. De nem itt és így a megfelelő ezt megbeszélni, főleg ha már meghív egy kávéra. Szeretnék neki segíteni, egyszerűen úgy érzem az lenne a helyes.
Ráadásul tudom Petert is megviselték a történtek,és bizonyára ő is akarná tudni, hogy a klónja hol járkál... bár nem tudom mit gondol, azóta mi sem beszélünk... sok a közös bennük, nagyot nyelek.
-  Igen hallottam róla az a változata is jobb, de ha jól tudom abban kevesebb a koffein, és több a tej. - főleg annak aki full feketén szereti.
Rosemarie közben elmegy a kávékért, ekkor veszem észre a kutyát is, aki nagy szemekkel bámulja gazdáját, elmosolyodom rajta.
- Újságíró vagyok a Hírhasonánál. - válaszolom büszkén, mert az is vagyok rá mióta ténylegesen felvettek. Hosszú utat tettem meg idáig. - És te mivel foglalkozol?
Közbe kifele tekintek, automatikusan ahogy megemlíti a parkot, majd a kutyára nézek, akkor jól tudtam hogy az ő kutyája.
- Persze, menjünk. Ott jobban tudunk beszélgetni. - közben engedem a kutyusnak, hogy szagmintát vegyen a kezemről. - Szeretem őket, mindig is szerettem volna egyett. Nagyon szép kutya.
Közben elindulunk a parkban, és keresünk olyan helyett, ahol tudunk beszélgetni. Hála az égnek most erre felé nem sok ember járjál. Nem mintha arra figyelnének, amit mi beszélünk, de hát az ördög soha nem alszik.
- Őszintén szólva voltak cifrább dolgok is, amit átéltem. Szóval én jól vagyok. Petert picit megviselte, azt hiszem. - mély levegőt veszek. - Nem sokat beszéltünk azóta, sok a dolga. - mondom őszintén, hátha picit megkönnyebbül, hogy hasonló cipőben járunk.
- Gondolom a te pókod, csodapókod... - nevetem el magam rá, Peternél ez eszembe se jutott.  - Bár nem ismerem, nem lehet hogy ... szégyelli magát a történtek miatt, azért tűnt el? Mert nekem akkor úgy tűnt ti egy nagy baráti társaság vagytok, és mindannyian megakartátok állítani, így feltételezem nem mindig ilyen.

A szégyentől elöntötte arcomat a vörösség, mely a füleimre is átmászott. Nagyra értékeltem, hogy az előttem álló elütötté a helyzet élét.
– Hát, én azt mondanám, hogy egyáltalán nem szokásom – pillantottam le a kávé tócsára, amit az egyik itt dolgozó már igyekezett is feltörölni. Halkan rebegtem el a szorgos munkásnak egy „bocsit”. – Viszont a precedens nem ezt igazolja – fűztem hozzá. Szavaim mellett bátorkodtam viszonozni a mosolyt is. Megkönnyebbüléssel töltött el, hogy nem kapta fel a vizet (vagy a kávét) itt helyben, amiért megfosztottam újfent az ébresztőkoktéltól.
– Juj, ennyire látszik? – kétségbeesetten húztam fejemre a kapucnimat. Tudtam arról, hogy nem voltam éppen a legprezentálhatóbb állapotban. Csak azt nem hittem, hogy ennyire kivehető. Mondjuk nem is értem miért csodálkozom ezen, a szemeim égtek a szinte kiürült könnycsatornámtól. A prezentálhatóságra sem különösebben adtam, amikor útra keltem, révén nem számítottam komolyabb szociális interakcióra. Így meg sem próbáltam kicsípni magamat.
– Ami azt illeti, tényleg akadt egy kis gondom. Elvesztettem a barátomat – homlokom sűrű ráncokba szaladt ahogy végig gondoltam ennek a félreérthetőségét. – Izé… a Csodapókomat? – próbáltam meg javítani korábbi kijelentésemen, de szinte azonnal meg is bántam. Miért is ez volt az első, ami legördült az ajkamról? Hiszen ez most totál úgy hangzott, mintha a tulajdonom lenne, holott nem is erről volt szó. – A lakótársamat!!! – igyekeztem felülírni korábbi szavaim. Úgy gyóntam, mintha csak egy sessionön ülnék Dr. Frosttal. Na és hol érdekli őt ez az egész, Morozov?
– Tényleg? Szuper! – komolyan nem számítottam arra, hogy végül szabadidejét beáldozza rám. Különösen úgy, hogy munka után volt.
– Akkor egy Pumpkin Spice Latte rendel! – szalutáltam. Magamban feljegyezve a rendelést, míg sorba álltam. – Nagyon durva, hogy már október van és szezonális megint, nem? – csacsogtam hüledezve, hogy eltereljem a figyelmet korábbi félreszólalásaimról. – És a frappuccino változata nagyon finom! – jegyeztem meg. Ezután rendeltem és fizettem az italokért. Miután megkaptam a blokkot, melyen a sorszámunk szerepelt, visszaorientálódtam Mary Jane mellé.
– És mondd csak, mit is dolgozol? Ha nem titok – érdeklődtem felőle. Továbbra sem tartottam jó ötletnek pókokról társalogni a kávézóban és mikor zavarban voltam, akkor a hallgatás nem volt nagy erényem. Mintha a hangom hipnotikus erővel bírna és megnyugtatna, emiatt pedig hallanom kellett.
– Egyébként neked is rendben lenne, ha kiülünk a közeli parkba? Arrowt még meg kéne futtatnom egy kicsit – pillantottam le a kiskutyámra, ki jólneveltként ücsörgött mellettünk. Ösztönösen megsimogattam a jószág buksiját. – Bírod különben a kutyákat? Arrow jó fiú, nem harap – jutott eszembe ezt a lényegi pontot is megkérdezni, amivel egyébként nem ártott volna indítani.
Végre hívták a sorszámunkat és átvehettük a kávékat. Amennyiben benne volt, hogy a közli parkba verjünk tanyát, elindultam a kijárat felé, ha nem akkor a B. opciónál kerestem helyet. Mikor helyet foglaltunk, szürcsöltem egy nagyot az extra édes frappuccinómból, hogy ezzel is összeszedegethessem a gondolataimat.
– Sikerült kihevernetek, ami történt? A többiek nevében is nagyon sajnálom, hogy belerondítottunk a nyíltnapba – úgy éreztem, hogy ez így egy jó intró.
   

Eléggé eseménydús napokon vagyok túl. Az iskolás incidens kissé kikészített. Úgy érzem utólag többet is tehettem volna... Peter pedig teljesen magába fordult. Nem beszél velem, tudom, semmi jogom hozzá, mert nem vagyunk már egy ideje együtt. Csupán elmentem meglátogatni barátként, mivel attól függetlenül hiányzik. Megbeszéltük viszek neki kávét, és megbeszéljük kivel mi történt. Aggódom érte, mindig is fogok aggódni érte. Egyszerűen nem beszélünk a szakításról,mert nem is mondtuk ki, hogy szakítottunk. Van ennek értelme? Csak össze akarom szedni magam, a gondolataimat, szeretném ha felfogná, hogy én nem egy teher vagyok, akit állandóan védeni kell, hanem ... a társa akarok lenni. Mindenhogy. Viszont úgy érzem most egy helyben állunk, és aznap se haladtunk semmit, pár nap telt el, de üzenetet se kaptam tőle. Biztos leköti, hogy utána nézzen ennek a Kaine dolognak. Én csupán a munkába vetettem  magam, segítek egy nyomozásban Robie-nak, de nem haladunk benne. Vagy csak én nem, mert a fáradságtól koncentrálni sem tudok.  Pihenni akarok, lustálkodni az ágyban, és nézni egy filmet, hogy az agyam kikapcsolhassam. De még nem tehetem meg, viszont annyit igen, hogy kávézom, hogy a nap további felét kibírhassam. Nem mintha, a mostani nem a 3. lenne. Gondoltam valami enyhébbre. Szívrohamot azért nem szeretnék kapni, így jó lenne elkerülni azt. Megveszem a kávém, az ismerős helyen meglepődnek, hogy nem feketén kérek, extra barna cukorral... mikor a döbbenet elillan megkapom, elindulok kifelé, elővéve a telefonom, hogy megnézhessem írt e Peter. Abban a pillanatban, ahogy ezt a mozdulatot megteszem, valaki nekem jön, és kiveri a kávét a kezemből. Mi a franc van mostanában? Vagy az ég így akarja sugallni, hogy kevesebbet igyak? Ez is benne lehet... majd a vörös hajzuhatag ismerős lesz, majd maga a lány is, főleg azzal a döbbent arckifejezéssel, ami szerintem az én arcomon is tükröződik.
- Oh Szia... - mondom meglepetten, majd zavartan nevetek. - Igen, akartam is kérdezni, hogy ez mennyire a szokásod, mennyire féltsem a közeledbe. - mosolyodom el, hogy ne érezze valami nagy gondot tett. Viszont a tekintete tényleg elárulja, hogy valami nem okés, a szemén látszik, hogy nem rég sírt.
- Nos nem én vagyok a legjobb társaság, főleg, hogy látszólag... gondod van. - sóhajtok, tényleg nem én vagyok a derűlátás királynőjeként a legjobb, ha vigasztalni is kéne. De megpróbálhatom, mert nem rossz ötlet, hogy beszéljünk.
- Kivételesen pont kiakartam próbálni ezt az új őrületet... Pumpkin Spice Latte-t. - hát mivel két kávém is kiöntötte, és az utolsó apróm is elköltöttem, így élek a meghívásával. -  Végeztem már a melóval, szóval, akár leülhetünk beszélgetni, ráérek. - válaszolok végül, egy kis átgondolás után.  Látom valószínűleg társaságra lehet szüksége, és én is szeretnék a pókokról beszélgetni, szeretnék róluk amúgy is többet megtudni.

Úgy surrantam ki a Mi casából, mint aki rosszban sántikál. Pedig csak sétálni indultam Arrowal. Legalábbis ez volt a kamu szövegem Lilinek, aki persze átlátott kisírt szemeimen. Így hát odamondtam, hogy kávéért is elmegyek. Aztán azt is, hogy persze neki is hozok, de Lazenek nem vagyok hajlandó. Végül pedig beismertem, hogy szeretnék körülnézni a környéken, hátha megtalálom Kainet, aki az Egyetemen történtek – és Laze kemény szavai – óta nem akart hazajönni. Telefon sem volt nála, szóval utolérni sem lehetett. Emiatt senki sem tudta mi van vele. Eszik-e rendesen? Hogy érzi magát? Rendesen alszik? Van tető a feje felett? Fájdalmai vannak? Nagyon durván megráztam… Lehet, hogy emiatt kerül?
Megingattam a fejemet. Nem! Laze beszólása volt az oka!! Legalábbis rendkívül egyszerű volt őt hibáztatnom mindezért. Miként azért is őt okoltam, hogy miatta furcsák a mindennapok. Kaine amilyen hirtelen részese lett az életünknek, olyannyira feltűnő volt most a hiánya. Nem hiába akartam körülnézni a környéken, titokban még az Egyetemre is elnézve, ahol Kainet utoljára láttuk.
Őszintén reménykedtem abban, hogy Arrow szagból megleli Csodapókot, ennél a pontnál már a balpár cipőjének is örültem volna. (Aztán kétségbeestem volna, hogy nincs meg a tulajdonosa.) De sajnos kiskutyám sem járt különösebb sikerekkel. Végül tényleg betértem kávéért az egyik kedvenc helyemre, szükségem volt jó nagy adag cukorra, itt pedig a kiskutyámat is szívesen fogadták. Régi ismerősként üdvözöltem a pultban állókat.
Igyekeztem zsebkendővel megtörölgetni szemeimet, mielőtt túl látványos lenne, hogy végig pityeregtem az ideutat. A kezemre húzott gumikesztyű kissé megnehezítette a zsebkendővel való bíbelődésemet, ezért kénytelen voltam megválni legalább az egyiktől. Mialatt azzal vacakoltam, hogy visszavarázsoljam a mancsomra, leszegett fejjel lépdeltem előre. Az anyag azt a célt szolgálta, hogy még véletlenül se ismételjem el az egyetemi incidenst, senkit sem akartam megrázni.
A percepcióm alul működéséről tanúbizonyságot téve buldózerként taroltam le a szembejövőt, a művelet közben még a kávéját is kilöktem a kezéből. Megpróbáltam a billenő pohár után kapni, de addigra már szomorúan csattant a padlón, tartalma bánatosan árasztotta el a csempét.
– Jaj, annyira sajnálom! – kértem bocsánatot. Arrowt menten hátrább húztam a koffeintől, mielőtt véletlenül belenyalintana. – Nem akartam! Azt se tudom hol jártam fejben, bocsánat – szabadkozva emeltem fel fejemet, hogy szembenézhessek áldozatommal, aki nem más volt, mint Mary Jane az ESU nyíltnapjáról. Enyhén eltátott szájjal, döbbent arckifejezéssel pislogtam felé.
– A-ATYAÉG! Eskü, hogy nem direkt csinálom!!! – bukott ki belőlem. – Kifizetem! Sőt, itt helyben veszek neked egy újat! Milyen kávé volt? Ragaszkodom hozzá! Sosem mosom le a Karmámról, ha most nem teszek valamit – hadartam el azonnal, ellenvetéseket nem tűrően. Őszintén nem szerettem volna, ha holmi kávégyilkosnak könyvelne el magában.
– Mondd csak, lenne esetleg kedved együtt kávézni? – bátorkodtam előhozakodni a kérdéssel, súlyomat egyik lábamról a másikra helyezve.
Meglepett ittléte és ha már ilyen kicsi a világ módon egymásba futottunk… Helyesbítve: kegyetlenül letaroltam, mint az Egyetemnél. Akkor ezt vehetnénk valamiféle jelnek is az Univerzumtól, nem? Uh, de buta vagy Morozov, mégis mit akarna egy kávégyilkostól? De egy pár kérdés talán belefér még így is...?
– Beszélgethetnénk egy kicsit Pók… – behúztam a nyakamat, ahogy érzékeltem a kávézóban ránk szegeződő tekinteteket. A nagy érdeklődés miatt jobbnak láttam nem emlegetni Pókembert. – Aaa… Póktanról? – javítottam gyéren megkezdett mondandómon. Reményteljes pillantásokat küldtem Mary Jane felé és őszintén reméltem, hogy nem vágtam el magamat nála örökre a legújabb kávémerényletemmel.